13. rész – A múlt árnyai

Albine még idejében érzékelte a veszélyt, és egy gyors mozdulattal kifordult Abel alól. Bár érezte, ahogy a kés felsérti a bőrét, de a hirtelen rátörő rémülettől szinte nem is érzékelte a fájdalmat, amit a vágás okozott az oldalán. Abel újra felé kapott a késsel, de újra elvétette. Albine próbálta kiszabadítani magát a férfi szorításából, de annak keze a karjára fonódott. Aztán a másikkal szorosan megragadta a torkát, aztán újra a földre nyomta. Albine kiáltani akart, de csak halk morgást volt képes kiküszködni magából, ahogy Abel erős kezével a torkát szorította. Aztán a férfi a mellkasára térdelt, hogy a maradék levegőt is kipréselje a tüdejéből. Egyre gyengébben próbálta püfölni az őt földre szorító kart, aztán egy könnycsepp csordult ki a szeméből, és kúszott végig lassan az arcán, le a földre.

Aztán hirtelen egy sötét alak kúszott be a látómezejébe, majd a dulakodásra felébredő Jamalt látta meg, aki Abelre vetette magát, aztán egymásba gabalyodva gurultak tovább a földön. Ahogy a levegő újra megtöltötte Albine tüdejét, hirtelen köhögni kezdett, de nem bírt megmozdulni. Oldalra fordítva a fejét látta, hogy Jamal és Abel egymást üti, és ahogy barátja újra és újra erős ütést mér Abel arcára, mígnem a szőke férfi egy határozott mozdulattal Jamal fölé került. Szédelegve próbált erőre kapni a földön, majd a táskájához kúszott, és kikotorta belőle a fegyverét. Remegő kézzel emelte fel, aztán célzott, majd gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt. A golyó felszakította Abel mellkasát, aki egy pillanatra megdermedt, aztán a földre bukott. Szájából vékony csíkban kezdett folyni a vér, majd vergődött még néhányat, mielőtt végleg elérte a halál. Már csak üveges szemmel meredt az égre.

Albine aztán a kancellár felé fordult, készen állva arra, hogy végezzen a másik szőkével is. De nem volt rá szükség. Fogalma sem volt, hogyan és mikor történt, de Emerson került előnyösebb helyzetbe. Henley szemébe rettegés költözött, ahogy megérezte a férfi erős karját a feje körül, majd a kancellár egy gyors és határozott mozdulattal, eltörte a lány nyakát. Henley élettelenül esett a földre, Emerson pedig túlzott nyugodtsággal szemlélte a lába mellett heverő testet.

Albine lassú mozdulattal állt talpra, kezében még mindig a fegyvert szorongatva. Fájdalmasan szisszent fel, és kapott hirtelen az oldalához. Addig szinte el is felejtette, hogy Abel sebet ejtett rajta, de ahogy ujjait végighúzta a vágáson, érezte, hogy nincs igazán komoly baja. Ijedten rezzent össze, ahogy a következő pillanatban Liya és Aimes kirontott a fák közül a tisztásra. Ők ketten voltak őrségben, de látszólag semmit sem használt olyanok ellen, akik pontosan ismerték már őket. A két szőke gond nélkül játszotta ki a védelmüket. Aimes értetlenül nézett körbe a tisztáson, majd szeme megállapodott Henley földön heverő alakján, majd továbbsiklott a tekintete Abel felé.

– Mi a franc történt? – bukott ki belőle, de senki nem felelt. Mindenki csak szótlanul nézte hol egymást, hol a két testet, hol csak a nagy semmit. Hol Albine-t. Rá sem kellett néznie a többiekre ahhoz, hogy pontosan tudja, hogy néznek rá. Hiszen úgy tudták, hogy már végzett velük, most pedig mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy mégsem. Mert ő nem ölte meg őket. Nem tette meg. Ahogy ezek szerint Matthias sem.

Értetlen és döbbent arccal fordult a férfi felé, aki már hosszú percek óta őt figyelte. Mintha csak várta volna, hogy a lány végre felé forduljon.

– Mit csináltál? – lépett közelebb hozzá, mire a férfi előbb végignézett a többieken, csak utána fordult újra felé.

– Amit tennem kellett – tárta ki a karját Matthias, ő pedig meghökkent a szavain.

