“If you want love, you gon’ have to go through the pain,
If you want love, you gon’ have to learn how to change,
If you want trust, you gon’ have to give some away.”

Négy nap telt el az esküvő óta. Négy hosszú, sötét, fájdalmas nap. Albine nem beszélt Aimesszel a házban történt veszekedés óta, sőt, nem is találkozott vele. Azzal nyugtatta magát, hogy jobb ez így. Hiszen ha nem találkoznak, nem tudják bántani egymást. Úgy tűnt számára, hogy az elmúlt hetekben azon kívül semmi mást nem csináltak.

Hogy elterelje a gondolatait, önként vállalta, hogy járőrözik a katakombákban vagy akár a készletek átnézése is nyugodtabb elfoglaltságot jelentett számára, mint a húga vagy Diyana vagy akár Emeline tanácsait hallgatni. Akik persze nem voltak restek azonnal óvó szárnyaik alá venni őt, miután megtudták mi történt, mintha az bármit is megoldott volna.

Albine inkább egyedül akart maradni. Ahol nem bántja senki, és ő sem tud fájdalmat okozni senkinek. Néha azt érezte, néhány ember magányra született, és talán ő is közéjük tartozott.

Azon a délutánon is inkább úgy döntött, újabb műszakot vállal őrszemként. Bármire hajlandó volt, amivel elterelheti a gondolatait és hasznosnak érezheti magát.

Albine épp két pisztoly között vacillált, amikor Solomon lépett be a fegyverraktárba. Gondterhelten nézett végig rajta. Az ajtó halk kattanással záródott be mögötte, mire Albine felpillantott.

– Megkérdezhetem, hogy mit csinál? – Solomon hangja kíváncsi volt és kicsit számon kérő, ami nem kerülte el Albine figyelmét. Ám úgy tett, mintha nem vette volna észre.

– Felkészülök az őrjáratra – felelte, miközben az egyik fegyvert végül a nadrágja derekába csúsztatta. Csak utána fordult a férfi felé.

– Ezt nem tartom jó ötletnek. Úgyhogy kérem, tegye vissza!

– Tessék? – Albine hangja idegesen csendült fel a fegyverekkel zsúfolt helyiségben.

– Ne gondolja, hogy nem vettem észre, hogy az elmúlt négy napban megállás nélkül ezt csinálta. Vagy itt van, vagy járőrözik, vagy éppen arra készül, hogy ezek valamelyikével foglalkozzon. Mikor aludt utoljára?

– Jól vagyok…

– Én viszont ezt nem engedhetem. Sajnálom. – Solomon hangja őszintén csengett.

Albine ingerülten tekintett az idős férfire. Tudta jól, még ha nehezen is vallotta be magának, hogy a férfi szándékai jók. Segíteni akart. Csakhogy Albine abban a pillanatban pont arra nem vágyott. Mások szánakozására és tanácsaira, amiket tudta jól, úgysem lesz képes megfogadni.

– Jó – morogta. – Akkor majd az engedélye nélkül csinálom.

– Albine! – Solomon most emelte fel először a hangját a két hónap alatt, amióta ismerte. Általában nyugodt és bölcs tekintete egy pillanat alatt változott át türelmetlenné. – Még egyetlen egyszer vagyok hajlandó megkérni. Tegye vissza!

Albine néhány pillanatig nézte a férfi arcát. Talán azt mérlegelte, meddig mehet még el, de ahogy Solomon elszánt arcát nézte rájött, már rég túllépte azt a bizonyos határt. Kelletlenül vette elő a pisztolyt, majd csapta az asztalra.

– Remélem, most boldog – dünnyögte, majd az ajtó felé indult.

– Boldogabb lennék, ha beszélne hozzám – szólt utána Solomon, mire megtorpant. – Beszéljen arról, ami történt, mert ha nem teszi, csak felemészti.

– Fogalmam sincs, miről beszél.

– Valóban? – kérdezte az idős férfi nyugodtan, miközben kihúzta az egyik széket, és leült az asztalhoz. Az előbbi türelmetlen ingerültségnek már nyoma sem volt.

– Tudja, Albine, amikor az élet akadályokat gördít elénk, néhány ember egyszerűbbnek találja, ha elmenekül ezek elől. Mit gondol erről?

– Azt, hogy ne analizáljon!

