“Even when I know it’s been forever I can still feel the spin,
Hurts when I remember and I never wanna feel it again.”

Albine egy díszes előszobában ült, Dharma Greyson hivatalának egyik szárnyában. Néha elment előtte egy katona vagy őr, és mind érdeklődve méregették őt. Fogalma sem volt, mire számítson. Talán Eleanor miatt kérették? Vagy valami egészen más miatt? Hiszen – bármilyen fájó is volt elismernie – jelentéktelen volt ő ebben az országban. Ebben az egész háborúban. Mit akarhat tőle mégis ez a nő? Darnouth teljhatalmú vezetője, akit még csak nem is ismer?

Solomon nagyjából beavatta mégis mire számíthat a nővel kapcsolatban, és Emerson kancellár is utalt már néhány dologra korábban. De ahogy ott ült, teljesen egyedül, hosszú idő óta először megrémítette ez a fajta bizonytalanság.

Aztán, ahogy kinyílt az ajtó, és egy őr behívta az elnökasszony irodájába, aztán magára hagyta őket, először pillantotta meg a nőt. Az első gondolata az volt, hogy nem ilyennek képzelte. Igazából fogalma sem volt, mire számított, de a nő túl egyszerű volt ahhoz képest, amilyen hatalommal rendelkezett. Talán ez mindig így van. Sokszor a legegyszerűbb emberek a legfontosabbak.

Albine lassan lépkedett beljebb a szobába, Greyson pedig fel sem pillantott rá. Az íróasztalánál ült, és láthatóan nagyon elfoglalt volt. Papírokat rendezgetett, aláírt pár dokumentumot, aztán aktákba rendezte az iratokat. Albine hosszú percekig szótlanul figyelte őt, és azon töprengett, vajon tényleg őt hívatta-e a nő. Mert ahogy ott állt vele szemben, Dharma Greyson láthatólag észre sem vette.

A következő pillanatban a nő letette a tollat, összekulcsolta az ujjait és az arcára nézett. Most először nézett a szemébe. Tekintete rideg volt és számító, ugyanakkor őszintén érdeklődő. Úgy mérte végig Albine-t, mintha tekintetével legalábbis azonnal átlátna rajta. Mintha minden titkát kiolvasná egyetlen pillantással. Albine nem bírta elviselni, ahogy őt nézte. Emersonra emlékeztette. Pont ugyanolyan érzés volt, mint amikor börtönben volt, és a kancellár és ő először beszéltek. A különbség csak az volt, hogy Albine akkor dacos volt, sértett és olyan mérhetetlen harag tombolt benne, hogy képtelen volt azt kordában tartani. Abban a percben azonban, ahogy Dharma Greyson méregette, inkább vadnak érezte magát a vadász célkeresztjében.

– Miért hívatott? – kérdezte végül, ahogy megelégelte a helyzetét. Azt akarta, hogy történjen végre valami.

Dharma először nem felelt. Felemelkedett a helyéről, az egyik pulthoz lépett és töltött magának egy italt. Lassú, komótos mozdulatokkal forgatta a pohárba töltött mézszínű whiskyt, amit Albine nagyon jól ismert.

– Kíváncsi voltam magára – mondta aztán a nő, ahogy tekintetével megállapodott Albine arcán.

– Honnan tudja egyáltalán, hogy ki vagyok?

– Maga igazán vicces, Miss Ashmore – mosolyodott el a nő, de mosolyában is volt valami megmagyarázhatatlan erő. – A probléma az, hogy nem kifejezetten kedvelem a humorizáló embereket.

– Én pedig azokat, akik húzzák az időt. Mit akar tőlem? – szegezte neki újra a kérdést Albine, oda se figyelve a nő szavaira. Csak választ akart végre.

– Amit mondtam. Kíváncsi vagyok magára. Arra próbálok rájönni, hogy vajon miért is olyan fontos maga.

– Nem vagyok az…

– Romano Cortez ezt máshogy gondolja.

