Julian Tobin arcát szorosan a rácsnak nyomta. Próbált annyira kinézni azon keresztül, amennyire tudott, bár próbálkozása igazából hiábavaló volt. Többet ért, hogyha a közeledő vagy távolodó léptek hangjára figyelt. Aznap azonban, nem akart semmit a véletlenre bízni.
– Jönnek? – hallotta meg maga mögött Matthias rekedt hangját. A férfi feszülten toporgott mögötte.
– Jönnek – adta meg aztán a nem túl megnyugtató választ. Kicsit félve, de elszántan fordult cellatársa felé.
– Mire vársz? – sürgette a fekete férfi, miközben megrázta magát, és kilazította az izmait. – Gyerünk!
Julian a következő pillanatban szorosan ökölbe szorított kezével óvatos ütést mért az előtte álló arcára.
– Na ne szórakozz velem!
Matthias szinte nevető arccal nézett a fiatalabb férfire. Már készült volna rá, hogy tovább ingerelje a férfit, hiszen, ha tartani szeretnék a tervüket, ennél hihetőbb produkciót kell nyújtaniuk. Azonban mielőtt neki kezdhetett volna, Julian hirtelen neki rontott, és a hátsó falnak lökte.
– Látod, hogy megy ez jobban is – nyögte, ahogy felegyenesedett.
Julian vigyorogva kacsintott felé, de aztán azonnal az arcába vágott Matthias kemény ökle. Az idősebb férfi pont úgy találta el az arcát, hogy igazán súlyos sérülést ne okozzon neki. Matthias pontosan tudta, hova kell ütnie, hogy az igazán fájjon, mint ahogy azt is, hol nem fog túl nagy sebet hagyni a másikon.
Két-három ütést még mértek egymásra, mire először felhangzott a rácsok túloldaláról az arra járőröző katona ingerült hangja.
– Addig állítsák le magukat, amíg szépen kérem!
Matthias a következő ütés után azonban a földre rogyott, és nem mozdult többé. Julian kimerülten, szótlanul állt a teste felett.
– Mi a fenét csinált? – kérdezte tőle a katona dühösen.
Julian hallotta, ahogy mögötte az őr a kulcsával kezd babrálni, aztán lendületes mozdulattal kivágta a cella ajtaját, és berobogott rajta.
– Ha kinyírta, maga itt fog megrohadni, ugye ez világos?
Ahogy a katona Matthias teste mellé lépett, hogy megvizsgálja az életjeleit, az hirtelen mozdulattal kirúgta a lábát.
Az őr azonnal összecsuklott, és Matthias mellé esett a földre. Julian a következő pillanatban már rajta is volt, és betömte a száját egy ronggyal. A katona dühösen, de tekintetében félelemmel vergődött alatta, ám Julian szorosan tartotta.
– Na most ki fog itt megrohadni? – sziszegte felé, miközben Matthias a rácsokhoz kötözte a betömött szájú katonát. Fegyver ugyan nem volt nála, de Julian még leoldozta róla a kulcsokat, mielőtt bevágták volna maguk mögött a cellájuk ajtaját, benne a megkötözött őrrel.
– Első lépés megvan – szólt Matthias, miközben idegesen tekintgetett körbe a folyosón.
Éjszaka volt, és ez az előnyükre szolgált. Nem akarták volna, hogyha esetleg sikerül is kiszökniük a cellájukból, az első kanyar után a nyakukra hozza a katonákat a többi rabtársuk, akikről tudták, nem néznék jó szemmel a szökési kísérletüket.
Balra indultak, amelyről úgy feltételezték, a kifelé vezető út felé vezethet. Matthias elég sokáig volt katona Preavenben, és fiatal korában sokszor vezényelték olyan feladatokra, amelyhez bár nem sok kedve volt, a parancsot nem tagadhatta meg. Bár hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, de ő maga is volt szolgálatban ezek között a falak között. Ezért valamennyire emlékezett még rá, hogyha szökni akar, azt merre próbálná meg.
