“Oh god I’m sorry, I put you through hell.
You tried to love me when I hated myself.”

Két nappal később Albine épp újdonsült kedvenc helyén töltötte a késő délutánt, és egy füzetbe vezette fel a leltárt a készleteikről, amikor önként vállalt száműzetését ismét megzavarták. Először még dühös volt, amiért láthatólag mindenki úgy gondolta, jobban tudja, mit kellene tennie vagy éreznie, de ahogy teltek a napok, már csak szimplán bosszantotta a helyzet.

– Sejtettem, hogy itt találom.

Albine fel sem emelte a fejét, csak a szeme sarkából pillantott az érkezőre. Emerson kancellár lépett a szobába, majd halkan becsukta maga után az ajtót.

Albine végig követte a tekintetével a férfit, ahogy leült vele szemben, és lerakott közéjük egy teli üveg mézszínű italt és két poharat. A férfi szótlanul nyitotta ki az üveget, majd töltött egy keveset, és az egyik poharat Albine elé lökte.

– Egészségünkre! – emelte fel a saját poharát Emerson, majd egyetlen gyors mozdulattal felhajtotta az italt.

– Mi ez?

Albine nem annyira a pohár tartalmának mibenlétére volt kíváncsi, mint inkább a férfi szándékaira, bár mindkettőre választ várt.

– Igya meg! – hagyta figyelmen kívül a kancellár a kérdést, miközben újabb adagot töltött magának, és azt is megitta.

Albine a pohár után nyúlt, és miután megszemlélte az italt, ő is felhajtotta. Mintha tüzet nyelt volna, úgy marta végig a torkát, amitől könny szökött a szemébe és köhögött egyet. Emerson halkan felnevetett, ahogy végignézte mindezt, és már töltötte is újra a kiürült poharakat.

– A darnouth-i whisky az egyik legjobb – magyarázta. – Gondoltam nem ártana megismerkedniük.

Albine tűnődve szemlélte a férfi arcát, miközben a második adag italt is az ajkához emelte. Emerson azzal a szokásos, tudálékos arccal figyelte őt, tekintete pedig mintha csak azt üzente volna: nem lehetnek titkai előtte.

– Kitől tud mindenről? – kérdezte, miután felhörpintette a pohár megújult tartalmát.

– A húgától.

Ez egy halvány fokkal jobb válasz volt számára, mint amit remélt. Talán kínosabban érezte volna magát, ha egy vadidegentől értesül Emerson a helyzetről. Bár, ha őszinte volt magához, nem bánta volna, ha a férfi nem tudja meg.

– Pontosan ki elől bujkál itt? – pillantott körbe a kancellár a raktárban. – Aimes elől? Netán Cale elől? Mindenki elől?

– Számít ez? Láthatólag nem vált be – intett magukra ingerülten.

– Nem, valóban nem. Nézze, tudom, hogy ez az egész a fiammal…

– Ezt ne – vágott közbe indulatosan a férfibe fojtva szót. – Nem tud semmit.

– Ne rám legyen dühös – dőlt hátra Emerson nyugodtan. – Nem én töltöttem annyi időt Lenore-ral, és nem én csókoltam meg valaki mást, úgyhogy befejezheti ezt. Segíteni akarok, Albine, nem bántani, úgyhogy ne tegyen úgy, mintha meg kéne védenie magát tőlem. Csak kapcsolja ki magát egy kicsit.

– Akkor mondja el, mi a fenét akar tőlem! Azon kívül, hogy leitasson.

– Segít, higgye csak el – bökött a férfi a fejével az üveg felé. – De tudja, azt hiszem, talán bocsánatot akartam kérni.

Albine meglepődött Emerson szavain, és tisztán látta rajta, milyen nehezen képes csak kiejteni azokat. Ismeretségük alatt sosem volt még erre példa, sőt Albine úgy gondolta, a kancellár képtelen beismerni, ha hibázott, vagy legalábbis nagyon nehezen teszi. Ebben kétségtelenül hasonlítottak egymásra. Talán a whisky nem csak Albine számára hozott enyhülést.

– Tudtam, hogy ez fog történni, és meg kellett volna akadályoznom. De nem tettem. Nem akartam a részese lenni ennek az egésznek újra. De már tudom, hogy ez egy hiba volt a részemről.

– Mégis mit tehetett volna?

