15. rész – Szöktetés a Veremből

Aimes szívverése a duplájára emelkedett, ahogy mozdulatlanul bujkált egy bokor takarásában. Mellette Jamal ült, kezében fegyver, ujja a ravaszon, arcán elszántság tükröződött. Óvatosan kipillantott, és tekintetével Liyát kereste, aki egy távolabbi fa mögött talált menedéket. Mikor találkozott a tekintetük, a lány csak szótlanul megrázta a fejét, jelezve neki, hogy maradjon nyugton, hiszen még nem múlt el a veszély. Aimes izzadt tenyerét a nadrágjába törölte, majd Jamalra pillantott. A fekete férfi továbbra is mozdulatlanul figyelte a közeli területet, ahol néhány perccel azelőtt egy csapat fővárosi katona vonult végig, teljes harci szerelésben. Nem sokon múlt, hogy ne vegyék őket észre, de szerencsére Liya még időben érzékelte a veszélyt, és betaszította a két férfit a bokrok közé, ő maga pedig másik helyet keresett magának, ahonnan jobban szemmel tarthatta az ösvényt.

Bár eltelt azóta pár perc, és újabb katonáknak nyomát se látták vagy hallották, a félelmük nem múlt el. Ahogy egyre közeledtek a főváros felé, egyre többször kerültek hasonló helyzetbe. A főváros közelében még több katonai csapat őrködött, ami még inkább megnehezítette nekik a haladást, és persze a biztonságosnak tűnő helyek száma is egyre csak csökkent. Liya, aki nemegyszer járt már arrafelé Matthiasszal, szerencsére jól kiismerte magát a környéken, így legalább mindig tudták, merre érdemes haladniuk. Ez volt az egész helyzetben az egyetlen pozitívum.

– Ez meleg volt – zuttyant le Liya a két férfi mellé a földre, miután megbizonyosodott róla, hogy a katonák nem vették őket észre, és valószínűleg már eléggé eltávolodtak tőlük, így biztonságban voltak. – Minden oké?

– Említettem már, hogy milyen idióta ötlet volt ez az egész szöktetés? – szólalt meg Jamal, figyelmen kívül hagyva a húga kérdését, miközben visszacsúsztatta a fegyverét a nadrágjába.

– Ugyan már, Mal, ha rólam lenne szó, te is ki akarnál szabadítani – ütötte vállon Liya a testvérét. – Vagy legalábbis nagyon ajánlom, mert ha nem tennéd, visszajönnék kísérteni.

– Fölösleges lenne érted menni, mert annyit dumálsz, hogy maguktól elengednének, csak hogy megszabaduljanak tőled.

– Ne irigykedj a tehetségemre! – vont vállat a lány, majd mielőtt Jamal bármit is felelhetett volna, Aimes közbevágott.

– Mennünk kellene!

Mind tudták, hogy a férfinek igaza van, ezért lassan összeszedték magukat. Aimes talpra szökkent, majd egy-egy határozott mozdulattal felrántotta a két testvért a földről, aztán tovább folytatták útjukat a főváros felé. Nem ez volt az első ilyen alkalom az útjuk során, és bár Aimes valahol kezdett hozzászokni a gondolathoz, hogy nincsenek biztonságban, mégis új volt neki a helyzet. Főleg ha arra gondolt, hogy oda igyekszik, ami egész eddigi életében az otthonát jelentette. Mostanra viszont a főváros maga volt a veszély, amit el kellett kerülnie. Mégis oda tartott, és már nem jártak messze.

Ahogy egyik éjjel, egy főváros közeli, elhagyatott épületben éjszakáztak, gondolataiba merülve bámult ki az egyik koszos ablakon. Emeline-re gondolt. Nem tudta, mi lehet a lánnyal. Hogy jól van-e? Nem sérült-e meg? Vagy egyáltalán életben van-e még? A dolgok, amiket a Veremről hallott, nem kecsegtettek túl sok jóval, így minden egyes alkalom, amikor meg kellett állniuk ilyen-olyan okokból, egyet jelentett számára a felesleges késlekedéssel.

Léptek zaja szakította ki töprengéséből, és azonnal a hang irányába fordult. Jamal jelent meg nem messze tőle, aztán lassú léptekkel odasétált hozzá.

– Liya küldi, odakint találta – nyújtott felé egy almát, Aimes pedig lassan elvette azt.