Szótlanul rótták a folyosókat, de minden kanyar előtt óvatosan pillantottak be azon, abban a reményben, hogy épp nem futnak bele egy másik járőröző katonába. Julian az elmúlt időben számtalan órát töltött azzal, hogy próbálta elemezni az őrök mozgását, lehetséges útvonalát, eszközeit.
Nem voltak naívak. Nem adtak túl sok esélyt maguknak az iránt, hogy sikeresen megszöknek, de abban egyetértettek, hogy abban a nyirkos, hideg cellában leélni egy életet még mindig rosszabb, mint megpróbálni egy lehetetlennek tűnő menekülést.
Percek óta haladtak hol határozottabb, hol óvatosabb tempóban, mígnem aztán egy váratlan pillanatban, szirénák hangja verte fel a börtön éjjeli csendjét. Valószínűleg foglyul ejtett katonájuk túl könnyen lepleződött le, jutott eszükbe. Bár sejtették, hogy nem sok idejük lesz míg a következő járőröző katona rá nem talál hoppon maradt társára, ennél azért több időben reménykedtek. Ijedten pillantottak egymásra a sötét folyosón.
Julianben akaratlanul is felidéződött, ami néhány hónappal korábban történt. Akkor is szökni próbáltak, ám akkor Cortez fogságából Emeline-nel együtt, akiért Aimes Emerson és társai jöttek el. Aznap csak ő nem járt sikerrel. Vagy legalábbis szerette abba a boldog ábrándba ringatni magát, hogy szerelme sikeresen kiszabadult, és biztonságban él valahol távol tőle. Feláldozta önmagát, hogy megmentse őket, és nem bánta meg. Semmit nem bánt meg, és ha szükséges lett volna, újra megtette volna. De aznap ő is menni akart, és tudta, nem lesz erő, ami visszatarthatja. Hiszen fogadalmat tett saját magának, és előbb halt volna bele, minthogy megszegje azt.
Julian épp a napi szolgálatából tért vissza a lakóegységébe, amikor egy túlságosan is ismerős szőke lányt pillantott meg az ajtaja előtt toporogva. Hatalmasat dobbant a szíve, ahogy megpillantotta Emeline-t.
Fogalma sem volt milyen jó szándékú sors vezérelte az útját, de minden nap hálát adott valami feljebbvalónak, amiért szörnyűségesnek tűnő tette és az azt követő kegyelem után, amit Aimes Emersonnak köszönhetett, mégis megengedték, hogy tovább folytassa a szolgálatot. Bár ami azt illeti, sejtette, hogy szerelmének igencsak jelentős szerepe lehetett ebben. Ki állt volna ki érte ennyire elszántan, ha nem ő?
Megszaporázta a lépteit, és csak a lány mellett fékezett le. Legszívesebben azonnal szorosan magához ölelte volna, de ahogy közelebb ért hozzá vette csak észre, hogy a lány talán még a szokásosnál is sápadtabb volt és hatalmas zöld szemei, amik általában szerelmesen pillantottak rá, aznap mégis ijedten tekintettek felé.
– Történt valami? – kérdezte azonnal ijedten, miközben beterelte a lányt a szobájába.
Emeline szótlanul hagyta, hogy a férfi bevezesse a szobába, és magukra zárja az ajtót. Saját kezét szorongatva sétált beljebb.
– Megijesztesz – hallotta Julian hangját, mire végre ránézett. A férfi aggódva állt az ajtóban. – Baj van?
Baj. Emeline-nek többféle fogalma is volt a bajról, hiszen nemegyszer volt már részese, de aznap ő maga mégsem ezt a szót használta volna. Szinte maga sem hitte el, ami történt, és egyszerre kerítette hatalmába a földöntúli boldogság és valamilyen megmagyarázhatatlan félelem.
– Nincsen semmi baj – nyugtatta meg gyorsan szerelmét közelebb lépve hozzá. – De történt valami, és nem szerettem volna titkolózni előtted. Erről legalábbis biztosan nem.
Julian kérdőn pillantott a lány arcára. Aztán az a sápadt, szorongó arc szépen lassan a legnemesebb, legszeretetteljesebb mosoly ártatlan vásznává változott.
