“I hope that one night with him was worth it,
but telling me that it was a mistake don’t make it hurt less.”

Cale csókja más volt. Ajka mintha még csók közben is arra a huncut félmosolyra húzódott volna, amitől Albine-nak néha kedve lett volna arcon képelni a fiút. De akkor, abban a pillanatban, csak hagyta magát.

Pedig az elmúlt hetekben számtalanszor megfogadta, hogy nem hagyja Cale-nek, hogy átlépje azt a bizonyos határt, amit olyan határozottan épített kettejük közé az elmúlt hónapokban. És amit a fiú egyetlen csókkal ledöntött. Tudta ő is, bármennyire nehezen is vallotta be magának, hogy ő is vágyott erre a csókra, és egészen eddigi ellenkezése nem azért volt, mert ne kedvelné túlságosan is a fiút.

Magán érezte Cale izmos karját, ahogy magához húzta, érezte az illatát, és ahogy újra és újra végigcirógatta azt a részt a füle alatt, amit eddig csak Aimes ismert. Aimes…

Szinte villámcsapásként érte a felismerés, hogy ez a pillanatnyi mámor, ez a pillanatnyi feledés nem a valóság. Nem az ő valósága, amibe olyan kínkeservesen próbált kapaszkodni, és ami bár egyszerre pokolian fájt, közben minden perce édes volt.

Szótlanul tolta el magától Cale-t, aztán csak meredt maga elé, hátha azzal meg nem történté teheti az elmúlt percet.

– Albine…

Hallotta ugyan Cale hangját, de csak megrázta a fejét. Nem bírt rá nézni. Pontosan tudta, milyen tekintettel nézhet rá a fiú.

– Ezt ne – suttogta végül, majd elsietett. Nem tudta eldönteni, valóban hallja-e Cale szomorú hangját, ahogy utána szól, vagy csak képzelte, de nem is érdekelte. Csak el akart tűnni onnan.

Ahogy Albine visszatért az esküvői helyszínre, zaklatottan tekintett körbe. Még egy perccel korábban arra vágyott, hogy emberek között legyen és eltűnhessen a kihalt barlangjáratból, ahogy újra emberek között találta magát, megrettent. A sok ember, akik hangosan nevettek, a most már túl hangosnak tűnő zene, a fények mind csak ingerelték.

Húga épp hangosan felnevetett valamin, amit Jamal súgott a fülébe, Emeline-t épp Liya próbálta táncra invitálni, de a lány a nagy hasára mutatva tiltakozott, Diyana pedig épp Solomonnal táncolt a fák alatt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Szinte beleszédült a sok ingerbe, ami néhány másodperc alatt jutott el a titkos csóktól eltompult agyáig. Egyre idegesebben tekintgetett körbe, ahogy lelke valamilyen biztos kapaszkodót keresett, mielőtt végleg szétzuhanna, vagy lerántaná az a kínzó örvény, ahonnan tudta jól, nem tudna egyedül megmenekülni.

– Eltűntél – állt elé aztán hirtelen valaki, és felpillantva egy gyönyörű kék szempárral találta szemben magát. – Táncolunk? – kérdezte Aimes óvatosan kiejtve a szót, mintha attól félne, elijesztheti vele őt.

Albine először nem felelt. Szótlanul nézte a férfi ismerős vonásait, aki azzal a jól megszokott, kicsit félszeg tekintettel nézte őt. Végül csak halványan elmosolyodott, ahogy Aimes felé nyújtott tenyerébe csúsztatta a kezét.

Ahogy a táncolók közelébe értek, Aimes maga elé fordította és átkarolta a derekát. Pont ugyanott ért hozzá, ahol néhány perccel korábban Cale tette, és ettől egy pillanatra elszorult a torka.

– Nem tudtad, hogy nem szokás szebbnek lenni a menyasszonynál? – súgta Aimes a fülébe, mosollyal az arcán, de ő nem tudott magából semmilyen választ sem kicsikarni. Újra és újra magán érezte Cale karját. Cale csókját. Zavartan tekintett körbe a teremben. – Jól vagy?

– Hm? – kapta Aimesre a tekintetét. – Jól, igen.

– Láttam, beszéltél apámmal – váltott témát a férfi, amitől legalább kicsit megkönnyebbült. Nem akarta tovább folytatni saját lelkiállapotának megvitatását.

– Talán te is beszélhetnél vele. Hiányol neki – tette hozzá.