– Hát először is, elmondhattam volna a fiamnak az igazat az anyjáról. Hogy miért űztem el. Mert tudja Albine, tényleg megtettem, és néha nem vagyok erre büszke. Főleg mert fájdalmat okoztam ezzel a fiamnak.

– Miért tette? – hajolt közelebb Albine kíváncsian, pedig nem gondolta, hogy választ kap.

– Hogy megmentsem tőle – mondta aztán mégis őszintén Emerson. – Úgy tűnik nem jártam sikerrel.

Albine nem tudta mit feleljen. Meglepte a hirtelen támadt nyíltság a férfi részéről. Talán az ital oldotta meg a nyelvét, talán a bizalom, de akárhogy is volt, egy része örült neki. Hátha jobban megérti miért történt minden.

– Szeretné rendbe hozni ezt? Aimes és maga között?

– Mit gondolna, ha azt felelném, hogy nem?

– Azt, hogy hazudik magának. Megteheti, csak fölösleges.

– Szeretném megoldani – felelte aztán, igazat adva Emersonnak. – De nem tudom, hogyan, mert én nem tudom, hogy hogyan kell ezt jól csinálni. Lehet sosem volt esélyünk igazán. Talán túlságosan különbözünk.

– Nem annyira, mint gondolja. Én úgy mondanám, hogy ami magából hiányzik, az ott él a fiamban. Ami pedig belőle hiányzik, az maga, Albine. Úgyhogy harcoljon ezért.

– Miért olyan fontos ez magának? Miért érdeklem ennyire? Még csak nem is kedvel engem.

– Ebben nagyon is téved. Talán nem hiszi el, de az nem is számít. Fontos nekem, és remélem, valahol mélyen, maga ezt pontosan tudja. Nem tudom, miért van ez így. Erre a kérdésre én is keresem a választ, de ha egy napon majd rájövök, feltétlen elmondom magának.

– Magában ne tartsa…

– Mindketten tudjuk, hogy nem fogom – felelte Emerson, ahogy újra az üveg felé nyúlt, és újabb kört töltött ki maguknak. – Tudja, bármi is fog most történni, idővel jobb lesz. Csak ne kerülgesse annyira azt a kölyköt, mert akkor tudjuk, mi történik.

– Köszönöm a hasznos tanácsot – ironizált Albine, ahogy felhajtotta az italt, Emerson pedig követte.

Emerson sokáig ízlelgette az italt, miközben a lány arcát nézte. Sose vallotta volna be neki, hogy nem csak neki szeretett volna segíteni az itallal, hanem saját magán is, mert nem volt elég bátorsága ahhoz, amit tenni készült.

Miután magára hagyta Albine-t, nehéz léptekkel indult el arrafelé, amerre Aimest sejtette. Hetek óta nem beszélt a fiával, aki szinte szóba sem akart állni vele. Köszönhetően volt feleségének. Szeretett volna úgy gondolni a nőre, mint a múltjának egy szürke foltja, csakhogy ez a folt most utat talált a jelenébe, és sikeresen tönkre tette azt. Pontosan tudta, hogy ez fog történni, abban a pillanatban érezte, ahogy pár hónappal ezelőtt újra találkoztak. Hogy miért nem tett semmit? Hogy miért hagyta, hogy a nő közé és Aimes közé álljon? Ő maga sem tudta. Talán egyszerűbb volt így, mint elmondani mindent a fiának. Nem tudta, képes lesz e valaha is megtenni, mert tudta, milyen fájdalmat okozna az igazság Aimesnek.

A whisky adta bátorság azonban segítőkezet nyújtott számára abban, hogy legalább megtegye az első lépést. Határozottan koppantott hármat Eleanor ajtaján abban a reményben, hogy ott találja a fiát. Hol máshol is lehetne?

Albine-nak fogalma sem volt, hogy került vissza a házba, de másnap délelőtt szörnyű fejfájásra ébredt. Az ablakon beszűrődő nap pont szembe világította, amitől csak haragosan mordult egyet félálomban. Emlékezett az Emersonnal történt beszélgetésére, és arra, hogy mielőtt a férfi magára hagyta, figyelmeztette, hogy vigyázzon az itallal. Úgy látszik az a néhány pohárka is megártott neki, hiszen egész életében egy kezén meg tudta volna számolni, mikor jutott alkoholhoz. És annak a nagy része is még a háború előtt történt.

Ezért amikor hangos nevetgélés közepette beesett az ajtón Liya és Matisse, fájdalmasan kapott a fejéhez.

