“Screaming out so loud, but my words don’t make a sound.
Tell me can you hear me?”

Két hónappal később

Albine egy széles kőoszlopnak támaszkodva figyelte az egy szinttel alatta, a csarnokban sétálgató Aimest és az anyját. Meghitten beszélgettek valamiről, ami egyértelműen nem tartozott őrá. A nő olykor-olykor végigsimított a férfi karján, és minden egyes bizalmas érintés látványa felért egy gyomorszájon vágással Albine számára. Ha tudná, hogy miket mondott neki, valószínűleg már nem hinné el. Most már nem. Az elmúlt két hónapban túl sok minden változott.

Már nem nagyon tudta érzékelni az idő múlását. Néha azon kapta magát, hogy az erdőbe vágyik, mintha csak egy hetet töltöttek volna az új helyükön, néha pedig meglepetten vette észre, hogy társai milyen otthonosan mozognak a táborban. Mindig vissza kellett rángatnia magát a valóságba, hiszen már több mint két hónapja adott nekik otthont Darnouth. És természetesen a régi hazájukkal azt összekötő barlangrendszer.

És miközben ő maga néha még mindig idegennek érezte magát, társai egytől egyig beilleszkedtek. Nem mintha kételkedett volna ebben, hiszen pontosan tudta, hogy akár a húga, akár Liya vagy Jamal, mennyire vágyik a megpihenésre. A letelepedésre. Úgy tűnt, hogy most talán valóban biztonságban vannak.

Liya szinte minden táborlakóval azonnal összebarátkozott, esténként pedig humoros történetekkel szórakoztatott mindenkit, aki kíváncsi volt rá, vagy épp a gyerekekkel játszott. Nova és Jamal olyanok voltak, mint a friss házasok, pedig az esküvőig még legalább két hét volt hátra. Mégis majdnem minden percüket együtt töltötték, vagy ha nem éppen egymással voltak elfoglalva, akkor Emeline-t tartották szóval. A lány hétről hétre gyarapodott, és Albine néha még egy halvány mosolyt is észrevett az arcán. Miközben az egyik része megnyugodott, hogy boldognak láthatja a szeretteit, a másik része attól rettegett, hogy mikor fog ez a harmonikus buborék végül egyik pillanatról a másikra végleg kipukkanni.

– Ráérsz? – szólalt meg valaki mellette, mire összerezzent. Cale álldogált szorosan mellette, karba font kézzel, és ugyanúgy a lent sétáló párost kémlelte. Albine nem is vette észre, hogy a férfi mellé sétált. Vajon mióta álldogálhatott ott? – Mutatnék valamit.

– Van olyan érdekes, mint a fegyverraktárotok? – vonta fel a szemöldökét Albine, mire Cale halkan elnevette magát.

– Hát annál érdekesebb, mint a pasidat bámulni…

– Fogd be!

– Na gyere! – indult meg nevetgélve a férfi. Albine még utoljára a csarnokban sétáló párosra pillantott, aztán Cale után eredt.

Hosszú folyosókon és szűk átjárókon vezetett az útjuk. Albine sűrűn elgondolkodott, vajon mekkora lehet ez az erőd? Majdnem minden nap új helyre jutott, és nem tudott eligazodni. Néha visszavágyott a fák közé. Ott legalább tudta hol van, és merre induljon. Ez az erőd maga volt a bizonytalanság.

Talán pont ezért jelentkezett egy hónappal azelőtt őrszemnek. Ha kiismerné a helyet, talán nem érezné majd olyan ijesztően idegennek. Ráadásul legalább hasznosnak érezhette magát. Annyi év rejtőzködés és bizonytalanság után, nem volt képes naphosszat csak egy helyben üldögélni. Viszont túl sokszor osztották be Cale mellé társnak, akit mindig túlzottan jókedvűnek és túlzottan beszédesnek tartott. Az elején mindez csak felbosszantotta, de ahogy teltek a hetek, már kevésbé zavarta.

