14. rész – Apák bűnei

Albine futott. A sötét erdőben alig látta, hogy merre szalad, és a kiálló gallyak és tüskék felhorzsolták a bőrét. Fogalma sem volt már, mi elől rohant, de tudta, hogy nem állhat meg. Ha megteszi, meghal. A közelben egy bagoly huhogott, mire ijedten kapta oda a fejét. Nem vette észre a lába előtt heverő farönköt, megbotlott benne, és hasra vágódott a sűrű avarban.

Remegő kézzel próbálta feltornázni magát, de csak arra volt képes, hogy a hátára forduljon. Nem bírt már tovább futni. Erőtlenül meredt felfelé, a lombok felé, ami olyan sűrű volt, hogy még a Hold fénye sem talált utat magának azon keresztül. Egy pillanatra megnyugodott a széltől halkan zizegő fák látványától, de aztán egy faág reccsent valahol mellette, és újra a gyomrába kúszott a félelem. Aztán meglátta.

Abel közelített felé, kezében késsel, arcán pedig valami torz grimasz húzódott, és minden egyes lépéssel csak még vadabb tekintettel meredt vissza rá. Ökölbe akarta szorítani a kezét, hogy legalább védekezni tudjon, de ujjai egy fegyver markolatára kulcsolódtak. Hát ez? Fogalma sem volt, mikor került hozzá a pisztoly, de még mindig remegő kezével felemelte, célzott, majd mielőtt Abel rávethette volna magát, meghúzta a ravaszt. A golyó erejétől a férfi előbb hátratántorodott, aztán összecsuklott, és arccal előre összeesett a földön. Albine kiejtette a kezéből a fegyvert, majd visszahanyatlott a fűbe. Hányszor kell még vajon megölnie, hogy végre békén hagyja? Meg kellett győződnie róla, hogy valóban halott. Erőtlenül kúszott oda a férfi testéhez, de az valahogy furcsán idegennek tűnt, ahogy ott feküdt, mintha… Nem… Albine ijedten fordította maga felé a testet, és ahogy a férfi arcára esett a tekintete, megfagyott az ereiben a vér.

A karjában tartott halott, Aimes volt. Mellkasát szinte szétfeszítette a fájdalom, és legszívesebben ordítani akart. Kiordítani a világnak a fájdalmát, de aztán csak magához szorította az élettelen testet, hátha ezzel tehetne még bármit is, hogy megmentse őt. Óvatosan végigsimított a férfi arcán, mire Aimes szeme hirtelen kipattant.

– Megöltél…

– Nem! – kiáltott fel Albine, felriadva szörnyű álmából. Testét kiverte a hideg veríték, mellkasa nyugtalanul emelkedett és süllyedt, és néhány hosszúnak tűnő pillanatig, nem is tudta megállapítani, hogy hol van. Még mindig élénken élt benne az előbbi álom, és mintha magán érezte volna Aimes vádló tekintetét is. Megdörzsölte a halántékát, hátha ezzel kitörölheti az emlékeket, vagy legalább elterelheti a gondolatait, de nem járt sikerrel.

– Újabb rémálom? – szólalt meg aztán a közelében egy mély hang, mire azonnal a hang forrása felé fordult. A kancellár ült a közelében, a még mindig égő tűz mellett, és őt figyelte. Mielőtt azonban bármit is szólhatott volna, a férfi folytatta. – Hányadik ez? Már a negyedik éjszaka?

– Én legalább megpróbálok aludni – dünnyögte az orra alatt. – Maga mikor aludt egy óránál többet?

– Ne miattam aggódjon Albine, hanem maga miatt – vetette oda a férfi visszafordulva a tűz felé.

Maga miatt? Nem volt ideje maga miatt aggódni. Mert állandóan azon járt az agya, vajon mi lehet Aimesszel meg a többiekkel? Már öt napja, hogy különváltak. Merre járhatnak? Vajon jól vannak, biztonságban? Egyáltalán élnek-e még? Aggódott azok miatt is, akik vele maradtak. Lassan haladtak, szinte napról-napra kevesebbet, és még így is, az apjának minden nap egyre megterhelőbb volt. Ráadásul mind nehezen viselték három – Matthiasszal együtt négy – társuk hiányát.