– Azt hiszem, kisbabát várok…
Julian úgy érezte, mintha egyszerre zuhant volna rá a boldogság, a döbbenet és a felelősség. A tudat, hogy többé vált, mint önmaga, egyetlen rövid pillanat alatt. Ez az egyetlen mondat, örökre megváltoztatta az életét.
Átszelte a köztük lévő távolságot, és szorosan a karjába zárta szerelmét. Emeline már így is a mindenséget jelentette számára. A szívét adta neki, szerelmet, biztonságot. Az otthont jelentette neki. Elképzelni sem tudta, hogyan képes a lány ennyi boldogságot adni neki, ennyi örömöt. Ha tehette volna, sosem engedte volna el az öleléséből, mert fogalma sem volt róla, mivel hálálhatná meg azt a sok jóságot, amit Emeline jelentett számára.
Aznap éjjel egymás karjaiban aludtak el, olyan vágyakkal és olyan reményekkel a szívükben, amiről mindaddig álmodni sem mertek volna. Akkor éjjel azonban már nem volt szükségük álmokra, hiszen a valóság is éppolyan édes volt, vagy talán még édesebb is, mint a leggyönyörűbb álom, amit álmodni lehet.
Azonban egyikük sem számított arra, hogy ez a fajta boldogság milyen törékeny lehet. Amíg egyik pillanat még az örömteli reménnyel kecsegtetett, a következő már el is ragadta azt tőlük.
Juliannek fogalma sem volt, az éjszaka melyik órájában törték rájuk az ajtót a katonák. Ijedten kapott Emeline után, akit vadul rángattak ki mellőle az ágyból. Bár az egyik támadót ügyesen leszerelte, egy másik hátulról fogta le. Dulakodásuk aztán addig tartott, mígnem a katonát a nyitott ablak felé lökte, aki átesett az alacsony párkányon, és szörnyet halt a mélyben. A következő pillanatban már két katona taszította a földre, és nyomtak fegyvert a fejének.
Könny szökött a szemébe, és dühödten ordított fel, miközben végig nézte a földről, ahogy Emeline-t a katonák kitaszítják az ajtón. Akkor még fogalma sem volt róla, hogy milyen megpróbáltatások várnak még rá, de abban egészen biztos volt, mindent meg fog tenni, hogy megmentse a szerelmét. Gyermeke édesanyját. Kerüljön az akár a saját életébe is.
Matthias hirtelen karon ragadta a dermedt Juliant, és maga után kezdte húzni az egyelőre kihalt folyosón.
– Nehogy most blokkolj le! – szólt felé, ami szinte azonnal visszarántotta a szőke férfit a valóságba.
Szapora léptekkel rótták az egymást követő folyosókat, készen állva arra, hogy bármikor rajtuk üthetnek. Az egyik éles jobbkanyar után pedig be is következett a félelmük.
Ahogy elkanyarodtak, két katonát pillantottak meg a folyosó végén, akiknek elég volt egyetlen pillantást rájuk vetni, hogy tudják, ők azok a szökött rabok, akiket keresnek.
– Megállni! – utasította őket az idősebbnek tűnő katona, miközben feléjük kezdtek rohanni.
Julian és Matthias szinte egyszerre fordult meg és lépett vissza a fal takarásába.
– Visszafelé? – kérdezte Julian, ahogy a már egyszer hátuk mögött hagyott folyosót kezdte szemlélni azt mérlegelve, vajon megéri-e visszafordulniuk és másik útvonalat keresniük.
– Arra nem mehetünk – rázta a fejét Matthias, aki pontosan tudta, hogy az útjuk átvezet azon a két katonán. – Remélem készen állsz. Most nem csak tettetni kell, hogy ütsz.
Julian egyetértően bólintott, majd támadásra kész pozícióba álltak a fal mellett.
Ahogy a két őr befordult a sarkon, szinte azonnal megtámadták őket. Még a lehetőségét is el akarták kerülni, hogy a két katona bármivel is próbálkozhasson. Tudták jól, fegyver híján ők vannak hátrányban. Ököl csapott arcba, térd vágott gyomorba, ahogy dulakodtak, de sikerült leszerelniük a két őrt, akik a földön elterülve végezték.