– Amit tenned kellett – ismételte halkan, remegő szájjal. – Megbíztam benned. Te meg cserben hagytál…

– Albine, mi a fene folyik itt? – lépett közéjük hirtelen Jamal, ide-oda jártatva a tekintetét Matthias és közte, de egyikük sem nézett a fekete férfire. Egymás arcát fixírozták, mintha megérthetnék belőle, ami történt. Aztán Albine értetlenségét felváltotta a düh.

– Nem tettem meg – jelentette ki határozottan. – Mert nem voltam rá képes. Matthias meg elhitette velem, hogy megtette helyettem, de mint az kiderült – intett a fegyverrel Abel holteste felé. –, hazudott.

Jamal értetlenül tekintgetett jobbra-balra, de mielőbb újra bármit is mondhatott volna, Matthias félrelökte őt az útból, és Albine-hoz lépett. Olyan közel állt meg, hogy Albine látta az összes ráncot, ami húzódott a szeme alatt, és látta azt a hevesen lüktető eret is a nyakán.

– Én hazudtam? Miért, te mit csináltál? Ne legyél ilyen képmutató – dörögte a férfi. – Hogy a fenébe nem látod ezt tisztán? Komolyan azt hitted, hogy mindenki elfogadja Emersont, csak mert te azt mondod? Miatta halt meg Cormac. – Albine azonnal Liyára kapta a tekintetét, de a lány csak értetlen arccal pillantott vissza rá. – Ne rá nézz, nem ő mondta el! De nem is ő az egyetlen, aki meghall dolgokat. Komolyan azt hitted, hogy ezt titokban tarthatod? És te is? – vetett lesajnáló pillantást a fekete lányra.

– Azért nem akartam, hogy tudd, mert tudtam, hogy ez lesz – tört ki Albine-ból. – Magasról teszel rá, hogy ő tudja egyedül, hogy hova megyünk, simán kinyíratnád, és még csak nem is érdekel, hogy mi lenne utána, mert az egyetlen, ami érdekel, az a rohadt bosszúvágy. Hát hadd mondjak valamit! Nem te vagy az egyetlen, akinek szar az élete.

– Megölte a fiamat…

– Megmentette az életem – vágta rá aztán. – És ha nem tűnt volna fel, a tiédet is próbálja. De még csak nem is érdekel, mert mész a fejed után, és simán hagytad volna, hogy magukkal vigyék. Hagytad volna, hogy megöljenek engem. Elárultál, Matthias… Elárultál mindent.

– Én árultalak el? Éveken át veletek voltam, és védtelek téged, meg az apádat, meg a húgodat, meg mindenkit. Aztán meg elvárod, hogy úgy kezeljem őket, mintha ide tartoznának. Hát hadd világosítsalak fel, hogy bármennyire is szeretnéd, ők nem tartoznak ide. Mégis mindig őket választod, pedig ők az ellenségeink, és rohadtul nem érdekel, hogy megmentette az életedet, miközben megölte a fiamat…

– Cormac nem volt a fiad – szegte fel hirtelen a fejét, mire Matthias arca eltorzult, a következő pillanatban pedig akkora pofont adott az előtte álló lánynak, hogy Albine a földre rogyott.

– Matthias! – kiáltott a férfire Jamal, aztán minden olyan gyorsan történt. Aimes a lány felé indult, de az csak felpattant a földről, majd a kezében tartott pisztoly csövét Matthiasra szegezte. Dühösen meredt az előtte álló férfire, akinek a tekintetében szemernyi megbánás nem volt. Remegő kézzel szorongatta a fegyvert, és ujja akaratlanul is a ravaszra csúszott.

– Albine… Állj le! – Csak tompán hallotta a mellette álló Aimes hangját.

– Soha többé. Ne merészelj. Kezet emelni rám, megértetted? – sziszegte a lány a fogai között, majd Aimes kezébe nyomta a fegyvert. – Nem te vagy az egyetlen, akinek hiányzik Cormac és akinek fáj, ami vele történt, de tudod, valakinek gondolnia kell másra is, saját magán kívül. Simán veszélybe sodortál mindenkit, csak azért, hogy megbosszulj valamit. De tudod, bármit is csinálsz, Cormac nem jön vissza.

Matthias keze ökölbe szorult, ahogy Albine szavait hallgatta. Az egyik fele tudta, hogy igaza van. Másrészről, akármikor meglátta Emersont, legszívesebben nekirontott volna, és addig ütötte volna, amíg élet van benne. Az iránta érzett gyűlöletét pedig csak tovább fokozta, hogy látszólag senki nem állt mellé. Senki nem adott igazat neki. Senki nem értette meg őt. Ezért kötött alkut a két szőkével. A kancellár az életükért cserébe.