Lassan felemelkedett a fekhelyéről, aztán Emersonhoz sétált, és leült a tűz mellé, hátha kicsit átmelegíti a szörnyű álom után. Közben körbenézett az éjszakára választott táborhelyen. Nova, az apja és Diyana a tűztől nem messze aludtak. Legalább annak örült, hogy ők tudnak pihenni. Legalábbis remélte, hogy álmaikban nem kell átélniük hasonló szörnyűségeket, mint amik őt kísértik.

– Nem éhes? – nyújtott aztán a kancellár némi ételt felé, de csak megrázta a fejét. – Tegnap reggel óta nem evett semmit, úgyhogy egye meg – rakta végül a férfi a lába mellé az ennivalót. Vonakodva nyúlt érte. Napok óta semmi nem ment le a torkán, de ahogy megérezte a tűzön sült hús ízét a szájában, az éhség, amit addig még csak nem is érzett, szinte kínzóan kezdte kaparni a gyomrát. Néhány pillanat alatt eltüntette a neki szánt adagot, majd lopva a kancellárra pillantott.

– Köszönöm – szólt halkan felé, de a férfi oda sem figyelt rá. A gondolataiba merülve üldögélt tovább. – Mit gondol, visszajönnek majd?

– Az őszinte válaszomra kíváncsi, vagy azt mondjam, amit hallani akar?

– Azt mondja, amit gondol – felelte, mire Emerson végül ránézett.

– Azt gondolom, hogy az esély arra, hogy gond nélkül megszöktetik Emeline-t nagyjából egyenlő a nullával – hadarta a férfi, de aztán Albine megdöbbent ábrázatát nézve, felsóhajtott. – De ha ügyesen csinálják, sikerülhet.

– Tudja, utálom ezt érezni – vallotta be aztán Albine. – Utálok tehetetlennek lenni.

– Nehéz elfogadni, hogy van, amit nem tudunk irányítani – vont vállat a férfi. – Én már csak tudom. Kancellár voltam, és most mi vagyok? Egy senki.

– Ez nem igaz – ellenkezett, mire Emerson halkan felnevetett.

– Egyike voltam annak a hét embernek, akik ezt az országot irányították. Most ki vagyok? Egy halálra ítélt. Ha valaki nagyot bukott úgy, hogy még csak nem is tehet róla igazán, az én vagyok.

– Hát, nézze a dolgot az én szemszögemből – hajolt közelebb a férfihez. – Eddig egy rohadék volt, aki miatt emberek haltak meg. Most már kevésbé rohadék.

– Maga mindig feldobja a napomat – felelte Emerson, mire elmosolyodott. Napok óta először, és ez a férfi figyelmét sem kerülte el. Aztán Albine tekintete továbbsiklott, majd megállapodott az apja fekvő alakján, és az arcáról szinte azonnal lehervadt a mosoly.

– Messze vagyunk még? – fordult aztán hirtelen a kancellárhoz, a férfi pedig csak megrázta a fejét. – Egy kicsit pontosabban?

– Egy kicsit pontosabban sem vagyunk már annyira messze – felelte végül Emerson, mire ökölbe szorult a keze.

– Tudja, azt még talán megértem, hogy Aimes miért bizalmatlan néha, de hogy maga miért nem bízik meg bennem, azt nem tudom.

– Hogy érti ezt? Miért lenne Aimes bizalmatlan magával? – vonta össze a szemöldökét a férfi.

– Tudok az anyjáról – bukott ki belőle hirtelen, Emerson pedig csak gúnyosan horkantott egyet.

– Mégis mit tud maga pont róla?

– Tudom, hogy elhagyta magukat – válaszolta halkan, és látta, hogy a férfi keze lassan ökölbe szorul. – Tud róla, hogy Aimes saját magát hibáztatja ezért? – folytatta, mire a kancellár arcán ritkán látott szomorúság suhant át. Albine egy pillanatra megbánta a szavait, de aztán gondolatban vállat vont. Hiszen ez volt az igazság. Már épp folytatni akarta, amikor a férfi szinte alig hallhatóan megszólalt.

– A nyugati határnál van…

– Tessék?