– Kösz – felelte, ahogy ujjait szorosan a gyümölcsre zárta, majd tovább folytatta a kifelé bámulást. Azt hitte, Jamal majd magára hagyja, de az nem mozdult mellőle.

– Ideges vagy? – kérdezte hirtelen a férfi, mire csak lassan bólintott egyet, de oda se nézett rá. – Ez természetes, de sikerülni fog. Remélem.

– Te most nyugtatni próbálsz? – vonta össze a szemöldökét, Jamal pedig zavarában megvakarta a fejét.

– Ja, hát ezt is Liya csinálná, csak el van foglalva odakint. Plusz, ha az anyám megtudná, hogy egy segg voltam ilyen helyzetben, ő rúgná szét az én seggem, úgyhogy nem kockáztatnék.

– Ezt megértem – bólintott Aimes, ahogy felidézte magában, ahogy még a faházban Diyana választotta szét őt és Jamalt, amikor egymást püfölték. Azóta ő sem akarta kihúzni a gyufát a nőnél. – Gondolsz rájuk? A többiekre?

– Állandóan – húzta el a száját Jamal, miközben a falnak dőlt. – Fura belegondolni, hogy lehet, nem látjuk őket többé. Anyám belehal, ha nem érünk vissza, Nova meg… Nagyon hiányzik. Mindannyian hiányoznak.

Aimes teljesen megértette Jamalt. Ő maga is hasonlóan érzett. Hiszen ott volt Albine. Ott volt az apja. De valójában mindenki közel állt már hozzá, és szerette volna újra látni őket. Kicsit bánta, hogy ő rángatta bele ebbe a helyzetbe Jamalt és Liyát, de fogalma sem volt, mihez kezdene nélkülük ebben a helyzetben.

– Tudod, még meg se köszöntem. Hogy segítesz.

– Nem is kell – vont vállat Jamal. – Bármelyikünkért megtenném.

– Szóval most már közétek tartozom? – szaladt magasba a szemöldöke.

– Akármennyire is fáj kimondani, de sajnos igen – forgatta meg a szemét Jamal, mire vigyorogva megrázta a fejét, aztán Jamal szája is vigyorra húzódott.

– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg aztán halkan, de csak egy bólintást kapott válaszul. – Miért utálsz ennyire? Csak azért, mert hazudtam?

– Nem utállak – rázta meg a fejét a fekete férfi, de Aimes kétkedő pillantására megadóan felsóhajtott. – Jó, egy kicsit tényleg utállak, de nem azért, mert hazudtál. Vagyis részben azért, de inkább azért mert… Tudsz róla, hogy én beszéltem rá Albine-t, hogy ne lökjön el magától téged? – kérdezte halkan, mire Aimes döbbenten pillantott vissza rá. – Ja, tudom, jó hülye voltam. De a lényeg, hogy amikor padlóra került, az részben miattam volt. Ő a legjobb barátom, te meg összetörted a szívét, és erről én is tehetek. Pont annyira utállak emiatt, mint amennyire magamat.

– Sosem akartam neki fájdalmat okozni – hajtotta le a fejét, mert nem bírta elviselni a férfi sötét tekintetét. Tényleg összetörte Albine szívét, és ezen nem változtat semmi, ami azután történt. Mindegy, milyen erősen próbálja is jóvátenni ezt a hibáját.

– Hát tudod, nem nagyon jön össze ez a te nagy igyekezeted – hallotta maga mellől Jamal hangját, mire bólintott.

– Tudom – vallotta be halkan. – Egy barom vagyok.

– Igen, az vagy – helyeselt Jamal. – De tudod, nem mindenki kockáztatná az életét azért, hogy megmentsen valakit, úgyhogy ez legalább egy jó dolog. Kivéve, ha belehalunk, mert akkor meg elég szar. De inkább ne gondoljunk erre. Megyek, alszok kicsit. Holnap nagy napunk lesz, úgyhogy próbálj te is aludni – javasolta, majd magára hagyta Aimest.

Ahogy az újra az ablakra pillantott, csak saját aggódó ábrázatát látta benne. Még ha próbálta volna se tudta volna letagadni, mennyire félt a másnaptól. Csak egyetlen esélyük lesz, és bele sem akart gondolni, mi lesz, ha nem járnak sikerrel. Kifújta a mellkasát szorító levegőt, aztán elfordult a koszos ablaküvegtől, és Jamal után indult.