– Te tényleg inkább melléjük állsz, ugye? – szólt Albine felé. – Őket választod? Inkább őket véded?

– Magunkat védem…

– Tőlem? – szaladt magasba a szemöldöke.

– Bárkitől – vallotta be aztán Albine, majd halkan folytatta. – Tudod, Matthias, az a baj, hogyha megtetted egyszer, akkor megteszed többször.

– Akkor most mi lesz? – tárta ki a karját a férfi, miközben várakozva tekintett rá. Albine nézte még egy rövid ideig a férfi arcát, aztán körbepillantott a többieken. De szinte senki nem viszonozta a pillantását. Ők sem tudták, hogy mi legyen. Vagy legalább nem akartak részt vállalni a döntésben. Albine pedig hiába állította volna, hogy nem tudja, mi lenne a legjobb megoldás. Mert pontosan tudta, mit kell tennie.

– Egyedül Cormac miatt voltál velünk. Hát ő nincs többé – jelentette ki aztán, mire könny szökött a szemébe. Gyorsan letörölte a sós cseppeket a kézfejével, majd Matthiasra pillantott. – Nem kell velünk maradnod többé. Menj el inkább!

– Tessék?

– Jól hallottad. Nincs szükségünk olyasvalakire, aki bármikor elárulna minket, mert aki fenyegeti egyikünket, az mindünket fenyegeti. Úgyhogy el kell menned…

*

Albine fáradt arccal ült a tűz mellett, és a tisztás másik felén beszélgető Liyát és Diyanát nézte. Látta az idősebb nőn, hogy mennyire igyekszik erősnek mutatni magát, pedig pontosan tudta, hogy a felszín alatt retteg. Ő is ugyanezt érezte, pedig Diyana helyzete talán még nehezebb volt, mint az övé. Mert Matthias nélkül, egyedül Liya tudta az utat a főváros felé. Így most Diyana mindkét gyermekének el kellett mennie, miközben mindenki tudta, hogy talán sosem látják őket viszont.

Így is nehéz napok álltak mögöttük, és úgy tűnt, mintha a nehézségek csak napról-napra szaporodnának. Az a nap, pedig rosszabb volt, mint a többi. Végignézni, ahogy Matthias összeszedi a holmiját, majd szinte búcsú nélkül lelép. De senki nem próbálta megállítani. Nem mintha bármi hatása lett volna, ha megpróbálják. Nem szándékozott változtatni a döntésén. Matthias nem csak őt árulta el. Hanem mindannyiukat, amikor veszélybe sodorta az egyetlen esélyüket a biztonságos helyre jutásra. Mert talán neki már mindegy volt, de nekik nem. És ismerték már Matthiast annyira, hogy tudják, ő nem fogja ilyen könnyen feladni. Csak reménykedni tudott abban, hogy nem lesz annyira kétségbeesett, hogy az egyik éjszaka lepje meg őket, mint a két bérgyilkos.

Még mindig alig hitte el, ami történt. Újra vér tapadt a kezéhez, de most valahogy nem érzett mást, csak dühöt. Dühös volt arra a kettőre, meg Matthiasra, sőt még saját magára is dühös volt, de valahogy azt a kínzó fájdalmat nem érezte, mint Rhydian esetében. Vagy amikor pár nappal korábban kellett volna megtennie. Mert csak az életét védte. És újra megtette volna, ha muszáj.

Annyira belefeledkezett a gondolataiba, hogy még csak fel sem tűnt neki, amikor Jamal mellé telepedett. Pedig barátja már hosszú percek óta ült mellette, és egy fűcsomót tépkedett csöndesen.

– Jól vagy? – szólalt meg aztán hirtelen a férfi, és szavai visszarántották a valóságba.

– Aha – felelte aztán. – Meglepően jól igazából, én csak… Aggódok – tette hozzá halkan.

– Én is aggódom – húzta el a száját Jamal, ahogy beledobott egy marék összetépkedett füvet a tűzbe. – De minden rendben lesz.

– Te ezt komolyan elhiszed, vagy csak engem próbálsz megnyugtatni?