– Ezt ő mondta? – szaladt magasba Aimes szemöldöke.

– Nem pontosan ezekkel a szavakkal.

– Hát akkor talán ezekkel kéne – morogta a férfi, miközben megforgatta őt, aztán újra szorosan a derekára csúsztatta a kezét.

Albine-nak az elmúlt hetek alatt bőven volt ideje megtanulni, milyen nehéz kimondani, amit valójában gondol az ember. Főleg, ha közben attól retteg, mit veszíthet miatta.

– Ez nem mindig olyan egyszerű – felelte aztán halkan.

– Pedig annak kéne lennie. De tudod mit? Majd ha akar tőlem valamit, majd megkeres.

– Gondolom…

– Anyám szerint nagyon szép esküvő volt. Nem volt még itt ilyenre példa – terelte tovább a témát Aimes, de Albine nem felelt. Csak hagyta, hogy a férfi ölelése megnyugtassa kétségbeesett szívét. – Tudod, tetszik ez a terem. Preavenre emlékeztet.

Albine pontosan tudta, mire gondol a másik. Mintha a régi életük egy biztonságos szigete lett volna ez a zölddel benőtt sötét barlang. Egyedül ő tudta, hogy mindez nem egy Novának szóló ajándék volt. Hanem egy hozzá szóló szerelmi vallomás. Cale-től…

– Anyám szerint, ha egy napon talán majd mi is…

– Ugye tudod, hogy az anyád utál engem? – bukott ki belőle hirtelen, és abban a pillanatban meg is bánta a szavait. Aimes nagyokat pislogva nézett az arcára.

– Ugyan már, Albine! Hogy utálna téged? Hogy utálhatna valakit, akit nem is ismer?

– Miért, te hogy szerethetsz valakit, akit nem is ismersz?

– Ő az anyám – értetlenkedett Aimes, miközben bár a zene továbbra is szólt, ők megtorpantak.

– Persze, az anyád, aki több mint húsz évig nem keresett, most meg úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Te meg hagyod neki.

– De hiszen te mondtad, hogy adjak neki egy esélyt, vagy nem? Vagy talán… Féltékeny vagy?

– Nem – vágta rá, miközben elhúzódott a férfitől. – Nem tudom. Hagyjuk inkább – fordult el tőle. Ott akarta hagyni, de Aimes ujjai a csuklójára fonódtak, és visszarántotta magához. Szinte csak néhány centiméter választotta el őket egymástól.

– Ne hagyjuk!

– Engedj el!

Albine a következő pillanatban csak annyit érzékelt, hogy valaki hozzájuk ugrik, és arrébb löki tőle Aimest. Magához kapta csuklóját, amin még mindig érezte a férfi fájdalmas szorítását.

– Hagyd békén! – Cale szigorú hangja éles késként hasított a hirtelen beálló csöndbe.

– Te maradj ki ebből! – vetett rá lesajnáló pillantást Aimes.

– Nem! – állt a fiú Aimes elé, elzárva tőle az Albine felé vezető utat. – Ha dühös akarsz lenni valakire, akkor rám legyél az, mert én csókoltam meg őt, és nem fordítva.

Albine ijedten kapta fel a fejét. Csak Cale válla fölött látta meg Aimes tekintetét, aki úgy nézett vissza rá, ahogy még korábban sohasem.

– Tessék? – Aimes hangja teli volt fájdalommal. – Ti ketten?

Cale értetlenül nézett hátra Albine felé, de ő nem viszonozta a pillantását. Ő továbbra is csak Aimes fájdalommal teli arcát nézte, amit lassan eltorzított a fékezhetetlen harag. Aztán minden olyan gyorsan történt.

Ahogy Cale újra a férfi felé fordult, Aimes az öklével azonnal lecsapott az arcára. Albine tompán hallotta csak saját hangját, ahogy Aimesre kiált. Látta, ahogy Jamal és egy barna hajú férfi hozzájuk rohant, és lefogta Aimest, mielőtt második ütésre emelkedett ökle újra célt ért volna.

– Hagyjatok! – rázta volna le magáról őket Aimes dühösen, de a két férfi szorosan tartotta és kezdte elhúzni a földön térdelő Cale-től, aki az ütés erejétől hátra esett. Albine vörös cseppeket látott megcsillanni a földön a gyertyák fényében, és ahogy közelebb lépett meglátta, hogy Cale orrából ömlik a vér.