Matthias és Julian heves szívdobogással nézték a lábuk előtt fekvő alakokat. Következő akadály legyőzve, csak ez az egyetlen dolog lebegett a szemük előtt. Egyik lépés a másik után. Egyik probléma a másik után, és tudták, ha elég akadályt győznek le, a végén a szabadság várja őket. Magukhoz vették a katonák fegyvereit, aztán tovább folytatták útjukat.
– Jól vagy? – kérdezte Julian Matthiastól, miközben határozott tempóban haladtak. A fekete hajú csak felvonta az egyik szemöldökét, ahogy társára nézett.
– Jobban leszek, ha kijutunk végre innen – felelte, és Julian ebben teljesen egyet értett cellatársával.
Aztán, ahogy a következő kanyarba értek, és kikémleltek rajta, három másik katonával találták szemben magukat. Julian füle csengett, ahogy hirtelen egy lövés dördült el az üres folyosón, és az éles hang sokáig visszhangzott a falak között. Visszarántotta Matthiast a fal mögé, majd a korábban magához vett fegyverével ő is tüzet nyitott.
Fogalma sem volt, hány töltény lehet a tárban, de majdnem minden lövése talált. Az egyik katona őt is majdnem eltalálta. Szinte csak egy hajszálon múlt, hogy időben vissza tudott bújni a fal mögé. Aztán egyik katona esett össze a másik után, ahogy Julian elszántan lőtt feléjük.
Felnevetett, ahogy a megkönnyebbülés szétáradt a testében, miközben nekidőlt a falnak Matthias mellett, miután az utolsó őrrel is végzett.
– Mehetünk tovább? – pillantott aztán társa felé. De a korábban érzett elégedett öröme egy pillanat alatt szállt el, ahogy Matthias arcára nézett.
Az idősebb férfi a falnak dőlve állt, szemét fájdalmasan szorította össze, kezével pedig a hasát szorongatta. Ujjain át szivárgott a vér a golyó ütötte lyukon keresztül.
– A rohadt életbe – lépett mellé Julian, ahogy szemügyre vette Matthias sérülését. Ezek szerint azt az első lövést, mégiscsak túl későn vették észre, állapította meg. – Átment a golyó? – kérdezte aggódva, Matthias pedig szótlanul rázta meg a fejét. Julian tanácstalanul dőlt mellette a falnak.
Matthias pontosan tudta, hogy nem túl sok esélye van. Ha keresztül haladt volna a testén a lövedék, akkor is nagy esély van rá, hogy elvérzik. Csakhogy a golyó mélyen a hasába fúródva állt meg. Rideg tekintettel meredt a szemben lévő falra, és közben hallgatta maga mellett Julian fáradt szuszogását.
Akár akarta, akár nem, az együtt töltött időszak alatt, amit cellatársakként töltöttek, barátokká váltak. Sok közös volt bennük, és a vágy, hogy büszkévé tegyék a fiukat, csak egy volt ezek közül. Bár, ha teljesen őszinte volt magához, számára már semmit se tartogatott a jövő, ezt tudta jól. Csakhogy Julian más volt. Julian az az ember volt, aki valahol mélyen ő is lenni akart. Akinek van miért élni. Akinek van kiért megmenekülni. Neki nem maradt senkije, és ahogy ott állt a falnak dőlve, miközben hasfalából folyt a vér, csak arra tudott gondolni, vajon Cormac mit gondolna most róla? Ha nem próbálna megtenni mindent, hogy egy másik apának, akinek élete ugyanúgy kudarcokkal volt tűzdelve, akárcsak az övé, esélye legyen jövőt teremteni magának és a családjának?
– Gyerünk tovább – nyögte halkan, Julian pedig hitetlenkedve pillantott felé.
– Matthias…
– Indulás! – szólt újra rekedten, ahogy ellökte magát a faltól, és tovább indult.