– Nem állt szándékomban, ez csak valami, amit észrevettem a hosszú évek alatt, amit kaptam a sorstól. Tudom jól, hogy van az életében sok nehézség, amivel talán azt gondolja, hogy nem képes megbirkózni, de…

– Semmit sem tud rólam – bukott ki Albine-ból. Pont ezt a fajta beszélgetést próbálta elkerülni. Pont ettől menekült az elmúlt napokban, és ő mindent megtett, hogy szemernyi ideje se legyen Aimesen rágódni. Se a múltján, se azokon a fájdalmasan visszatérő érzéseken, amiket az elmúlt napokban próbált kiűzni önmagából. Vagy legalább figyelmen kívül hagyni.

– Talán valóban nem – adott neki igazat a férfi, ami meglepte Albine-t. – Talán mégis. Úgyhogy beszéljen hozzám. Elhiheti, hogy én nem fogom elítélni. Ahhoz nem ismerem eléggé. Ha úgy kívánja, nem fogok tanácsot adni sem. Ám valóban úgy érzi, hogy nincs jelenleg semmi, amit megbeszélne valakivel? Jobban érzi magát az érzelmeivel terhelve, csak mert nem akar a megoldásra fókuszálni?

– Azt mondtam, hogy ne analizáljon!

– Elnézést! Igaza van, nem kellett volna. De szeretném, ha őszinte lenne hozzám, mert ez akár megfelel magának, akár nem, jelenleg itt, ebben a pillanatban, maga alám van rendelve. Felelősséggel tartozok itt mindenkiért, és ha valaki olyan akar megvédeni itt bárkit is egy töltött fegyverrel a kezében, aki maga is küszködik, azt nem engedhetem meg. Remélem, ezt megérti.

– És mégis mit akar, mit mondjak? – kérdezte közelebb lépve, a férfi viszont csak bátorítóan kitárta a karját.

– Csak beszéljen hozzám. Én nem fogom bántani.

Albine elnézte Solomon rokonszenves arcát, és az egy pillanatra eszébe juttatta az apját. Kieran nézett rá mindig úgy, azzal a lélekbelátó tekintetettel, amitől szinte azonnal biztonságban érezte magát.

– Nem tudom, hogyan kell beszélnem ezekről – vallotta be halkan. – Nem szeretem ezt az érzést.

– Történt már ilyen korábban? – érdeklődött Solomon, Albine pedig szinte alig észrevehetően bólintott. – Mikor volt ez?

– Miután az apám meghalt – felelte, miközben lassú mozdulattal leült a férfivel szemben.

Fájt felidéznie azokat a napokat. Borzasztó időszaka volt az életének, és rettegett attól, hogy újra ugyanolyan mélyre süllyed. Akkor is a feladatokba menekült, mert nem érezte késznek magát arra, hogy megküzdjön az apja hiányával. Most pedig Aimes hiányával.

– Sajnálom.

– Nem a maga hibája. Azt hittem, hogy mindent megteszek, hogy megmentsem őt, de az nem volt elég.

Talán ő maga nem volt elég, jutott eszébe, és ettől elszomorodott. Mert ő magukat is megpróbálta megmenteni. Aimest és önmagát, ám arra is képtelen volt.

– Tudja, pár évvel ezelőtt én is elveszítettem valakit. Az unokámat, Alise-t. Beteg volt. Mindent megpróbáltunk, ám sajnos néha, amit mi tenni tudunk, egyszerűen csak nem elég. Ez olyasvalami, amivel mindannyiunknak együtt kell élnünk. Együtt kell élnünk ennek a tudatnak minden fájdalmával, és megérteni, hogy nem vagyunk mindenhatók, Albine. Nem vagyunk képesek mindent és mindenkit megvédeni, és néha hagynunk kell, hogy ez fájjon, mert ez a fájdalom fog emlékeztetni erre. Így fogjuk tudni elfogadni mindezt.

– Én nem akarom, hogy fájjon. Nem megy. Nem vagyok elég erős hozzá, bár tudom, hogy mindenki azt hiszi, hogy mégis. Talán úgy teszek, mintha az lennék, de fogalmuk sincs, hogy milyen gyenge vagyok igazán.