– Basszus…

Cale lassan talpra állt, és kóválygó léptekkel indult az ajtó irányába. Albine nem tudta, mit tegyen. Tekintetével még mindig Aimest kereste, aki addigra már az egyik széken ült, és Albine-t nézte, továbbra is ugyanazzal a fájdalommal párosult dühvel. Egyik oldalon Jamal guggolt mellette és nyugtatni próbálta, a másik oldalon Eleanor állt, kezét Aimes vállán nyugtatva. Ahogy találkozott a tekintetük, Albine nem tudta nem észrevenni azt az apró, diadalittas mosolyt, ami megjelent a nő arcán.

Ahogy végül körbepillantott az elcsendesedett teremben, megannyi vizslató szempár kereszttüzében találta magát.

– Albine? – lépett hozzá Nova aggódva.

– Ne haragudj – suttogta felé, de nem nézett húgára. Lehajtotta a fejét, és Cale-hez hasonlóan, kisietett a teremből.

Ahogy egyedül maradt a kihalt folyosón, csak tágra nyílt szemmel meredt maga elé. Fogalma sem volt, mi fog most következni, de nem bírta kiverni a fejéből Aimes arcát. Ha eddig azt hitte, ismeri a férfi sötét oldalát, most rájött, hogy tévedett. Sosem látta még ilyen dühösnek. Ilyen szomorúnak. Ilyen mérhetetlenül kétségbeesettnek.

– Segíts…

A halk hang nem annyira távolról jutott a füléig, és ahogy abba az irányba fordult, Cale-t pillantotta meg. A férfi a falnak támaszkodva állt, hátrahajtott fejjel, amiből valószínűleg még mindig szivárgott a vér. Szótlanul lépett oda hozzá, és hagyta, hogy a fiú rátámaszkodjon. A legközelebbi helység a fegyverraktár volt, ezért afelé indultak el.

Albine azonban már nem vette észre, hogy Aimes mégis utána sietett. Az ajtóból nézte végig, ahogy a páros eltűnik a folyosó végi kanyarban, és legszívesebben pofon vágta volna saját magát, amiért azt remélte, hogy nem így lesz. Ökölbe szorított keze csak lassan ernyedt el, ahogy a sötétségbe meredt. Talán azt remélte, hogy Albine visszajön hozzá, pedig közben szíve mintha ezer darabra hullott volna miatta. Hogy csókolhatott meg valaki mást? Hogy kerülhetett ennyire közel valaki máshoz? Hogy tudhatta meg mindezt valaki mástól?

– Látod, kisfiam? – lépett mögé Eleanor, aki addig messzebbről szemlélte a fiát. – Megmondtam neked, hogy ez lesz. Ez a lány túlságosan vad hozzád.

– Szeretem őt.

– Tudom. De látod, hogy ez nem elég. Ha az lenne, melletted maradt volna.

Aimes az elmúlt időszakban túl sokat gondolkodott Albine-on. Talán az anyjának tényleg igaza volt. Mert ő hiába volt szerelmes belé minden porcikájával, ha ez viszonzatlan maradt. Abban a percben legalábbis pontosan így érezte. Talán tényleg el kellene engednie őt.

– Gyere, menjünk haza. Készítek valami finomat és alszol egy nagyot. Holnapra el is felejted ezt a lányt, mint ahogy ő már el is felejtett téged – karolt a férfibe a nő, de Aimes egy tapodtat sem mozdult.

Lassú mozdulattal kihúzta magát Eleanor karjából, észre sem véve a nő arcán megjelenő grimaszt.

– Most inkább egyedül lennék – mondta halkan, aztán elindult a másik irányba. Bárhova, csak ne Albine felé. Félt attól, hogy olyat mondana neki vagy tenne, amit utólag megbánna. Inkább egyedül akart maradni, hogy nyugodtan és biztonságban végig gondolhasson mindent

Albine és Cale csendesen lépkedtek a sötét barlangjáratban, amit itt-ott csak a lámpások fénye világított meg. Ahogy beléptek a raktárba, Albine bezárta maguk mögött az ajtót és az egyik polchoz lépett. Az első keze ügyébe kerülő tiszta rongyot Cale ölébe dobta, aki közben felült a szoba közepén lévő asztal szélére.

– Köszi – mondta a fiú.