Julian csendes léptekkel követte, tekintetét a férfi hátának szegezve. Oda sem nézett, ahogy átlépett a katonák teste felett.
Fogalma sem volt, mi járhat Matthias fejében, de ahogy a szökésük eredményességével kapcsolatban sem volt túl bizakodó, úgy az iránt sem volt túl pozitív, hogy Matthias sokáig bírja még ezt a tempót.
– Ki kell szednünk a golyót – szólt felé, de Matthias csak felhorkant, és ment tovább.
Egyik folyosót hagyták maguk mögött a másik után, és bár Matthias nem szólt semmit, Julian látta rajta, fájdalmai vannak. Léptei egyre hosszabbra nyúltak, lábait egyre nehezebben rakta egymás elé, háta pedig majdnem párméterenként görnyedt csak még jobban előre. Ha pedig pusztán a szirénák és a rájuk vadászó őrök nem nehezítették meg eléggé a dolgukat, az utánuk húzódó vércsepp ösvény minden bizonnyal le fogja leplezni őket.
– Megállni! – hangzott fel a hátuk mögött egy határozott hang, mire mindketten ijedten fordultak hátra. Egy katona állt nem messze tőlük lövésre kész fegyverrel a kezében. Julian csak azért tudott kitérni a lövés elől, mert az utolsó pillanatban Matthias elrántotta előle. Ahogy az idősebb férfi a mozdulattól a falnak esett és Julian aggódva utána nézett, a katona máris közelebb rohant, és a figyelmetlen szőkére vetette magát.
Julian gyorsan a földre került, és így, előnytelenebb helyzetből nem tudott a katona fölé kerekedni. Érezte, ahogy a katona újra és újra a testére üt, néha pedig az arcára is, és bár próbált védekezni, úgy érezte, hiábavaló. Már épp készült rá, hogy összeszedje minden maradék erejét, amikor a következő pillanatban valaki lerántotta róla a katonát, és a falnak taszította.
A katona meglepetten pillantott Matthias arcára, de az aztán egy erős mozdulattal megragadta a fejét, és a kőfalnak verte. Aztán újra. A katona tekintete egy pillanatra megremegett, aztán összeesett a fal mellett.
Julian a torkát is ért ütések miatt köhögve próbált talpra állni, miközben Matthiast nézte. Nem akart a padlón fekvő, mozdulatlan testre tekinteni.
– Köszönöm – nyögte lihegve, Matthias pedig térdre rogyott.
Julian a férfi után kapott, és vállán átrakva a férfi karját próbálta őt maga után vonszolni, de eddig is lecsökkent tempójuk csak még lassabbra váltott.
– Ne add pont itt fel nekem! – szólt Julian a társa felé, de Matthias nem felelt. Nem is volt biztos, hogy hallotta egyáltalán a másik szavait. Csak próbálta egyik lábát a másik után rakni, de minden mozdulat csak még nagyobb nehézséget okozott a számára, mint az előző.
Aztán, ahogy elérték a következő kanyart, fákat pillantottak meg a folyosó végén. Julian megkönnyebbülten lélegzett fel. Ha kijutnak, talán van még esélyük. De ez a talán, túl nehéz súllyal lebegett felettük.
Miután segített Matthiasnak megtámaszkodni a fal mellett, fogta a fegyvert, és a folyosó végét lezáró rácson lévő zárra célzott, aztán lőtt. A lakat a második lövésre adta meg magát, és a fémrács egy hangos nyikorgással nyílt ki előttük, utat engedve nekik a szabadság felé.
Matthias újra a szőke vállába kapaszkodott, és együtt léptek ki a holdfénybe. A fákat ezüstös fénybe borította a Hold, és Matthias elmosolyodott, ahogy felpillantott arra. Nem hitte volna, hogy újra látja még azt az ezüstös, csillagokkal teletűzdelt éjszakai égboltot, ami éveken át jelentette számára a tetőt a feje felett.
A következő pillanatban összecsuklott a térde, és megadva magát a fájdalomnak, újra a földre rogyott.
