“Loving and fighting, accusing, denying,
I can’t imagine a world with you gone”

Emerson kancellár úgy sietett, mintha az élete múlt volna rajta. Egyik homályos folyosót hagyta maga mögött a másik után, és hiába szólt utána bárki is, nem figyelt oda. Volt, akit még félig fel is lökött, de nem foglalkozott vele. Amikor meghallotta mi történt, mindent hátrahagyva rohant a barlang gyengélkedőjéhez, ahova úgy tudta, a fiát vitték. Amikor ráfordult a folyosóra, földbe gyökerezett a lába.

Albine-t látta meg az orvosi ajtó mellett állva, mozdulatlanul. Csak úgy áradt egész lényéből a sokk és a szomorúság. Ruháját és arcát is itt-ott vérfoltok tarkították.

Lábát olyan nehéznek érezte, mintha legalább egy tonnát nyomtak volna, ahogy lassan a lányhoz lépett. Nem tudta, vajon érzékeli-e a jelenlétét, ezért óvatosan megérintette a karját. Albine ijedten rezzent össze és pillantott fel Emerson arcára.

– Hol van? – kérdezte rekedten, de Albine nem felelt. Csak nézte a férfi arcát tágra nyílt szemmel, de mintha egyenesen keresztülnézett volna rajta. – Albine! A fiam? Életben van?

– Nem tudom – jött a halk felelet. Albine szinte suttogta a szavakat.

– És Eleanor?

Albine szeme könnybe lábadt a név hallatán, majd megrázta a fejét. Emerson csak lassan értette meg, mire szeretne utalni a lány.

– Mi történt? – kérdezte, de Albine nem volt képes válaszolni. Pedig, ha akarta volna se lett volna képes elfelejteni.

Albine tágra nyílt szemmel nézte végig, ahogy Aimes hátra tántorodik a lövéstől, aztán elvágódik a földön. Csak a szeme sarkából látta, hogy Eleanor újra lövésre emeli a kezét, ezért mielőtt az bármit is tehetett volna, egyetlen jól irányzott lövéssel szíven lőtte a nőt. Halott volt, mielőtt földet ért volna.

Kiejtette kezéből a fegyvert, aztán Aimeshez rohant. Könnyáztatta szemmel zuhant le mellé a földre.

– Aimes? – suttogta, ahogy végignézett rajta. A pólóját átáztatta a hasából folydogáló vér. Erősen lenyomta a sebet, és félve nézett a férfi arcára. Az lehunyt szemmel feküdt a földön. – Kérlek, ne…

Nem is vette észre, ahogy a korábbi kiabálások és a lövések hangjára egyre több ember ért oda hozzájuk, és mind értetlenül vagy döbbenten figyelték az eseményeket.

– Nem teheted ezt! – mondta a férfinek, miközben még erősebben nyomta le a sebet, de mintha semmit sem ért volna, a vér továbbra is szivárgott a golyó ütötte lyukon át. – Segítsen már valaki! – ordított fel, mire a döbbent tömeg végre felocsúdott.

Emberek rohantak hozzájuk, körbe fogták Aimes testét, aztán valaki elhúzta őt mellőle, hogy valaki hozzáértőbb foglalkozhasson a férfi sérülésével.

Szinte kívülről látta saját magát, ahogy ott kuporgott a földön, és azt figyelte, ahogy az emberek között néha-néha megpillantja-e Aimes arcát. Remélte, hogy a férfi a következő pillanatban ráemeli a tekintetét, de az továbbra is lehunyt szemmel feküdt, mint akinek már túl késő.

Elszorult a torka, ahogy tekintete tovább siklott és meglátta Eleanor ernyedt testét a földön. Szeme még mindig nyitva volt, és Albine-t nézte ugyanazzal a vádló tekintettel, amiről pontosan tudta, soha nem lesz képes kitörölni az emlékeiből. Mert megölte őt. Tényleg megölte. És megszakadt a szíve, ahogy rázuhant a fájdalmas felismerés, hogy elvette Aimestől az egyetlen dolgot, amiről soha nem hitte volna, hogy visszakaphatja az élettől.