Albine megdöbbent. Értetlenül pillantott a nő arcára, aki láthatóan élvezte a helyzetét.

Nyugodtan ült vissza a helyére, majd intett Albine-nak is, hogy foglaljon helyet vele szemben, de ő csak megrázta a fejét. Nem akart leülni. Hasonló helyzetekben sosem szeretett.

– Tudja, Albine. Ugye nem gond, ha Albine-nak hívom? Tudja, elég régóta vagyok már vezetői szerepben. Már régen megtanultam, hogy a leghaszontalanabb dolgok is dönthetnek a legnagyobb helyzetekben.

– Én lennék a leghaszontalanabb dolog?

– Valóban maga – bólintott Dharma. – Háborúban állunk, Albine, mint azzal tökéletesen tisztában van. Amit viszont nem tud, hogy ez nem csak a területeinkről szól vagy az erőforrásokról. Hatalomról szól, és arról, hogy kinek van több. Azt hiszem, előnyben vagyok, amikor hatalomról van szó. Bőven elég, ha csak Emerson kancellárra gondol, aki jelenleg az én vendégszeretetem élvezi. Ráadásul eddig fogalmam sem volt arról, hogy maga is a közelemben van.

– Továbbra sem értem, hogy miről beszél. Vagy, hogy mit akar Cortez kezdeni velem.

Albine csak félig mondott igazat. Elég konkrét elképzelései voltak arról, mit szeretne Cortez kancellár tenni vele, ha egyszer újra elkapná. Ostoba volt, amiért abba a fals elképzelésbe ringatta magát heteken át, hogy itt majd biztonságban lesz a férfitől.

– Pontosan tudom, hogy mit tett maga, Albine, és hogy milyen szálak kötik Cortezhez.

– Jó magának, hogy ilyen tájékozott…

– A tisztségemmel jár. Tudom, hogy megölni valakit olyasvalami, ami magának nem különösebben újdonság. Sőt, ha jók az értesüléseim, akkor nem is olyan régen újfent megtörtént.

– Akkor Eleanorról akar beszélni?

– Dehogy – legyintett könnyelműen Dharma. – Megérti, ha azt mondom, hogy kisebb problémám is fontosabb annál? Túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy olyasvalamivel törődjek, mint ami maguknál folyik a táborban. Marcel Solomon kézben tartja ott a dolgokat.

Albine megdöbbent a nőt hallgatva. Hiszen az esemény, ami számára mindent megváltoztatott, ennek a nőnek még csak meglepetést sem okozott. Olyan volt, akár egy morzsa az asztalon, amit lesöpörhetett.

– Szeretném kedvelni magát, Albine. Ne nehezítse meg a dolgom! De tényleg nem akar leülni? Mert van valamim a maga számára, és majdnem biztos vagyok benne, hogy inkább ülni akar majd.

Albine kelletlenül foglalt helyet Dharmával szemben, aki közben elővett egy összehajtott papírt, és felé nyújtotta. Vonakodva nyúlt érte, bontotta ki aztán gyorsan átfutotta a szöveget.  Egy gondosan megfogalmazott rendelet volt, az alján preaveni pecséttel és Cortez kancellár aláírásával. Albine mondatonként sápadt el, ahogy a végére ért, majd riadtan pillantott fel Greyson arcára.

– Igaz ez?

– Igen. Magára bízom, ami benne áll. Ami viszont nem hagy nyugodni, hogy mit gondol, honnan tud Cortez arról, hogy maga itt van?

– Ezt ide küldték? – emelte fel a lapot Albine, Dharma pedig egy mély bólintással felelt.

Újra végig futotta a szöveget. A fele számára csak érthetetlen halandzsa volt túl hivatalos megfogalmazásban, de a lényeget így is megértette. A rendelet alapján, ha Albine Ashmore önként visszatér a fővárosba és feladja magát, Preaven megszüntetni a gyermekkatonák toborzását a háború végéig.

