“Tell me, why are we wasting time on all your wasted crying,
when you should be with me instead?”

Egy idegen nézett vissza Albine-ra a tükörből. Haja kifésülve, feltűzve pihent a fején, hála Emeline tapasztalt kezeinek, aki nagy gonddal tűzte fel a kusza hajtincseit egy órával korábban. Tiszta, kék ruhája pedig épp csak egy leheletnyivel volt rövidebb annál, mint amiben még kényelmesen érezte volna magát.

Újra és újra összecsípte az anyagot, hátha egy határozott mozdulattal lejjebb tudja húzni, de a szoknya alja minden próbálkozása után visszatért eredeti, Albine számára kényelmetlen állapotába. Aztán a tükörben meglátta a szék mellé készített szandálját, és elbizonytalanodott. Az új ruha és a frizura még talán belefér, végül is a húga esküvőjéről van szó, de hogy egész este egy túlszoros cipőben kelljen feszengenie, elvette a kedvét.

Ahogy újra tükörképére pillantott, arca mintha valahogy nem is az ő arca lett volna. Nem tudta, hogy ki ez a tiszta, boldogságot tettető idegen, de abban egészen bizonyos volt, hogy nem ő. Vagy talán mégis?

Az elmúlt hetekben annyi minden történt körülötte, hogy akár akarta akár nem, kénytelen volt alkalmazkodni. Néhány dologhoz pedig, olyan egyszerű volt hozzászoknia. Látni társai arcán a nyugalmat pedig egyike volt ezeknek. Nova olyan izgatottan készült a nagy napra, hogy néha még rá is ráragasztotta az izgalmat, és mindenki annyit sürgött-forgott körülötte is, hogy néha észre se vette, hogy eltelt pár újabb nap.

Valami mégis hiányzott neki. Valami a régi életéből, amihez minden viszontagság ellenére hozzászokott és a magáénak érzett. Az erdő, a ház a tisztáson, a társaival folytatott beszélgetések az éjszakai égbolt alatt, a csend… Aimes.

– Hűha – szólalt meg aztán az ajtóból egy hang, és ő még csak észre sem vette, amikor valaki benézett, mert annyira el volt foglalva azzal, hogy megtalálja önmagát az alatt a maszk alatt. Jamal állt az ajtóban tiszta ingben és nadrágban, és látszott rajta, hogy már régen készen áll erre az esküvőre. Kívül és belül egyaránt. – Nagyon szép vagy.

– Nagy kár, hogy ez nem én vagyok. Ráadásul az anyád azt akarja, hogy felvegyem azt – intett kelletlenül a szandál felé, miközben még mindig önmagát méregette a tükörben, aztán hangosan töprengeni kezdett. – Szerinted mit szólna Diyana, ha a bakancsomat venném fel?

– Azt, hogy úgyse fogja senki észrevenni, mert azzal lesznek elfoglalva, hogy megfésülködtél…

– Nem vagy vicces, Mal – fordult végre a férfi felé. – De ma elnézem neked.

– Mert ma feleségül veszem a húgodat?

– Nem, hanem mert ma te is megfésülködtél – felelte, miközben felhúzta a bakancsát, hogy legalább ezt a pici szeletét meg tudja őrizni önmagából.

– Mit mondhatnék? Anyám kinyírna, ha kócosan nősülnék. A leendő feleségem meg aztán pláne.

– Jamal… Ugye vigyázni fogsz rá? – kérdezte halkan, mire csak egy hitetlenkedő pillantást kapott válaszul. Mint aki ennyi év után a kérdést sem érti. – Ígérd meg! Kérlek.

– Hát persze, hogy vigyázni fogok rá – ígérte, ahogy Albine mellé sétált. Átkarolta a vállát, és visszafordítva őt a tükör felé, végig mérte magukat.

– Gondoltad volna, hogy egyszer itt leszünk? Nem úgy értem, hogy Darnouth-ban, hanem itt és most, szép ruhában, tisztán és egy esküvőre készülődve?

– Nem – felelte Albine őszintén. Gondolatai a jövő felé sosem tudtak reménykedve fordulni. Persze mindig boldog volt, amikor életük újabb és újabb mérföldkőhöz ért viszonylag nagyobb nehézségek nélkül, de közben azt is pontosan tudta, milyen törékeny is az ő életük vagy látszólagos biztonságuk.

Az pedig, hogy akkor, abban a percben Jamal oldalán állt és arra készült, hogy férjhez adja a húgát, aki számára továbbra is csak egy tizenkét éves kislány volt, aki menekülésük éjszakáján az ő karjába csimpaszkodott, egyenesen szürreális volt számára.