– Én nem akartam, én nem… Nem akartam – hallotta Albine a saját elfúló hangját. Emerson még mindig őt nézte, és próbált értelmet adni Albine érthetetlen szavainak.

– Halott?

Mint tőr fúródott ez az egyetlen szó Albine szívébe. Könnybe lábadt szemmel bólintott, de nem volt képes válaszolni. Nem volt képes kimondani, hogy mit tett, de ahogy a férfi kimondta ezt a szót helyette, valami végleg eltört benne.

Meg kellett kapaszkodnia a falban, hogy ne zuhanjon a földre. Fogalma sem volt, hogy fogja ezt elmondani Aimesnek. Már ha egyáltalán túléli. A gondolatra azonban, hogy Aimes talán fel sem ébred többé, csak még jobban elhatalmasodott rajta a szomorúság. Olyan kétségbeesve pillantott fel Emerson arcára, hogy a férfi szíve is majd megszakadt belé.

A következő pillanatban Emerson már szorosan magához ölelve tartotta őt.

– Minden rendben lesz. Meg kellett tennie. Aimes pedig túl fogja élni – mormolta Emerson Albine fülébe, de fogalma sem volt, vajon a lányt próbálja vigasztalni, vagy saját magát megnyugtatni. Albine azonban szépen lassan megnyugodott. Légzése lecsillapodott, könnyei elapadtak, de az arcára kiülő nyugtalan szomorúság nem tudott eltűnni.

Még két nappal később is viselte bánatos maszkját, ahogy Aimes ágya mellett gubbasztott. Amikor megkapták a pozitív hírt, hogy a férfi túlélte, úgy érezte akkor lélegzett fel először azóta a délután óta. Nem érdekelte az sem, hogy várt még rá egy elbeszélgetés Solomonnal, aki nem túl boldogan hozta a tudtára, hogy kénytelen lesznek kivizsgálni az esetet. Nem is gondolta volna, hogy nem fogják. De nem tudott ezzel a ténnyel foglalkozni addig, amíg Aimes nem ébredt fel.

Aznap azonban – először, amióta megműtötték Aimest – a férfi megmoccant. Először csak a szemét nyitotta ki lassan, aztán az ujjait mozgatta meg, mire Albine azonnal megszorította a kezét. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Aimes kutató tekintettel nézte az arcát, mintha csak azt találgatta volna, vajon valóság-e, amit lát vagy még mindig álmodik.

– Minden rendben lesz, biztonságban vagy – hadarta gyorsan Albine, hogy megnyugtassa a férfit, de azt továbbra is értetlenül nézett rá. – Aimes? Hallod, amit mondok?

– Ismerlek?

Albine nagyokat pislogva nézett Aimesre. Ez nem történhet meg újra. Erre nem állt készen. Aztán Aimes látván az arcára kiülő riadalmat, bocsánat kérően elmosolyodott.

– Csak vicceltem, Albine…

– Rohadtul nem volt vicces – korholta a férfit, de valahol mégis megnyugodott, hogy a lövéstől legalább borzasztó humorérzékét nem veszítette el.

– Hol vagyok? – nézett körbe aztán Aimes, miközben megpróbált felülni, de hangosan szisszent fel a mozdulatra az oldalába nyilalló fájdalomra.

– Ne – kapott oda Albine is. – Ne erőltesd! A gyengélkedőn vagy. Már két napja.

– Mi történt? Arra emlékszem, hogy beszéltünk, aztán jött az anyám, és utána minden olyan zavaros.

Albine gondterhelten pislogott Aimesre. Az elmúlt napokban számtalanszor végig gondolta, mit fog mondani neki, ha lehetősége lesz rá. De ahogy ott ült vele szemben, és Aimes várakozva tekintett rá, semmi nem tűnt megfelelőnek. Sokáig kereste a szavakat.

– Mi tényleg beszéltünk, aztán Eleanor… Tényleg nem emlékszel?