– Oh, bocsi – vette észre azonnal Liya, és csendre intette a másikat. Matisse csöndes léptekkel huppant le a szemben lévő ágyra, Liya azonban továbbra is őt méregette. – Jó szarul nézel ki.

– Köszönöm…

– Te ittál? – hajolt hozzá közelebb a lány elégedett megdöbbenéssel. – Albine Ashmore, le vagyok nyűgözve. Maradt még? – nézett körbe kíváncsian, miközben Albine ülő helyzetbe tornázta magát az ágyon és nemet intett a fejével. – Sebaj, neked úgyis jobban kellett.

– Mégis hol voltatok egész éjjel? – kérdezte Albine a két lányra pillantva, akik csak egy sejtelmes pillantást váltottak.

– Hát mi csak, tudod, erre-arra – nevettek össze, ahogy Liya is az ágy szélére telepedett, a barna lány mellé.

– Megmutattam Liyának a kedvenc helyemet a környéken.

– De még mennyire, hogy megmutattad. Nem is egyszer – nyomott Liya forró csókot Matisse szájára.

Albine halvány mosollyal az arcán szemlélte a párost. Hetekig kerülgették egymást, pedig olyan egyértelmű volt mindenkinek a helyzet. Azóta pedig majdnem minden idejüket együtt töltötték, és Albine nem tudott nem örülni barátnője boldogságának. Matisse tényleg olyan lány volt, akire Liya mindig is vágyott. Ahogy aztán jobban belemerültek a csókba, megköszörülte a torkát.

– Kimenjek?

– Bocsi – húzódtak el egymástól. – Amúgy se tudtam volna itt elaludni, mert az ifjú pár házas életet él, és nagyon nem akarják visszafogni magukat, nekem meg hánynom kell, mert az a bátyám.

Albine ebben mondjuk igazat adott fekete barátnőjének. Nem bánta, hogy ő akkor érkezhetett vissza, amikor már mindenki nyugovóra tért. Bár a tudat, sajnos így is a gondolataiba férkőzött.

– Amúgy te kivel ittál? Csak azt ne mondd, hogy egyedül – folytatta Liya a faggatózást, mintha az, hogy egyedül néz az üveg fenekére, a világ legborzasztóbb dolga lenne.

– Emersonnal – adta meg a választ, de látta a lány arcán, hogy nem találja kielégítőnek a válaszát.

– Melyikkel?

– Hát nem a fiatalabbal.

– Még mindig nem beszéltetek? – érdeklődött Liya meglepetten, mire csak megrázta a fejét. Mintha adott volna rá lehetőséget. Albine viszont nem tudta nem észrevenni, ahogy a két lány jelentőségteljes pillantást váltott.

– Mi az?

– Te nem is tudod? – Albine továbbra is értetlenül nézett Liya arcára és választ várt. – Odakint ül. Szerintem órák óta, lassan belepi a por.

– Ki?

–  Egy mókus az erdőből, úgy hívják, Makkos uraság. Szerinted? Aimes, nyilván…

Albine azonnal kihúzta magát és az ajtó felé pillantott. Egyszerre töltötte el megkönnyebbüléssel és rémülettel, hogy a férfi csupán néhány méterre van tőle.

– Elküldjem? – kérdezte Liya támogatóan, de csak megrázta a fejét. Talán jobb is, ha túl lesz rajta. Bármi történjék is.

Gyorsan megmosakodott és rendbe szedte magát, aztán lassan kilépett a ház ajtaján. Liya valóban nem hazudott. Aimes a házhoz tartozó apró veranda szélén üldögélt, háttal az ajtónak és lábát lógatva nézett maga elé. Észre sem vette, amikor Albine megjelent, annyira el volt merülve a gondolataiban.

Óvatosan ült le mellé. Összeért az oldaluk, de a férfi nem húzódott el tőle. Percek teltek el így, szótlan nyugalomban. Mintha mindketten attól féltek volna, elriasztják a másikat, ha bármit is tesznek.

Albine végül szólásra nyitotta a száját, de a férfi mintha megérezte volna, megelőzte őt.

– Tényleg azokat a dolgokat mondta neked? – kérdezte, de nem felelt. Csak szótlanul nézett továbbra is maga elé. Bárhova, csak nem a férfire. – Miért nem szóltál?

– Először el akartam mondani. Olyan nagyon akartam. Aztán láttam, hogy milyen lelkes vagy és boldog. Nem akartam tönkre tenni ezt neked.