Az apja volt a kősziklája, és nélküle nem volt, akibe kapaszkodni tudott volna. Azt hitte, hogy talán mégis, mert nem akart egyedül megbirkózni mindennel. De úgy érezte, mindent csak tönkretesz maga körül. Mindent, ami fontos, kezdve Aimes-szel, vagy tönkretett, vagy elveszített. Nem volt más lehetőség. Ezért néha egyszerűbb volt elfelejteni mindezt. Úgy tenni, mintha nem lenne igaz. Figyelmen kívül hagyni a fájdalmat, mindegy milyen nehéz is volt. Ugyanezt tette most Aimes-szel is és mindazzal, ami köztük történt. Száműzte a kínzó gondolatait, mert nem állt készen rá, hogy fájjon.

– És Aimes Emerson? – szakította ki Solomon mély hangja a töprengésből, mintha az megérezte volna, hogy pont rá gondolt.

– Ő volt az egyetlen jó dolog az életemben – ismerte be halkan.

Bár ebben a kérdésben valóban őszinte volt, azt is pontosan tudta, hogyha elveszíti a férfit, az az ő hibája lesz. Egy kis része viszont talán megkönnyebbült volna, mert akkor legalább nem tenné tönkre őt. Néha visszavágyott a régi életébe. Talán még akkor is könnyebb volt, hogy közben mégis olyan pokolian nehéz. Nem kellett ilyesmin rágódnia, elég volt, ha csak él. Visszagondolva, ez annyira egyszerű feladatnak tűnt.

– Belefáradtam, hogy ennyi bánattal éljek együtt – folytatta szomorúan. – Nem álltam készen rá, hogy elveszítsem az apámat. Arra sem, hogy elveszítsem Aimest.

– Tudja, Albine, a gyász soha nem fog megszűnni. Ez is olyasvalami, amit el kell fogadnia. Mindannyiunknak. Mint ahogy azt is el kell fogadnia, hogy az élet idővel túl nő a fájdalmon.

– És mi van azzal a fájdalommal, amit Aimes miatt érzek?

– Ha azt szeretné, hogy valaki szeresse és legyen valaki, akit szerethet, néha meg kell harcolni a fájdalommal. Szerintem azért nem akar ezzel megküzdeni magában, mert olyan erős érzései vannak iránta, hogy azt hiszi, nem fogja tudni kezelni azt, hogy van esély rá, hogy elveszítse őt. Én úgy gondolom, hogy maga nagyon fontos az Emerson fiúnak. Bízik magában. Maga bízik benne? – Albine nem felelt, de szótlansága ugyanúgy megadta Solomonnak a választ. – Talán először ezen kellene dolgoznia. Úgyhogy kérem, most inkább menjen és aludjon egy kicsit. Nem akarom erre utasítani, ez csak egy baráti kérés.

Albine beleegyezően bólintott, majd talán egy leheletnyivel könnyebb szívvel, lassan felkelt a székről. Az ajtóból fordult vissza az ősz férfi felé.

– Részvétem az unokája miatt.

– Köszönöm.

Amit azonban Albine nem tudott, hogy nem olyan messze tőle, Aimes is hasonló dolgokon rágódott. Még ha nagyon úgy is akart tenni, mintha nem tenné. Ahogy abban a percben a legnagyobb csarnokban üldögélt, és magát győzködte róla, hogy minden rendbe fog jönni tudta jól, hogy ez nem ilyen egyszerű.

Azonban amikor észrevett egy túlságosan is ismerős, szőke arcot közeledni már tudta, hogy nem menekülhet.

Emeline sétált hozzá és aggódva tekintett felé. Nem csodálkozott rajta. Az esküvő óta a szőke lánnyal se beszélt. Senkivel se igazán. Azon a napon is csak azért döntött úgy, hogy sétál egyet a barlangokban, hátha rájön valamire, ami segíthet neki, hogy megszelídítse a bensőjét feszítő kínt. Magának se vallotta volna be, de egy része remélte, hogy Cale-lel majd összehozza a sors. Lett volna néhány keresetlen szava a férfihez. Vagy egy szabad ökle. De Emeline más volt.

– Szia – köszönt rá kedvesen a lány, miközben mellé ült. – Nem hittem volna, hogy találkozunk itt. Mit csinálsz?

– Fogalmam sincs – sóhajtott fel. – Te?

– Solomont kerestem, mert Diyana üzent neki valamit, én pedig sétálni szerettem volna. Aztán megláttalak – mosolyodott el a lány. – De örülök, hogy találkoztunk végre. Néha azt érzem, túl nagy ez a hely és mintha bujkáltál volna.

