“The broken lights on the freeway left me here alone,
I may have lost my way now, haven’t forgotten my way home”

Aimes türelmesen hagyta, hogy Diyana ellenőrizze a hasán lévő sebet. Már gyógyulófélben volt, de néha még belesajdult egy-egy hirtelen mozdulatba. A nő megnyomkodta pár helyen a heg környékét és le is ápolta egy émelyítően büdös oldattal, amiről azt állította, csodákra képes. Aimes pedig tűrte, hogy a nő ujjai szorgosan dolgozzanak rajta, aztán újra bekötözze. Közben kedvesen beszélgettek.

Emlékezett még, hogy amikor először került Albine-ék társaságába, a fekete nő ápolta napokon át. Meg is jegyezte neki, hogy nála jobb kezekben még sosem volt, mire Diyana csak szerényen legyintett egyet, de aztán szeretettel simogatta meg a férfi fejét. Akár a saját gyerekeiét szokta, amikor azok hagyják neki.

Már végeztek, amikor valaki halkan bekopogott. Diyana gyorsan megmosta a kezét, amíg Aimes felöltözött, aztán a nő szélesre tárta az ajtót.

– Cale? Szervusz.

Hallotta meg Aimes a nő hangját, ahogy az meglátta az érkezőt. Izmai azonnal megmerevedtek, de nem fordult az ajtó felé.

– Üdv, Diyana. Albine-t keresem. Most leszünk szolgálatban.

– Valóban említett valamit, de még elsietett Solomonhoz. Biztos nemsokára itt lesz. Gyere be addig!

Cale zavartan lépett beljebb, és intett Aimes felé, amikor meglátta őt.

– Hello!

– Szevasz – köszönt Aimes is néhány hosszúra nyúlt, kínos másodperc után, de nem igazán figyelt a fiúra. Hangjában pedig a szívélyesség legcsekélyebb szikrája sem volt meg.

Diyana aztán elvonult a szobájába, magára hagyva a két férfit.

Cale tanácstalanul álldogált az ajtóban, miközben Aimes alakját figyelte. Ő azonban látványosan nem vett róla tudomást. Megelégelve a céltalan toporgást, úgy döntött, megpróbálja megtörni a kellemetlen csendet köztük. Hiszen előbb vagy utóbb, úgyis túl kell ezen esniük.

– Figyelj, azzal kapcsolatban, amit történt…

– Ne beszélj hozzám! – vágott közbe azonnal Aimes, mint aki megérezte, hogy a fiatal férfi nem fog tudni úgy tenni, mintha mi se történt volna. Ő maga sem akart, de pontosan tudta, hogy nem sok választja el attól, hogy újra beverje a fiú orrát, így jobbnak látta nem feszegetni a témát.

– Oké, de ezt akkor is…

– Azt mondtam, hogy ne. Beszélj. Hozzám – fordult végre Aimes Cale felé indulatosan, de az nem tágított.

– Jó, felfogtam. Hiba volt, de csak az én hibám.

– Hiba? – kérdezett vissza Aimes felháborodottan. – Ez nem hiba volt, Cale, hanem egy rohadt seggfej húzás.

– Oké, akkor seggfej húzás volt. Ha ez bármiben is segít az érzéseiden, akkor legyen.

– Az segített volna, ha nem próbálod meg elcsábítani tőlem.

– Mintha meg kellett volna erőltetnem magam hozzá.

– Tényleg ezt akarod csinálni? – lépett közelebb hozzá Aimes vészjóslóan, félrelökve a köztük lévő széket, ami hangosan csattanva ért földet, de Cale szeme még csak meg se rebbent közben.

Aimes néhány pillanatig mérlegelte, hogy vajon egy vagy kettő ütést kellene-e mérnie a másik fejére, de aztán Cale lassan megrázta a fejét.

– Nem, nem akarom – mondta, és szavai őszintén szomorúan csengtek. – Már úgyis vége annak, ami köztünk volt. Már ha egyáltalán, volt bármi is. Csak azt hittem, hogy talán ő…

– Mit? – értetlenkedett Aimes. – Hogy olyan boldogtalan mellettem, hogy te vagy az egyetlen, aki megvigasztalhatja?

