3. rész – Függőség

Három évvel korábban

Evan fáradtan lépett be lakásának ajtaján, majd egyesével bezárt minden egyes zárat az ajtón. Jó pár hónapja még inkább figyelt erre. A munkájával járó stressz rányomta a bélyegét a mindennapi életére is. Néha azt érezte, mintha az a sok szörnyűség, amivel nap mint nap találkozik, haza is követné őt.

Besétált a nappaliba, és a kis, kényelmes kanapén meglátta azt az embert, akiért mindig megérte hazatérni akkor is, ha legszívesebben a világból is kifutott volna, ha ezzel elérheti, hogy minden bajt hátra hagyhasson. A nő, akit szeretett. Amanda. Az ő Amandája.

Az Evan csapta zajra a nő felébredt, és lassan mocorogni kezdett a kanapén. Kinyitotta fáradt szemeit, és Evanre pillantott. Amanda felült, helyet engedve maga mellett a férfinek.

– Minden rendben, szívem? – kérdezte Amanda halkan, miközben odabújt Evan mellé.

– Semmi nincs rendben – felelte halkan a férfi, miközben megrázta a fejét. – Egy éve próbáljuk elkapni ezt a pasast, érted? Egy teljes éve. És hol tartunk? Mi sehol, ő meg tíz hullánál.

– Nagyon sajnálom, Evan – mondta a nő, mire a férfi elmosolyodott, és végigsimított kedvese puha, vörös haján.

– Ne haragudj, hogy rád zúdítom a problémám. Csak annyira bosszantó. Olyan mintha egyre és egyre ügyesebben leplezné a nyomait. Mintha tanulna a hibáiból. És akárhányszor azt hisszük, hogy most talán közel járunk, rá kell jönnünk, hogy tévedtünk és ugyanott tartunk, mint az elején. Sehol. Mit mondjunk az áldozatok családjainak? Amikor hetente bejönnek, hogy van-e már fejlemény. Aztán újra és újra el kell mondanunk, hogy nem, és újra és újra látjuk azt a csalódott kétségbeesést az arcukon.

– Csináljak egy teát? – kérdezte Amanda, de Evan csak megrázta a fejét.

– Csak maradj itt – felelte, és még közelebb vonta magához a nőt. Végigsimított a karján, és beszívta a belőle áradó édes illatot. Ez volt az egyetlen értelem az életében. Hogy a legsötétebb órákban sem volt egyedül, mert tudta, hogy valaki vár rá, bármi történjék is. Akiért haza kell jönnie.

Evan megfogta kedvese kezét, és a szájához emelte. Apró, puha csókot lehelt rá, majd végigsimított a nő ujjain.

– Hol van a gyűrűd?

Amanda a kezére pillantott. Evan egy pillanatra mintha félelmet látott volna megcsillanni a gyönyörű szempárban, majd a nő lehunyta a szemeit.

– Valamit el kell mondanom. Kérlek ne légy dühös!

– Mi történt? – kérdezte a férfi, miközben egy pillanatra sem vette le tekintetét a nő arcáról.

– A fitness teremben hagytam…

– Tessék?

– Ma délután elmentem, hogy egy kicsit formába hozzam magam. Tudod… Az esküvőre. De beleakadt a ruhámba, ezért levettem és a szekrénybe tettem. Tusolás után pedig elfelejtettem visszavenni. Biztosan becsúszott valahova. Akkor vettem észre, amikor hazaértem. Azonnal telefonáltam a terembe. Megtalálták, de már bezártak, így csak holnap tudok érte menni. Kérlek, ne haragudj!

Evan csak bámulta Amanda kétségbeesett arcát, majd elmosolyodott, és homlokon csókolta kedvesét. Imádta, hogy mellette elfelejtheti a nap minden fontos problémáját. Már ezért megérte hazajönnie.

Napjainkban

– Az egész rendőrség nevében elnézését kérem, Miss Reyes, biztosíthatom, hogy a jövőben nem fog hasonló előfordulni – szabadkozott Jacobs ezredes, amit Amanda csak egy mosollyal nyugtázott. Evan az asztalánál ült és kettejük beszélgetését hallgatta.

Tegnap este hozta be a nőt, és egész éjjel bezárva tartotta. Ő maga sem ment haza, inkább összegörnyedve töprengett a székén órákon keresztül, míg nem felvirradt. Amikor pedig reggel megjelent Jacobs, azonnal számon kérte rajta. Evan nem értette, hogy lehetnek néhányan ilyen ostobák és naivak, hogy nem veszik észre, ami az orruk előtt volt. Maga előtt is letagadta, de Amanda ugyanúgy verte át őt, mint mindenki mást. Ő is túl naiv volt és ostoba, amiért észre sem vette, hogy a gyilkos, akit keresett végig ott volt mellette. A gyilkost, akit a szíve mélyéig gyűlölt, jobban szeretett, mint eddig bárkit.