Albine a polcnak dőlve figyelte, ahogy az vérző orrához szorította a rongyot, és óvatosan megtapogatta a saját orrát, hátha eltört. Valamiért remélte, hogy nem. Nem annyira Cale – bár ha őszinte volt magához, valahol mélyen azért aggódott érte – hanem inkább Aimes miatt. Ki tudja, mi történne, ha maradandó sérülést okozna neki. Bár valószínűleg Eleanor azt is elsimítaná, jutott eszébe hirtelen.

– Csak jobban elrontottam ugye? – szakította ki Cale hangja a töprengésből.

– Mit gondolsz? – kérdezett vissza Albine, de nem kapott választ. Hiszen egyértelmű volt. – Egyáltalán mégis mit gondoltál, amikor… Ott a folyosón?

– Őszintén? Semmit. Csak olyan szomorú voltál, és én meg akartalak vigasztalni.

– Egy csókkal? – szaladt magasba a szemöldöke.

– Csak így alakult – pillantott felé Cale. – Ugyan már, Albine, ne mondd azt, hogy nem vetted észre, hogy vonzódok hozzád.

– Észrevettem – vallotta be Albine a nyilvánvalót.

– Én meg azt, hogy mindig elkerülted, hogy próbálkozzak. Mostanáig. Visszacsókoltál, úgyhogy ne mondd azt, hogy nem jelentett semmit.

– Jelentett, csak nem pont azt, amire te vágysz. Tudod jól, hogy Aimes meg én… – Albine kereste a szavakat.

– Hogy mi? Hogy szerelmesek vagytok?

– Hát… igen. Gondolom.

– Gondolja – nevetett fel halkan Cale. – Tudom, hogy mindent elrontottam, nem tudom, mi ütött belém. Kedvellek, Albine. Nagyon is. Nem tudom letagadni és már nem is akarom. De nem akartalak megbántani, ezt tudnod kell.

– Én pedig nem akartam őt bántani. Így semmi esetre sem.

– Akkor se, ha épp haragszol rá? – kérdezett vissza Cale.

Albine sokszor gondolkodott ezen az utóbbi hetekben. Akármikor álmatlanul forgolódott az ágyában, vagy amikor néhány üres szón kívül nem is beszéltek egymással. Akármikor úgy érezte, nincs már helye Aimes életében, vagy amikor pont, hogy ráébredtek mennyire is hiányoznak egymásnak és együtt töltöttek egy-egy szenvedélyes éjszakát, hogy aztán visszasüppedjenek ugyanabba a magányba, ami körbe lengte őket. Mindig ugyanarra jutott gondolatban. Nem akart fájdalmat okozni Aimesnek.

– Főként akkor nem – felelte végül.

– Akkor ez tényleg szerelem – hajtotta le a fejét Cale. – Ne haragudj, hogy elmondtam neki. Csak megragadta a karod, és én azt hittem, hogy ti emiatt…

– Nem, most pont nem emiatt veszekedtünk. De akkor sem így akartam, hogy megtudja. Nem most. Már ha egyáltalán.

– Nem akartad elmondani neki? – kérdezte meglepetten a férfi, Albine pedig csak megvonta a vállát.

– Ő is mindig hazudik nekem.

– De te nem szoktál.

– Akkor sem így kellett volna – mondta Albine határozottan, miközben ellökte magát a polctól, és megállt Cale előtt.

Haragudni akart a férfire. Olyan nagyon vágyott rá, hogy dühös legyen. Hogy érezzen valamit. De pontosan tudta, hogy minden, ami történt, nem csak egyedül Cale hibája volt. Az a csók, csak egy jel volt.

– Ha felteszek egy kérdést, megteszed, hogy őszintén válaszolsz nekem? – Albine csak egy bólintással felelt az óvatosan feltett kérdésre. – Ha ő nem lenne az életed része, akkor is leállítottál volna?

Albine-t meglepte a kérdés. Az pedig még inkább, ami átfutott az agyán. Mert ha teljesen őszinte volt magához, be kellett látnia, kedvelte Cale-t. Még ha nem is pontosan ugyanúgy, mint ahogy azt a férfi szerette volna. És főleg nem úgy, ahogy Aimest.

– Nem, valószínűleg nem – adta meg végül a választ a kérdésre, mire Cale arcán bánatos mosoly jelent meg. Mert Cale is tudta – mint ahogy ő –, hogy nem létezett olyan verzió, ahol Aimes nem volt az élete része.

– Van lehetőség rá, hogy barátok legyünk?