– Igen, pontosan ezt. Utálhatsz, ha szeretnél. Tényleg nem volt helyes, amit tettem, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy megbántam.

– Akkor nem ütöttem elég nagyot – gondolkodott el hangosan Aimes, miközben a fellökött székhez lépett, és gondosan a helyére rakta azt.

– Elhiszed, ha azt mondom, hogy megérte? – kérdezte Cale, mire Aimes csak egy lesújtó pillantást vetett a fiúra. – Nézd, nem azért történt, hogy bántsam őt, vagy téged. Csak kedvelem őt. Ez olyasvalami, amit azért meg tudsz érteni, nem? Hiszen ismered. Tudod milyen szenvedélyes. Meg okos és dacos. Gyönyörű.

– Szeretnéd, hogy még egyszer beverjem a képed?

Aimest valahol idegesítette a tudat, hogy Cale pontosan olyannak látta Albine-t, mint ő. Valahol pedig megértette. Hiszen a lány még csak nem is próbálkozott, mégis az ujja köré csavarta őt magát is. Miért pont Cale lett volna akkor kivétel?

– Nem fogok többé próbálkozni, oké? Nem fogok – folytatta Cale halkan. – Nem kell megbíznod bennem, csak legalább próbáld elhinni, és bízz meg benne. Mert úgyse fogja hagyni, hogy újra megcsókoljam.

– Nem, tényleg nem fogja.

– Nézd, tudom jól, hogy mi ketten sose leszünk barátok, Aimes. Ez teljesen érthető, és jogos a harag a részedről. Tényleg az. De problémát fog jelenteni, hogyha neki a barátja akarok maradni?

– Az attól függ, hogy milyen típusú barát akarsz maradni.

– Nem az a fajta, amelyiktől tartanod kéne.

Aimes gyanakodva figyelte a fiú arcát, de Cale őszintének tűnt. Mégis bosszantotta a fiú. Még a jelenlététől is viszketett a tenyere. Ugyanakkor Albine felnőtt nő. Ebben nem dönthet helyette, ezzel pontosan tisztában volt. Hiszen akármikor megtette helyette korábban, az sose vezetett jóra.

– Ha még egyszer úgy érsz hozzá, ahogy nem kéne, eltöröm a kezed. Világos? – fenyegette meg Aimes, és hangjában nyoma sem volt kétségnek. Minden szavát teljesen komolyan gondolta. Cale tanácstalanul pillantott le a kezére.

– Mármint, az egész kezem, vagy csak az ujjaim? – próbálta elviccelni a fiú, de Aimes továbbra is csak komoran bámulta.

– Ne humorizálj!

– Bocs, igazad van. És megértettem.

Aztán mintegy végszóra, Albine nyitott be a ház ajtaján. Amikor meglátta az egymással szemben álló Aimest és Cale-t, azonnal megtorpant. Meglepetten pillantott hol egyik, hol a másik férfire, akik úgy álltak egymástól tisztes távolságra, mint két akármikor egymásnak rontható vad.

– Minden rendben? – lépett beljebb, Aimes pedig továbbra is Cale-t méregetve válaszolt:

– Minden tökéletes…

– Pontosan – helyeselt a másik is, ahogy Albine felé mozdult. – Csak téged kerestelek, mert most lesz az őrjáratunk.

– Igen, tudom – bólintott Albine, miközben azt figyelte, Aimes vajon hogyan reagál minderre.

Tekintetével mintha azt kérdezte volna, vajon mindez zavarja-e őt. A férfit mindenesetre láthatóan nem érintette túl jól a helyzet, de legalább megpróbált úgy tenni, mintha nem bosszantaná.

Aztán mielőtt Albine és Cale kifordulhatott volna az ajtón, Aimes átszelte a közte és a lány közt lévő távolságot, és magához húzta.

Albine meglepetten csókolt vissza. A féltékeny Aimes sokkal határozottabb és kiszámíthatatlanabb volt, mint az a változata, akit még az erdőből ismert. Ez egyszerre töltötte meg a szívét boldogsággal és rémítette meg őt.

– Vigyázz magadra – suttogta aztán Aimes a csókba, mire ő csak bólintott.

– Úgy lesz!

Ahogy végül Cale és Albine elhagyták a házat – hogy elkezdhessék közös őrjáratukat a barlangrendszerben – egyikük sem nézett a másikra.