– Matthias – nyúlt utána Julian, de már nem bírta talpra állítani a társát. Az egyik fa törzse mellé segítette. Mögöttük, a börtön falai közül katonák kiabálása hangzott föl, és mintha egyre közelebbről szólt volna a hangjuk. – Matthias, mennünk kell!
– Nem megy – nyögte a fekete férfi, Julian pedig fáradtan zuhant mellé a földre. – Menj…
– Nem hagylak itt – ellenkezett azonnal, ahogy szinte mindent feladva pillantott a börtön irányába. Még nem tűntek fel a katonák.
– Akkor haljunk meg együtt? – szegezte neki a kérdést Matthias köhögve, és szájából vért köpött a kezére, de nem foglalkozott vele. Fogta a lopott fegyverét, és nehéz mozdulattal ellenőrizte a tárat még utoljára. – Várnak rád, Julian.
– De én így hogyan…
– Kérlek! Csak menj!
Matthias szinte könyörögve nézett barátja kétségbeesett arcára. Azt akarta, hogy Julian adja meg neki az esélyt, hogy egyszer az életében végre jó ember lehessen. Hiszen ez volt az, amit egész élete alatt sosem élhetett át, de szíve mélyén mindig is vágyott rá. Hogy hős lehessen. Hogyha kell, hősként hallhasson meg. Hogy egy napon, majd büszke legyen rá a fia, és amikor majd találkoznak a túlvilágon, felszegett fejjel nézhessen a szemébe.
Julian megértően bólintott, és még utoljára megszorította Matthias vállát. Tudta jól, nem érdemes győzködnie őt. Már nem. Döntött. Ő pedig fájó szívvel törődött ebbe bele. Az idősebb férfi könnyes szemmel nézett még utoljára az arcára, miközben kibiztosította fegyverét.
– Csak indulj el. Menj, és ne nézz vissza!
Julian bólintott, aztán felegyenesedett. Az első lépést megtenni volt a legnehezebb, de tudta jól, nem várakozhat tovább, és Matthiasnak hála, azt is tudta, merre induljon.
Már a fák sűrűjében volt, amikor meghallotta az első lövést. Fogalma sem volt, vajon Matthias vagy a katonák lőttek, de nem is számított. Csak haladt előre, feszes tempóban, és nem nézett hátra. Emeline felé haladt. A gyermeke felé. A jövője felé. A boldogság felé. Soha többé nem nézett hátra.
Jaaaaaj! Egyrészt örülök, hogy Juliannek sikerült megszöknie (egyelőre), másrészt viszont fáj a szívem Matthiasért 😔 Bár nem volt a kedvenc karakterem, és hát hozott néhány… megkérdőjelezhető (elég rossz) döntést, azért úgy érzem, a szíve a helyén volt, és csak segíteni akart másoknak, a gyerekeknek (nem mindig a legcélravezetőbb módon, de na).
Na de, kezdem az elejéről. Végre sikerült egy szökési tervet összehozniuk, még ha nem is úgy sült el, ahogy akarták. Az a szerencsétlen őr nem volt túl okos szerencsére 😅 Amikor az a lövés eldördült, már volt egy rossz érzésem, hogy lehet valaki meg fog sérülni 😔 Jaj 😔
De legalább Matthias a legvégsőkig segített Juliannek a szökésben ❤
Amúgy nagyon tetszettek ezek az akciójelenetek, a képek meg csak fokozták az izgalmakat, nagyon jók lettek!
A visszaemlékezős jelenet meg 🥺 Annyira cukik voltak Emeline meg Julian, ahogy így örültek a babának ❤ Sajnos nem tartott sokáig az örömük 😔 Legalább még pár napot hagyhattak volna nekik 😅
Na, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fog most Julian tenni… Gondolom meg akarja majd keresni Emeline-t, a kérdés, hogy honnan fogja megtudni, hogy hol van 🤔 Egyelőre legyen biztonságban, az a lényeg, de már nagyon örülnék, ha újra együtt lehetnének 🥺 Ők meg még nálam is jobban örülnének szerintem 😅
Várom a kövi részt! ❤
Örülök nagyon, hogy tetszett ez a rész. Bevallom, kicsit nehezen íródott meg, de így visszanézve már elégedett vagyok vele.