– A menekülttábor. A nyugati határnál van. A Nyugati-hegységben. Egészen pontosan, a hegy belsejében. Ezért nem tudtuk bevenni. Felügyelni próbáltuk a bejáratokat, de gond nélkül beomlasztják, ha szükséges, aztán újat találnak. Ezért tartunk nyugatnak, ezt gondolom már észrevette. Már nem vagyunk messze, de arrafelé még több a katona. Próbálják megállítani, és elfogni azokat, akik oda akarnak menni. Akihez még nem jutott el a csalitáborok híre. De gond nélkül át tudom vinni magukat. Tudom, hogy merre őrjáratoznak. Már ha azóta nem változtatták meg az útvonalakat, és reméljük, hogy nem – fejezte be Emerson Albine felé fordulva. – Most elégedett?

Albine-nak fogalma sem volt mit feleljen. Döbbent tekintettel meredt a férfi arcára. Vajon miért mondta el végül? Hirtelen bízni kezdett benne? Vagy már mindegy volt? Vagy csak el akarta terelni a témát? Akárhogyan is volt, végre nem volt titok többé. Legalábbis előtte. Persze jobb lett volna, ha Emerson magától avatja be a dolgokba, de végülis már mindegy volt. Nem mintha túl boldog lett volna ettől az új információtól. Hiszen az a hely… Egy hegyben? Megannyi kérdőjel lebegett a szeme előtt, ahogy a lehetőségeiken gondolkodott, de aztán valami szöget ütött a fejébe.

– Annak a helynek – kezdte. – Nem csak felénk van kijárata ugye?

– Látom, kezdi kapizsgálni – pillantott rá Emerson.

A Nyugati-hegység jelentette Preaven határát. Azon túl, már egy másik ország, Darnouth húzódott. Az az ország, amivel hat éve már, hogy háborúban álltak.

– Az a helyzet, Albine, hogy nekik kifejezetten jól jön az a belviszály, ami nálunk folyik. Segítik azokat, akik nem akarnak harcolni ellenük, így állítva maguk mellé, és fordítva még inkább ellenünk a szökevényeket. A menekülttábor nem csak egy hely. Hanem egy kapu is.

Hitetlenkedve nézte a férfit, de ő már nem mondott semmit. Csak gondterhelten nézett maga elé, és fogalma sem volt, mi járhat a fejében. Az ő gondolatai azonban, megállás nélkül az új információk körül forogtak. A menekülttábor egy kapu? Mindaddig abban a hitben volt, hogy egyedül preaveni emberek állnak az egész mögött, de ez mindent megváltoztatott. Darnouth? Hallott már dolgokat arról a helyről. Kemény diktatúra folyt az országban, és a hatalom nem is hét, csupán egyetlen ember kezében összpontosult. Akiről az a hír járta, hogy kifejezetten gyűlöli az engedetlenséget. Hát még mennyire gyűlölheti azt a hét embert, akik háborúba taszították az országát, és akik közül az egyik, most épp felé igyekszik. Görcsbe rándult a gyomra erre a gondolatra, és ijedten pillantott Emersonra. Aimes vajon tud erről is?

– Tényleg oda akar menni? – kérdezte, de a férfi csak vállat vont. – Nem lesz ott biztonságban, ugye tudja?

– Kedves magától, hogy így aggódik értem…

– Nem magáért aggódok, hanem a fiáért – vágott közbe. – Komolyan oda akar menni, ahol tudja jól, hogy börtön vár magára, vagy azonnal megölik?

– Igen, mert a fiam csak ott lesz biztonságban.

– Ez rohadt szar duma. Mondja csak, neki is ezt hazudja? Tudja, ha tényleg ezt akarta volna, egyszerűen el is küldhette volna oda. De nem, inkább idejött, aztán meg besétálna oda, és hagyná, hogy a fia, akiért állítólag olyan sok mindent megtesz, elveszítse magát is. Szóval, bocs, de ezt nem veszem be.

Emerson meglepetten nézte az arcát. Albine nem egyszer bizonyította már neki, hogy jól átlátja a dolgokat. Úgyhogy kár lett volna letagadnia bármit.

– Talán van egy tervem – bólintott lassan, miközben mosoly kúszott az arcára.