*

Aimes hangtalanul, arcát lefelé fordítva haladt a házak mellett, mögötte pedig Liya és Jamal lépkedett szótlanul, de éberen. Jobb kezét folyamatosan a ház falán tartotta, mintha attól remélne támogatást. De nem annyira az előtte álló feladat miatt, sokkal inkább a szokatlan érzés miatt, hogy idegenként sétál az ismert utcákon. Nem a ház falába kapaszkodott, sokkal inkább a saját múltjába.

– Erre – szólt halkan hátra, ahogy észrevett néhány őrjáratozó katonát az egyik utca végén, majd bevetette magát két ház közé, két társa pedig követte.

– Merre van ez a hely? – hallotta a háta mögül Liya fojtott hangját, de nem felelt, csak befordult egy újabb sikátorba. Csöndesen haladtak tovább, és legalább percekig mentek hangtalanul, amikor Aimes újabb kanyart vett. A következő pillanatban azonban ijedten hőkölt hátra, és visszafordult a fal takarásába, nekiütközve a mögötte haladóknak.

– Van egy kis gond – nyögte, szembefordulva a testvérekkel. Jamal sürgető pillantást vetett rá, mire elhúzta a száját. – Emlékeztek, amikor azt mondtam, hogy tudok egy bejáratot, amit nem nagyon őriznek? – Liya egy bólintással felelt. – Hát az a helyzet, hogy most őrzik.

– A rohadt életbe – bukott ki Jamalból, majd félretolta Aimest az útból, és kidugta a fejét a fal mögül, hogy rálátása nyíljon a sikátorra. – Basszus…

Két férfit látott az egyik régi kapu mellett, és bár a feladatuk nyilván az volt, hogy őrizzék azt, nem tűntek kifejezetten lelkesnek.

– Na? – szólt rá Aimes, mire lassan visszahúzódott.

– Két férfi. Szerintem nem lenne nehéz leszerelni őket, de el kéne terelni a figyelmüket – jelentette ki, jelentőségteljes pillantást vetve a húgára.

– Mi van? – pislogott értetlenül a lány egyik férfiről a másikra, akik elszánt arccal figyelték őt. – Ti azt akarjátok, hogy én… Na nem! Miért? Miért pont én?

– Mert neked van valamid, ami nekünk nincs – vont vállat Jamal.

– Intelligencia?

– Nem, mellek – helyesbített a férfi, mire Liya szemöldöke azonnal a magasba ugrott.

– Ugye, most csak viccelsz? Úgy nézek én ki, mint aki képes elcsábítani két pasast?

– Nem kell őket elcsábítanod, csak dobd be magad, és tereld el a figyelmüket, hogy könnyebben lefegyverezhessük őket.

– Ne mindig magadból indulj ki! Lehet, hogy nem olyan hülyék, hogy bedőljenek ennek.

– Lehet, még annál is hülyébbek – vetette fel Jamal. – Csak add elő, hogy eltévedtél!

– Tudod, kicsit ironikus, hogy kettőnk közül te tévednél el hamarabb, mégis nekem kell előadnom a szerencsétlent, aki nem tudja, hol van, csak azért, mert történetesen nő vagyok – sziszegte a lány, és Jamal vissza akart vágni, de csak felemelte a kezét. – Meg ne szólalj!

Liya vett egy mély levegőt, értetlen ábrázatot öltött, aztán lassan kilépett a fal takarásából. Előbb körbenézett, majd a két őr felé fordult, tekintetével őket keresve. De csak megtorpant, és összevont szemmel meredt maga elé.

– Mi történt? – hallotta meg bátyja határozott hangját, mire kitárta a karját.

– Nincs itt senki…

– Mi? – lépett mellé Jamal, majd Aimes, és értetlenül néztek arra a pontra, ahol pár perccel korábban még két őr álldogált. – Hova tűntek?

– Fogalmam sincs, de ha már ekkora szerencsénk van, addig surranjunk be, amíg nincs itt senki – jelentette ki Aimes, majd nyomában társaival megindult a kapu felé.

A Verem – nevével ellentétben – egy meglehetősen monumentális építmény volt. Vastag kőfalak labirintusából állt, ahol egymást érték a kis termek, amelyek régen fegyverek vagy éppen készletek tárolására szolgáltak. Manapság azonban tökéletesen megállták a helyüket, mint elzárt, apró szobák, ahol Cortez rabjai élhették le utolsó napjaikat.