– Készen állsz? – pillantott rá Cale, ahogy megtorpant egy faajtó előtt.

– Mi van odabent? – kérdezte Albine gyanakvóan. Cale habozott egy pillanatig, aztán elmosolyodott.

– Te vagy.

– Nem vagy vicces – forgatta meg a szemét, majd lenyomta a kilincset és határozott mozdulattal benyomult a terembe. Majd szinte azonnal megtorpant.

A hegybe vájt erőd egy eldugott termében újra az erdőbe került. A teremben majdnem minden zöld volt, fák magasodtak, amennyire a mennyezet engedte, alattuk pedig dús bokrok sorakoztak. Megannyi gyertya és fáklyás égett, amik csodálatos félhomályt varázsoltak a terembe. Csodálkozva tekintgetett jobbra és balra, ahogy beljebb lépdelt.

– Mi ez a hely? – kérdezte. – És egyáltalán… Hogyan lehetséges ez?

– Nehezen – felelte Cale, ahogy behúzta maguk után az ajtót. – Nagyrészt Solomon érdeme, ő intézett majdnem mindent. De az én ötletem volt. Tudod, az esküvőre.

– Nova látta már?

– Nem – rázta meg a fejét Cale, ahogy mellé sétált. – Neked akartam először megmutatni. Tetszik?

 – Viccelsz? – pillantott a fiúra Albine, aki csak ugyanazzal a halvány mosollyal kémlelte az arcát, ahogy mindig, majd újra körbepillantott a fák között. – Itt vagyunk már két hónapja, és most érzem magam először igazán otthon.

– Sajnos itt nem sokan értékelik az ilyesmit, mert a legtöbben közülünk nem éltek túl sokáig odakint – vonta meg a vállát Cale, ahogy követte őt a fák között a terem közepe felé. – Én három évig, de ezt már tudod. Meglepődsz, ha azt mondom, hiába telt el azóta szintén három év, néha mégis inkább visszavágyok?

– Nem, nem igazán – rázta meg a fejét Albine. – Szerintem, aki elég időt töltött odakint egyszerre érezte, hogy milyen félelemben élni és milyen szabadon. Utána nehéz bezárkózni néhány sziklafal közé.

– Itt sokan nem is értik, mi minden van odakint. A rettegés és a félelem, hogy a katonák mikor kapnak el. Vagy ölnek meg. Közben meg fekszel, és csak nézed a csillagokat, és nem érted, hogy lehet valami ennyire szép – magyarázta Cale, és Albine észre se vette, hogy a férfi minden mondatával közelebb araszolt hozzá. Mire felocsúdott, már túl közel volt hozzá az a meleg, barna szempár.

Hetek óta próbált úgy tenni, mintha nem venné észre a fiú közeledését. Először nem értette miért. Hogy miért olyan kedves hozzá, hogy miért siet azonnal a segítségére, akármi gondja is akadt, és hogy miért jelentkezett állandóan, hogy mellé osszák be az őrjáratokra. Utána csak elhessegette magától a nyilvánvaló tényeket, mintha ő maga értelmezné félre a jeleket. De aztán már nem tudta letagadni maga előtt, hogy mi történik. Ahogy azt sem tudta letagadni maga előtt, hogy mennyire zavarta, és hogy utána már annyira mégse. Mert Cale más volt…

Más, mint a korábbi élete, amiből néha szabadulni akart, mégis visszahúzta valami láthatatlan erő. Más, mint bárki, akit korábban megismert a maga felhőtlen jókedvével és kimeríthetetlen vidámságával. De mindenekelőtt, más volt, mint Aimes. Az az Aimes, akivel az elmúlt két hónapban szinte alig töltöttek időt együtt, ha pedig mégis akkor vagy alig szóltak egymáshoz vagy szenvedélyesen egymásnak estek a szobájukban, vagy akár egy félreeső, homályos folyosón.