Albine csak órákkal később tért vissza a házba. A Nap már nyugovóra tért a hegyek mögött, és csupán a lámpások és tűz fénye világította be a tábort. Albine kifejezetten szerette ilyenkor azt a helyet. Volt a sötétségben valami megnyugtató számára, valami kézzel megfoghatatlan békesség. Amikor az erdei házban tanyáztak, sokszor vállalta önként, hogy éjszakai őrjáratra indul a környéken. Olyankor mindig egyedül lehetett – csak ő és a gondolatai.

Sokszor járt a fejében, hogy mennyivel másabb volt az életük akkoriban. Talán sok szempontból egyszerűbb. Talán nehezebb, még több szempontból. De szabadok voltak. Legalábbis szabadabbak, mint azon a helyen bármikor is lehettek.

Ahogy megközelített a házukat, nevetés zajai szűrődtek ki onnan. Novát ismerte fel a vidám hangban, és talán Emeline-t. Nem akart belépni. Nem akarta megzavarni őket. Szerette elhallgatni a húgát ilyenkor. Sokat gondolt arra napra, amikor eljöttek otthonról oly sok évvel azelőtt, aztán sokszor eszébe jutott az a sok nehézség is, amin keresztül mentek. De talán boldog volt a húga, és ha másért nem, akkor ezért megérte minden akadály, amit leküzdöttek. Mert vigyázott rá. Mi mást tehetne még érte?

Lassú mozdulattal nyomta aztán le a kilincset és hajtotta be az ajtót. Valóban Emeline volt húga társaságában. Vidám csacsogtak valamiről, amiről tudta, neki még csak fogalma se lenne róla.

– Albine! – ragyogott fel Nova arca, ahogy megpillantotta nővérét. – Éhes vagy? Mi már ettünk, de csinálhatok neked valamit. – És már emelkedett is fel a székről, de Albine gyorsan megrázta a fejét.

– Nem kell, köszönöm! Nem vagyok éhes – lépett közelebb Albine, majd körbenézett. – A többiek?

– Csak mi vagyunk. Mindenkinek volt valami dolga, de lassan szerintem megjönnek. Későre jár már – magyarázta a fiatal lány.

– Csatlakozol? – mosolygott rá aztán Emeline is.

A szőke lány különösen kedves volt hozzá. Mintha mindig megérezte volna, hogyha szüksége volt néhány kedves szóra vagy tanácsra. Vagy csak arra, hogy valaki ne bántsa. Pedig először még kicsit tartott tőle. Mert pontosan tudta, hogy léteznek kedves emberek és léteznek addig kedves emberek, amíg az azoknak kedvező. Hosszú időbe telt rájönnie, hogy a szőke lány az első kategóriába tartozott.

Az első alkalommal, amikor találkoztak még a fővárosban, a börtön falai között, Emeline mély benyomást tett rá. Olyan dolgokat mondott neki önmagáról és Aimesről, amik nagyban befolyásolták az életét. Talán pont amiatt adott végül még egy esélyt a fiúnak. Talán miatta lehetett az élete része.

Albine aztán közelebb lépett és leült velük szemben. Egy ideig csak hallgatta őket, ahogy számára jelentéktelen dolgokról beszélgettek. Olyan dolgokról, amiket ő talán nem is értett. Húga viszont a legapróbb dolgoknak is tudott örülni és ezen a tulajdonságon megosztoztak a szőke lánnyal. Olyanok voltak ők ketten, mintha két külön életet élnének, hiába voltak testvérek. Talán így is volt.

– Te mit gondolsz, Albine? – zökkentette ki aztán Nova csacsogó hangja a gondolataiból, mire ő csak értetlenül pislogott rá. Nem igazán figyelt a szavaikra. – Jól vagy?

– Igen, csak egy kicsit fáradt vagyok.

– Túl sokat dolgozol.

– Meglehet – adott igazat húgának.

– Arról meséltem Emeline-nek, hogy Jamallal azt tervezzük, hogy majd egyszer megmutatja a helyet, ahol felnőtt. Azt mondta, gyönyörű szép, egy nagy tisztással a házuk mögött – ábrándozott a lány. – Olyan furcsa ez. Annyira távol nőttünk fel egymástól, és mégis találkoztunk. Ha lehetőségem lesz rá, majd én is elviszem a régi házunkhoz. Emlékszel még rá, Albine?