Akaratlanul is eszébe jutott Cormac. A fiatal, fekete hajú fiú, aki a karjai közt halt meg azon az átkozott tisztáson. Eszébe jutott Matthias is, akit ő maga küldött el maguktól, miután az elárulva őket majdnem Albine és Emerson kancellár halálát okozta egyetlen rossz döntésével, és aki szintén emiatt dezertált. Matthias… Ő pontosan tudta, hova készültek. Talán akkor ő volt az, aki…? Sajnos el tudta róla képzelni, hiszen a férfi mindig is személyes hadjáratának érezte Preaven háború okozta mocskának eltakarítását.

– Ki tud erről? – kérdezte aztán halkan.

– Maga, én. Néhány tábornokom, pár kém. És minden egyes ember Preavenben.

Albine úgy érezte, kihúzták a lába alól a talajt, és beszippantotta őt egy végtelen örvény. Mert ha ez valóban igaz, akkor jelenleg nincs olyan ember Preavenben, aki ne ismerné a nevét. És ha megteszi? Halott ember. Ha pedig nem? Mindenki az ő nevét fogja átkozni. Cortez tényleg a legkegyetlenebb kancellár volt mind közül. Tudta hova kell ütni, hogy az igazán fájjon. Mert egyetlen tollvonásával elvette Albine minden lehetőségét arra, hogy egy napon hazatérhessen, mint szabad ember, akit nem vetnek meg a saját hazájában.

– Látja? – dőlt hátra Greyson a székében. – Végső soron tényleg a legjelentéktelenebb emberek döntésein múlik minden.

Csakhogy Albine nem volt többé jelentéktelen. Nem volt névtelen. Cortez kancellár tett róla, hogy ne legyen az soha többé.

*

Albine-nak fogalma sem volt, milyen útvonalon tért vissza a táborba a Greysonnál történt látogatás után. Lábai mintha maguktól tették volna meg az utat, ő pedig csak potyautas volt a saját testében. Riadtan nézett maga elé, ahogy a barlangjáratokban haladt. Úgy érezte, bármelyik kanyar után maga Cortez kancellár fog elé toppanni, lövésre készen. Akármikor elhaladt mellette valaki, olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta, ha pedig ráköszöntek, szinte összerezzent a hangtól.

Akkor eszmélt fel, amikor a Nap a szemébe sütött. De ahogy a sötéthez hozzászokott szeme érzékelte a kinti világot, megtorpant. Úgy érezte, mintha egy pillanat alatt lángba borult volna minden körülötte. Remegő léptekkel hátrált vissza a barlangba, és dőlt neki a falnak.

Próbált úrrá lenni szapora légzésén, de nem volt elég ereje hozzá. Szíve olyan gyorsan dörömbölt a mellkasában, mintha ki akart volna szakadni onnan, belsőjét pedig görcsbe szorította egy eddig ismeretlen fájdalom.

– Albine?

Észre sem vette, hogy valaki a nevén szólította. Csak próbált mélyeket lélegezni, de azt érezte, hogy még arra is képtelen.

– Albine? – lépett hozzá az alak. – Mi a baj?

Nehezen emelte fel a fejét, de mikor meglátta Cale aggódó arcát maga előtt, úgy érezte lábai feladják a szolgálatot.

Végigcsúszott a barlang koszos falán, és a fiú hiába kapott utána. Összekuporodott a földön, de a bensőjét szorító görcs és zakatoló szívverése nem akart enyhülni, zsibbadt kezével pedig nem bírta feltornázni magát. Úgy érezte, mintha bármelyik pillanatban rászakadhatna a barlang. Vagy akár az egész világ.

– Cale – suttogta reszketve, bár nem hitte volna, hogy meghallotta a fiú a hangját. De az óvatosan megszorította a vállát. – Meg fogok halni?

– Nem, dehogy! Vége lesz. Biztonságban vagy – nyugtatta Cale, de nehezen hitte el a szavait. – Lélegezz velem, jó? Csak be és ki. Beszív, aztán kifúj. Ilyen egyszerű.