Albine a szeme sarkából figyelte a férfi minden rezdülését, és maga sem tudta, hogy pontosan miért, de nyomasztó idegesség kúszott végig a gerincén attól a vészjósló félmosolytól. Fogalma sem volt, mi nyomasztja jobban. Hogy Emerson láthatóan mindenre felkészült, vagy hogy mindaddig teljesen titokban tudta tartani a terveit. Még a fia előtt is. Mondani akart valamit, de csak hangtalanul tátogott. Egy szót sem volt képes kipréselni magából, bármennyire erősen is próbálta. Nem tudta, mit mondhatna.

Azon gondolkodott, hogy a férfi terve vajon mennyiben lesz hatással őrá? Vagy a családjára? Fel akarja őket használni valamire? Vagy az, hogy segít nekik, nem a terve része? És egyáltalán… Mégis mióta tervezgeti Emerson, amire készül? Ökölbe szorult a keze arra a gondolatra, hogy a férfi minden tette pusztán egy gondosan kidolgozott terv része volt, és soha nem a jóindulat vezérelte őt. Szinte elszégyellte magát, amiért korábban eszébe jutott, hogy a férfi talán mégsem olyan számító és kíméletlen, mint amilyennek elképzelte.

– Mondja csak – szólalt meg aztán halkan. – Csinál maga bármikor olyasmit, amit nem tervez el előre?

– Elég ritkán…

– Mint megölni valakit? – bukott ki belőle a kérdés, Emerson pedig dühös tekintettel mérte őt végig. Albine nem tehetett róla, akaratlanul is elhagyta száját ez a kérdés. De azóta a nap óta nem hagyta nyugodni a dolog, amióta végignézte, ahogy a kancellár puszta kézzel végez Henley-vel.

– Ezt nem magával fogom megvitatni – rázta meg végül a fejét a férfi, majd gyors mozdulattal felemelkedett a tűz mellől. Albine végignézte, ahogy Emerson felkel mellőle, majd hosszú léptekkel elsétál tőle, de aztán felpattant, és utána eredt.

– Miért ölte meg Henley-t? – szegezte a hátának a kérdést, de a férfi oda sem figyelt rá. Csak ment továbbra is előre, mintha meg sem hallotta volna a hozzá intézett szavakat. – Kitörte a nyakát – fakadt ki aztán hirtelen, mire a kancellár végül megtorpant. – Puszta kézzel megölte.

– Más lenne, ha lelőttem volna? – szólalt meg a férfi halkan, néhány pillanatnyi gondolkodás után. – Így is, úgy is halott lenne. Akkor miért számít, hogyan tettem?

– Mert számít.

– Nem, nem számít, Albine, tudja jól – fordult hozzá a férfi. – Maga is megölt egy embert aznap, pont úgy, ahogy én, és nem igazán számít, hogyan tettük, mert a lényegen ez mit sem változtat.

– De ott voltam, céloztam, látta – lépett közelebb. – Lelőttem volna őt is, mint ahogy Abelt. Tudja, hogy megtettem volna.

– Igen, tudom – bólintott Emerson, miközben néhány lépést tett Albine felé. – Tudni akarja, hogy miért tettem? Azért, mert jól esett. Mindazok után, ami az utóbbi időben történt velem, és a fiammal, Emeline-nel meg Cortezzel, jól esett a pokolba küldeni azt, akit utánam küldött. Van fogalma arról, hogy mégis milyen érzés az, hogy most itt vagyok magával? Hogy már a saját lányomat sem tudom biztonságban tartani az olyan pszichopatáktól, mint amilyen Cortez? Hogy a fiamat kell érte küldenem, én meg ülök itt, és nem tehetek semmit?

– Pontosan tudom…

– Nem, nem tudja. Csak azt hiszi, hogy tudja – magyarázta a férfi. – Maga csak egy aprócska része ennek az egész helyzetnek, de én nem. Én soha nem voltam egy senki.

– Mint én? – kérdezett vissza szárazon, miközben a férfi komor tekintetét fürkészte.

– Mint mindenki más – helyesbített aztán Emerson, ahogy vállat vont. – Ne értsen félre, de…

– Akkor miért segít nekünk? – vágott közbe hirtelen. Nem akarta tovább a férfi magyarázkodását hallgatni. Nem tudta, elhiheti-e egyáltalán még a férfi szavait, de válaszra volt szüksége.