– És azt gondoltad volna, hogy egy napon tényleg egy család leszünk?

Albine erre a gondolatra azonban csak elmosolyodott.

– Mi már réges-régen egy család voltunk – nézett fel a tükörben Jamal arcára, aki visszamosolygott rá. Tudták mindketten, hogy az elmúlt években nem csak társakká váltak, hanem legjobb barátokká és olyan támasszá, ami nélkül nem tudnának létezni. Testvérekké.

– Amúgy Nova keresett…

Nova az ágya szélén üldögélt, vékony lábait lógatva fehér ruhájában. Hajában legalább egy tucat virág díszlett, amiről Albine biztos volt, hogy ez is Emeline gondos kezeinek ajándéka lehet. Ő maga inkább a szőke lányra és Liyára bízta húgát abban a reményben, hogy azzá a menyasszonnyá változtatják majd, akivé az mindig is válni akart, és akivé ő nem tehette volna. Ahogy pedig ránézett az ágy szélén kuporgó Novára azonnal rájött, hogy barátai tökéletes munkát végeztek. Húga meseszép volt. Csak a tekintete árulta el számára, hogy Nova jobban retteg ettől a pillanattól, mint az erdőben a hosszú évek alatt.

Ahogy a fal mellett szobrozó Liyára nézett kérdőn, az csak tüntetőleg felemelte a kezét.

– Rám ne nézz! Fél órája egy szót se szólt. Jamalt is én küldtem érted.

– Nova? – lépett közelebb húgához, aki meglepetten nézett fel az arcára, mint aki eddig észre sem vette, hogy ő is a szobában van.

– Albine! Szia!

– Szia… Jól vagy?

– Nem tudom – vonta meg a vállát Nova.

– Nem tudod, hogy jól vagy-e? – értetlenkedett, majd Liyára nézett, de a fekete lány csak körözött párat a halántéka körül válasz gyanánt.

– Nem tudom, hogy ez… Helyes dolog e – folytatta aztán a lány tétován. ­–  Úgy értem, ez az esküvő, mert olyan ijesztő és biztos csak mások terhére vagyok vele. Annyi rossz dolog történt, és én csak… Önző vagyok, Albine?

Albine-nak legalább tíz alkalom jutott hirtelen eszébe, amikor húga önző módon viselkedett az elmúlt években. Ő pedig sosem volt rest azokban a pillanatokban mindezt Nova szemére is vetni. De ez a pillanat nem tartozott közéjük, és fájt volna neki, ha húga az egyetlen igazán boldog pillanatát, nem lenne képes megélni.

– Nem vagy az – rázta meg végül a fejét, miközben Nova mellé telepedett. – Sőt, szerintem a legtöbben itt hálásak neked, hogy végre van okuk ünnepelni valamit.

– Még te is?

Albine már megszámlálni sem tudta, hány és hány alkalommal hozta húga és Jamal tudtára, mennyire helyteleníti a kapcsolatukat. Mint ahogy azt is tudta, mennyire fontos Novának ő, és hogy mennyire vágyik rá, hogy támogassa őket.

– Még én is – bólintott aztán, miközben húga füle simított egy hajtincset.

– Kár, hogy ő nem lehet itt. Úgy hiányzik apa – suttogta Nova keserűen, és ahogy felpillantott Albine-ra, ő könnycseppeket látott megcsillanni húga szemében.

Pontosan tudta, mit érez Nova. Nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszébe az apjuk. Hiányzott neki az útmutatás és a sok tanács. Hiányzott neki az a kapaszkodó, amit Kieran Ashmore jelentett neki, és amit túl sokszor nem értékelt, amíg az élete része volt. Bármit megadott volna, ha csak még egyszer, csak egyetlen rövid percre, újra magához ölelhetné őt.

– Nekem is hiányzik – felelte aztán, miközben letörölte a húga szeméből kicsorduló sós cseppet. – De biztos vagyok benne, hogy bárhol is van most, nagyon örül neked. Bármi történjék is, ő mindig velünk marad.

– Te is velem maradsz?

– Veled maradok – ígérte, és minden sejtje azt kívánta, ne kelljen megszegnie ezt az ígéretet.

– Néha olyan rémisztő ez az egész esküvő – sóhajtott fel Nova. – Nem is tudom, mi ütött belé, hogy megkérte a kezem. Nem is tudom mi ütött belém, hogy igent mondtam neki.