– A barátom voltál, Cale.

– Már nem vagyok az?

– Nem tudom – vallotta be Albine. Túl sok minden történt. És bár ő nem haragudott túlságosan a fiúra, ez Aimesről nem volt elmondható.

– Rendbe hozom ezt, ígérem. Elmondom neki, hogy az egész az én hibám volt. A jövőben pedig megtartom magamnak a gondolataim meg a kezem meg a szám is. Beszélek vele – ígérte Cale, de Albine csak megrázta a fejét.

–  Nem kell – ellenkezett. – Ez olyasvalami, amit nekem kell megtennem.

Mindegy milyen fájdalmas lesz, tette hozzá magában, majd magára hagyta a vérző orrú Cale-t.

Ahogy visszaért a terem közelébe, fülébe újra vidám dallamok úsztak, és bár örült neki, hogy nem tette teljesen tönkre húga esküvőjét, nem tudott a zenére figyelni. Óvatosan bekukkantott, és ahogy végig pásztázta a termet, Aimest kereste a tekintetével, de nem látta sehol a férfit. Talán jobb is volt így, mert nem érezte késznek magát erre a beszélgetésre. Olyan sok mindent szeretett volna mondani neki, és közben olyan sok mindent nem.

Úgy döntött, inkább visszamegy a szálláshelyükre és aludni tér. Túl sok minden történt aznap, és remélte, hogy talán álmaiban megkönnyebbülhet. Ha nem kell újra és újra Aimes arcára gondolnia, amit nem tudott kiverni a fejéből, talán megnyugszik majd egy kicsit.

Néhány emberrel találkozott az úton, és szerencsére egyikük sem volt szemtanúja az esküvőn történteknek. Csak biccentettek felé, ahogy elhaladt mellettük, aztán tovább is siettek a dolgukra. Ahogy kiért a járatokból, mélyet szippantott az éjszakai levegőből. Megszaporázta a lépteit a házuk felé, hogy mihamarabb maga mögött hagyhassa ezt a napot.

Nagy lendülettel tárta ki az ajtót, majd ahogy bezárta maga után, nekinyomta a homlokát. Keze még mindig a kilincsen nyugodott, amikor megérezte az első sós cseppet végig gördülni az arcán. Maga is meglepődött a hirtelen rátörő szomorúságtól. Szinte megrémült az érzéstől. Gyorsan letörölte a könnyeit, majd ahogy elfordult az ajtótól és felpillantott, görcsbe rándult a gyomra.

Aimes ült az asztalnál, fejét lehajtva, és az asztal lapját kapargatta azzal a kezével, amivel nem is olyan régen, megütötte Cale-t. Ez volt a legutolsó hely, ahol kereste volna a férfit. Úgy érezte Aimes már sokszor nem tekinti őket a társainak, és így a nekik kiutalt szálláshelyet sem érzi már az itteni otthonának. Mint ahogy őt magát sem érzi már annak a lánynak, akiért régen mindent hátra hagyott. Aimes most mégis itt keresett menedéket. Úgyhogy talán tévedett.

– Szóval megcsókoltad.

Aimes hangja nem volt vádló, még csak kérdő sem. Csak egy fájó kijelentés, de Albine nem tudta, vajon melyiküknek fájt mindez jobban.

– Ő csókolt meg engem, de nem jelentett semmit.

– Miért? Nem csókoltál vissza? – kérdezte halkan Aimes, mire csend telepedett közéjük. Aimes továbbra is az asztalt nézte, Albine pedig őt. Végül felsóhajtott, és szinte suttogva válaszolt:

– De…

– Akkor miről beszélünk? – pillantott fel először Aimes kérdőn.

– Én sem így terveztem, én csak hagytam. Mert meglepett az egész és fel sem fogtam mi történik.

– Az lehet – vonta meg a vállát Aimes, majd Albine szemébe nézett. – De amikor én csókoltalak meg először a faházban, engem nem csókoltál vissza.

– Az teljesen más volt – felelte halkan, mire Aimes szemöldöke a magasba szaladt.

– Mégis miben volt más? – értetlenkedett, de ő csak kereste a szavakat.

Mondani akart valamit. Megmagyarázni. Vagy legalább egy halk sajnálom-ot motyogni. De e helyett csak lehajtotta a fejét, és nem bírt Aimes arcára pillantani. Pedig közben magán érezte a férfi szomorú tekintetét.