– Arra emlékszem, hogy veszekedtünk, és hogy talán ő – gondolkodott erősen Aimes, de csak nehezen tudta összerakni az emlékeit arról a napról – Itt van?

– Nincs – rázta meg a fejét Albine. – Az a helyzet, hogy ő… Ránk támadt. Aztán minden olyan gyorsan történt, és ő rád lőtt.

Aimes újra a hasán lévő sebhez nyúlt. Talán észre sem vette a mozdulatot, de Albine figyelmét nem kerülte el.

– Börtönben van?

– Nem, ő nincs börtönben. – Albine továbbra is nehezen találta a megfelelő szavakat. Aimes pedig bánatosan és várakozva figyelte minden óvatosan megfogalmazott mondatát. – Miután először rád lőtt, megint próbálkozni akart, és… Nekem muszáj volt, hogy…

– Meghalt? – vágott közbe hirtelen Aimes, Albine-ba fojtva a szót. Már nem őt nézte, hanem a plafont bámulta.

– Nagyon sajnálom, Aimes.

– Nincs semmi baj. Gond lenne, ha most aludnék egy kicsit?

Albine hangtalanul nemet intett a fejével, majd felemelkedett az ágy széléről. Még egy utolsó pillantást vetett Aimes fáradt arcára, aztán ahogy el akart fordulni tőle, megérezte a férfi kezét a sajátján.

– Te jól vagy? – kérdezte tőle halkan Aimes, és nem tudta mit feleljen. Végül a legegyszerűbb megoldást választotta.

– Jól vagyok – hazudta, majd magára hagyta a férfit.

Emerson szótlanul rótta a folyosókat. Az elmúlt pár napban szinte alig aludt, hol Aimeshez próbált bejutni, hol csak aggódva gubbasztott valahol. Gondolatai minduntalan azon jártak, ami történt. Hogy lehetett ilyen ostoba? Ilyen vak? Hogy hagyhatta, hogy idáig fajuljanak a dolgok?

Annyi időt töltött az utóbbi hetekben Dharma Greysonnal egy számára talán nagyobb jó érdekében, hogy lelkiismeretfurdalása volt, amiért pont azzal nem törődött, ami igazán fontos lett volna. Csakhogy félt. Sőt, rettegett attól, hogy a múltja visszatalált hozzá.

Mert sok dolog volt az életében, amiről senki nem tudott, és az egyik ilyen az volt, ami húsz évvel korábban történt. Senki nem tudta, hogy amit tett, miért tette, és senki nem tudhatta, hogy pusztán annak az estének az emlékeibe is majdnem beleroppant.

Ahogy ráfordult a gyengélkedőre vezető folyosóra, Albine-t látta meg, ahogy épp távozott onnan. Fáradtnak tűnt, és vágyakozva tekintett a zárt ajtó felé. Vagy inkább arra, aki a zárt ajtón túl volt. Akaratlanul is megsajnálta. A lány volt kénytelen megtenni helyette, amit neki kellett volna. De nem ez volt az első alkalom, amikor rá kellett jönnie, Albine Ashmore sokkal erősebb volt, mint ő.

Azt hitte, a lány majd tovább sétál, de e helyett csak lerogyott az egyik székre, és a kezébe temette az arcát.

Nehéz szívvel lépett oda hozzá és ült le mellé, szemét az ajtóra függesztve. Az elmúlt két napban túl sokat ültek azon a kihalt folyosón, azon a két roggyant széken. Hol csak az egyikük, hol mindketten.

Tisztán emlékezett arra a pillanatra, amikor Albine ugyanazon a helyen, összeomlott a karjaiban. Ritkán látta annyira kétségbeesni a lányt. Talán csak az apja halála után. Megmagyarázhatatlanul furcsa volt számára, hogy ezekben a pillanatokban, miért mindig őt vezette mellé a sors. Talán így akarta büntetni őket valami feljebb való. Legalábbis őt biztosan, jutott eszébe, ahogy visszagondolt a lány törékeny testére, aki csak az ő karjában találhatott vigaszt.