Aimes idegesen tekintgetett körbe a széles kőfolyosón azon gondolkodva, merre lenne érdemes indulniuk. Biztosra vette, hogy Emeline egy igencsak eldugott helyen raboskodhat, hiszen Cortez nem kockáztathatta, hogy olyanok tudják meg az egyik legértékesebb foglyának kilétét, akik a kancellár szerint veszélyt jelenthetnek rá, és a terveire.

Mielőtt azonban akár egy lépést is tehetett volna, Liya fordult hozzá.

– Mondd csak, láttál te már valaha vermet? – érdeklődött a lány egy mosollyal az arcán, ő pedig értetlenül pillantott rá. Fogalma sem volt, mire céloz Liya, és ő látva az Aimes arcára kiülő értetlenséget, széttárta a karját és körbemutatott. – Szerinted így néz ki egy verem?

– Hát nem, de… Ez csak egy név.

– Igen, hát nem túl találó, mert ez egy kibaszott erőd – vetette oda Jamal, ahogy elindult a kihalt folyosón. Aimes kénytelen volt igazat neki, aztán szótlanul követte őt.

Percekig haladtak némán a folyosókon, de a csöndet néha zaklatott kiáltás törte meg egy-egy zárt ajtó túloldaláról. Aimes próbált úgy tenni, mintha tudná, mit csinál, és merre megy, de az igazság az volt, hogy fogalma sem volt merre keresse Emeline-t. Az egyetlen ötlete az volt, hogy valószínűleg őrzik a szobáját. Úgyhogy amíg nem botlanak őrökbe, addig biztosan nem járnak közel hozzá.

De amikor az egyik sarkon befordulva két katonára lett figyelmes, minden addigi gondolata szertefoszlott.

– Hányan vannak? – hallotta Jamal sürgető hangját, miután visszaugrottak a fal takarásába, de csak a kezével volt képes jelezni, hogy két katona igyekszik feléjük. Cipőjük hangosan kopogott a kőpadlón, jelezve nekik, ahogy egyre közelebb értek hozzájuk. – Nehogy leblokkolj itt – szólt rá halkan a fekete férfi, ahogy a kezébe nyomott egy fegyvert.

Aimes úgy érezte, szíve olyan hangosan dübörög a mellkasában, hogy az azonnal elárulja őket. Keze remegett, ahogy a pisztolyt markolta, és ujja szinte magától csúszott a ravaszra. Mellette Jamal harcra készen állt, és Aimes tisztán látta rajta, hogy bármire képes lesz, hogy ezt élve megússzák. A léptek egyre közelebbről és közelebbről szóltak, ő pedig próbálta magát felkészíteni a legrosszabbra. Újra Jamalra pillantott, aki csak egy rövid bólintással jelezte, hogy itt az idő.

A következő pillanatban Aimes kilépett a fal takarásából, nyomában Liyával és Jamallal, hogy valamilyen módon az őrök fölé kerekedhessenek, de ahogy meglátta az egyik katonát, azonnal megtorpant. Egy meglepett, ismerős, kék szempár bámult vissza rá.

– Julian? – nyögte, ahogy az előtte állót bámulta. A szőke férfi döbbenten tekintett rá, majd a mögötte álló, értetlen arcot vágó társaira. Nem kellett neki sok idő, hogy megértse, mit keresnek ott. Társa már nyúlt volna a ruháján hordott sokkolóért, de Julian habozás nélkül megpördült, a falhoz vágta a katonát, majd olyan erősen behúzott neki, hogy a férfi azonnal elterült a földön.

– Mi a… – kezdte volna Liya értetlenül, de Julian közbe vágott.

– Mutatom az utat!

Julian szaporán lépkedett a kőfolyosón, Jamalék pedig gondolkodás nélkül követték őt. A szőke férfi olyan útvonalon haladt, ami Aimesnek eszébe sem jutott volna. Fogalma sem volt, mekkora lehet az a hely, de úgy érezte, sose érnek célba. Lopva Julian arcára pillantott, de az csak elszántan tekintett maga elé.

– Mit keresel te itt? – szegezte neki végül a kérdést, bár sejtette a választ.

– Alkut kötöttem Cortezzel – vallotta be Julian, majd megelőzve Aimes rosszalló pillantását, halkan folytatta. – Vagy ez, vagy megöli őt.

– De jól van? Ugye? – kérdezte Aimes, a szőke arca pedig megrándult, de nem felelt. – Mi az? Történt valami?