Akartam Juliannek egy ilyen részt, szegény amúgy is régen volt már. 😀 És hát azért nem fogadja ő el azt olyan könnyen, hogy akkor most ott sínylődjön a börtönben, mikor jobb dolga is lenne.
Mondjuk úgy, hogy ez a szökés sok apró véletlenen is múlt, de örüljünk nekik. Még ha sajnos Matthiasnak már nem sikerült.
Bevallom valahol én is sajnáltam őt, nem volt egy kifejezetten jó ember, de mindig úgy cselekedett, ahogy a szíve mondta neki. És szerintem neki az volt a megnyugvás a végén, hogy valamilyen formában azzal, hogy Juliant segítette, a végén jobb ember lehetett. Valamilyen formában mégis csak hőssé válhatott.
Julian valóban Emeline után indul, hogy honnan tudja? Hát Matthias tudja hogy régebben eljöttek kiszabadítani a lányt, hiszen eredetileg neki kellett volna mennie, Juliantől megtudta, hogy sikerrel is jártak. Azt is tudja, hogy hova tartottak, Julian pedig katona lévén valószínűleg tudja, hogy hol van ez a tábor. Szóval összerakták együtt. 🙂
Köszi, hogy írtál! 🙂
Na, már hiányoltam egy ideje Julian és Matthias szálát, most kaptak egy teljes részt, nem is akármilyet, izgalmasra sikerült ez a rész a szökéssel! Volt egy sejtésem, hogy végül nem együtt indulnak útnak. 🙁 Ha tippelnem kellett volna, azt gondoltam volna, hogy Matthias feláldozza majd magát Julianért, ezzel váltva meg magát (s tulajdonképpen ez is történt). A végét kicsit homályban hagytad, bár logikusan nézve kicsi az esélye a túlélésre: vagy a katonák lövik le, vagy a sérülésébe hal bele. Mert vagy ő lőtt, és valahogy elvonszolja magát biztonságba, majd valahogy kiműti a golyót és összevarrja magának a sebet (mivel, hogyan, meg egyáltalán… na), vagy esetleg pont arra jár egy jótevő; vagy pedig pedig a katonák nem ölik meg, hanem elfogják, visszaviszik és meggyógyítják (de van ő annyira értékes, hogy időt és erőforrást pazaroljanak erre?) Ugyanakkor valahogy stílusos lenne, ha életben maradna, és még legalább egyszer Albine-ék és Julian szemébe nézhetne a történtek (és a korábbi árulása) után. Szóval, kíváncsi vagyok.
Juliannek nagyon drukkolok, hogy mielőbb újra Emeline-nel és a babájukkal lehessen <3 Érzem, hogy sikerülni fog! Nagyon helyesek együtt, a közös visszaemlékezős jelenetük is gyönyörű lett. (Emeline pózai, arckifejezései külön jól sikerültek, csak úgy árad belőle valami kifinomult elegancia.) Nagyon tetszik ez a kicsit éteri, romantikus-melankolikus hangulat, ami körüllengi őket, olyan igazi "álompár". Várom a következő részt! 🙂
Bizony, én is hiányoltam már őket, úgyhogy kaptak egy teljes részt most. Örülök, ha tetszett és izgalmasnak találtad, ezt egy kicsit nehezen hoztam össze, de így visszanézve már elégedett vagyok vele.
Matthias valóban valamilyen formában feláldozta magát – mert amúgy itt ő tényleg meghalt, hiába homályos a vége. Én úgy gondoltam, szép vég lenne neki, ha azok után a tényleg nem mindig jó döntések után most mégis úgy halhatna meg, ahogy mindig is élni akart. Jóként, hősként, akire büszkék. Ezt azért meg akartam adni neki, és így Julian is megszabadulhatott végül.
Ő pedig biztos mindent meg fog tenni, hogy eljusson hozzá, kérdés, hogy vajon sikerül-e neki. Azért tudjuk, hogy az erdő se túl biztonságos, ráadásul szökött rabként meg pláne.