– Megértem, hogy félsz, Nova – lépett közelebb Liya is, aki addig csak a fal mellől szemlélte a testvéreket. – Ez tényleg ijesztő, és hidd el, ha valaki, akkor én már csak tudom, milyen az, amikor valakinek Jamal a rokona. Nagy bátorság ezt önként vállalni.

Nova először mosolyodott el hosszú percek óta, és Albine szíve azonnal megkönnyebbült.

Egyszerű esküvő volt, de önmaga egyszerűségében gyönyörű. A Cale által megálmodott preaveni erdőt imitáló helyszín tökéletes hátteret festett a boldogságuknak. Mindenkit meghívtak és remélték, hogy néhány hónapnyi ott töltött idejük alatt az emberek, akikkel összebarátkoztak, eljönnek majd. Nem tévedtek.

Régi és új ismerős arcok tarkították a násznépet, akik mind ugyanolyan tekintettel várakoztak a szertartásra – fáradt örömmel. Hiszen életükbe nem túl sok feltétel nélküli boldogság jutott az elmúlt évek alatt, ám ez az esküvő, amely egy olyan egyszerűnek tűnő dolgot ünnepelt, mint a szerelem, megnyugvást adott mindannyiuknak. Megnyugvást, hogy jönnek még szebb idők, és nem vesztették el minden vidámságukat.

Jamal kihúzott háttal, büszkén állt az oltárt jelentő fa boltív alatt, arcán boldog elégedettséggel és azt figyelte, mikor jelenik meg végre a lány, akire minden porcikája vár. Lopva néha az anyja felé is odapillantott, de Diyana szinte nem is látta fiát könnyein keresztül, amik szinte azóta hullottak szeméből, hogy megpillantotta Jamalt esküvőre készen.

Amikor Nova bevonult a terembe – Albine-nal az oldalán – a korábbi aggodalma szinte szertefoszlott. Hatalmas mosollyal az arcán lépkedett csinos ruhájában, és a világ legszerencsésebb lányának tartotta magát. Még a körülményeik ellenére is.

Albine végül Aimes mellett talált helyet magának. Figyelmesen hallgatta Solomon szavait, aki összeadta húgát és legjobb barátját. A szerelemről, az egymásra találásról és a jövőről beszélt, amiről remélte, hogy boldogsággal lesz kikövezve az ifjú pár számára.

Magán érezte közben Aimes tekintetét. Valamiért furcsán ironikusnak érezte a helyzetet, és azon gondolkodott, vajon hasonló helyzetben, Solomon mit mondana róluk?

Megemlítené vajon a sok titkot, a sok ki nem mondott igazságot? Hogy milyen viszontagságos út áll mögöttük, és hogy milyen ijesztő tud lenni közel engedni valakit magunkhoz? Mit mondana vajon a jövőjükről? Eleanornak arról nyilván határozott elképzelései vannak, jutott eszébe, de aztán inkább elhessegette magától ezt a gondolatot. Ahogy Aimesre pillantott, mintha a férfi is hasonló gondolatokon rágódott volna. Tekintete legalábbis ezt üzente számára.

A rövid, ám annál szívhez szólóbb szertartás végén Nova és Jamal hatalmas tapsvihar közben váltottak csókot, és Albine – talán életében először – elmosolyodott, ahogy őket nézte. Szívébe valami megmagyarázhatatlan nyugalom költözött, hiszen tudta, hogy húga mostantól soha többet nem lesz egyedül, bármi történjék is. Ennél többet nem is kívánhatott volna neki.

Az esküvő utáni mulatság pont olyan volt, mint amilyennek Albine képzelte. Zajos. A terem széléhez húzódva figyelte az ünneplő embereket, akik vagy táncoltak, vagy épp kedélyesen csevegtek egymással. Nova és Jamal a terem közepén andalogtak egymás karjaiba fonódva, teljesen más ritmusra, mint amit a zene megkövetelt volna.

Ahogy tovább vándorolt a tekintete, Aimest pillantotta meg. Eleanor mellett álldogált, és a nő szélesen gesztikulálva magyarázott neki valamiről, aztán elnevette magát. Aimes is elmosolyodott a nő nevetése után. Milyen ritkán látta a férfit nevetni, jutott hirtelen eszébe. Mellette nem sok alkalma volt az örömre.