– El kell vinned innen! Amilyen messzire csak tudod, amilyen gyorsan csak lehet – torpant meg Julian. Aimes furcsa fájdalmat vélt felfedezni a férfi szemében, de aztán csak bólintott. – Maradjatok itt!

Julian befordult a folyosó végén, Aimes pedig a falhoz lapult. Jamal kérdőn tekintett rá, de csak megrázta a fejét. Ő maga sem tudta, mi is történik pontosan. Julian itt? Segít nekik? Bár valahol hálát adott a sorsnak, amiért így alakult, mégis megannyi kérdés vetődött fel benne. Próbálta megnyugtatni magát, hogy legalább tisztán tudjon gondolkodni, amikor dulakodás félreismerhetetlen hangjai hangoztak fel néhány méterre tőlük. Aggódva pillantott Julian után, és még épp látta, ahogy a szőke férfi egy jól irányzott jobb egyenessel kiüti az egyik ajtó mellett szobrozó őrt. Jól emlékezett még arra az ütésre, és arca már begyógyult sebei újra megsajdultak.

– Mi van? – kérdezte aztán Julian Aimestől, ahogy mellé értek.

– Semmi – rázta meg a fejét a barna férfi, ahogy szemügyre vette a földön heverő alakot, majd újra Julianre emelte a tekintetét. – Csak jó érzés, hogy most végre nem én vagyok az öklöd végén.

A szőke nem felelt semmit, csak lassan megrázta a fejét, aztán elvette az ájult őrtől a kulcsot, majd sietve kinyitotta az ajtót, ami nagy lendülettel kitárult.

Odabent Emeline az ágyon üldögélt, de az ajtónyitódásra ijedten ugrott talpra. Amikor meglátta az érkezőket, fogalma sem volt, mi történhetett. Döbbenten tekintett egyikükről a másikra, majd Julianhez rohant, és a karjába vetette magát. A szőke férfi szorosan tartotta őt, majd miután elváltak, Aimeshez fordult. Szinte el sem hitte, hogy őt látja. Hiszen, amikor utoljára találkoztak, elbúcsúztak egymástól. Azt hitte, soha többé nem látják majd egymást viszont. És most mégis ott állt, és őt nézte csillogó szemmel.

– Itt vagy. Visszajöttél értem? – Emeline ajka megremegett, és könny szökött a szemébe.

– Persze, hogy visszajöttem – mosolyodott el Aimes, majd érezte, ahogy valaki megszorítja a csuklóját. Liya állt mellette, és tétován tekintett Emeline alakjára. Követte a fekete lány tekintetét, majd megállapodott fogadott húga furcsán gömbölyű hasán. – Mi…?

Emeline csak szomorú mosolyra húzta a száját, miközben végigsimított kerekedő hasán.

– El kell vinned innen! – szólalt meg újra Julian Aimeshez fordulva. – Ez a baba nem születhet meg itt.

– Oké – bólintott habogva, miközben próbálta rendezni a gondolatait. Minden olyan soknak tűnt hirtelen. Az egy dolog, hogy Emeline-ért eljött, de ezzel a lehetőséggel egyikük sem számolt. Egy baba?

– Mennünk kell! – hallotta meg Jamal mély hangját, és ez végre visszarántotta őt a valóságba.

Kilépett a szobából, majd visszafordulva még látta, ahogy Emeline és Julian gyorsan csókot vált, és a férfi óvatosan végigsimít Emeline hasán. Maga sem tudta, hogy pontosan miért, de harag kerítette hatalmába, ahogy őket nézte. Akármi is történt azóta, még mindig nehezen tette túl magát közös, problémamentesnek egyáltalán nem nevezhető kapcsolatán Juliannel. És látni őt azzal a nővel, akit testvéreként szeretett, mérhetetlen módon felbőszítette. Hogy lehet az, hogy az a törékeny és gyöngéd lány, akivel felnőtt, pont egy olyan ember mellett találja meg a boldogságot, aki minden, csak nem gyengéd?

– Malnak igaza van, mennünk kell – lépett hozzá Liya, majd megkopogtatta az ajtófélfát, mire a szőke páros odafordult. – Gyerünk!

Halk léptekkel, gyors tempóban haladtak – immáron kifelé – az erődből. Julian nagy segítség volt számukra, ugyanis a pár hét alatt, aminek nagy részét ott töltötte, jól kiismerte magát a kőfolyosókon.