Könnyáztatta szemmel pillantott a fiúra, és próbált az arcára összpontosítani. Együtt vették a levegőt, miközben úgy szorította a kezét, mintha az lenne az egyetlen dolog, ami még ezen a világon tartja. Cale bíztatóan mosolygott rá, miközben tovább vezényelte légzésüket.

– Emlékszel, hogy Preavenben minden nyáron virágzott az a büdös, sárga virág? – kérdezte Cale hirtelen, és vidám szavai teljesen kizökkentették.

Pontosan tudta, miről beszél a fiú. Gyerekkorában egyszer belökte a húgát egy bokorba, amin ezek a virágok nőttek, és úgy beleragadtak a hajába, hogy attól féltek, teljesen le kell vágni. Remegő mosolyra húzta a száját a hirtelen eszébe jutó emléktől.

– Jól van – szorította meg a kezét Cale. – Mi is volt a neve?

– Nyári… Nyári karack…

– Tényleg! Egyszer teát akartam főzni belőle. Borzaszó lett – nevetett fel a fiú, miközben továbbra is Albine légzésére figyelt, de ő is halkan felnevetett a gondolatra, és a szívét szorító görcs mintha engedett volna egy leheletnyit.

– Ez az! Csak tovább lélegzünk, szépen lassan. Te és én. Látod? Biztonságban vagy.

Percekig ültek még ott a földön, egymás kezét szorongatva, amíg Albine légzése teljesen le nem csillapodott. A szívét szorító fájdalom idővel enyhülni kezdett, és már nem is dübörgött olyan zaklatottan, mint korábban. Cale gondos mozdulatokkal törölte le Albine arcáról a könnyeket, majd biztatóan rámosolygott.

– Jobban vagy?

– Igen – bólintott, miközben Cale tekintetét fürkészte. – Köszönöm!

– Örülök, hogy nem kellett egyedül lenned közben – szorította meg újra Albine kezét.

– Honnan tudtad, hogy mit kell csinálni?

– Nem ez volt az első pánikroham, amit láttam – válaszolta Cale meglepően higgadtan, és látta Albine-on, ahogy elkomorodik. – Neked ez volt az első?

Albine nem felelt, csak bólintott. Nem tudta, mint mondhatna. Tényleg azt érezte, hosszú perceken át, mintha maga a halál szorítaná a bensőjét, és minden lélegzetvétel fájdalmas volt számára. És bár sosem élt még át korábban hasonlót, máris rettegni kezdett a gondolattól, hogy mindez még egyszer megtörténik majd.

– Történt valami, igaz? – folytatta Cale, de Albine erre sem volt képes válaszolni. Erre a kérdésre, nem is igazán akart. Fogalma sem volt, mint mondhatna. Hogy Cortez elvett tőle mindent? – Azt mondtad, hogy barátok vagyunk. Akkor hagyd, hogy segítsek.

– Ez sajnos olyasvalami, amit tényleg egyedül kell megoldanom – magyarázta óvatosan. Nem akarta megbántani a fiút, de remélte, nem kíváncsiskodik tovább. – Cale? Ugye ez köztünk maradhat?

– Nem mondom el senkinek – ígérte Cale, mire Albine egy hálás mosolyt küldött felé.

A fiú pedig megtartotta a szavát. Legalábbis Albine nem vette észre, hogy társai bármit is sejtenének, de az egyértelműen feltűnt neki, hogy Cale sokkal óvatosabban beszélt vele, és néha magán érezte a férfi aggódó tekintetét is. Ez egyszerre jól is esett neki és közben bosszantotta is, hiszen mi lesz, ha mindez feltűnik valakinek? Ám ha úgy is volt, senki nem hozta szóba az ezt követő napokban, amik Albine számára szinte egybefolytak.