A kancellár tűnődve nézett vissza rá. Albine elszántan méregette őt, és minden ellenére, volt valami a lányban, amitől kedvelte. Talán a határozottsága miatt, vagy mert nem félt szembeszállni vele, de olyasmit látott a lányban, amit csak kevés emberben. Lassan kifújta a levegőt, miközben körbenézett a tisztáson, és a másik három, alvó társukon, végül újra Albine felé pillantott.

– Mert nem vagyok akkora rohadék, mint amilyennek tart…

*

Csöndes napok következtek a kis csapat életében. Napközben úton voltak, már amennyire Kieran állapota engedte, éjjelente pedig próbáltak valahol meghúzódni, ahol remélhetőleg nem találnak rájuk arra járó katonák. A kancellár szerint arrafelé már több katona járőrözött, így jobban oda kellett figyelniük minden mozdulatukra. Amíg addig éjjelente a tűz melege mellett pihenhettek, arrafelé már nem kockáztathatták, hogy tüzet gyújtsanak éjszakára. A hűvös, sötét éjszakák pedig valahogy hosszabbnak, és kétségbeejtőbbnek tűntek, mint addig.

Főleg Albine számára, aki harcképes társai híján egyedül volt kénytelen figyelni a saját biztonságukra. Néha Nova vagy Emerson ugyan besegített neki, de hiányzott neki az a biztonság, amit Aimes vagy akár Jamal jelenléte biztosított. És miközben olyan nagyon remélte, hogy barátai sikerrel járnak, és mielőbb épségben viszontláthatja őket, a szíve majd megszakadt akármikor az édesapjára pillantott. Gyenge volt már, és szemébe valami végeláthatatlan szomorúság költözött, amit bár próbált leplezni, Albine keresztüllátott rajta. Egyik éjjel, miután tett egy kört a táborhelyük körül, csak a biztonság kedvéért, maga sem tudta, hogy miért, de nyugtalanság költözött a bensőjébe. Körbepillantott a családján, de szerencsére mind csöndesen szuszogtak egymás mellett. De ahogy az apjára esett a tekintete, Kieran fáradt szemét látta meg. Halkan sétált oda hozzá, majd óvatosan elhelyezkedett mellette a fűben.

– Miért nem alszol? – kérdezte, de az apja nem válaszolt, csak lassan megrázta a fejét. – Aludnod kéne. Legalább egy kicsit.

– Neked is – felelte aztán Kieran, ahogy Albine erőtlen arcára esett a tekintete. Tudta, hogy a lánya napok óta nem aludt eleget. Állandóan talpon volt, és azon dolgozott, hogy nekik minél kevesebb dologra legyen gondjuk. Hogy ők nyugodtan alhassanak. Biztos volt benne, hogy Albine ma már akkor sem tudna nyugodtan aludni, ha biztos lenne benne, hogy minden rendben van. – Emlékszel még? – kezdte aztán fakó hangon, ahogy felpillantott a fák koronáján keresztül előbukkanó csillagos égboltra. Lassan beszélt, és szinte minden egyes kiejtett szóért megküzdött. – Amikor kislány voltál? Féltél a sötétben. Ezért minden egyes éjjel ott maradtunk veled, amíg el nem aludtál. Hogy tudd, hogy biztonságban vagy. Hogy semmi nem bánthat, mert az édesanyád és én. Ott voltunk.

Albine némi értetlenséggel tekintett az apja arcára. Nem értette, miért lett ez hirtelen olyan fontos. Hiszen már nem félt a sötétben. Amióta tudta, hogy nappal is ugyanolyan szörnyű a világ, mint éjjelente. De mielőtt bármit is szólhatott volna, Kieran folytatta.

– Már nincs szükséged rám. Hogy vigyázzak rád. Te vagy a legbátrabb ember, akit ismerek. Nem vagy olyan, mint én. Olyan vagy, mint az édesanyád. Mint Marisa. Pont olyan erős. És kitartó. Mint amilyen ő volt. És őt látom… Akármikor rád nézek.

– Apa…

– Megérdemli ez a vénember. Hogy még egyszer. Az lehessen, aki vigyáz rád?

Albine szíve majd megszakadt az apja szavait hallgatva, de aztán lassan a férfi ölébe hajtotta a fejét. Érezte, ahogy apja gyenge keze lassan végigsimít a haján. Majd újra és újra, ő pedig nem bírta visszatartani a könnyeit, akármilyen erősen is próbálta.