Aimes bár úgy tett, mintha nem vette volna észre a célzást, pontosan tudta, mire gondol a lány. Tényleg igyekezett a lehető legkevesebb emberrel találkozni az elmúlt napokban.

– Szeretnél róla beszélni? – kérdezte óvatosan Emeline, nehogy elriassza vele a férfit, de ő nem válaszolt. – Ha neked kényelmesebb, tehetünk úgy, mintha nem tudnám, de ott voltam az esküvőn, Aimes, tudom mi történt.

– Nem csak annyi történt – bökte ki aztán, ahogy eszébe jutott a veszekedésük. Minden pillanatára fájt visszaemlékeznie.

– Sejtettem.

– Nem tudom, mit kéne tennem. Tegyek úgy, mintha minden rendben lenne? – kérdezte Aimes tanácstalanul, mire Emeline határozottan megrázta a fejét.

– Semmi esetre sem, hiszen nincs minden rendben. De szeretném, ha tudnád, hogy én itt vagyok neked. Bármit elmondhatsz. Tudom, hogy néha nehéz az érzéseinkről beszélni. Ez nem olyasmi, amit az emberek szívesen tesznek, mert túl rémisztő.

– Tényleg az.

– Tudod, én találkoztam édesanyáddal – váltott témát Emeline. Aimes meglepetten fordult felé. Nem gondolta volna, hogy a lányt érdekli az anyja. – Beszéltem vele párszor. Nagyon kedvesnek tűnt, csak talán…

– Csak talán?

– Néha úgy érzem, hogy talán túl sokáig volt távol. Ha érted, mire célzok.

Pontosan értette, mire gondol a lány. Eleanor valóban kedvesnek tűnt, ezt Aimes azonnal elismerte. Azonban pár napja nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy talán valamit mégsem vett észre. Hiszen az alapján, amit Albine mondott, vele nem volt kedves a nő. És túl sokszor nem vette észre, hogy a megannyi év alatt mind megváltoztak.

– Elképzelni sem tudom, milyen nehéz lehetett, amikor elveszítetted őt – folytatta halkan Emeline, és neki majd’ minden izma megfeszült. Nem akart erről beszélni. – Tudom, hogy nagyon kicsi voltál még, és elhiszem, hogy emiatt tartasz attól, hogy közel engedj magadhoz bárkit is. Szerintem ez olyasvalami, amiben te és Albine nagyon hasonlítotok.

– Nem akarok erről beszélni. Nem akarok róla beszélni.

–  De én igen – szegte fel a fejét Emeline, ami meglepte Aimest.

A szőke lány sosem volt határozott lélek, de akkor mégis elszántan nézett fogadott testvére fáradt arcára. Aimes azonban csak megrázta a fejét, és felemelkedett a székről.

– Kérlek, ne menj! – kapott a karja után Emeline. – Csak szeretném megérteni, hogy mindez miért történt, mert ha segíteni szeretnék, akkor…

– Akkor ne segíts, Emeline! Nem akarom, nincs szükségem rá és nem is kértem.

Aimes dühösen nézett a lányra, és szinte azonnal megbánta a kirohanását. Nem akarta bántani a lányt, hiszen ő tényleg mindig jó volt hozzá. Emeline tágra nyílt szemmel nézett rá, mintha azt találgatta volna, vajon hagynia kéne, vagy feltépni a sebet. Utóbbi mellett döntött.

– Nem az ő hibája volt, ugye tudod? Nem csak az övé.

– Akkor kié? Az enyém? – csattant fel Aimes.

– Azt hiszem, a körülmények hibája. A sok apró, kimondatlan dolog hibája. El kellett, hogy jöjjön az a pillanat, amikor valaminek történnie kell.

– Szóval az, hogy ő megcsókol valaki mást, az olyasvalami, aminek be kellett következnie?

– Én nem ezt mondtam.

– Hanem mit? Hogy én küldtem a karjaiba? Mert ő ezt állította. Szóval akkor neki adnál igazat?

– Nem állok mellette, Aimes, én mindkettőtöknek segíteni szeretnék.

– Kár, hogy ez tipikusan olyan szituáció, amikor muszáj lesz oldalt választanod, Emeline.