Nem mintha bármi is történt volna Cale és közte. Mindig határozott határokat húzott kettejük közé, és még ha a fiú néha próbált is átkukucskálni a köztük lévő falon, sosem járt sikerrel. Albine legnagyobb megdöbbenésére azonban, Cale-t ez nem tántorította el.

 – Igazam volt? Ez vagy te?

Ahogy újra körbepillantott a zöldellő teremben, az valóban az otthonára emlékeztette. És valahogy önmagára is. Arra az emberre, aki odakint volt, és aki bármennyire is dacos, vakmerő vagy bánatos volt, odabent élt benne.

– Azt hiszem – bólintott végül, miközben egy mosolyfélét küldött a férfi felé. De mielőtt az bármivel is próbálkozhatott volna, inkább gyorsan elfordult tőle. – Köszönöm. Mármint, Nova nevében. Imádni fogja.

– Ennek örülök.

– Most már mennem kell. Solomon még hívatott az eligazítás előtt – mondta, a bejárat felé indulva. Vetett még egy utolsó pillantást a férfi felé, majd kifordult az ajtón.

*

Esténként többnyire a szálláshelyükként szolgáló kis házban gyűltek össze. Arra emlékeztette őket, amikor még a faházban éltek, az erdő egyik titkos rejtekében. Liya épp arról magyarázott szélesen gesztikulálva, hogy mivel töltötte a napját, Diyana közben rendezkedett, Jamal és Nova pedig vicces megjegyzésekkel tarkították a fekete lány beszámolóját. Albine, bár őket nézte, a gondolatai valahol egészen máshol jártak.

– Jól vagy? – szólalt meg mellette egy bátortalan hang. Emeline lépett mellé, és most ő nézte aggódó tekintettel. Az elmúlt hetekben a lány sok időt töltött a húgával, és így vele is. Emeline-nek pedig különösen jó érzéke volt ahhoz, hogy ráérezzen, mikor van szüksége a másiknak néhány biztató szóra. – Ne haragudj, nem akartalak megzavarni.

– Nem, én csak… Nem zavarsz – rázta meg a fejét, aztán a szőke lány lassú mozdulattal mellé húzódott, egyre gömbölyödő hasán nyugtatva a kezét.

– Tudok segíteni valamiben? Esetleg, beszélhetnék Aimesszel…

– Ne! – vágta rá gyorsan, Emeline-be fojtva a szót. – Nem kell, tényleg. Majd megoldom.

– Látom, hogy mostanában a helyzet kicsit megváltozott, de…

– Tudom, hogy segíteni akarsz, de nem kell – szólt közbe újra, mert nem bírta volna elviselni, hogy bárki is vigasztalja őt. Nem bírta volna elviselni, hogy egyértelműbbé váljon számára, mennyire gyengének tartják őt. Mert ő maga, igenis gyengének érezte saját magát. Sokkal gyengébbnek, mint azt bárkinek is mutatni szerette volna.

– Minden rendben van a babával? – váltott inkább témát.

– Igen, úgy tűnik – mosolyodott el Emeline. – Diyana is mindig megnyugtat, és jó érzés, hogy nem egyedül kell végig csinálnom. Még akkor is, ha Julian nem lehet velem.

Albine néha szürreálisnak érezte, ha a lány a katonáról beszélt. Bár ő sosem találkozott vele, Jamal és Liya beszámoltak a Veremben történt eseményekről, ezért pontosan tudta, hogy neki köszönheti azt, hogy a társai megmenekültek. Ahogy – valamilyen fura, kifacsart módon – azt is, hogy megismerhette Aimest. De a fejében valamiért akkor is ellenségeként élt a férfi. Hiszen akárhogy is nézte, a főváros katonája volt. Régen legalábbis biztos.

Hosszú percekig beszélgettek még a lányról, a nemsokára születendő kisbabáról, és Julianről is, de Albine mégis valahogyan távolinak érezte magát attól a helytől. A gondolatai folyton elkalandoztak.