Észre sem vette, hogy amíg ő Aimest és az anyját figyelte, az idősebbik Emerson szépen lassan hozzá sétált. Már csak akkor eszmélt fel, amikor a volt kancellár a látóterébe került. Így már nehezen tagadhatta volna le, hogy észrevette, pedig nem sok kedve volt a férfihez. Utoljára akkor váltottak pár szót, amikor azon a zavaros éjszakán a ház előtt Eleanorról és a kapcsolatukról beszéltek.

– Kiábrándító, ugye? – kérdezte a férfi köszönés nélkül, ahogy Albine mellé lépve ő is szemlélni kezdte a távolban a fiát.

– Maga mit keres itt?

– A bájos húgát ünneplem. Úgy tudom, mindenkire érvényes a meghívás.

– Rosszul tudja – vágta rá.

– Ugyan már, Albine, rám teljesen feleslegesen pazarolja a dühét. Bár őszintén megértem a frusztrációját. Lenore mindig is előszeretettel vert éket az emberek közé.

– Tényleg azért jött most ide, hogy a volt feleségét szidja nekem?

– Nem, azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy van?

Meghökkenve pillantott a férfire. Egyrészt meglepte a férfi bárminemű kedvessége, amit az irányába tanúsított, hiába ismerte már hosszú hónapok óta. Pontosan tudta, hogy a kancellár szándékai sosem teljesen tiszták. Másrészt bosszantotta az is, hogy Emerson ennyire átlát rajta. Bár, ha valaki, hát ő biztosan jól értette a helyzetét.

– Ennyire nem kell meglepődnie…

– Maga szerint, hogy kéne lennem? Zokogjam tele a párnám? Vagy veszekedjek?

– Beszéljen vele – mutatott rá az egyértelműre Emerson. És bár a válasz valóban kétségbevonhatatlanul egyszerűnek tűnt, Albine számára mégis a legnehezebb feladatnak. Olyan ritkán volt képes az érzelmeiről beszélni, és amikor mégis megtette, rettegett a következményeitől. Most pedig fogalma sem volt, mit kellene mondania, de abban biztos volt, hogyha megteszi, vagy ő veszíti el Aimest, vagy Aimes veszíti el újra az anyját. Egyik lehetőség se tetszett neki, így inkább azt az alternatívát választotta, amitől legalább csak az ő szíve szakadt meg.

– Maga beszélt vele?

– Mit gondol? Szóba se áll velem – felelte Emerson, és Albine nem tudta nem észrevenni, hogy egy pillanatra elkomorult a tekintete.

– Azért ez nem annyira megdöbbentő – mondta, ahogy újra felidézte azt a kihallgatott beszélgetést. Ha sok-sok évvel ezelőtt tényleg Emerson miatt hagyta el Eleanor a fiát, valahol megértette Aimes haragját az apja felé. Mert az csak egy dolog, hogy nem lehetett mellette, de az, hogy hagyta, hogy Aimes önmagát hibáztassa ezért, már egy egészen más helyzet volt.

– Tudja, Albine, maga néha egészen elképesztően naiv tud lenni. Már-már szórakoztatónak mondanám, ha közben nem lenne ennyire bosszantó. Miért hisz el bármit is, amit az a nő állít?

– Maga is ezt mondta, vagy nem emlékszik? Akkor, a barlangban. Amit nem akarta, hogy halljak.

– Fogalma sincs semmiről – morogta a férfi halkan, ahogy újra Aimes és Eleanor felé pillantott, akik továbbra is a terem másik végében beszélgettek.

– Akkor mondja el az igazat! Vagy ennyi idő után se bízik bennem?

– Ne vegye magára – pillantott még felé a férfi, miközben elindult a kijárat felé.

Albine látta, ahogy Emerson folyamatosan a fián tartja a tekintetét, amíg távozott. Szokatlan és elkeserítő érzés volt számára, hogy abban a percben az egyetlen, aki pont ugyanazt érezte, amit ő, az a kancellár volt.

Észre sem vette, ahogy körülötte a vidám társalgást lassú, romantikus dallamok váltották fel. A táncparketten addig bolondos táncot járókat felváltották a párok, akik egymást ölelve andalogtak a zenére.

Aimes felé pillantott, és nagyot dobbant a szíve, ahogy meglátta az ismerős kék szempárt. Aimes egyenesen őt nézte, halvány mosollyal az arcán. Fogalma sem volt, mi járhatott a férfi fejében, de alig észrevehetően visszamosolygott rá. Aztán ahogy a férfi megindult felé, ő is tett egy apró lépést. Ahogy Aimes mosolygó arcát nézte a fák alatt, ahogy felé közelített, újra a preaveni erdőben érezte magát, amikor még minden annyival egyszerűbb volt. Talán boldogabb is.