– Azt hiszem, magamat próbálom megnyugtatni – vallotta be a férfi, majd az anyja felé pillantott. – Nem tudom, mi lesz vele, ha történik velünk valami – mondta halkan, Albine pedig követte a férfi tekintetét. Diyana még mindig Liyával beszélgetett, szomorú mosollyal az arcán. – Vigyázol rá, ugye? Akkor is, ha esetleg mi nem…

– Könyörgök, ne mondd ki – suttogta hirtelen maga elé, mire Jamal elharapta a mondatot. – Vissza fogtok jönni. Vissza kell jönnötök, mert szükségem van rátok, oké?

– Oké – bólintott aztán egy mosoly kíséretében Jamal, majd feltornázta magát a földről. – Megyek, megkeresem Novát – mondta aztán halkan, de Albine hirtelen utána szólt. Jamal érdeklődve fordult vissza hozzá.

– Ne is próbálj meghalni, mert ha megteszed, akkor megkereslek, és szétrúgom a segged.

– Vigyázni fogok a seggemre – kacsintott rá Jamal. – Meg Liya seggére. Sőt még annak a szerencsétlen Aimesnek a seggére is – tette hozzá, aztán Nova felé vette az irányt. Albine nyugtalanul nézett barátja után. Tényleg aggódott. és ezt le sem tagadhatta volna. Mert mi lesz, ha nem sikerül? Ha nem tudják kiszabadítani a lányt? Ha elfogják őket is? Ha megölik őket? Utálta magát, amiért a lehető legrosszabb lehetőségek tolongtak a fejében, de hiába próbálta nyugtatni magát, nem sikerült. Talán ha ő is mehetne, talán ha tudná, hogy mi lesz, talán… Segíteni akart valahogy, de tudta, hogy nem lehet. Nem mehet oda. Ezért az egyetlen, ami maradt neki, az a bosszantóan kétségbeejtő és fájdalmas reménykedés.

*

Túlságosan hamar szállt le az éj. A sötétség szinte követelőzve ragadta magához az erdőt, és mire kettőt pisloghattak volna, újra eltelt egy nap. Egy nap, amikor még csak nem is haladtak sehová. Albine-nak fájt beletörődni a tehetetlenségbe. Hogy nem tehet semmit, amivel segíthetne, vagy amivel bátorságot önthetne a többiekbe. Nem hogy vezetőnek nem érezte magát, de még olyasvalakinek sem, aki segíthet, ha baj van.

Akaratlanul is Aimes felé pillantott. A férfi Liyával beszélgetett, és a lány szélesen gesztikulálva magyarázott neki valamit, ő pedig néha csak halkan felelt rá. Aimes sokat változott, amióta velük volt. Szinte már nem is látta benne azt az embert, akit akkor megmentettek a biztos halálból. Más lett. Határozottabb és bátrabb. Erősebb volt, mint amilyennek Albine el tudta volna képzelni, és rossz volt belegondolnia, hogy talán soha többé nem látja. Mert mi van, ha nem sikerül? Ha soha nem látja viszont se őt, se Jamalt vagy Liyát? Mi lesz velük, ha nem jönnek vissza? Hogyan éljenek tovább, nélkülük? Tudta jól, hogy nem lenne képes rá. Már nem. Hagyta, hogy az érzelmei Aimes iránt még jobban elmélyüljenek, még akkor is, ha nem akarta, hogy így legyen. De hogyan akadályozhatta volna meg? Mikor ő volt az első jó dolog, ami vele történt? Fájt belátnia, hogy tévedett, amikor azt gondolta, hogy nincs szüksége rá.

Aimes pedig, mintha csak megérezte volna, hogy ő jár a fejében, érdeklődve fordult felé, majd amikor találkozott a tekintetük, csak szomorú mosolyra húzta a száját. Mondott még valamit Liyának, mielőtt elindult volna felé.

– Jól vagy? – kérdezte Aimes mellé érve, de nem tudott mit felelni. Csak szótlanul vállat vont. – Visszajövök – ígérte, miközben végig akart simítani Albine arcán, de ő elhúzódott tőle.

– Ezt ne ígérd meg – pillantott a férfi szemébe. – Nem akarom, hogy meg kelljen szegned az ígéreted.