Hogyan is felejthette volna el? Azokat a fehérre meszelt falakat. Azokat a fákat a kertben. Azt a padot a verandán, ahol az édesanyja mindig befonta a haját. Azt a repedést az ágya mellett, amit a saját körmével karcolt a falba éjszakánként miután az anyja meghalt. Sose lett volna képes elfelejteni az otthonát.

– Furcsa lenne visszamenni, nem gondolod? – folytatta Nova tűnődve. – Annyi mindent hagytunk ott. Talán egy napon majd újra láthatjuk. Nem lenne jó?

Albine szeme könnybe lábadt, ahogy a húgát hallgatta. Hiszen pontosan tudta, szíve bármennyire is vágyna oda, soha nem mehet vissza többé.

– Mi a baj? – kérdezte aggódva Nova, ahogy észrevette az Albine tekintetét elhomályosító könnyeket.

– Semmi baj, csak… Tényleg nagyon jó lenne.

– Olyan izgalmas, nem? – lelkesedett tovább a fiatalabb lány. – Újra család lehetünk. Jamal és én. Te és Aimes. Új emlékekkel. Boldogabbakkal. Nem hangzik jól?

– Csodálatosan hangzik – bólintott Albine mosolyogva, miközben szívét jeges markába fogta a szomorúság.

Egy ideig még elhallgatta Novát, ahogy a jövőbeli terveiről ábrándozott, Emeline pedig lelkesen támogatta minden elképzelését. A szőke lány néha lopva felé pillantott, de olyankor mindig mosolyt erőltetett az arcára.

Nem sokkal később újra kinyílt az ajtó, és Jamal lépett be fáradt arccal. Ő is sokat dolgozott aznap. Körbejártatta tekintetét a társaságon, majd ahogy Albine-ra pillantott, elkomorult a tekintete. Ő egy ideig állta a fekete férfi kemény pillantását, de aztán inkább lehajtotta a fejét. Már nem látta, ahogy Jamal sarkon fordult, és inkább visszament a szabad ég alá.

– Mégis min vesztetek így össze? – nézett Nova a férje után, aki inkább hátraarcot csinált és kiviharzott, minthogy egy percet is Albine társaságában kelljen töltenie.

– Csak egy butaságon. Nem fontos – hárított Albine, de nem úgy tűnt, mintha a két lányt meggyőzte volna az érvelése.

– Nekem elég fontosnak tűnik – állapította meg Emeline halkan, mire Nova helyeslően bólintott.

– Köszönöm! Nekem pedig nem hajlandó elmondani, pedig a felesége vagyok. Nem szabadna, hogy titkolózzon.

– Tényleg nem fontos, Nova – szólt újra Albine, húgába fojtva a szót. – Majd lenyugszik, hidd el.

– Hát jó – dőlt hátra a fiatalabb lány, kérdőn meredve nővére arcára. – Ugye elmondanád, hogyha történt volna valami?

– De semmi nem történt.

Olyan egyszerű volt letagadni mindent. Nagyobb erőfeszítésébe került fenntartani a látszatot, mint amennyire bűntudata volt, amiért mindenki elől eltitkolta az igazat. De mit mondhatott volna? Vallja be a húgának, hogy ő nem fog hazamenni velük soha? Miután az olyan lelkesen szőtt terveket a jövőjükről? Erre képtelen volt, mert ha megtette volna, pontosan tudta mit tenne Nova. Vele maradna, mindegy mennyire fájna neki.

Szótlanul emelkedett fel a székről, és közben magán érezte Emeline és húga tekintetét. Csendesen szólt feléjük, hogy megpróbál beszélni Jamallal. Nem szerette volna, hogy bármi miatt aggódniuk kelljen, főleg nem azért, mert a férfi mérges volt rá. Pár nappal korábban valóban összevesztek, és azóta a fekete férfi látványosan kerülte őt. Pedig neki mindennél jobban szüksége lett volna rá.