Ahogy aztán a házban lévők nyugovóra tértek és mind elcsendesedtek, már csak Albine üldögélt az asztalnál. Nem jött álom a szemére. Pont úgy, mint régen, amikor odakint éltek, és tudta, hogy ébernek kell lennie. Hiába teltek el a hetek, ezt a szokását nehezen tudta levetkőzni. Szótlan virrasztását azonban aznap este, egy halk kopogás zavarta meg.

Azonnal az Eleanorral történt beszélgetésének emléke jutott eszébe, és egy rövid gondolat erejéig eljátszott a gondolattal, hogy mi történne, ha egyszerűen csak nem nyitna ajtót. De aztán eszébe jutott, hogy talán Solomon keresi őt, vagy akár Cale, vagy akár Matisse keresi Liyát. Akárhogyan is, végül ajtót nyitott.

– Sejtettem, hogy nem alszik.

Emerson kancellár állt az ajtóban.

– Ha Aimes-hez jött, akkor…

– Keressem az anyjánál? – Albine csak egy bólintással felelt. A férfi arcán sötét grimasz futott át. Pontosan tudta, mire gondol most a kancellár. Ugyanazok a kérdések futhattak át az agyán, mint ami neki is nap mint nap.  – Van pár perce?

Albine habozott. Legszívesebben rávágta volna, hogy nincs, de úgy érezte, ez nyilvánvalóan hazugság lett volna.

– Maga is engem vádol? – szegezte neki a kérdést a kancellár, hangjába döbbent harag vegyült. – Azt hiszi, én tehetek róla?

– Ezt nem most kellene megbeszélnünk.

– Miért nem? – emelte fel a hangját a férfi. – Itt van maga, meg itt vagyok én is, hát tessék!

Albine kilépett a házból, bezárta maga után az ajtót, és karon ragadva a férfit, elhúzta a háztól, nehogy felébressze a bentieket.

Aimes nemrég zavarosan beavatta abba, amit megtudott az anyjától. Abban a tudatban élte le az eddigi életét, hogy az anyja önként lemondott róla. Hogy nem szerette őt. Miközben Emerson volt az, aki megfenyegette az anyját és küldte el. Ráadásul egy pár nappal korábban véletlenül kihallgatott beszélgetés is csak ezt támasztotta alá. Ezek után már ő maga sem tudott ugyanúgy nézni a kancellárra, mint azelőtt, és valahol nem lepte meg, hogy Aimes sem volt kíváncsi az apjára.

– Maga is azt hiszi, hogy miattam történt, ugye? Hogy én küldtem el az anyját.

– Miért, nem így történt? – kérdezett vissza, de a férfi csak dühösen járkálni kezdett.

– Ez túl bonyolult.

– Nem, ez egy egyszerű eldöntendő kérdés. Igen, vagy nem?

– Néha áldozatokat kell hoznunk, ha meg akarjuk védeni, akik fontosak nekünk. Ezt pont magának nem kellene magyaráznom.

– Igaza van, nem nekem kéne, hanem neki. Aimesnek joga van tudni, hogy miért.

– Hogy miért? Mert nekem mindig ő volt az első. Mindig! Emlékezzen csak vissza, hogy mi mindent feláldoztam érte és magáért Albine, csak azért, mert fontos volt neki. Komolyan azt hiszi, hogy szándékosan tönkre tenném a fiam életét? Most pedig választanom kell, hogy vagy én leszek, akit meggyűlöl, mert inkább neki hisz, vagy elmondok neki mindent és újra elveszem tőle az anyját. De úgy gondolom, pontosan tudja, hogy miről beszélek. Azt hiszi, hogy nem vettem észre, hogy maga meg a fiam kerülik egymást? Ez ki miatt van?

– Csak teret akartam neki adni…

– Miért, mit gondol, mégis mennyi térre van szüksége valakinek attól, akit szeret?

Albine valahol igazat adott a férfinek. De az elmúlt időszak túl sok mindent megváltoztatott.