– Nincs semmi másom, csak az ígéretem – sóhajtott fel a férfi. – De te vagy az egyetlen, akiért tényleg vissza akarok jönni, és jelenleg ez az egyetlen dolog, amibe kapaszkodni tudok… Az apám azt mondta, hogy elvezet titeket egy helyre. Még gyerekkoromban jártunk oda. Mi is odamegyünk, aztán…

– És ha mi már nem vagyunk ott? – vágott közbe hirtelen. – Nem várhatunk ott örökké, előbb-utóbb tovább kell indulnunk onnan is. Hová mentek akkor?

– A menekülttáborba…

– Az apád végre elmondta, hogy hol van? – szaladt magasba a szemöldöke. Aimes bűnbánóan meredt maga elé, aztán halkan, szinte alig érthetően válaszolt.

– Az igazság az, hogy pár napja már tudom. Mióta kiderült, hogy Abel és Henley érte jöttek.

– Hát persze – hajtotta le a fejét. Valójában szinte már meg sem lepődött.

– Azért mondta el, hogyha bármi történne vele, akkor is tudjunk hová menni. Hogy biztonságban legyünk. Legalább ezért ne hibáztasd. Ez az utolsó esténk, nem akarok veszekedni. Nem akarok olyasmiről beszélni, hogy az apám mit tett meg mit nem tett. Csak szeretnék veled lenni egy kicsit – mosolyodott rá a férfi szomorúan. – Kettesben.

– Hát arra itt nem sok esély van – pillantott körbe Albine a többieken. Valahogy mindenki olyan más volt akkor. Mintha a félelem mindenkire bánatos leplet húzott volna. Fájt így látnia a szeretteit.

– Na gyere – fogta meg aztán Aimes hirtelen a kezét, és kezdte húzni magával. – Keressünk valami csöndes helyet!

– Ez komoly? – szaladt magasba a szemöldöke a férfi arcára pillantva, de Aimes csak ment előre, aztán felkapott egy pokrócot az egyik táska mellől, majd magával húzta a fák közé.

Fogalma sem volt meddig mentek így, a sötét erdőben, bokrokat és fákat kerülgetve, de aztán Aimes megtorpant. Körbenézett, azt találgatva, vajon biztonságos helyen vannak-e, bár Albine szerint olyan sűrű volt arra az erdő, hogy kizárt dolog volt, hogy bárki ott találja meg őket. Aimes aztán leterítette a pokrócot a földre, és letelepedett rá, helyet adva maga mellett a lánynak.

Albine lassú mozdulattal foglalt helyet mellette, lopva a férfi arcára pillantva. Aimes felfelé bámult, a sűrű lombkoronán keresztül itt-ott megpillantható csillagos, éjszakai égboltot nézve. Tisztán látta rajta, ahogy a gondolatai nyomán aggodalom vonul végig az arcán.

– Köszönöm – szólalt meg hirtelen, mire Aimes értetlenül fordult felé.

– Micsodát?

– Tudod jól, hogy mit – hajtotta le a fejét, a férfi szája pedig alig észrevehető mosolyra húzódott. Pontosan tudta, miről beszél a lány. Arról a fánál történt dologról, néhány nappal korábban.

– Majd egyszer – mondta, mire Albine újra felpillantott rá. – Szeretnélek boldoggá tenni, Albine, és nem fogok olyat kérni tőled, amit nem akarsz. Ha az tesz boldoggá, hogy bámuljuk a csillagokat egész éjjel, hát akkor azt csináljuk.

– Igen, de mi van azzal, ami téged tesz boldoggá?

– Engem te teszel boldoggá…

– Ne legyél ilyen álszent – vágta rá Albine, mire Aimes elmosolyodott.

– Komolyan gondolom. Bár bevallom, sokszor gondolok rád, és mindarra, amit csinálnék veled, ha hagynád… Azon a napon, ott a fánál – folytatta Aimes halkan. – Tudod, sosem vágytam még annyira valakire, mint akkor rád.

– Akkor miért állítottál le?

– Mert egy barom vagyok, azért – gondolkodott el Aimes, mire Albine felnevetett. – Meg azért is, mert túlságosan szeretlek – folytatta aztán a férfi, közelebb hajolva. – Emlékszel még mit mondtam neked, amikor börtönben voltál? Nem fogom hagyni, hogy valaki még egyszer bántson téged. És ezt magamra is értettem.

Albine néhány pillanatig csak szótlanul nézett az előtte ülő férfire. Arcát megvilágította a Hold sápadt fénye, és tekintetében olyan elszántság csillogott, amilyet Albine sosem látott még benne.