– Szeretném, ha végre odaérnénk – vallotta be csöndesen Kieran, ahogy remegő kezével újra végigsimított a lánya haján. – Szeretném látni. Szeretném megérni. De nem magam miatt. Hanem hogy ne kelljen aggódnom értetek. Mindig is kevés voltam, hogy vigyázzak rátok. Ez a legnagyobb bűnöm. De úgy szeretnék elmenni, hogy tudom… Hogy biztonságban vagytok… De nem bírom már addig…

Ám Albine már nem hallotta apja utolsó szavait, ahogy halk zokogása, csöndes szuszogássá szelídült.

Másnap reggel Albine szokatlanul pihenten ébredt, bár nem aludt túl sokat. Még emlékezett arra, ahogy elhúzódott az apjától, hogy mind a ketten nyugodtan alhassanak. Megdörzsölte a szemét, ahogy körbenézett a családján. Diyana is lassan ébredezett nem messze tőle, az apja és a húga pedig még csöndesen aludtak. Emerson egy fa alatt gubbasztott, és az ételkészleteiket vette szemügyre. Tovább kellett indulniuk, tudta jól. Ahogyan azt is, hogy mekkora út áll még előttük, bár nem lett sokkal nyugodtabb attól, hogy most már nem volt titok előtte a céljuk. Mert az új helyzet túl sok kérdést vetett fel benne. Lassan felkelt a földről, majd megtornáztatta a földön alvástól elgémberedett a végtagjait. Nova felé indult, hogy felébressze, de a lányt akkor már Diyana keltegette. Hosszú léptekkel indult meg az apja felé.

– Apa! – simított végig a férfi karján halvány mosollyal az arcán. Emlékezett még arra, amiről előző éjjel beszéltek. Emlékezett az apja szerető kezére, és ahogy nyugodt álomba segítette őt. Gyöngéden megrázta Kieran vállát. – Apa!

Kieran azonban nem mozdult. Albine mosolya lassan lehervadt az arcáról, és fájó kétségbeesés lett úrrá rajta. Erősen megrázta a férfi vállát.

– Apa? – szólt rá, és remegni kezdett a keze. – Apa! – szólt rá újra hangosabban, majd rémülten pillantott Diyanára. A nő tágra nyílt szemmel nézett felé, majd a tekintete Kieranra siklott. Nova pedig csak dermedten ült Diyana mellett, és fájdalmas arccal meredt az apja alakjára. – Ne – nyögte halkan, ahogy újra rázni kezdte Kieran vállát. – Ébredj fel! – kiáltott rá. – Ébredj már! Kérlek! Kérlek…

Testét rázta a zokogás, miközben szüntelen keltegette a férfit. Egész testében remegett, ahogy egyre erősebben próbálta ébredésre bírni őt, de hiába. Az apja mozdulatlanul feküdt, hófehér arccal és lehunyt szemmel.

Érezte, ahogy aztán egy szoros kéz a karjára fonódik, majd megpróbálja elhúzni az apja testétől. De heves mozdulattal lelökte magáról a meleg kezet.

– Albine…

Valahonnan egészen távolról hallotta csak a kancellár hangját, és nem bírta levenni a tekintetét Kieran arcáról.

– Apa… – nyögte zokogva, majd Emerson még szorosabban megragadta a karját, és felrántotta őt a földről. – Hagyjon!

Teljes erejéből püfölte a férfi mellkasát, de az nem engedte el. Még szorosabban megragadta, majd magához vonta.

Próbált szabadulni a férfi karjai közül, de Emerson túl szorosan tartotta. Egyre fáradtabb mozdulatokkal próbálta ellökni magától őt, de a következő pillanatban a lábai felmondták a szolgálatot. Remegő kézzel csimpaszkodott a kancellárba, és a földre zuhant volna, ha a férfi nem tartja olyan szorosan. Bensőjét szinte szétfeszítette valami kínzó keserűség, aztán már nem volt képes tovább visszatartani a fájdalmát. Keservesen ordított fel, és kétségbeesett kiáltása fájdalmas visszhangot vert a fák között…

15. rész – Szöktetés a Veremből