Amanda és az ezredes végül elköszöntek, a nő pedig kisétált az épületből. Jacobs szikrákat szóró szemmel pillantott a nyomozó felé, majd néhány lépéssel az asztala előtt termett. Evan sosem látta még ilyen dühösnek.

– Fel van függesztve, Monroe!

– Tessék? – pattant fel Evan a székről.

– Jól hallotta – vágta rá az ezredes. – Mégis mi a francot képzelt? Hogy akárkit letartóztathat, ha csúnyán néz magára?

– Ő nem csúnyán nézett rám, hanem majdnem megölt egy férfit tegnap este – mondta halkan Evan.

– Valóban? És ezt mégis mire alapozza?

– Én… Csak tudom…

– Oh, szóval, hogy maga tudja? Csak nem női megérzése volt, Monroe? Húzzon haza, és akkor jöjjön vissza dolgozni, ha nem úgy viselkedik, mint egy depressziós kislány! – dörögte a férfi, majd visszasietett az irodájába.

Evan érezte, ahogy rászegeződnek a tekintetek az irodában. Mindenki őt bámulta, és legszívesebben rájuk ordított volna, hogy vegyék végre észre a nyilvánvalót. Aztán csak visszaült a székébe, és elkezdte összeszedni a holmiját.

– Haver… – lépett Seth Evan asztalához, de ő nem nézett fel barátjára. Csak tovább pakolta a dolgait, hogy minél hamarabb eltűnhessen innen. – Talán Jacobs-nak igaza van. Pihenned kéne.

– Pihenni? – csattant fel Evan. – Ez a nő folytatni fogja, amíg le nem csukom, hát nem érted?

– Nem, nem értem, és szerintem már te sem – válaszolta Seth. – Három év, Evan, csak gondold már végig. Mégis mi kell még, hogy abba hagyd?

– És az új holttest? Azzal mi van? Nem gondolod furcsának, hogy kiszabadul, és rá pár napra újrakezdődnek a gyilkosságok?

– Nagyon sajnálatos, de ettől még a barátnőd nem lesz gyilkos – felelte halkan Seth, mire Evan felpattant a székből.

Legszívesebben behúzott volna a barátjának, de ökölbe szorított kezét végül nem emelte fel.

– Cseszd meg, Seth! – mondta végül Evan, majd mindent hátrahagyva kiviharzott az épületből.

Hogy-hogy nem értik? Hogy-hogy nem látják? – gondolta Evan, miközben méretes léptekkel rótta az utcákat. Rájött, hogy mindenképpen bizonyítékot kell szereznie. Szüksége van valamire, hogy végre higgyenek neki. Vagy csak valamit, ami túl gyanús ahhoz, hogy véletlen lehessen.

Néha már az is megfordult a fejében, hogy ő maga fog bizonyítékot gyártani. Habár tudta, hogy nem lenne helyes, mégis egyre többször gondolt erre. Bár mindig eszébe jutott, hogy Amanda túl okos ilyen ostoba csaláshoz. Nyilván ki tudná magyarázni, aztán csak ő maga kerülne bajba. Arra is gondolt, hogy megpróbálja rávenni a nőt, amikor kettesben vannak, hogy valljon neki. Közben pedig felveszi a beszélgetést, és máris megvan a bizonyíték. Még ha nem is használhatnák a bíróságon, legalább maga mellé állíthatná az ezredest és Seth-et. Ám bármi is jutott eszébe, mindig ugyanoda jutott. Lehetetlen. Hogy lehet átverni valakit, aki okosabb mindenkinél, akit ismer?

Feldúltan sétált a lakása felé abban a reményben, hogy egy forró zuhany és végre némi táplálék után új erőre kaphat. Ám egyik pillanatról a másikra minden megváltozott, amikor az utca túloldalán meglátta Amandát. Egy kirakatot bámult, háttal a férfinek, de Evan így is felismerte őt. Csak állt ott egymagában, szótlanul és olyan egyszerűnek tűnt. Mint egy átlagos nő. Aztán ahogy Amanda tovább sétált, Evan lábai akaratlanul is követni kezdték őt.

Evan hangtalan, tompa léptekkel követte Amandát. A nő céltalanul sétált. Néha megállt egy kirakat előtt, vagy az utcai szeméten veszekedő galambokat kezdte nézni. Ahogy Evan elnézte a nő kecses alakját, néha el is felejtette, miért követi őt. Néha csak azt akarta, hogy várja meg, fogja meg a kezét, és sétáljanak együtt el akárhová. De ezek a gondolatok az egyik pillanatban még megnyugvással töltötték el, a másikban Evan megrettent saját gyengeségén. Újra és újra emlékeztetnie kellett magát, hogy a nő, aki szeret, régen elveszett. Csak egy színjáték volt az egész. Ez a nő nem az ő Amandája. Az ő Amandája nem is létezik.