Maga sem tudta, pontosan miért, de közelebb húzódott Aimeshez, és lágyan megcsókolta. Aimes először meglepődött, mert leszámítva a múltkori esetet a fánál, Albine korábban sosem kezdeményezett semmit nála. De aztán óvatosan a lány tarkójához nyúlt, és magához vonta őt. Érezte, ahogy Albine kutató keze lejjebb csúszik, kitapintva az izmait a hasán, majd ahogy a keze még lejjebb vándorolt, Aimes hirtelen eltolta magától őt. Kérdőn pillantott rá, de Albine csak vállat vont.

– Szeretném – mondta halkan. – Veled. Most.

– Biztos vagy benne? Mert legutóbb mikor…

– Ne – emelte fel a kezét Aimesbe fojtva a szót. – Nem akarok Rhydianre gondolni. Nem akarok… Kérlek, felejtesd el velem, jó? Csak segíts elfelejteni… Kérlek!

Aimes csak nézte a szomorú, szürke szempárt, aztán újra magához húzta Albine karcsú testét, és óvatosan csókot lehelt az ajkára. Kibújtatta a lányt a pólójából, majd ujjaival végigsimított gerincének vonalán, és érintése nyomán libabőr futott végig Albine hátán. Aztán Aimes óvatosan megemelte, majd a hátára fektette a pokrócon.

Albine minden óvatos érintés, vagy szenvedélyes csók után csak még inkább sóvárgott a férfi után. Olyan közel akart lenni hozzá, hogy az már-már saját magát is megrémítette. De abban a percben Aimesen kívül senki másra nem tudott gondolni. Szíve pedig olyan gyorsan dübörgött a mellkasában, hogy azt hitte, menten kiszakad a helyéről.

Aimes ha akarta volna sem tudta volna letagadni, mennyire kívánta a lányt. Olyan gyönyörűnek látta, ahogy ott feküdt előtte, mint még soha azelőtt. Miután kibújtak a többi ruhadarabból is, újra birtokba vette a lány ajkát. Olyan szenvedélyesen csókolta, mintha nem létezne holnap, és a tenyere alatt érezte Albine szívének lüktetését. Odaadóan simogatta őt, és minden egyes halk sóhajtól, amiket ő váltott ki a lányból, csak egyre jobban vágyott rá.

Mielőtt azonban megtette volna az utolsó lépést, egy pillanatra elvált tőle, és mélyen a szemébe nézett.

– Szeretlek – szólalt meg halkan, mire Albine szemébe könnyek gyűltek. Aimes lecsókolta az egyik könnycseppet, majd újra a szemébe pillantott. – Szeretlek, és ez sosem fog megváltozni. Soha – mondta, miközben csókokkal hintette tele Albine nyakának ívét.

Albine pontosan tudta, hogy már nincs visszaút, de most először, nem bánta. Megremegett, ahogy a következő pillanatban a testük egybeforrt. Rhydian emléke egy pillanatra újra a felszínre került, de Aimes tiszta kék tekintete visszarántotta a valóságba. Halkan felnyögött, ahogy aztán lassan mozogni kezdtek, majd lehunyta a szemét, és átadta magát az élvezetnek.

Már nem érzett mást, csak vágyat. Vágyott a férfi csókjaira, és hagyta, hogy Aimes gyengéd érintései és saját sóhajai nyomán a lelkébe tiport sebek, és Rhydian kínzó emléke elhalványodjanak…

*

– Miért szeretsz engem? – kérdezte halkan Albine, ahogy szeretkezésük után a férfi mellkasán pihentette a fejét. Aimes keze, amely eddig a lány kicsit összekócolódott haját simogatta megdermedt. – Úgy értem… Mit szeretsz bennem? Mert mindig mondod, és elhiszem, de nem értem.

– Mindent – felelte egyszerűen Aimes, mire a lány kétkedve pillantott fel rá.

– Azt is, amikor épp dühösen kiosztalak?

– Akkor szeretlek leginkább – mosolyodott el a férfi, aztán csókot nyomott Albine homlokára. Albine valahogy furcsán nyugodt volt, ahogy Aimes szoros karjában feküdt. Mintha rövid időre elfelejtette volna, ami rájuk vár. Amikor pedig újra eszébe jutott, görcsbe rándult a gyomra.

– Szerinted sikerülni fog? – kérdezte hirtelen, Aimes pedig csak vállat vont.