– Felébredt – hallotta meg aztán a lány halk hangját, és ettől a szívét szorító marok engedett egy leheletnyit. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, de ahogy elnézte Albine-t tudta jól, ez a tény az ő lelkén nem segített. Tudta azt is, hogy egyetlen dolog van, ami talán segíthet rajta. Az igazság. Mert ha valakinek, neki joga volt tudni.

– Köszönöm, hogy megmentette a fiamat – szólalt meg Emerson. Hangja tele volt önváddal és fájdalommal, amit Albine nem tudott hova tenni. Ő úgy gondolta, a férfi nem tehetett semmiről. Albine ezzel szemben, túl sok mindenről.

– Megmentettem – ismételte Emerson szavát szinte csak magának, ahogy újra felidézte maga előtt Aimes arcát, amikor megtudta, mi történt. – Tönkretettem őt, minden elképzelhető módon. Mit kellene kezdenem ezzel a fajta bűntudattal?

– Mindketten tudjuk, hogy Lenore nem hagyta volna félbe, amit elkezdett. Melyiket akarja érzeni? Ezt a bűntudatot, vagy a fájdalmat, ha örökre elveszítette volna Aimest?

– Azt hiszem, már elveszítettem – hajtotta le Albine a fejét. Pontosan tudta, hogy olyan határt lépett át, ahonnan nem volt visszaút. Ez túl sok volt.

– Tudja, Albine, ez ennél sokkal bonyolultabb, mert Lenore nem volt… – Emerson láthatóan kereste a szavakat, mígnem eszébe jutott Emeline. Ő nála sokkal egyszerűbben értelmezte a helyzetet pár héttel korábban. – Nem mindig volt jó ember. Talán az akart lenni, vagy talán meg akart változni, de nem volt képes rá. Ezért ebben a helyzetben, talán ez volt az egyetlen, amit tehetett.

– Miért van az, hogy sokszor az egyetlen, amit tehetek, hogy megölök valakit?

– Mert néha, ha a vigyázni akarunk azokra, akik fontosak nekünk, nehéz döntéseket kell hoznunk.

– Nehéz döntéseket? – ráncolta Albine a homlokát. – Maga is hozott egyet húsz évvel ezelőtt, ami miatt most nekem is hoznom kellett egyet.

– Nagyon sok minden van, amit megbántam, Albine, és még annál is több dolog, amire nem vagyok kifejezetten büszke, de bármi történt Lenore és köztem, abban mindig biztos voltam, hogy nem cselekedtem volna máshogy akkor régen. Még akkor sem, ha emiatt a fiamnak az anyja nélkül kellett felnőnie.

– Ennyire borzalmas volt? – kérdezte Albine. Elképzelni sem tudta, mi történhetett húsz éve, ami miatt idáig jutottak. De válaszokat akart.

– Ő nem volt borzalmas, ő csak más volt. Azt hiszem, beteg volt. Már akkor régen sem volt teljesen tiszta minden pillanatában – felelte Emerson maga elé meredve, és Albine meg mert volna esküdni rá, hogy a férfi gondolatban húsz évet repült vissza abban a pillanatban.

– Akkor hogy-hogy maga meg ő… – Albine óvatosan tette fel a kérdést, mire a kancellár csak mélyen felsóhajtott.

– Az csak a pénzről szólt. A pozícióról, politikáról és pénzről. Azt hiszem, bizonyos értelemben mi csak használtuk egymást, mert neki férjre volt szüksége, hogy megőrizze a státuszát, nekem pedig pénzre a politikai pályámhoz. Azt hiszem, sosem szerettem igazán, csak azt az ideát szerettem, amit ő jelentett az életemben. Család és karrier. Szánalmasan földi dolgok ezek, nem gondolja? De Aimes a közös fiunk volt. Én is meghoztam sok döntést a múltban, és higgye el, sok rossz is volt köztük. De egy dolgot sosem szégyelltem, mégpedig azt a szeretetet, amit a fiam iránt érzek és nincs olyan dolog, amit ne tennék meg érte, és sosem bántanám szándékosan.