– Mit fogsz tenni, ha az ő oldalát választom? – kérdezte Emeline halkan, pedig pontosan tudta, hogy sose hagyná el Aimest. Sose tenne le róla. Sose tenne olyat, amivel bánthatja. De ha kell, dühöngjön. Vagy sírjon. Ha ez kell ahhoz, hogy más szemszögből tekintse a helyzetet.

– Nem akarod őt választani, Emeline. Ebben nem – rázta meg a fejét csalódottan a férfi. – Tudod, itt mindenki úgy tesz, mintha én egy szörnyeteg lennék, aki nem foglalkozott vele, miközben én vagyok az egyetlen, aki igazán ismeri. Aki olyannak látja, mint senki más. Hogyhogy én vagyok akkor a rossz?

– Nem vagy az.

– Mégis mindenki úgy kezel. Albine pontosan tudja, hogy mennyire megtört, ami történt. Hogy mennyire elárulva éreztem magam, amiért az anyám… – Aimes nem volt képes kimondani. Fáradtan rogyott vissza Emeline mellé a székre.

– Ő volt az egyetlen ember, akinek erről valaha őszintén beszéltem. Arról a fajta fájdalomról. Ezért ő volt az egyetlen, aki pontosan tudta, mit éreznék, ha még valaki, akire az életem is rábíznám, elárulna.

– De ő nem árult el téged, Aimes.

– Akkor minek neveznéd ezt? Hibának? Attól majd kevésbé fáj? Mindenki úgy tesz, mintha nekem kéne bocsánatot kérnem, de hidd el, nálam jobban senki nem sajnálja ezt az egészet. De nem én kértem rá, hogy szaladjon a karjaiba. Hogy őt válassza. Hogy ne harcoljon kettőnkért. Miközben ő volt az, akiben a leginkább bíztam. Rá bíztam a félelmeim és a múltam. Közös jövőt terveztem vele, és most tényleg mindennek vége?

– Nem kell, hogy vége legyen.

– Nem, de mit kéne most tennem? Attól félek, ő nem lehet az enyém, Emeline. Azt akartam, hogy lehessek valami a számára. Jobban akartam ezt, mint bármi mást egész eddigi életemben. Mindent feladtam érte, de lehet ez elég? Néha annyira nehéz őt szeretni, és közben nem tudom, hogy megérdemlem-e egyáltalán.

– Emlékszel még, mit kérdeztél tőlem, amikor úgy döntöttél, hogy feladsz mindent, csak hogy vele lehess? – kérdezte csöndesen a lány. – Azt kérdezted, hogy mit tennék, ha megkaphatnám az élettől azt az egy dolgot, amire mindig is vágytam, de nem lehetett az enyém, ha közben minden mást elveszítek. Csakhogy te nem veszítetted el ezeket, és mégis megkaptad őt. Veled van a családod és biztonságban vagy. Még ha csak ideiglenesen is, de attól még igaz. Most mégis úgy érzed, hogy nem érdemled meg őt, mert az áldozatod mégsem volt elég? Mégis kinek? Neki? Ő nem azért szeret téged, mert feladtál érte mindent, hanem mert te voltál az első, aki látta benne, hogy miért érdemes őt szeretni.

– Akkor miért csókolt meg valaki mást? – Aimes hangja teli volt fájdalommal.

– Mert magányos volt.

– Ezt ő mondta neked?

– Nem volt rá szükség – rázta meg Emeline a fejét. – Minden nap találkoztunk, és még most is látom minden egyes nap. Te nem, mert úgy döntöttél, hogy egyszerűbb így. Ő pedig közben abban segít, hogy itt mindenki biztonságban legyen, köztük te is, miközben megszakad a szíve.

– Az enyém is.

– Tudom. De nem fogod tudni rendbe hozni az övét, amíg nem hoztad rendbe a sajátod. De kérlek, ne add fel mindezt, Aimes. Ne add fel őt, mert ő nem fog feladni téged. Ne hagyd, hogy a félelem döntsön helyetted, mert igenis megérdemled őt, és ehhez csak szeretned kell. Ez az egyetlen, amire szüksége van. Tudom, hogy ez milyen nehéz, és hogy félsz attól, hogyha bízol valakiben az el fog árulni, de ez nem igaz. Ez nem azért történt, mert ő bántani akart téged, hanem azért, mert néha rossz dolgok történnek. Hidd el, én már csak tudom. Az én szerelmem börtönben van, ha nem halt meg, és én semmit nem tehetek ez ellen. De ha én tudok reménykedni ilyen távolról, akkor te miért nem, amikor itt van tőled egy karnyújtásnyira?