Én is nagyon szeretem azt a visszaemlékezős jelenetet. 🙂 Azt írtam meg először ebből a részből, és alig vártam, hogy forgathassam. Örülök, hogy tetszett.
Aztán meg szorítsunk, hogy ez pár végre tényleg boldog legyen.
Köszönöm, hogy írtál!
Áhá, akkor nem véletlenül kaptunk egy kis Julian Matthias morzsát az előző részben. Megalapoztad a mostani részt. Megleptél, nem gondoltam volna, hogy egy teljes részt kapunk, amit nekik szentelsz, de milyen jól tetted! Nekem teljesen olyan volt olvasni ezt a részt, mintha valami akciófilmet néztem volna. Szerintem nagyon jó felépítetted a részt. Kellőképpen izgalmas és akciódús volt. Egy pillanatra elgondolkoztam rajta, hogy na persze milyen könnyen leszerelték az őröket, de aztán eszembe jutott, hogy ja de ők amúgy nem akárkik, azért mind a két férfi katona volt és nem is akármilyen, szóval én elhiszem, hogy ilyen jól állták a sarat. Sajnos nem elég jól, mert ugye szegény Matthias nem élte túl. Azt hiszem a második részes kommentemnél megjegyeztem, de lehet álmodtam vagy csak privátban mondtam, de szerintem említettem, hogy ha Matthiasnak csupán annyi lesz a feladata, hogy majd segítse Juliant akár a halála árán is, akkor hát már nem volt ott hiába. Én nagyon nem kedveltem már Matthiast, de ezzel a tettével sikerült jobb fényben feltűnnie előttem. Ha lehet ilyet mondtani, szerintem nagyon felemelő halált írtál neki,amiben valamelyest azért megtisztult, Cormac is büszke lenne rá.
Juliannek meg nagyon szorítok, hogy megtalálja Emeline-t, és láthatja majd a gyermekét. Én mindenesetre szorítok neki nagyon, sőt érzem, hogy sikerülni fog neki. Nem is lehet másként, már nem is haragudj 😀
Fogadd elismerésemet ezúttal is a képek tekintetében is. Nagyon remek mozgalmas képek születettek, amik kellőképpen átadták a helyzet feszültséget.
Tudod min gondolkoztam el, hogy ez a kapu, amin kimentek, ez ugyanaz, ahol Emerson elengedte Albine-t?
Várom a kövi részt! 🙂
Nem-nem 😀 Mindennek oka van. Minden apróságnak. Sokat gondolkodtam azért azon, hogy kell-e ennek egy egész rész de így visszanézve én már úgy látom, jó volt. Mert egyrészt örülök ha elég izginek sikerült, másrészt ki akartam kicsit jönni a korábbi helyszínről. Amúgy ezt a részt elég nehezen hoztam össze, talán pont ezért is, kicsit halogattam is, hogy jó majd megírom úgyse kötődik annyira a főszálhoz, végül egy kávézóban írtam meg. Úgyhogy már csak azért is szeretem ezt a részt.
És hát igen, ők azért vérbeli katonák, Matthias szépen lépkedett is felfelé a ranglétrán, nem véletlen volt ő ott, ahol, Julian meg… Hát láttuk már, hogy ő egy vadállat sokszor. 😀 De ez most jól jött. Kivéve persze Matthiasnak. Akinek igen, valahol ez volt a feladata, segíteni Juliannek, így elérte a boldog megnyugvást. Talán fel is szabadult ettől a sok rossz dologtól, amiket tett élete során, vagy legalábbis az ő lelke megnyugodott ettől.
Szoríts bizony Julianért, őszinte leszek, ráfér. 😀 De meglátom mit tehetek azért a családi nagy találkozásért. Megérdemelnék, az már biztos.
Örülök, hogy tetszettek a képek is, próbáltam a lehetőségeimhez mérten akciódúsra csinálni őket, örülök ha ez sikerült. És igen, jól kiszúrtad, ez bizony pontosan az a kapu, ami az első évad végén volt. 🙂 Fontos helyszín ez.
Köszönöm, hogy írtál! <3