– Akkor miért zárta ki az életéből az anyját?

–  Mert bántotta őt, Albine… – szakadt ki a férfiből fájdalmasan. Albine sosem látta még ennyire szomorúnak és ennyire sebezhetőnek a kancellárt. – Néha csak túl erősen ragadta meg vagy túl szorosan fogta, de fájdalmat okozott neki. Mindig próbáltam megakadályozni, amíg egy napon arra értem haza, hogy minden csupa víz. Még csak négy éves volt, és én nem tudtam, mit tegyek, amikor rájöttem, hogy ő majdnem vízbe fojtotta a fiamat. Aztán csak állt fölötte és nézte, Aimes pedig nem lélegzett. Az az apró test, csak ott hevert a kád mellett. Nem hagyhattam, hogy tovább maradjon Aimes közelében, én nem tehettem, ezért elküldtem. Fogalmam sem volt, hogy amit teszek egyáltalán helyes-e vagy sem. Hogy neki kell egyáltalán mennie, vagy nekem kellene? De megtörtént, nem csinálhatom vissza. Néha úgy érzem a helyes döntést hoztam, néha pedig azt, hogy a legrosszabbat.

Albine lélegzetvisszafojtva hallgatta a férfi szavait. Szépen lassan helyére kerültek benne a kirakós darabkái, és értelmet nyertek az elmúlt hetek el-elcsípett mondatai. A sok apró, akkor még értelmezhetetlen jel.  Nagyon ritkán volt vele a kancellár őszinte vagy nyílt, főleg amikor az érzéseiről beszélt. Ebben nagyon hasonlítottak egymásra. De ahogy ott ült mellette, egy része megsajnálta. Ha csak egy szeletét tudta volna mindannak, amin a férfi az elmúlt hetekben átment, talán minden máshogy történt volna. Ám ugyanaz a része, amelyik sajnálta, meg is értette őt. Mert tudta, milyen fájdalmat tud okozni a múlt.

–  Mit érzett, amikor itt találkozott vele? – kérdezte Albine halkan. Emerson először nem válaszolt. Mintha meg sem hallotta volna a kérdést.

–  Dühöt, félelmet – felelte aztán mégis a kancellár elgondolkodva. – Inkább félelmet. Nem akartam közbe lépni, mert annyi mindent vettem már el a fiamtól, hogy ezt nem voltam képes újra megtenni vele. Tudtam Lenore mit csinál, de Aimes nem négy éves többé, és tud vigyázni magára. Nem akartam beavatkozni, csak reméltem, hogy nem történik meg újra.

–  Aimes tud minderről?

–  Nem – rázta meg a fejét a férfi. – Nem akartam, hogy tudja. Most sem akarom.

–  Akkor nekem miért mondta el?

–  Mert reméltem, hogy az igazság enyhít a fájdalmán. Mert tényleg megmentette őt. Aimes majdnem meghalt, és az, hogy most életben van, egy csoda. Ha maga nem állítja meg az anyját, mindketten tudjuk, hogy befejezte volna, amit elkezdett.

–  Én mégis szörnyen érzem magam – vallotta be halkan.

–  Tudom.

Nem Eleanor vére volt az első, ami a kezéhez tapadt, de most először érezte azt, hogy tette olyasvalakinek okozott fájdalmat, akit soha nem akart bántani. Olyan fájdalmat, amit soha nem lesz képes jóvá tenni. Nem számított, hogy milyen ember volt Eleanor, vagy mit tett. Gyűlölni akarta, de csak szánni tudta.

–  Tényleg azt várja tőlem, hogy hazudjak erről Aimesnek?

–  Magán múlik. Szeretném, ha nem tudná meg, hogy legalább egy elképzelése maradjon arról, milyen lehet egy jó anya. Mert engem gyűlölhet, én el tudom viselni, mert az élete része vagyok, de ő már nem az. Sosem akartam elvenni tőle azt, amit egy anya jelent. Ha pedig megtudná, ezt is elvenném tőle. Azt hiszem, jobban szeretem őt, mint amennyire gyűlölöm az anyját. Én nem akadályozhatom meg, hogy elmondja neki, de örülnék, ha nem tenné. Megérti ezt?