– Nem volt más – felelte helyette végül Aimes, miközben felállt az asztaltól és Albine elé sétált.

– Nézz rám!

Albine szinte fájdalmasan lassú mozdulattal nézett az előtte álló arcára.

– Szereted őt?

– Mi van? Dehogyis! – ellenkezett.

– Hát pedig valami történik, különben nem csókoltad volna meg.

– Nem csókoltam meg – csattant fel dühösen Albine. – Ő csókolt meg engem, én meg engedtem neki.

– Na, erről van szó – vágta rá Aimes, miközben akkorát csapott az ajtóra a lány feje mellett, hogy Albine összerezzent.

Aimes tekintetében már nyoma sem volt szomorúságnak. Helyét átvette a tehetetlenséggel párosult düh.

– Azt hittem, jelentek neked annyit, hogy már kezdetben tisztázod neki a határokat.

– Mindig is tudott rólad.

– Akkor szimplán egy rohadt seggfej.

– Cale legalább ott volt, amikor te nem – fakadt ki Albine, majd lelökte Aimes kezét maga mellől és beljebb sétált az ajtótól. Aimes értetlenül nézett utána.

– Hetekig még csak észre sem vetted mennyire szenvedtem miattad. Még csak észre sem vetted mindezt, én pedig rettegtem elmondani neked.

– Érdekes, eddig sosem okozott gondot, hogy a fejemre olvasd a hibáim – vágott vissza Aimes dühösen. – Mégis mióta kavarsz azzal a barommal a hátam mögött?

– Nem kavarok vele, ő csak egy barát.

– Akkor mit kerestél a szájában?

Albine megütközve pillantott Aimesre. A sok tipródás, a sok álmatlan éjszaka szinte feleslegesnek tűnt számára, ahogy a férfit nézte.

– Cseszd meg, Aimes – mondta aztán szárazon, majd az ajtóhoz lépett.

Keze a kilincsen volt, és már résnyire ki is nyitotta az ajtót, amikor Aimes egyetlen erős mozdulattal becsapta azt az orra előtt.

– Még nem végeztünk – morogta ingerülten. – Azt mondtad, hogy nem vettem észre, hogy valami bajod van, hát most pontosan látom, hogy velem van gondod. Úgyhogy szerintem megérdemlem az igazat, mielőtt visszarohannál az új pasidhoz.

– Az igazságot akarod? Rendben van. Az anyád tényleg utál engem. Pontosan tudom, mert elmondta az első adandó alkalommal, amikor megtehette. Elmondta, hogy nincs helyem az életedben, és mennyivel boldogabb lennél nélkülem, mert én csak tönkre teszlek téged. Nem mertem bevallani, mert nem akartam közétek állni, és így egyszerűbb volt úgy tenni, mintha nem történt volna meg, de igazából te enélkül is képes voltál eltaszítani magadtól, miközben én minden nap azon gondolkodtam, hogy mi van, ha tényleg igaza volt. Hogy mi van akkor, ha ez az én hibám?

– Ne csináld ezt, Albine! – rázta meg a fejét Aimes. – Ne… Ne tegyél úgy, mint akinek szüksége van rám.

– Tessék?

– Te tényleg azt hiszed, hogy olyan hülye vagyok, hogy nem tűnt fel, hogy valami történik? Hetek óta mást se csinálsz, csak engem kerülsz. Ha rákérdeztem mi bánt, te letagadtad. Ha közeledni próbáltam, falat húztál magad köré. Valahányszor azt mondtam, hogy más dolgom van, te elfogadtad. Csak egyszer, csak egyetlen egyszer kérted volna, hogy ott maradjak, hogy inkább veled legyek, és nem lett volna, ami visszatart. Hát bocsátsd meg, hogy egy idő után, inkább feladtam a próbálkozást, mert hiábavaló volt. Én taszítottalak el? Soha nem engedtél közel magadhoz, mert neked nincs szükséged rám. Soha nem is volt, én meg bolond voltam, mert azt hittem, hogy talán mégis. Utánad jöttem, mert szeretlek, és azt hittem, hogy ez talán elég.

– Nem én kértelek rá – szakadt ki Albine-ból dühösen.

– Attól még rohadtul fáj, hogy az első adandó alkalommal lecserélsz egy jöttment hülyegyerekre – felelte Aimes. Szemei szikrákat szórtak, ahogy Albine arcát nézte. Az az ismerős, szürke szempár most haragosan és közben mégis csalódottan nézett vissza rá.