Albine pontosan tudta, mennyit jelent Aimes számára, hogy Eleanor az élete része lehet. Hiszen egész életében arra vágyott, hogy vele lehessen. De fogalma sem volt, vajon mivé vált volna a férfi szemében, ha tudja az igazat? Ha az apja után, most ő lesz az, aki éket ver közéjük?

– Én pedig sosem akartam őt választani helyetted.

– Talán nem. De ahogy teltek a napok, aztán a hetek és mi eltávolodtunk, én nem tudtam, hogy csináljam vissza ezt. És minden nap, ami azzal telt, hogy nem beszéltünk róla, csak nehezebbé tette. Eszembe jutott, hogy talán igaza volt.

– Itt lennék most, ha igaza lett volna? Nekem is sok mindent mondott. Rólad is és rólam is, én meg próbáltam nem elhinni, de közben te olyan távolságtartó lettél, és azt éreztem, hogy már nincs szükséged rám. Láttam, hogy beilleszkedtél, reméltem, hogy boldog vagy, és közben azon gondolkodtam, hogy vajon ennek én is a részese lehetek? Nem tudtam, akarod-e még egyáltalán, hogy az legyek.

Albine-nak eszébe jutott az a beszélgetés Emersonnal. Akkor figyelmeztette rá, hogy Eleanor milyen egyszerűen tudja manipulálni az embereket maga körül, de fogalma sem volt, hogy az elmúlt hetekben úgy játszott velük, akár egy őrült bábmester a marionett figurákkal. Vagy akár pók a hálójába ragadt áldozatokkal.

– Valamiben talán mégsem tévedett – gondolkodott el. –  Emlékszel még milyen voltál, amikor először találkoztunk?

– Ostoba?

– Ártatlan. Túl sok embernek kell miattam szenvednie. Olyanoknak, akik fontosak nekem. Meghalt az apám, és én nem tudtam tisztességgel eltemetni. A húgom egy barlangban ment férjhez egy idegen országban, te pedig…

– De ez nem a te hibád, Albine! – vágott közbe Aimes.

– Tényleg nem? Ha végig gondolod, úgy igazán… Tényleg nem az?

– Én nem azért jöttem utánad, hogy rád tegyem ezt a terhet.

– Talán nem szándékosan – adott igazat a férfinek. – De attól még érzem, akkor is, ha nem akarom. Mintha tartoznék neked, ha pedig nem tudom ezt visszaadni, akkor mi értelme?

– Azért vagyok most itt, mert itt akarok lenni. Nem azért, mert megkértél és főleg nem azért, mert kényszerítettél. Hanem mert minden ellenére, te tettél először igazán boldoggá.

– És mi van az anyáddal? Mi van azokkal a dolgokkal, amiket mondott neked?

– Talán nem volt teljesen igaza. Nem ismer engem. Nem ismer téged. Csak boldog voltam, hogy visszakaptam, ezért elhittem mindent, amit mondott, mert egyszerűbb volt elfogadni, mint észrevenni, hogy ő nem az az ember, aki akartam, hogy legyen.

– És most mi változott? – tette fel a legfontosabb kérdést Albine, mire Aimes elgondolkodott. Csak bámult a semmibe néhány végtelennek tűnő pillanatig, mielőtt kibökte volna választ.

– Te és én. Mert nélküle valószínűleg nem történt volna meg az a… – Aimes kereste a szavakat. – Beszélgetés, néhány nappal ezelőtt.

– Az egy beszélgetés volt? – kérdezett vissza, ahogy ő is felidézte kapcsolatuk legmegrázóbb veszekedését.

– Nem, az olyasvalami volt, amit már bánok.

– De legalább őszinték voltunk egymással – gondolkodott el. – Néha talán jobb kimondani, amit tényleg akarsz, mert akkor nem lesz semmi, amit megbánhatsz, hogy nem mondtál, amikor kellett volna. Aztán csak belülről gyötör tovább.

– Talán. Én mégis sajnálom, ami történt. Mert mondtam dolgokat, amiket nem kellett volna, és nem fogom tudni meg nem történté tenni, bármennyire is szeretném.

– Én is sajnálom, Aimes. Nem akartalak bántani. Nem akartam, hogy mindez megtörténjen. Eddig nem is akartam ezekről beszélni neked. Inkább úgy tettem, mintha nem számítana. Mintha nem történne meg. De nem tudtam, tovább csinálni ezt – hajtotta le a fejét Albine.