Ahogy kilépett a házból a sötét éjszakába, nem kellett sokáig keresnie barátját. A háztól nem messze ücsörgött egy tűzrakás mellett, és ujja hegyével rajzolgatott a vöröslő talajba. Vigyázva közelítette meg a férfit, akár egy kis mókust, aki a legapróbb neszre is messzire szaladna tőle. De aztán ahogy szótlanul leült mellé, Jamal nem mozdult meg. Nem is reagált semmit. Még csak rá sem nézett, és ez talán még annál is fájóbb volt, mintha ordított volna vele.

– Tudom, hogy haragszol, Jamal – kezdte halkan, miközben a férfi arcát nézte. Az bosszús volt és megbántott. – Mondtam dolgokat, amiket tudom, hogy nem akartál hallani, de…

– Nem érted, Albine – szakította félbe Jamal ingerülten.

– Dehogynem!

– Nem, nem érted – erősködött tovább a férfi, miközben dühös pillantást vetett felé. – Ha értenéd, akkor most nem beszélgetnénk erről.

– Talán igazad van – bólintott aztán, igazat adva barátjának. – Tényleg nem értem. De annyi mindenen vagyunk már túl mi ketten. A legjobb barátom vagy, Jamal. A testvérem. És én nem bírom elviselni azt, hogy dühös vagy rám. Nem megy.

Látta a férfin, hogy haragos arca megenyhült a szavaitól. Ő pedig őszintén gondolta minden mondatát. Hiszen szüksége volt a férfire, a tudatra, hogy ő mellette volt, hozzon bármit is számára a jövő. Jamal felelni akart valamit, de aztán egyszerre kapták fel a fejüket, amikor távoli fegyverropogás összetéveszthetetlen hangját fújta feléjük a szél.

Ijedten pillantottak egymásra, a következő pillanatban pedig már talpon is voltak.

– Menj Novához! – szólt Albine Jamal felé, a férfi pedig azonnal eliramodott az ajtó felé.

Albine idegesen pillantott körbe. Körülötte mindenhol tanácstalan és ijedt emberek kezdtek gyűlni, ő pedig nem tudta, mit tegyen. Aztán ahogy a távolban meglátta Solomon ismerős alakját, rohanni kezdett.

– Solomon! – kiáltott az idős férfi felé, de hangját elnyomta a kitörő zűrzavar lármája. A táborukhoz vezető barlangkijáratnál érte utol a férfit, de az még mindig nem vette észre. A káoszban mindenki fel-alá futott körülötte, néhány embernél pedig fegyvert vett észre. Valaki majdnem fellökte, mire végre Solomon mellett találta magát.

– Mit keres itt? – nézett rá a férfi kérdőn, miközben utasításokat osztogatott a közeli katonáknak.

– Mi a fene történik?

– Menjen vissza! Maga nem katona – hagyta figyelmen kívül a férfi Albine kérdését, de ő nem tágított.

– Ezt nem gondolhatja komolyan. Segíteni akarok – erősködött tovább.

– Nem! Azt mondtam, menjen vissza. Most! – utasította Solomon, aztán szokatlanul gyorsan tűnt el a hegy belsejében. Albine ingerülten nézett utána, de nem tehetett mást.

Segíteni akart, de tudta jól, az ottani hierarchiában ő valahol legalul foglalt helyet. De úgy gondolta, ha már nekik nem segíthet, akkor legalább a menekülttáborban maradottakon megpróbál.

Körbe szaladt, hátha valakinek szüksége van valamire, aztán ahogy végzett, visszasietett a házukhoz. Ahogy belépett, mindenki ijedten nézett rá.

– Megtudtál valamit? – kérdezte azonnal Jamal, de csak megrázta a fejét.

– Fogalmam sincs, mi történt – felelte, miközben belülről nekidőlt az ajtónak.

Meg akarta nyugtatni a társait. Bátorítani őket, hogy minden rendben lesz, de abban a percben, ő maga sem tudta, hogy vajon ezzel igazat mondana-e nekik. Mert bár nem tudta, mi történt, szíve olyan zaklatottan dübörgött odabent, mintha épp ő vívna ádáz csatát odakint.

Egész éjszaka nem aludtak. Lehunyni sem tudták a szemüket, helyette vagy fel-alá járkáltak a házuk különböző pontjain, vagy ijedt szemmel meredtek maguk elé. Amikor már azt hitték, hogy talán vége van, a lövések hangjai újra kezdődtek. Távolról hangos durranások és kiabálás zajai hallatszottak a házig.