– Beszélt vele, igaz? Eleanorral? – folytatta Emerson, Albine pedig csak egy bólintással felelt. – Mit mondott magának?

Nem akart válaszolni. Már visszaemlékeznie is felért egy pofonnal, nem hogy még újra felemlegetni azt a beszélgetést. Mert bár először nem gondolta, hogy bármit is megváltoztatna mindaz, amit Aimes anyja mondott neki, ahogy teltek a hetek, mégis egyre inkább úgy érezte, igaza volt. Hiszen ha nem lett volna, most ezt a beszélgetést se folytatná a kancellárral. Végül mégis kibökte, amit érzett.

– Hogy tönkre tettem Aimes-t…

– Remélem, tudja, hogy ez nem igaz.

– Tényleg nem? Mit adtam én neki? Azon kívül, hogy miattam mindent ott hagyott, hogy ezt az életet élje, ahol nincs biztonságban és ahol olyan dolgokat kell tennie, amiket régen sosem tett volna? – fakadt ki, ahogy eszébe jutott Aimes gonosz grimaszba fordult arca azon az estén, amikor Schmidt csapdájába esett. – De tudja mit? Ezt a problémát nem magának kell megoldania – fordult sarkon, de Emerson utána szólt, és ez maradásra késztette.

– Tudom, hogy kihallgatott minket…

– Miről…

– Beszélek? Két nappal ezelőtt a barlangokban? Tényleg nem dereng?

Tudta, feleslegesen tagadná le. Honnan tudná Emerson, hogy ott volt, ha tényleg nem vette volna észre? Ráadásul pontosan emlékezett rá, mi történt. Ha akarta volna se tudta volna elfelejteni.

A szokásos, esti őrjáratát végezte a számára kijelölt területen, amikor meghallotta. Először csak furcsa, dühös hangokat a távolból, ám ahogy közelebb merészkedett, Emerson kancellár hangját ismerte fel. Egy nővel vitatkozott. Óvatosan sétált közelebb, és igyekezett az árnyékban maradni.

– Hogy merted azt mondani neki, hogy én zavartalak el? – dühöngte Emerson, vele szemben pedig Aimes anyja, Eleanor állt.

– Én csak az igazat mondtam neki.

– Csak azért mert szerinted ez az igazság, attól még nem lesz az. Egyszer már figyelmeztettelek, hogy maradj távol a fiamtól. Ne kelljen még egyszer megtennem!

– Ő az én fiam is.

– Tévedsz! Attól a naptól kezdve nem a fiad többé, és nem lesz az most sem, mindegy mivel hitegeted.

– Jól vagyok, Vincent – szólt Eleanor.

– Valóban? Szeded a gyógyszereid?

– Már nincs rájuk szükségem.

– Nincsen? Emlékeztesselek rá, mi történt legutóbb, amikor úgy döntöttél, hogy nincs rájuk szükséged?

Eleanor hirtelen pofonra emelte a karját, de Emerson dühösen megragadta a kezét.

– Ha még egyszer hazugságokkal traktálod a fiamat, elintézem, hogy innen is elzavarjanak. Tudod jól, hogy képes vagyok rá – sziszegte Eleanor arcába.

– Nem akartam hallgatózni – mentegetőzött Albine halkan, Emersonra pillantva. – De tudnom kellett, hogy mi történik. Az volt a feladatom, hogy rendet tartsak ott.

– Remekül sikerült – gúnyolódott a kancellár.

– És mit vár, ezek után mégis mit kéne hinnem? – tárta szét a karját, miközben lépett egyet a ház felé. Pontot akart tenni végre ennek a beszélgetésnek a végére.

– Azt hittem okosabb ennél. Tényleg nem látja át ezt? Elérte, hogy meggyűlöljön a saját fiam. Ahogy azt is elérte, hogy maga legyen az, aki megkérdőjelezi a kapcsolatukat. Mit gondol, neki miket mondhat magáról? Hetek óta suttog a fülébe, és biztosra veszem, hogy azt is elérte, hogy Aimes minden percért, amit nem vele tölt bűntudatod érezzen. Tényleg én vagyok itt az ellenség?