Evan gondolkodás nélkül követte a nőt. Ha megállt, ő is megállt. Ha elkanyarodott, ő is azt tette. Ha nézelődni kezdett, ő a nőt kezdte nézni. Egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Már legalább egy órája követhette, és Amanda még mindig minden cél nélkül sétált fel és alá. Aztán újra megállt egy pillanatra. Csak állt ott, az utca közepén, miközben az emberek elsétáltak mellette. Majd egyik pillanatról a másikra újra elindult, és besietett a tőle balra nyíló sikátor szűk falai közé.

Ez lesz az – gondolta hirtelen Evan. – A bizonyítékom. Majd eliramodott a kis utca felé. Kikerült néhány embert, majd ráfordult a sikátorra. Még látta, ahogy annak végén, ahol egy újabb átjáró nyílt, Amanda épp eltűnik a szeme elől. Utána sietett. A szíve hevesen vert, ha arra gondolt, talán most végre elkapja. Talán most végre sikerül bizonyítékot találnia ellene.

Csak szaladt a sikátor vége felé, majd befordult a szűk utcára. De a nő eltűnt. Csak néhány kuka és szeméthalom látszott, Amandának semmi nyoma nem volt. Bizonytalanul lépett a sikátor belseje felé néhányat. Hogyan?

A következő pillanatban valaki megmozdult mögötte. Mielőtt azonban megfordulhatott volna, erős ütést érzett a tarkóján, majd minden elsötétült körülötte és ő egy pillanat alatt rogyott össze a sikátor koszos földjén.

Három évvel korábban

Evan ugyanott állt, mint aznap reggel. Amikor messziről bámulta a helyszínelőket és a társait a holttest körül. Látta rajtuk a kétségbeesést és a bánatot. A feladást, hogy úgysem találnak semmit. Ugyanott állt újra, a lámpa alatt, amely most beragyogta egész alakját. Az utcai lámpa erős fénye még a Holdét is elnyomta.

Fél három volt, amikor nem bírta tovább. Csak hallgatta Amanda egyenletes szuszogását maga mellett, de ezúttal nem nyugtatta meg. Szünet nélkül azon járt az agya, hogy csak egyetlen apró nyom kell. Felöltözött, és visszament a helyszínre gondolkodás nélkül. Olyan közel akarta érezni magát a nyomokhoz, amennyire csak lehetett. Azt érezte, hogy ha nem teszi meg, elveszít mindent.

Nem ő volt az egyetlen, aki ezt érezte. A társai, és a főnöke is kezdték elveszíteni a kontrollt, és egyre nehezebben tudták leplezni dühüket a gyilkos iránt. Minden újabb holttest csak bizonyítéka volt annak, hogy alkalmatlanok az elkapására. Egy éve küzdöttek, hogy kézre kerítsék. Megvizsgáltak mindent, amit lehetett, de semmit nem találtak. Amikor pedig mégis azt hitték, hamar kiderült, tévúton jártak. Minden gyilkossággal közelebb kerültek saját tűrőképességük végéhez.

Mégis meddig fogja folytatni? Hát nem volt még elég? – gondolta magában Evan, miközben kilépett a lámpa fényköréből, és a sikátor felé vette az irányt. Felidézte a holttest helyét, a körülötte lévő területet, és előhalászta emlékeiből azt a pillanatot is, amikor barátja és társa, Seth lemondóan megrázza a fejét.

Semmi, csak a nagy, büdös semmi. Újra és újra. Hónapok óta. Egy év óta. Evan dühe egy pillanat alatt a felszínre tört, és belerúgott a sikátor falánál álló kukába. A nagy, műanyag láda felborult, tartalma pedig szétterült a földön. Legszívesebben torkaszakadtából üvöltött volna, hogy a környéken mindenki felébredjen. Azt akarta, hogy mindenki tudja, mi zajlik. Azt akarta, hogy mindenki vele együtt kívánja a pokolra a gyilkost. Azt akarta, hogy egyszer, csak egyszer az életben, legyen vége.

Evan ökölbe szorított kezeit a falba verte volna, csak hogy jobban fájjon az, mint a tehetetlenség. Már emelte a kezét, amikor a felrúgott kuka mellett egy apró, csillogó tárgyra lett figyelmes. Először nem is tudta beazonosítani a dolgot. Aztán lehajolt, és a kezébe vette az apró tárgyat.

Kerek volt és fehérarany színű. Egy tökéletes ékszer. Túl tökéletes. Amit ő maga szánt a tökéletes nőnek. Amanda gyűrűjét fogta a kezében. A közepén lévő, tiszta gyémántot, pedig vörösre festette a rászáradt vér.

4. rész – Bukás