– Miért nem érted meg, hogy az a csók semmit se jelentett?

– Neked talán nem – vágott vissza Aimes fájón. – Majd egyszer ő is rájön, amire nekem is fájdalmasan sokáig tartott rájönnöm, hogy neked nincs szükséged senkire, különösen nem rám. Mert te nem szeretsz engem, Albine. Egyszerűen csak nem.

– Azért mert én sosem…?

– Nem, nem azért mert sosem mondtad nekem, hogy szeretsz. Hanem mert érzem, és ez pokolian fáj.

Albine döbbent értetlenséggel tekintett Aimes arcára. Vajon tényleg komolyan gondolja mindezt, vagy csak a harag beszél belőle? Vagy talán…

– Ezeket ő mondta neked? Eleanor?

Most Aimes arcára ült ki meghökkenés. Mint akinek fogalma sincs róla, miről beszél a másik.

– Talán apádnak volt igaza – mondta Albine elgondolkodva, szinte csak magának, miközben felidézte azt a beszélgetést néhány héttel korábban.

– Hagyd ki ebből az apámat – lépett közelebb indulatosan a férfi.

– Miért? Szerinted neki ez így jó? Már régen megmondta, hogy ez fog történni, mert az anyád…

– Szóval ez az anyám hibája? – vágott közbe Aimes.

– Én nem ezt mondtam.

– Akkor mit? Úgy látszik ez mindenki másnak a hibája, kivéve a tiéd. Hogy is lehetne, ugye? Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, de én soha… Soha, nem tettem volna ezt veled – mondta Aimes, és Albine csak most értette meg, mit is jelenthetett ez a számára semmit sem érő csók a férfinek. Neki, aki már annyiszor megtapasztalta, ahogy a számára legfontosabb emberek hagyták magára és okoztak neki fájdalmat. Csakhogy abban a percben az ő szíve is megtelt értetlen haraggal.

– Igaz, az tényleg sokkal jobb, amikor letagadod, hogy van egy menyasszonyod…

– A különbség csak az, hogy én belé nem voltam szerelmes – rázta a fejét Aimes.

– Én se vagyok szerelmes Cale-be – ellenkezett azonnal Albine, mire Aimes egy fagyos pillantást vetett rá.

– De belém se, ugye?

Nyomasztó csönd telepedett közéjük, ahogy egymás nézték. Fullasztó, rideg csönd. Albine szíve hevesen dübörgött a mellkasában, Aimes pedig csak lemondóan megrázta a fejét.

– Tudod mit? – szólt aztán Albine, megtörve a kínzó csendet kettejük között. – Te mégis rohadtul hülye vagy. Nem azért, amit mondtál, hanem azért, amiért mindezt elhitted Eleanornak. Mégis a legfájóbb az egészben, hogy talán valamiben mégis igaza volt. Te egyértelműen nem vagy boldog mellettem. Se elégedett azzal, amit adni tudok neked, mert az neked egyszerűen nem elég, olyan görcsösen vágysz arra, hogy valaki szeressen. De ne merd azt mondani, hogy én nem… – Albine torkán megakadt a szó. Miért nem képes kimondani? – Talán nem vagyok képes kimutatni úgy, ahogy te szeretnéd, de attól még nem lesz kevésbé igaz. Te mégis őt választottad helyettem.

Albine látta, ahogy Aimes arcán érzelmek teljes palettája vonult át néhány másodperc alatt. Nem szerette a férfi ezen oldalát, és önmagát se szerette abban a percben. Hiszen soha nem akarta ezeket elmondani neki. Megfogadta, hogy nem teszi. Hiszen ez nem ő volt, nem az az ember, aki lenni akart. Ez volt az a része, amit mindenki elől el akart rejteni, és ha tehette volna, még önmaga előtt is letagadja. Gyengének érezte magát és sebezhetőnek. Jelentéktelennek.

– Akkor talán tényleg nincsen szükségünk egymásra – hallotta meg Aimes fájó szavait, és ő inkább lehajtotta a fejét. Nem volt képes tovább a férfire nézni.

– Talán tényleg nincs.

Aimes a következő pillanatban kiviharzott az ajtón, és olyan erővel csapta be maga után, hogy a hangja még másodpercekkel később is Albine fülében csengett.

7. rész – Ha azt akarod, hogy szeressenek