Úgy érezte magát, mint akinek víz alá nyomták a fejét. Mintha szorosan tartotta volna lent egy erős kéz, és nem tudta, vajon meddig lesz még elég számára a levegő. Talán már régen elfogyott.

Minden reggel zaklatottan ébredt kusza álmaiból, feladatait pedig szinte odafigyelés nélkül végezte el, mert gondolatai megannyi dolgon jártak, hogy már nem volt képes a jelenére összpontosítani, esténként pedig hosszan forgolódva aludt csak el, miközben úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Mintha az a Dharma Greysonnal történt beszélgetés és az a preaveni rendelet nem létezett volna. Senkinek nem mondta el az igazat. Valahol mélyen talán jól esett neki a tudat, hogy nem tudnak róla. Hogy legalább ettől megkímélheti őket.

Néhány nappal később, ahogy leszállt az este és a fények kigyúltak a táborban, mindenki vidám hangulatban készülődött. A táborban élők úgy döntöttek, egy kis mulatozással zárják azt a napot, Albine családja pedig kapva-kapott a lehetőségen. Hiszen mégis hány ilyen alkalom volt az utóbbi években?

Albine kicsit távolabbról figyelte a családját. Olyan szokatlanul boldog pillanat volt ez, ami ritkán adatott meg nekik. Látta, ahogy húga hangosan felkacag valamin, amit Aimes mondott, Liya pedig széles mozdulatokkal bohóckodott körülöttük.

Elmosolyodott, ahogy őket nézte. Ilyennek akarta őket látni. Ilyen felszabadultnak, vidámnak és gondtalannak. Az elmúlt pár napban ő is eljátszotta, hogy az. Még ha a szívét szanaszét is tiporta a tettetés. Néha nem is bírta tovább, és keserűsége bár felszínre tört, remélte, hogy a barátai nem tulajdonítanak annak nagy jelentőséget. Annyival egyszerűbb volt így. Aztán Solomont vette észre, ahogy felé közeledik, arcán nyugtalanság ült.

Az ősz férfi óvatos mozdulattal foglalt helyet mellette, de nem szólalt meg. Hosszú percekig figyelték így együtt Albine társait, mígnem meg nem törte azt a boldog idillt.

­– Olvasta? – kérdezte, a preaveni rendeletre utalva. Bár tisztában volt vele, hogy Solomon úgyis tudja. Mindenről tudott.

– Greyson elnökasszony tájékoztatott a helyzetről – felelte szelíden.

– És mit gondol?

– Úgy vélem, ez egy különösképpen szerencsétlen körülmény.

Albine hangosan felnevetett a férfit hallgatva, aztán helyeslően bólintott.

– Hát ez is egy szó rá…

– Szeretnék segíteni, Albine. Komolyan. Ha bármiben a szolgálatára lehetek, azonnal állok rendelkezésére. Még kérnie sem kell, csak mondani, és megteszem.

– Mit tud Romano Cortezről? – kérdezte Albine nyugodtan, miközben újra a családja felé pillantott.

– Csak annyit, amennyit mindenki más ebben az országban – tűnődött Solomon. – Van valami, amit érdemes lenne tudnom róla?

– Ő a legkegyetlenebb ember, akit valaha ismertem. És sok szörnyű emberrel találkoztam már. De ő… Ő egy egészen más szint, mert közben érinthetetlen.

– Senki nem érinthetetlen, Albine.

– Ezt pont maga mondja? – szaladt magasba a szemöldöke, de Solomon nem értette mire céloz a lány. – Itt él, ebben az országban, ahol valahogy minden annyival egyszerűbbnek tűnik. Mindenkiről gondoskodik, és senki nem gyűlöli magát, ugye? Hogy is tudnák? Maga minden, ami ő nem. De közben pont olyan érinthetetlen, mint ő, csak nem azért, mert rettegnek magától, hanem mert tisztelik. Én is tisztelem, ami elég ritka helyzet. Úgyhogy, örülnék, ha segítene, mert ez remek lehetőség lenne egy tanácshoz. Mit gondol?