Albine azonban erre már nem válaszolt, csak határozott léptekkel visszasietett a házba.

A szobájába ment, és ruhástól bedőlt az ágyba abban a reményben, hogy talán mégis tud aludni néhány órát, mielőtt felkel a Nap. De nem jött álom a szemére, helyette Emerson kínzó szavait ismételgette magában. Tényleg megkérdőjelezte önmagát és kettejüket, és talán Aimes is pont ugyanazt tette.

Még akkor is ébren volt, amikor fél órával később valaki csöndesen odasétált az ágya mellé.

– Ébren vagy? – Aimes halk hangja váratlanul érte.

Lassan pillantott fel rá. Az ablakon bevilágító holdfényben tisztán ki tudta venni az alakját, ahogy az ágya fölé magasodott.

– Nem bírok aludni – felelte, ahogy ülő helyzetbe tornázta magát. Aimes is közben letelepedett a saját ágyára, és most onnan nézte az arcát. – Mi az?

– Boldog vagy, Albine? – kérdezte hirtelen a férfi. – Mármint itt. Most… Velem.

Meglepte a kérdés. Nem is tudott válaszolni rá, csak meredt Aimes arcára. Mégis mit felelhetne erre, ami nem lenne egyértelmű hazugság vagy túlzottan fájó?

– Miért kérdezed ezt? – vonta össze a szemöldökét. Nem is csupán egy okot tudott volna felsorolni, amiért Aimes ezt kérdezné tőle. Mindig is túlzottan érzékeny volt. Most mégis váratlanul érte a kérdés, és ez a férfi figyelmét sem kerülte el. Végül csak elmosolyodott, mintha nem is várt volna igazán választ.

– Tudod, hogy szeretlek, ugye? – kérdezte, Albine tekintetét fürkészve.

– Tudom…

Másnap este Emeline bizonytalanul álldogált a nagy faajtó előtt, amiről úgy tudta, Emerson kancellár szobájának bejárata. Dharma Greyson egyik katonájából szedte ki az információt néhány nappal korábban, és bár a morcos őr kezdetben nem akarta megmondani merre találja gyámapját, Emeline olyan elszántan kérlelte, hogy a katona végül beadta a derekát.

Sokféle érzelem viaskodott benne, végül mégis kopogásra emelte a kezét, mielőtt újra meggondolja magát. Eltelt néhány másodperc mire az ajtó lassan kinyílt előtte. Szinte már azt hitte, nem is találja a kancellárt a szálláshelyén, pedig úgy sejtette elég késő van már hozzá, végül az mégis megjelent a nyitott ajtóban. Meglepetten pillantott a lány arcára, aztán mégis mosollyal az arcán tessékelte beljebb.

– Ne haragudj, amiért bejelentés nélkül jöttem – szabadkozott Emeline, miközben körbenézett a helységben. A tágas, mégis sötét szobában nehéz fabútorok álltak a falakhoz tolva. Egyetlen lámpa égett csupán, az is az íróasztal mellett, aminek fénye megvilágította az asztalon lévő papírhalmot és térképeket.

– Rád mindig van időm – felelte Emerson, miközben az asztalhoz lépett és átrendezte a papírokat, eltakarva a valószínűsíthetően legfontosabb adatokat. – Foglalj helyet – intett végül az egyik szék felé, Emeline pedig hálásan tett eleget a kérésnek. Egyre növekvő pocakjának és lábainak megkönnyebbülést adott, ha leülhet.

– Azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy vagy? Amióta itt vagyunk, szinte alig látlak. Dolgozol? – pillantott Emeline az íróasztal felé.

– Úgy is mondhatjuk, igen.