– Jól vagy? – szólt Aimeshez halkan Liya, de az csak szó nélkül vállat vont. – Zavar a dolog, ugye? Hogy terhes…

– Ez hülyeség…

– Ja, hát elég hülyén néztél ki, ahogy őket bámultad, de fogjuk rá, hogy rossz szokás – folytatta a lány, mire Aimes dühös pillantást vetett rá. – Ez megváltoztat pár dolgot, ugye tudod?

– Tudom – bólintott Aimes, és akaratlanul is Nova jutott eszébe. És ami vele történt. Mielőtt azonban bármit is szólhatott volna, harangok mély hangja verte fel a Verem csöndjét.

Ijedten torpantak meg, majd mind Julian felé fordultak.

– Tudják – hebegte a férfi. – Tudják, hogy itt vagytok… Fussatok! – szólt rájuk, a következő pillanatban pedig rohanni kezdtek.

Olyan gyorsan futottak, ahogy csak bírtak. Az egyik kanyarban Liya lába kifordult, de oda sem figyelt a fájdalomra, csak tovább rohant. Elöl Aimes futott, és minden sarok előtt félve fordult be, hátha üldözőik csapdába csalják őket. Leghátul Julian futott, aki szorosan fogta Emeline kezét, és húzta magával. Néha magán érezte a lány ijedt tekintetét, de csak rohantak előre, megállás nélkül.

– Balra! – kiáltott aztán előre, és Aimes bekanyarodott. A folyosó végéről azonban legalább öt katona sietett feléjük. Azonnal visszafordultak, és kezdtek futni a másik irányba.

– És most merre? – szólt Jamal Julian felé rohanás közben, és a szőke férfi pedig próbálta végiggondolni a lehetséges útvonalaikat. Végül vett egy jobb kanyart, a többiek pedig kérdés nélkül követték. Hiába futottak, üldözőik folyamatosan közeledtek hozzájuk.

– Aimes! – kiáltott aztán Julian a férfi felé. – Két kanyar balra, aztán egy jobbra. Ott a kijárat… Én feltartom őket.

– Mi? Nem! – rázta meg a fejét Emeline, és még szorosabban fonódtak az ujjai szerelme kezére.

– Mennetek kell! – torpant meg a szőke férfi, ahogy elengedte a lányt. – Most! Vagy utol fognak érni, és higgyétek el, nem csak páran vannak… Ha utolérnek, nincs esélyünk.

– Nem hagylak itt – szólalt meg újra a lány, de Julian nem figyelt oda rá, csak Aimes felé terelte őt.

– Mentsd meg őt – kérte a férfi. – Ments meg őket…

Aimes értetlenül tekintett Julian elszánt szemébe. Komolyan gondolja? Nem volt ideje habozni, úgyhogy csak bólintott, és látta a szőke férfi arcán végigfutó megkönnyebbülést.

– Akkor fussatok!

*

Cortez óvatosan törölte le a kézfején kiserkent vért. Nem szerette saját maga intézni a piszkos ügyeket, de ez a helyzet megkívánta ezt a módszert. Amikor a fülébe jutott, hogy néhány szökevény, az élükön Aimes Emersonnal magukkal vitték a legkedvesebb és legfontosabb foglyát, olyan mérhetetlen düh kerítette hatalmába, hogy kénytelen volt levezetni a benne gyűlő feszültséget. Julian Tobin pedig, aki ott maradt, és ezzel szabad utat adott a lázadóknak, épp megfelelő alanynak tűnt arra, hogy kiadja magából az indulatokat. Megállapodás ide vagy oda, soha nem kedvelte túlzottan a férfit. De amikor az fennhangon kijelentette, hogy ha rajta múlik, soha az életben nem kapja vissza Emeline-t, valami végleg elszakadt benne. Julian Tobint saját kezűleg megkínozni, még nagyobb örömet okozott a számára, mint amikor a katonái tették ugyanezt. Újra és újra lesújtani rá puszta kézzel, pedig maga volt a földi boldogság.

– Uram? – szólalt meg mögötte halkan az egyik katonája, de nem fordult oda. – Küldjünk utánuk csapatokat?

– Ne! Hadd menjenek – rázta meg a fejét a kancellár, majd a földön fekvő, friss sebekből vérző, eszméletlen Julianre esett a tekintete. –  Úgyis vissza fognak jönni, mert van nálam valami, ami kell nekik…

16. rész – Egyszer fent, máskor lent…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.