Albine-nak fogalma sem volt, hogy megérti-e a kancellárt és a mondanivalóját. Olyan sok minden nyert értelmet és vált minden sokkal bonyolultabbá túl rövid idő alatt. Nem tudta mit tegyen. Talán tényleg jobban tenné, ha nem mondaná el Aimesnek az igazat. Az anyját már elvette tőle, tegye tönkre azokat a boldog emlékeket is, amik talán megmaradtak a férfinek belőle?

Albine nem tudta, készen áll-e arra, hogy bármilyen jellegű megegyezésbe bocsátkozzon a kancellárral, de ha ettől függ Aimes boldogsága, hajlandó lett volna rá. Még ha ettől ő maga érezte is nyomorultul magát.

*

Albine ügyetlenül lökte be a házuk ajtaját a bal kezével, miközben jobb oldalába Aimes kapaszkodott. Az elmúlt napokban Aimes állapota szépen lassan javult, és orvosai – Solomon ráhatásával – megengedték, hogy a szállásukon lábadozzon tovább.

– Na, nézz oda, ki tért vissza közénk – pattant fel Liya az asztal mellől, nagy mosollyal az arcán, ahogy meglátta a belépő párost. – Hiányoztam, igaz? Megértem.

– Te mégis kinek hiányoznál? – értetlenkedett Jamal húgára pillantva, mire a lány egyértelmű kézjelzéssel hozta a férfi tudtára, mit gondol róla. Aimes elnevette magát a párost nézve, miközben beljebb léptek az ajtón.

– Örülök, hogy jól vagy, haver – veregette vállon Jamal a férfit, majd a hóna alá nyúlt, és átemelte Albine-ról a férfit.

Albine végignézte, ahogy a két férfi lassú léptekkel eltűnt Aimes szobájában, aztán leroskadt az egyik székre, és a tenyerébe temette az arcát.

– Még mindig nem beszéltetek róla? – hallotta meg Nova halk hangját, aki addig az asztal másik oldalán üldögélt.

Az elmúlt egy hét alatt nem telt el úgy nap, hogy Albine ne látogatta volna meg a férfit a gyengélkedőn, de Aimes – bár mindig boldogan fogadta őt – nem volt hajlandó arról beszélni, aki és ami odajuttatta. Se Eleanorról, se egyáltalán arról, ami történt. Nem tudta, mit tehetne, de azt pontosan tudta, hogy eddig semmi jóra nem vezetett az, amikor kerülgettek egy témát.

– Talán csak időre van szüksége – gondolkodott hangosan a fiatalabb Ashmore lány. – Néha az az egyetlen, ami segít.

– Mégis hogyan segítene azon az idő, hogy az anyja bolond volt? – értetlenkedett Liya, mire Nova rosszallóan csattant fel. – Mi van? Miért csinálunk úgy, mintha ez nem lenne igaz? Kattant volt, ez elég egyértelmű.

– Attól még az anyja volt.

– Aha, mint ahogy az is volt, aki majdnem kinyírta, szóval bocs, ha nem tudom sajnálni.

– Akkor legalább Albine-t sajnálhatnád, mert neki kellett megállítani, úgyhogy…

– Miért csináltok úgy, mintha itt se lennék? – szólt közbe Albine hirtelen, mire mindketten azonnal elhallgattak. Nova ijedten pislogott felé.

– Ne haragudj, csak nem tudom, hogy segítsek – szabadkozott a lány.

– Bocs, hogy azt mondtam, hogy bolond volt az anyja – mentegetőzött Liya is, ahogy bocsánatkérő pillantásokat vetett Albine felé.

– Voltak gondjai, amiket nem tudott megoldani – mondta csöndesen Albine, a két lány pedig figyelmesen hallgatta. – Ha ettől bolond lesz, akkor talán mind azok vagyunk.