Emerson sok dologban nem értett egyet Dharma Greysonnal, néhány dologban azonban egyezett a meglátásuk. Éppen ezért – bár ez a legtöbb ember előtt titok volt – tudtak mégis legnagyobb ellenszenvük ellenére is összefogni. Véget akartak vetni ennek a háborúnak, mindegy mibe került. Legalábbis Emerson így vélekedett. Greyson természetesen a számára gazdaságilag és politikailag ideálisabb kimenetelt helyezte előtérbe, amit Emerson elfogadott mindaddig, amíg a közösen tervezett jövőjük országaik élén tartotta őket.

– Te hogy érzed magad? – váltott témát a kancellár, miközben végignézett gyámleányán. Néhány pillanatig elidőzött a tekintete a lány egyre növekvő hasán.

– Nagynak – mosolyodott el Emeline. – Sokszor fáradtnak. De mindenki nagyon kedves hozzám, úgyhogy nem lehet okom panaszra.

– Ezt örömmel hallom. De remélem tudod, hogyha bármiben segítségre szorulsz, az én ajtóm mindig nyitva áll előtted.

– Aimes előtt is? – szegezte a férfinek a kérdést a lány, Emerson arca pedig elkomorodott.

– Nem hinném, hogy jelenleg a fiam bármiben is a segítségemre szorulna. Úgy tűnik, tökéletesen elvan az anyjával. Mielőtt pedig rákérdeznél, nem szeretnék beszélni róla.

Nem mintha ne bízott volna meg Emeline-ben, sőt. De életének ezen részét – ami ráadásul olyan régen történt – már lezárta magában, és bár Eleanor felbukkanása némileg visszarántotta őt is a közös, sötét múltjukba, valahogy képtelen volt ezen rágódni. Maga sem tudta miért, talán csak titkon attól félt, hogy újra olyan döntést kell hoznia, mint húsz évvel korábban.

– Rossz emlék? – kérdezett újra a lány, mire csak gondterhelten bólintott egyet. – Ne haragudj, nem szeretném ezt feszegetni, ha nem szeretnéd, én csupán szeretném megérteni, hogy mi történik. Amióta felbukkant annyi minden történt. Annyi rossz dolog, de mintha senki nem akarna beszélni róla. Közben pedig azt látom, hogy te és Aimes nem is beszéltek már, Albine és Aimes pedig boldogtalan egymás mellett és szemmel láthatóan megrémíti őket ez az érzés. Úgyhogy kérlek, csak annyit árulj el nekem, hogy ő, Eleanor, rossz ember?

Rossz. Emerson sokáig ízlelgette ezt a szót. Emeline világa annyival másabb volt, mint az övé. Néha annyival egyértelműbb, annyival egyszerűbb. Sokszor annyival bánatosabb. Talán Eleanor tényleg rossz ember volt, de akkor ő maga mégis micsoda?

– Ki nem az? – kérdezett vissza aztán elgondolkodva. – De neked most nem kell ezen töprengened, hanem inkább azon, hogy vigyázz magadra és a kisbabádra.

– Az unokádra? – mosolyodott el a lány végig simítva pocakján. Emerson arca egy pillanat alatt enyhült meg. Olyan szeretettel nézett a lányra, ahogy csak őrá volt képes.

– Megtisztelnél.

Emeline ezt mindig is így érezte. Hiába nem volt a kancellár a vér szerinti apja, mégiscsak ő nevelte fel. Hat éves kora óta élt velük, ezért számára Aimes és Vincent Emerson jelentette a családot. Bár sokszor eszébe jutottak a szülei, tudta jól, hogy a Beaumont házaspár boldog lenne, ha tudná, családra lelt. És szerelemre persze, hiszen a gyermek a szíve alatt ennek egyértelmű bizonyítéka volt.

Sokszor gondolt Julianre, és ilyenkor szíve fájdalmasan dobogott a mellkasában. Bár tudni nem tudhatta, de bízott benne, hogy a férfi – akárhol is legyen – jól van, és ha csak fele annyit is gondol rá, mint amennyit ő gondolt a férfire minden egyes nap, remény költözött a szívébe.