Aimes a szíve mélyén tudta, hogy Emeline minden szava igaz, de attól félt, túl mélyre fúródtak a tüskék. Nem tudta képes lesz-e ő, vagy akár Albine arra, hogy túllépjenek ezeken az akadályokon. És hogy reménykedjen? Már régen megtanulta, hogy a reménykedéssel semmire sem megy.

Ezzel szemben Jamal számára egyedül a reménykedés maradt. Túl jól ismerte már legjobb barátját és Aimest is ahhoz, hogy tudja, akármilyen dacosak vagy mérgesek tudnak lenni a világra, túl sokáig nem fogják bírni egymás nélkül.

Miközben egész délelőtt egy eldugott barlangkijáratban üldögélt egy puska társaságában bőven volt ideje ezen gondolkodni. Szerencsére semmilyen gyanús mozgást nem tapasztalt, úgyhogy miután lejárt az őrszolgálatra kijelölt ideje, nyugodtabb szívvel indult vissza a szállásukra. Ő is szerette kivenni szerepét a teendőkből, de sokszor hiányzott neki a régi idő, amikor ugyanezt a feladatot Albine-nal láthatta el a hűs árnyékot adók fák alatt.

Ahogy visszaért a házukhoz, fáradtan rogyott le az asztal mellé. Épp azon gondolkodott, hogy alszik egy nagyot, amikor kivágódott az ajtó. Felkapta a fejét. Nova toppant be rajta, kicsit csapzottan. Órák óta dolgozott az egyik szomszédos kis házban, hogy lakhatóvá varázsolják a jövőben érkező emberek számára.

Meglepetten pillantott a férfi felé. Azt hitte, Jamal még nem tért vissza a szolgálatból, ahogy azonban meglátta, vidáman kezdett csacsogni felé, miközben fel-alá járkált a házban és rendezkedett. Jamal minden lépését figyelte.

– … aztán meg azt mondta, hogy nem is igazán, az ő dolga, hogy mit csinálnak, mert akkor is csinálják, ha nem akarja. Most mondd meg, szerinted ez így normális? Mert szerintem nem, és különben is, Matisse szerint ilyenkor nem is kéne odafigyelni, mert összevissza beszélnek ostobaságokat, szóval… Mi az?

Nova megtorpant, amikor észrevette, hogy a fekete férfi szótlanul nézi őt. Szája sarkában apró mosoly bújt meg.

– Szép vagy.

– Jaj, ne mondd már, szörnyen festek – mutatott végig magán a lány, külön kiemelve a ruháját tarkító foltokat.

– Az lehetetlen – ellenkezett Jamal, majd Nova karjához nyúlt, és az ölébe húzta. – Gyere ide!

Szenvedélyesen csókolta meg újdonsült feleségét. Néha el sem hitte, hogy valóban igaz. Hogy a lány, akiért annyira odavolt, akibe beleszeretett, a felesége lett. Boldog volt és közben szinte hihetetlen érzés volt számára minden érintés, minden csók és minden éjszaka, amit azóta együtt töltöttek.

– Na jó, tényleg dolgom van – húzódott el tőle nagy nehezen Nova, és a csaphoz lépett, hogy legalább kezet tudjon mosni a feladatai után.

– Ugyan már, Mrs. Harris, bármi is az, ennél biztosan nem fontosabb – sündörgött közelebb hozzá a férfi.

– Fejezd be – nevetett fel Nova. Jamal csak ártatlanul pislogott rá.

– Mit?

– Ne nézz így rám!

– Már nem is csodálhatom a feleségem? – kérdezte értetlenül a férfi. Nova tettetett bosszankodással dőlt a mosdónak.

– Nem.

– Nem? – szaladt magasba Jamal szemöldöke, mire Nova csak huncutul nemet intett a fejével. Jamal a következő pillanatban előtte termett, tenyerébe fogta a lány arcát, és puha csókot lehelt az ajkára. – Annyira szeretlek.

– Én is szeretlek – bújt Nova a férfihez, és mélyen beszívta az illatát. A férje illatát. De amikor valaki benyitott a házba, ijedten rebbentek szét. Még szokniuk kellett, hogy ennyire nyíltan lehetnek együtt.