– Én biztos az vagyok. De attól még van különbség aközött, hogy emiatt meg akarom-e ölni a saját fiam, vagy csak annyira vagyok bolond, hogy leszarjam, amit mások gondolnak rólam.

Albine ebben mindenesetre egyetértett Liyával. Bár ő tudta jól, mindez nem volt ennyire fekete vagy fehér. Sem barátainak, sem pedig Aimesnek nem mesélt mindarról, amibe Emerson kancellár beavatta néhány nappal korábban. Nem is tudta, akarta-e egyáltalán, hogy tudják. Mit sem változtatott volna már mindez a helyzeten. Bőven elég volt, hogy csak próbálták összerakni az események okait. Ám ilyen titkot megtartani, nehéz feladatnak tűnt számára. Viszont, ha ez a titok segíthet valakinek, akkor talán megéri. Mindegy mi az ára.

Aztán mind az ajtó felé fordultak, ahogy valaki néhány hangos kopogás után belépett a házba. Solomon nézett be érdeklődve.

Albine nem tudta, miért jött a férfi, hiszen két nappal korábban megbeszélték a történteket. Sokáig ő maga sem tudta, lesz-e bármilyen jellegű következménye annak, ami történt. Mert nem tarthatott volna magánál fegyvert, ő azonban nem adta le azt azonnal az őrjáratát követően azon a bizonyos napon. Tiltott fegyverrel lelőni valakit pedig következményekkel járt azon a helyen.

Ugyanakkor egyértelmű volt mindenki számára, hogy önvédelemről volt szó. Még ha Eleanor pisztolya végül nem az ő irányába sült is el, hosszú tanácskozások után úgy döntöttek, nem kap büntetést a történtek miatt. Pedig valahol mélyen Albine talán vágyott volna rá. Talán enyhítette volna a bensőjét marcangoló bűntudatot, ha megbüntetik a tetteiért.

– Zavarok? – kérdezte az idős férfi, ahogy körbenézett a társaságon, de mindenhonnan nemleges válaszokat kapott. – Rendben megérkeztek? – fordult Albine-hoz Solomon.

Az idős vezető sokat segített nekik az utóbbi napokban, és ő engedélyezte azt is, hogy Aimes elhagyhassa a gyengélkedőt.

– Igen. Most pihen.

– Érthető – mosolygott rá Solomon barátságosan. – Bízom benne, a családja körében gyorsabban rendbe jön majd.

Albine figyelmét nem kerülte el Solomon szóhasználata, de nem reagált rá. Tényleg ők jelentették Aimesnek a családot, főleg azután, ami az anyjával történt. Talán ők mind többet jelentettek már egymásnak, mint barátot és társat. Család voltak, és Solomon ezt is nagyon jól látta.

– Valójában magához jöttem, Albine, ha volna rám néhány perce – folytatta aztán a férfi.

Albine csak bólintott, aztán hagyta, hogy a férfi kiterelje az ajtón át a szabadba.

Solomon sokáig nem kezdett bele a mondandójába, és látta rajta, mennyire nehezen találja a megfelelő szavakat. Pedig a férfi korábban mindig bölcsen, ugyanakkor egyértelműen fogalmazott, legyen szó bármilyen súlyú dologról.

– Ennyire nagy a baj? – törte meg végül a csendet, mire Solomon megrázta a fejét.

– Nem tudom – vallotta be a férfi, és nem csak korábbi szótlansága, de ezúttal tudatlansága is aggasztani kezdte Albine-t.

– Korábban ilyesmire nem volt még példa, hacsak nem vesszük figyelembe Emerson kancellárt, és kérem, ne haragudjon meg a megfogalmazásért, de a kancellár fontosabb szerepet tölt be itt, mint maga, Albine. Épp ezért tartom meglehetősen furcsának és némileg aggasztónak a hírt, amit hoztam.

– Mégis miről van szó?

– Greyson elnökasszony magával óhajt beszélni.

10. rész – Lángba borult világ