*

– Harminchat lépés – suttogta Julian, a rácsoknak nyomva az arcát. – Nagyjából huszonöt méter.

Matthias végignézte, ahogy a szőke férfi a cellájuk falához lép, és felkarcol valamit a nedves falra. Napjában többször is végignézte, ahogy cellatársa azt számolja, hány lépésbe telik az őröknek a cellájuk ajtajától a sarokig érni. Aztán vissza. Aztán a másik sarokig. Aztán a folyosó irányába.

– Még mindig nem adtad fel? – kérdezte rekedten, pedig tudta a választ. Mégis minden alkalommal rácsodálkozott Julian elszántságára.

– Miért tenném? Várnak rám. Mellesleg, bőven van szabadidőm a szökést tervezni – felelte a szőke, ahogy lehuppant a Matthiasszal szemben lévő priccsre.

Ebben mindenesetre egyetértettek. Hetek óta mást se csináltak, csak ültek a cellájukban és azon merengtek, milyen lenne újra szabadnak lenni. Bár Matthias tudta, Julian jobban vágyik a szabadságra, mint ő maga. Ő már rég megbékélt a sorsával. Talán ő is jobban vágyott volna kijutni onnan, ha tudja, hogy valaki vár rá. Mert Julian helyzete mást volt. Odakint várta a nő, akit szeret, és aki a gyermeküket hordta a szíve alatt. Ettől pedig egy soha el nem apadó elszántság költözött a lelkébe.

– Mi lenne az első dolog, amit tennél, ha kijutnál innen? – kérdezte Julian, ahogy a falra vésett jeleit elemezgette. Ezt a kérdést majdnem minden nap feltette, de Matthias sosem tudott értékelhető választ adni erre. Számára ennek a lehetősége annyira csekély volt, hogy még a gondolatával sem volt képes eljátszani. – Gyerünk! Csak van valami, amit megtennél.

– Azt hiszem, felkeresnék egy faházat az erdőben – mondta aztán. Julian érdeklődve pillantott rá, hiszen ez volt az első alkalom, hogy Matthias őszintén válaszolt neki.

– Mégiscsak várnak rád odakint?

– Nem igazán. De ott voltam utoljára az az ember, akire talán a fiam büszke lehetett volna.

– Lehetséges ez egyáltalán? Azok után, amilyen szörnyűségeket tettünk… Büszkék lehetnek még ránk?

Julian hangjába szomorú fájdalom vegyült. Pontosan tudta mire gondolt a férfi. Ő is nap mint nap ugyanezen gondolkodott.

– Mi lesz az első dolog, amit teszel, amikor kijutsz innen? – kérdezte aztán Matthias Juliantől.

– Megkeresem őket. Emeline-t és a gyermekem. Aztán soha többé nem hagyom őket magukra.

– Ezért lesz büszke rád.

Az elmúlt időszakban, amit akaratlanul is együtt kényszerültek tölteni, sok mindent megtudtak a másikról. Julian elmesélte, hogy miért került oda először, aztán hogy hogyan szabadult meg, majd abba is beavatta, hogyan került újra rácsok mögé. Matthias először nem akarta a férfi tudomására hozni, hogy pontosan ismeri a történetet. Legalábbis az első felét. Hiszen tudta jól, hogyan került hozzájuk Aimes Emerson. De ahogy teltek a hosszú napok, megenyhült a szőke felé.

Sok dologban saját magára emlékeztette. Hiszen Julian csak a gyermeke után szeretne menni. Ő is mindent megtett volna, amit csak tudott Cormacért. Még akkor is, ha csak a fogadott fia volt. Ezért, ahogy szépen lassan rájöttek mindketten, hogy szegről-végről sorstársak, hiszen mindketten azért kerültek oda, mert a gyermeküknek akarták a legjobbat, összebarátkoztak.

5. rész – Boldogan éltek, amíg meg nem…