– Szeretném, ha sikerülne – felelte halkan. – Mert még a gondolat is elborzaszt, hogy nem látlak többé. Nem akarlak elveszíteni, Albine – pillantott felé, szemében valami megmagyarázhatatlan fájdalommal.

– Nem fogsz…

– Tényleg nem? Tudod, mindennek ellenére, ami most történt, néha nem értem, hogy viselsz el. Mert tényleg egy seggfej vagyok.

– Nem vagy az. Te oltári nagy seggfej szoktál lenni – helyesbített Albine, mire Aimes beleegyezően bólintott. – De tudod, megértelek. Én is bármit megtennék az apámért. És meg is tettem, úgyhogy nem igazán ítélhetlek el, amiért megpróbálsz segíteni neki. Csak nem értem, hogy miért nem bízol meg bennem.

– Hát ez egy kicsit bonyolult – vakarta meg a fejét Aimes. – Nehezen bízok meg másokban, és még nehezebb, ha olyasvalakiről van szó, akit szeretek.

– De miért? – kérdezte értetlenül Albine, Aimes pedig lehajtotta a fejét. Albine látta rajta, hogy nem akar válaszolni, vagy legalábbis szívesen halogatta volna a választ, de aztán lassan szólásra nyitotta a száját.

– Mert attól félek, hogy elhagynak, és az rohadtul fáj – felelte végül szinte alig hallhatóan, majd kibújt Albine mellől, és a ruháiért nyúlt. Kapkodó mozdulatokkal öltözött fel, majd lassan Albine is öltözködni kezdett.

– Bocs, én csak – kezdte volna a lány, miután gyorsan felöltözött, de aztán Aimes hirtelen lerogyott mellé a pokrócra, és a kezébe temette az arcát.

– Ne haragudj – szólalt meg halkan. – Nem te tehetsz róla, csak nehéz erről beszélnem. Igazából, nem is nagyon szoktam. Nem is tudom, hogy kéne egyáltalán, én… Mindig nehezen bíztam meg másokban, már gyerekkoromtól kezdve.

– Történt valami, ugye?

– Az anyám elhagyott, amikor négy éves voltam – felelte Aimes, ahogy letépett egy fűszálat, és apró darabokra kezdte tépkedni, hátha ezzel levezetheti a feszültséget. – Tudod, néha azt kívántam bár halott lenne. Mert akkor legalább tudtam volna, hogy azért nincs velem. De nem, ő csak… Nem kellettem neki. Nem voltam elég jó neki, Albine, érted?

Próbálta megérteni a férfi szavait. Nehéz egy szülővel felnőni, pláne tudni azt, hogy miért történt így. Tudni azt, hogy akiben az ember a leginkább megbízik is csak hátat fordít neki. Albine sose látta még annyira szomorúnak Aimest mint akkor, ahogy ott ült mellette, maga elé meredve. Nehéz lehet közel engedni bárkit úgy, hogy titokban attól retteg az ember, mikor lépnek le újra az életéből. Sokáig azt hitte, Aimes anyja már nem él. Hogy ezért nincs velük, és ezért nem beszél róla soha. De ahogy ott ültek kettesben, a sötét erdőben, gondolatai a múltba kalandoztak. Hát erre utalt Emeline akkor a börtönben? Talán igaza volt. Tényleg semmit nem tudott a férfiról. Legalábbis eddig. De így már valahogy jobban megértette. Nem csak neki volt szüksége Aimesre, hogy elfelejthesse a múltat. Hanem a férfinak is őrá.

Óvatosan Aimes kezéhez nyúlt, majd megszorította azt.

– Mentsd meg a húgodat – mondta. – Aztán gyere vissza hozzám!

*

Másnap reggel mindenki szinte szótlanul készülődött. Nyugtalan feszültség honolt a kis tisztáson, ahol utoljára voltak így együtt, mindannyian. A különválás eddig mindig kizártnak tűnt, és amikor ott álltak, indulásra készen, szinte még akkor is nehéz volt elhinni, hogy most valóban megtörténik majd. De nem volt mit tenni. Nem volt visszaút. Még akkor sem, ha előfordulhat, hogy nem látják egymást viszont.

A búcsú pillanatai szokatlanul csendesen teltek. Mindenki igyekezett még utoljára magához ölelni a másikat, vagy csak pár biztató szót szólni. Aimes szorosan ölelte magához utoljára Albine-t, majd az apját.