– Kérdezhetek arról a csókról? – folytatta halkan Aimes, mire csak bólintott. – Mi történt? Kedveled őt?

Albine nem akart több fájdalmat okozni a férfinek. Úgy érezte, eleget szenvedtek már mindketten. De hazudni sem akart. Értelmetlen lett volna.

– Igen – vallotta be halkan, és érezte, ahogy Aimes izmai megfeszülnek mellette. – Sajnálom.

– Nem kell sajnálnod. Talán egy részem örül neki, ha rájössz végre, hogy nem kell, hogy félj az érzéseidtől. Tudom jól, hogy ez az egész az én hibám is. Nem akarlak elveszíteni, Albine, de… El foglak?

– Nem – felelte halkan, és a férfire se kellett néznie, hogy tudja, elmosolyodik.

– De akkor miért mentél utána? Miután megütöttem, miért nem hozzám jöttél?

– Mert féltem – vallotta be halkan, és Aimes meglepetten kérdezett vissza azonnal.

– Tőlem?

– Nem tőled, inkább a következményektől. Pontosan attól, ami utána történt a házban. Attól féltem, mert nem álltam készen rá. Nem akartam beszélni erről veled. Reméltem, hogy nem is leszel ott, sőt, biztos voltam benne, hogy nem leszel. Azt hittem, az anyádhoz mentél, én meg egyedül akartam lenni, de te mégis ott voltál.

– Mert még mindig az az otthonom.

Albine elmosolyodott. Ezek szerint tényleg tévedett, amikor azt hitte, Aimes már annyira eltávolodott tőle és mindannyiuktól, hogy már nem a közös helyüket tekinti a biztonságos középpontnak.

– Sajnálom, hogy hozzá kergettelek – folytatta tovább Aimes. – De azt nem sajnálom, hogy megütöttem. Dühös lettem, és még most is, ha csak eszembe jut, hogy hozzád ér, én legszívesebben…

– Az a csók nem jelentett semmit.

– Lehet, de amiatt jöttem rá, hogy milyen könnyen elveszíthetlek. Ezt eddig még csak fel sem fogtam. Szeretlek, Albine. Tudom, hogy mennyire haragszol rám, amit megértek. Most már azt is tudom, hogy érzel valamit iránta, amit viszont egyáltalán nem értek. De el fogom fogadni, ha ez az, amit akarsz.

Albine nem felelt. Töprengve nézte a férfi szomorú arcát, és azon gondolkodott, hogyan is hiheti, hogy ő valaha is bárki mást választana helyette. De a tudat, hogy ha kell, Aimes inkább lemondana róla, nehogy a boldogsága útjába álljon, mosolyt csalt az arcára.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve közelebb hajolt a férfihoz, és puha csókot lehelt az ajkára. Ebben az óvatos csókban pedig benne volt minden ígéret és minden ki nem mondott gondolat.

*

Albine a másnapot újfent azzal töltötte, hogy őrjáratozott a barlangrendszerben. Bár szíve már nem volt tele fájdalommal, kötelességeiről nem volt hajlandó lemondani. Azt azonban megbeszélték Aimesszel, hogy amint végzett, együtt töltik a délutánt és az estét is.

A férfire úgyis várt még egy nehéz beszélgetés, hiszen előző nap abban maradtak, hogy muszáj lesz beszélnie az anyjával. Megértetni vele, hogy Albine az élete része, és az is marad, akár tetszik ez a nőnek, akár nem. Bár Albine pontosan tudta, hogy a nő ténykedése sok – addig elnyomott – tipródásukat hozta felszínre, mégis úgy érezte, ezeket anélkül kell megoldaniuk, hogy egy harmadik fél közbe avatkozna.

Feladatai végeztével a fegyverraktárba tartott, hogy leadja a szolgálathoz használt fegyverét, amikor Aimest vette észre magányosan üldögélni az egyik teremben. A férfi észre sem vette, amikor hozzá sétált, annyira el volt foglalva a gondolataival. Meglepetten pillantott fel, ahogy Albine mellé ért.

– Szia – köszönt rá. – Minden rendben?

– Fogjuk rá – vakarta meg a fejét Aimes gondterhelten. – Beszéltem anyámmal.