Albine lépett be az ajtón. Gondterhelten tekintett körbe, csak egy pillanatra elidőzve húgán, szinte észre sem véve őket.

– Minden rendben? – lépett hozzá közelebb Nova aggódva.

– Lefekszek – felelte Albine csöndesen, miközben a szobája felé indult, és el is tűnt az ajtó gyanánt használt függöny mögött. Nova és Jamal hallotta, ahogy megnyikordul az ágy, ahogy a lány valószínűleg végig dőlt rajta, de semmi más hang nem hallatszott a szobából.

– Aggódok érte – pillantott Nova Jamalra, aki hasonló aggódással a szemében pillantott Albine után. Mindketten túl jól ismerték már az idősebb Ashmore lányt ahhoz, hogy tudják, nehezen fogják tudni kizökkenteni ebből a lelkiállapotból.

– Tudom, én is.

– Beszéltél Aimesszel? – kérdezte a lány, de Jamal csak megrázta a fejét.

– Még nem. Próbáltam, de nem akart erről beszélni. Cale meg azt mondta, kérdezzem Albine-t. Így kicsit nehéz bármit is tenni, hogy mindegyik makacs, mint az öszvér. Mi a baj?

Nova arca elszomorodott, ahogy a férfit hallgatta. Újra és újra Albine szobája felé pillantott, és legszívesebben berohant volna, hogy magához ölelje nővérét. Bár az úgyse hagyná, tudta jól. Egy pillanatra elszégyellte magát saját boldogsága miatt.

– Semmi, én csak… Azon gondolkodok, hogy… Ugye jó ez így? – hebegte, Jamal pedig nem értette, honnan jött ez a hirtelen hangulatváltozás. Értetlenül tekintett a lányra. – Hát mi ketten, miközben ők meg…

– Én is sajnálom, ami történt, Nova, de nem tudlak kevésbé szeretni csak ezért. Nem is akarlak. Hidd el, hogy meg fogják oldani. Mennyi mindenen mentek keresztül már, és mindig visszataláltak egymáshoz. Most is így lesz.

– Remélem, igazad lesz. Ha nekünk sikerült, akkor nekik is sikerülnie kell.

Jamal nem tudta, mire gondol pontosan a lány. A hosszú ideig tartó titkolózásra, ami övezte a kapcsolatukat? A sok lopva váltott csókra? Arra, amikor minden kiderült? Az elveszített gyermekükre? Vagy talán Henley-re?

– Jamal? Mi lesz velünk ezután? – tette fel Nova óvatosan a kérdést, ami már napok óta nyomta a szívét.

– Mire gondolsz?

– Én csak úgy érzem, hogy most, hogy már házasok is vagyunk, vajon vár még ránk valami?

– Persze, hiszen még csak most kezdődött a közös életünk – simított végig az arcán a férfi.

– Neked ez elég? Te és én? Nem gondolsz arra, hogy esetleg, majd valamikor egyszer a jövőben, ne csak mi legyünk?

– Hát Liyát biztos nem fogjuk tudni levakarni magunkról – gondolkodott el Jamal viccelődve. – Ő lesz az a bolond nő, aki valamiért még húsz év múlva is nálunk lakik.

Nova halkan felnevetett a gondolatra, aztán Jamal szemébe nézett.

– Tudod, hogy nem erre gondoltam.

– Tudom – bólintott Jamal is komolyra fordítva a szót. – Nem mondom, hogy nem szeretném, hogy esetleg bővítsük a családot, de úgy érzed, hogy te készen állnál rá?

– Úgy érzem, hogy majd egy napon biztosan. Persze csak akkor, ha te is erre vágysz.

Ahogy Jamal fiatal felesége reményteli arcát nézte, melegség költözött a szívébe. Olyan szeretettel nézett a lányra, ahogy csak rá volt képes nézni.

– Most miért nézel így? – kérdezte Nova elpirulva, de Jamal nem felelt. Nem tudott mit mondani. Csak az járt a fejében, hogy vajon mit tett, amiért Novát szánta neki a sors? Fogalma sem volt, hogy mivel érdemelte ki a lányt, de tudta jól, soha senki nem lesz képes olyan boldoggá tenni, mint ő. Akár lesz a jövőben gyermekük, akár nem. De hosszú idő után először, tényleg bizakodva tekintett a jövőjük felé.

8. rész – Gyönyörű zűrzavar