Albine a húgára pillantott, aki mellett Jamal szobrozott. Barátja szokatlanul zavart volt, mintha maga sem tudná, mi vár majd rájuk. Az egyik pillanatban ment volna, a másikban soha nem engedte volna el maga mellől Novát. Diyana arca pedig talán a legszomorúbb volt, mindannyiuk közül. Hiszen a férje, és a legidősebb fia után, most a másik két gyermekét elveszítheti, ha nem járnak sikerrel.

Albine tudta, hogy minderről, főként ő tehet. Ő hozta ilyen helyzetbe a társait. Miatta került hozzájuk Emerson, miatta kell kiszabadítaniuk Emeline-t. De már valahogy nem bírta tovább az önmarcangolást. Csak segíteni szeretett volna valahogy. De fogalma sem volt, mit tehetne.

Ahogy aztán Jamal, Aimes és Liya indulásra készen álltak, már nem volt mit tenni. Indulniuk kellett. Az első lépés volt a legnehezebb, de aztán szépen lassan, elindultak az ismeretlen felé.

Ahogy Albine a távolodó társai alakját nézte, kétség és nyugtalanság férkőzött a bensőjébe. Hiába remélte a legjobbakat, és azt, hogy újra találkoznak majd, mindaz olyan távolinak tűnt, hogy el se tudta képzelni a viszontlátás pillanatát. És ettől az egész búcsúzás, túlságosan is véglegesnek tűnt.

Amikor a barátai és Aimes is eltűntek a fák között, legszívesebben utánuk rohant volna. Csak hogy még egyszer, csak hogy még utoljára, újra láthassa őket. Aztán a húga arcára esett a tekintete. Nova szeme szomorúan csillogott a könnyeitől, és elszántan meredt arra a pontra, ahol az előbb eltűntek a társaik. Albine szíve elszorult, ha arra gondolt, mindazt a fájdalmat és mindazt a szörnyű tehetetlenséget a húga is ugyanúgy érzi. Hiába próbálta megvédeni mindentől, képtelen volt rá. És ettől csak még nagyobb teherként nyomta a vállát minden, ami addig történt. Aztán Nova arca hirtelen megváltozott.

A kis ösvény végén újra Jamal alakja tűnt fel, és lehajtott fejjel, határozott léptekkel sietett visszafelé.

– Nem mehetek így el – szólt feléjük bűnbánó arccal, majd meg sem állt egészen Nováig. A fiatal lány értetlenül pillantott fel Jamalra. – Én nem hagyhatlak így itt. Ez… Nekem nem megy, nekem… – kereste a szavakat a férfi, aztán Nova szemébe nézett. – Tudnom kell!

– Mégis micsodát? – kérdezte értetlenül Nova.

– Azt, hogy… – kezdte újra, de nem bírta befejezni. Csak nézte Nova értetlen arcát, amit valamiért annyira aranyosnak talált, hogy a legszívesebben soha nem hagyta volna magára. De ha már muszáj, legalább tudnia kell. – Hozzám jössz feleségül?

– Tessék?

– Hozzám jössz? – ismételte meg a kérdést. – Nekem tudnom kell, különben úgy megyek el, hogy nem tudom tényleg az enyém leszel-e, teljesen és minden értelemben, mert ha nem tudom, csak aggódnék, hogy mi lesz, ha visszajövök, mert kell valami, amibe kapaszkodok, és én…

– Igen…

– Tényleg? – szaladt magasba a szemöldöke, ahogy a lány arcát nézte.

– Aha… – nyögte tágra nyílt szemmel Nova.

– Jó, az… Az jó, akkor én most… Megyek – intett aztán zavarodottan Jamal a többiek után, majd mielőtt elindult volna, gyors csókot nyomott a lány ajkára, aztán Aimesék után sietett egy teljesen összezavarodott Novát hagyva maga után.

Albine elmosolyodott a jelenet nézve, majd húga mellé lépett, és átkarolta a vállát.

– Hát, most már muszáj lesz visszajönnie – mondta, Nova pedig elmosolyodott. Az egyetlen dolog, ami nekik maradt, a bizakodás. Hogy talán mégis sikerülhet. Hogy talán újra találkoznak. – Na gyerünk! Indulnunk kell – szólt aztán a többiek felé. Pontosan tudta, hogy nekik ugyanúgy erősnek kell maradniuk, és tovább kell haladniuk. Mindegy mi fog történni. Nem állhatnak meg…

14. rész – Apák bűnei