Fogalmuk sem volt, hogy mi történt és ez a bizonytalanság rémisztő volt. Ólomlábakon járt az idő, és közben hol egymást nézték, hol ki az ablakon azt találgatva, vajon biztonságban vannak-e vagy talán biztosabb fedezékbe kellene-e vonulniuk. Csak azt nem tudták, hogy hol lehetnének nagyobb biztonságban, már ha egyáltalán létezett olyan hely.

Órákkal később, amikor a Nap első sugarai kezdtek feltűnni a horizonton, hirtelen betoppant valaki az ajtón. Mind azonnal felpattantak, és a belépő Emerson kancellárra függesztették várakozó és ijedt tekintetüket.

A férfi fáradtnak tűnt, mégis harciasnak és magabiztosnak. Mint aki épp megnyert egy csatát. De közben mélységesen szomorúnak.

– Mindenki jól van? – kérdezte azonnal, körbe pillantva a társaságon. Végig járatta a tekintetét mindenkin.

– Apa! – lépett hirtelen a férfihez Aimes, ahogy ő is szemügyre vette az apját. Haja csapzott volt, ruhája koszos, az alkarja pedig véres.

– Jól vagyok – nyugtatta meg gyorsan a fiát, majd lepillantott a karjára. – Ez nem az enyém.

– Mi történt?

– Megsérült valaki?

– Veszélyben vagyunk?

Csak úgy záporoztak felé a kérdések, Emerson pedig csak ide-oda kapkodta a tekintetét köztük.

Albine kicsit hátrébb húzódva figyelte a férfit. Aggódott, de tudta jól, hogy a kancellár úgyis beszámol mindenről, ami az éjjel történt. Hiszen ezért jött. Ezért volt az első gondolata az, hogy hozzájuk siessen, és Albine valahol mélyen, ezért borzasztóan hálás volt a férfinek.

– Most már minden rendben – kezdett bele Emerson, ahogy megtalálta a saját hangját, és igyekezett megnyugtatni a társaságot. – Sajnos az egyik közeli helyet megtámadták a preaveni katonák. Az egyik itteni felderítő csapat túl későn vette őket észre. Beomlott az északi barlangok egyik bejárata, és elzárták az egyik alagutat. Most már elmúlt a veszély, de vannak sebesültek. Ahogy áldozatok is. De most már megnyugodhatnak.

Liya a következő pillanatban felpattant, és kirohant Emerson mellett az ajtón. Albine pontosan tudta, hova siet a lány. Matisse-t kereste, akit aznap éjjel pont az északi barlangokhoz vezényeltek. Diyana aggódva nézett a lánya után.

Ahogy aztán Albine újra a kancellárra nézett, pontosan látta rajta, hogy még nem végzett a beszámolóval. Mondani akart valamit, de e helyett csak aggódva felé pillantott, aztán lesütötte a szemét.

– Történt még valami? – lépett hozzá közelebb, de az csak szótlanul bólintott egyet. Nem akart felelni, vagy legalábbis nem akart mások előtt felelni a kérdésre.

– Megtenné, hogy kijön velem egy kicsit? – szólt felé, Albine pedig meglepődött, hiszen mi olyan történhetett, amit ne mondhatna el a társai előtt. Aztán Emerson a fiához fordult. – És te is?

Aimes még csak nem is felelt, csak elindult és aztán mindhárman kiléptek az ajtón. Ahogy maguk mögött hagyták a többieket, és kicsit arrébb húzódtak a háztól, Albine azonnal a kancellárhoz fordult.

– Mégis mi történt? – kérdezte nyugtalanul, Emerson tekintete pedig megkeményedett.

– Amit most elmondok, arról nem sokan tudnak. De úgy gondoltam, magának kellene – kezdte a férfi, Albine pedig türelmetlenül intett, hogy folytassa. – Greyson katonái túszokat ejtettek. Köztük van Cortez.

Albine elsápadt, hátrált egy lépést, és még csak észre sem vette, ahogy remegni kezdett a keze.

– Itt van?

14. rész – Lelket gyötrő sebek