Aztán a következő pillanatban Eleanor lépett közéjük, eltakarva előle a férfit. Ő is megtorpant. Nosztalgikus ábrándja után egy másodperc töredéke elég volt számára, hogy visszazökkenjen a valóságába. Aimes már elfordult tőle, és az anyját követte a terem másik vége felé. Nem bírta elviselni a látványt. Fogta magát, és követve a kancellár példáját, maga mögött hagyta a helyet.

Ahogy egyre távolabb ért, a romantikus zene halk zümmögéssé csendesedett, de hangos lépteinek kopogása szinte azt is elnyomta. Fel alá járkált a szűk folyosón, mintha az bármit is segített volna a benne gyülemlő feszültségen. Legszívesebben visszarohant volna és megrázta volna Aimest, hogy vegye végre észre, ami történik, de ami még ennél is fájóbb volt, hogy pontosan tudta, hogy soha nem fogja azt tenni. Soha nem lett volna képes megmondani a férfinek, hogy mit érez legbelül.

Amikor aztán meghallotta, hogy valaki közeledik felé, megtorpant. Egyik része továbbra is dühös volt Aimesre, a másik része azonban – és talán a nagyobbik része – megkönnyebbült.

– Nem kellett volna, hogy utánam gyere – szólt halkan, de legnagyobb meglepetésére nem Aimes követte őt. Cale alakja bontakozott ki a sötétségből, és ez a felismerés csak még inkább fájdalmas volt számára.

– Feltételezem nem rám számítottál – lépett közelebb a fiú.

– Jól vagy?

– Miért, úgy nézek ki?

– Őszintén? – kérdezte Cale, miközben végigmérte őt, aztán a szemben lévő falnak dőlt. – Nem igazán. Rossz ilyennek látni.

– Milyennek?

– Boldogtalannak.

Szíven ütötték a fiú szavai. Hát tényleg ennyire nyilvánvaló? Ennyire képtelen leplezni az érzelmeit? Pedig régen ez nem okozott neki problémát. Újabb dolog, amit majd egyszer – talán – Aimes szemére vethet. Az egyetlenre, aki nem vesz észre semmit.

– Nem vagyok az – rázta meg aztán a fejét, mintha bármit is ért volna a tagadása. – Csak összezavarodtam.

– Miatta?

– Magam miatt. Meg ettől a helytől. Az egész helyzettől – magyarázta, de Cale csak egy tudálékos félmosollyal az arcán szemlélte őt, amitől Albine számára egyértelmű volt, hogy hiába is próbálkozik. – Miatta is.

– Tudod, olyasvalakivel kéne lenned, aki mellett boldog vagy – lökte el magát Cale a faltól, és egyetlen lépéssel előtte termett. – Aki megnevettet. Tudsz róla, hogy amikor mosolyogsz, lesz egy apró gödröcske az arcodon? Pont itt – érintette meg óvatosan az arcát, meghagyva minden lehetőséget arra, hogy Albine elhúzódjon tőle. De nem tette meg. – És hogy amikor ideges vagy, mindig megvakarod a füled alatt a nyakad? Itt… Most pedig biztos azon gondolkodsz, hogy honnan tudok rólad ennyit, de tudod Albine, az a helyzet, hogy én mindig téged figyeltelek. Félre ne érts, nem olyan bizarr, zaklató módon, én csak egyszerűen odafigyeltem rád. Ezért azt is tudom, hogy akárhányszor kényelmetlen helyzetben érzed magad, lesütöd a szemed. Úgyhogy kérlek, nézz rám.

Albine lassan pillantott fel a felé magasodó férfi arcára, akinek ujjai még mindig a nyaka bőrét cirógatták. Barna tekintetében a szokásos vidám csillogást átvette az egyértelmű vágyakozás.

– Megérdemled, hogy boldog legyél.

– Fogalmad sincs róla, hogy mit érdemlek – ellenkezett, de Cale csak megrázta a fejét.

– Tévedsz.

A következő pillanatban pedig már Cale ajkait ízlelte. A férfi először csak óvatosan csókolta, mintha attól félne, hogy elijeszti őt, de aztán ahogy észrevette, hogy nincs ellenállás, szenvedélyesebbé vált. Mert Albine nem húzódott el. Csak hagyta, hogy az elmúlt hónapok szomorúsága egy pillanatra feledésbe merüljön.

6. rész – Fájdalmas beismerés