– Azt gondolom, hogy megértem a frusztrációját és a dühét. A félelmét is. De ne hagyja, hogy elhatalmasodjon magán, Albine. Ne engedje!

– Nem vagyok dühös. Csak félek. Nem akarok így érezni többé, mert belefáradtam. Nem bírok tovább harcolni. Már azt se tudom, hogy egyáltalán miért harcolok? Vagy kiért? Én csak azt akarom, hogy vége legyen.

– Hogy érti ezt? – értetlenkedett Solomon, Albine pedig komoran folytatta.

– Mindig is tudtam, hogy nincs túl sok esélyem. Amikor eljöttünk, annyira fiatal voltam, és abban reménykedtem, hogy eljön majd az a nap, amikor hazatérhetek. A családommal lehetek, biztonságban. De minden bujkálva töltött nappal, ez az álom egyre távolabb került. Most pedig rá kellett jönnöm, hogy már felesleges ebben reménykednem. Mi célja lenne egyáltalán? Soha többé nem mehetek haza. Mint szabad ember legalábbis biztosan nem, Cortez tett róla. Nem mehetek haza a családommal. Se Aimesszel.

Albine észre sem vette, amikor az első könnycsepp végig gördült az arcán. De megijedt, amikor megérezte a sós ízt a szájában. Ezúttal nem törölte le a könnyeit. Hagyta, hogy azok gond nélkül csurogjanak végig az arcán. Könnyein keresztül nézte a szeretteit, miközben halkan folytatta. Olyan őszintén beszélt a férfihoz – bár inkább saját magához – amire azt hitte, képtelen lenne. Sokat gondolkodott az utóbbi időben az életén, de ezek a gondolatok mindig megrémítették. De akkor valahogy, nem akarta már magában tartani ezeket.

– Nem tudom ezt tovább csinálni, Solomon. Nem megy. Az a hely volt az otthonom, és elvette tőlem. Mindent elvett tőlem csak azért, mert tettem valamit. Ami borzalmas volt, tudom jól, de választanom kellett, hogy vagy ő marad életben vagy én. Talán nem magamat kellett volna választanom.

– Kérem, nyugodjon meg, Albine. Ez még nem a vége. Nem lehet az – nyugtatta a férfi, de Albine csak szomorúan pillantott felé.

– Akkor mégis mit kéne tennem? Nem adhatom meg, amit akar, mert ha visszamegyek, akkor megölnek. Hiszen ezt akarja, tudom jól. Hogy halott legyek végre, mint a fia. De ha nem megyek vissza, akkor az én hibám lesz, ami történik azokkal a gyerekekkel. Ezzel a tudattal nem fogok tudni élni, ráadásul ott mindenki pontosan tudná ezt. Hogy élhetnék ott ezek után? De akkor ne térjek haza soha többé? Mi fog történni a húgommal? Nem fog itt hagyni, tudom jól. Ha én nem megyek vissza, akkor ő se fog, de ha ő nem megy, akkor Jamal se, se a családja. De ez nem az ő otthonuk. Az ott van, túl a hegyeken. Ott van a hazájuk. Oda vágynak, ott lesznek boldogok, nem velem. De tudom jól, hogy sosem fogják azt választani helyettem, és ebbe a tudatba szépen lassan bele fogok halni, és Aimes… Nélkülem nem menne vissza, de nem akarom, hogy újra elveszítsen mindent miattam. Nem fogom hagyni, hogy újra megtegye. Úgyhogy nem tudom, mit kellene tennem, mert nincs egyetlen jó lehetőség se, csak rosszak. Én pedig belefáradtam már abba, hogy meghozzam ezeket a döntéseket.

– Akkor mit szeretne tenni?

– Nem tudom – vallotta be tanácstalanul. – Egyetlen dolgot tudok biztosan. Hogy talán tényleg egyszerűbb lenne mindenkinek, ha én nem lennék…

11. rész – Titokban suttogott szavak