Albine sejtette, hogy erről lesz szó, bár titkon azt remélte, hogy mégse. Szerette volna, ha ez az egész egyszer és mindenkorra elfelejtődik, bár tudta, hogy ez nem lesz ennyire egyszerű. Túl sok minden történt az utóbbi napokban, hetekben.

– Milyen volt? – kérdezte aztán érdeklődve, miközben mellé telepedett.

– Furcsa – gondolkodott el Aimes. – Azt mondta, megérti, de nem igazán úgy viselkedett, mint aki tényleg megértené. De ebbe nem szólhat bele, és majd ha jobban megismer, kedvelni fog, tudom.

Albine csak helyeslően bólintott, pedig nem igazán látott maga előtt olyan jövőképet, ahol Eleanor bármikor is kedvelné őt. De azt sem tudta elképzelni, hogy ő maga kedvelné meg a nőt. Szeretett volna valami biztatót mondani a férfinek, de semmi nem jutott eszébe. Aztán ijedten kapta fel a fejét, amikor valaki nem messze tőle, felsikoltott.

Ahogy meglátta a sikoltás okát, kifutott az arcából a vér. Eleanor állt nem messze tőlük, arca szinte remegett az indulattól, szeme vadul cikázott, kezében pedig egy fegyvert szorongatott és egyenesen Albine-ra célzott vele.

– Nem veheted el tőlem a fiamat!

– Mi a… – nyögte, ahogy lassan felemelkedett. Aimes követte a példáját.

– Ő az enyém – folytatta tovább Eleanor remegő kézzel. A közelükben néhányan mozdulatlanul figyelték az eseményeket, néhányan pedig kisiettek a teremből. – Te nem érdemled meg. Ő hozzám tartozik.

– Anya, mit csinálsz? – lépett egy lépést közelebb Aimes. Döbbenten nézett anyja arcára, amit szinte felismerhetetlenségig torzított a harag.

– Hát nem látod? Nem látod, hogy mindent tönkre tesz?

– Nyugodj meg, jó? Kérlek!

– Nem lehet, Aimes – rázta meg a fejét a nő, ahogy a fia arcára pillantott. Egy pillanatra mintha megenyhült volna dühös tekintete. – Nem lehet. Most még nem érted, de idővel majd meg fogod érteni, megígérem.

– Jó, csak kérlek, beszéljük meg, rendben? – lépett még egy lépést közelebb Aimes.

– Már így is túl sok időt fecséreltünk erre. Nem engedhetem ezt tovább. Neked én kellek, rám van szükséged.

– Anya…

– Szeretlek, kisfiam! Jobban, mint bárki is tudna, és nem fogom hagyni, hogy bárki közénk álljon. Pláne nem egy ilyen kis cafka.

Amíg Eleanor tekintete a fiára szegeződött, Albine lassan hátra nyúlt és az őrjárat után nála maradt fegyverére kulcsolta az ujjait. Óvatosan vette elő a pisztolyt, miközben egy pillanatra sem vette le a nőről a tekintetét. Leste minden rezdülését.

– Tegye le a fegyvert! – szólt erélyesen a nőre, miután ő maga is lövésre emelte a kezét. Eleanor visszakapta rá a tekintetét, de mintha fel se tűnt volna neki, hogy helyzete megváltozott.

– Nem veszed el tőlem! Megértetted?

– Anya, kérlek, nyugodj meg!

– Nem nyugszom meg – ordított a nő. Szinte köpte a szavakat. – Hát nem látod, mi történik? Olyan sok idő telt el, olyan sok bepótolni valónk van. Nem teheti ezt tönkre.

Ahogy Eleanor kiejtette a száján ezeket a szavakat, Albine pontosan megértette, hogy a nő lebeszélhetetlen. Olyan tűz égett benne, amivel még nem találkozott, de olyan elszántság, amit jól ismert.

– Kérem, ne tegye – fogta könyörgőre. Pontosan tudta, hogy észérvekkel nem fogják tudni meggyőzni a nőt. Ha pedig elfajulna a helyzet, arra nem volt felkészülve. – Kérem…

– Mindent tönkretettél. Elvetted őt tőlem, de ő hozzám tartozik. Mindig az enyém lesz. Örökké az enyém – vicsorgott felé Eleanor, aztán mindent túl gyorsan történt. A nő az egyik pillanatban még rá szegezte a fegyvert, a következőben már a fiára célzott vele.

A hirtelen eldördült lövés hosszan visszhangzott a tágas teremben…

9. rész – Bonyolult döntések