“What happens when the fear decides, that this is a losing fight.
Does it just surrender?”

– Mondani szeretne valamit? – hajolt közelebb a rácsokhoz Cortez, és Emeline szemébe fúrta szigorú tekintetét, aztán suttogva folytatta. – Vagy netán kérni?

Emeline saját magával küzdött. Nem volt helyes, amit tenni szeretett volna, de Solomon valóban nem hazudott neki, és tudta jól, hogy abban is igaza volt, hogyha bármi esély is van arra, hogy Julian valaha is visszatérhet hozzá, az Cortez kancelláron fog múlni. Csak azzal nem volt tisztában, vajon milyen árat kell majd ezért fizetnie.

– Azt akarom, hogy szabadon engedje.

Cortez gúnyos kacaja élesen csattant fel a sötétben, és Emeline-t kirázta a hideg a hangtól. Egy pillanatra úgy érezte magát, mint amikor ő volt a férfi foglya, pedig most fordított helyzetben voltak. Hogyan képes akkor Cortez mégis elérni, hogy rettegjen tőle?

– Engedjem el? – kérdezett aztán vissza a kancellár gonosz mosollyal az arcán, majd önelégülten rázta meg a fejét. – Nagyon nincs olyan helyzetben, hogy bármit is kérjen tőlem, kedvesem.

– Szabad lesz valaha?

– Ha ez tőlem függ, akkor nem – adta meg a könyörtelen választ Cortez, Emeline pedig csalódottan hátrált egy lépést. – Ne búsuljon, nem a maga hibája. Az az igazság, hogy kifejezetten élvezem Julian Tobin társaságát. Akármikor unatkozok, ő tudja leginkább feldobni a hangulatom. Tudja, miért van ez? Mert nem számít, hogy mennyire bántom, sosem adja fel. Elképesztően szórakoztató, ahogy látom a szemében, hogy még a legkínzóbb agóniában is magára gondol.

Emeline szíve vadul kalapált a mellkasában, ahogy hallgatta a férfi szavait. Talán egy apró része megnyugodott volna akkor is, ha megtudja, hogy meghalt a férfi, mert akkor legalább nem szenvedne tovább. De tudván azt, hogy nem csak hogy rabságban tartják, de még kínozzák is, felért számára egy pofonnal. Ismerte már annyira a férfit, hogy tudja, sosem fogja feladni, de nehezen viselte a gondolatát annak, hogy miatta viseli el Julian az összes szörnyűséget.

– Mit kellene tennem azért, hogy megkímélje az életét és szabadon engedje? – kérdezte halkan, de nem nézett a kancellárra. Nem akarta látni azt a meglepett, de kegyetlen kárörömöt a tekintetében.

– Talán lenne egy bizonyos dolog – gondolkodott hangosan a férfi, miközben végig húzta tenyerét a rácsokon. – Ámbár nem tudom, hogy hajlandó lenne-e erre az életéért cserébe.

– Vissza akarom kapni, legyen az ára bármi – felelte, és bár próbált erősnek tűnni, hangja inkább volt óvatos, mintsem határozott.

– Akkor bizonyítsa be! Engedjen el. Szabadságot szabadságért…

Emeline nem volt ostoba. Pontosan tudta, mit fog kérni Cortez Julian szabadságáért cserébe. Pontosan tudta, milyen döntés elé fogja állítani. De hogy mit keresett ennek tudatában mégis ott, Cortez cellájánál? Ő maga sem tudta igazán, de szúrni kezdték a szemét a könnyei.

– Kérjen bármi mást – szipogta, de Cortez csak a fejét rázta.

Elszántan nézte a lányt, és azt találgatta, vajon mennyire mélyre kell még löknie a kétségbeesésbe, hogy megtegye, amit kér. Afelől nem volt kétsége, hogy Emeline hajlandó lenne rá, de kizárólag a megfelelő célért cserébe.

– Ez az ajánlatom – felelte aztán. – Segítsen megszöknöm és elengedem. És hogy lássa, milyen kegyes vagyok, azt is hagyom neki, hogy visszatérjen magához, és nem ölöm meg abban a pillanatban, ahogy szabad emberként elhagyja a celláját.

– Ezt nem szabad megtennem – pillantott fel riadtan Emeline, Cortez pedig közelebb hajolt a rácsokhoz, és suttogóra fogta.

– Pedig meg tudná, nem igaz? Olyan egyszerű volna. Egy apró mozdulat, maga pedig visszakapja őt. Tényleg akkora kérés ez, Emeline?

– Nem lehet…

– Ugye tudja, hogy én még mindig a maga kancellára vagyok? Én vagyok az, akinek felel. Azok az emberek odakint? Ők senkik.

– Menedéket adtak – ellenkezett Emeline, mire Cortez újra felnevetett.

– Menedéket? Valóban? Vagy csak felhasználják a saját hazája ellen, erre sosem gondolt még? Ide gyűjtenek mindenkit, aki túl gyönge, aki fél, de végeredményben, ha elég ideig csinálják, Preaven veszíteni fog. Ezt szeretné? Egy vesztes országba szeretne visszatérni, ahol elvesztette mindenét? Azt hittem sokkal okosabb ennél. Maga az egyik legvagyonosabb ember Preavenben, és most el akar veszíteni miattuk mindent csak azért, mert úgy érzi, menedéket adtak magának?

– Maga miatt volt szükségem rá.

– Meglehet – helyeselt a férfi. – De ez köztünk sosem volt személyes ügy, ugye? Csakis miattuk történt. Emerson miatt és a fia miatt. Amiatt a szajha miatt, amelyik megölte a fiamat. Akik miatt Julian továbbra is ott van, maga pedig itt. De tudja mit? Nem számít, mert talán mégse ér ennyit magának Julian élete. Úgyhogy talán amikor hazatérek, majd meglátogatom. Elmesélem neki ezt a kedves beszélgetést, és hogy inkább magára hagyta őt, mintsem hogy segítsen a hazáján.

Emeline könnyei megállás nélkül potyogtak, ahogy a férfit hallgatta. Tenni akart valamit, segíteni. De ilyen áron nem tehette. Mégis megrémítette a tudat, hogy valahol mégis igazat adott a férfinek. Ő maga senkinek nem ártott, csak elszenvedője volt a gyötrelmes körülményeknek. Ettől a gondolattól pedig, ami Cortez miatt most fészket rakott a szívében, legszívesebben arcon köpte volna saját magát. Az ajtóig hátrált, keze már a kilincsen volt, amikor Cortez halkan folytatni kezdte, ő pedig nem volt képes nem rá figyelni.

– Lássa be Emeline, hogy akár így akár úgy, de előbb-utóbb kiszabadulok innen. Úgyhogy ennek a gondolatnak a birtokában talán mérlegelhetné a helyzetét, és megpróbálhatná megragadni ezt a lehetőséget. Akkor legalább kapna is valamit cserébe, mert általában szavatartó ember vagyok.

– Mi lenne a biztosíték rá, hogy most is megtartaná a szavát?

– Meg kell bíznia bennem, mint ahogy nekem is meg kell bíznom magában. Csak egy apró mozdulat, gondolkodjon így. A gyermeke jövőjéért megéri, nemde?

Emeline lehunyta a szemét. Egy szőke kislányt látott maga előtt, ahogy a házuk mögött húzódó dombokon szaladt lefelé. Körülötte megannyi frissen nyílt színes virág nyílt, és a kislány nevetve szaladt egy férfi felé, akinek ugyanolyan szőke fürtjei voltak. Julian azonnal felkapta a lányt és a magasba emelve pörgette meg, elképzelt kacagásuk pedig megtöltötte Emeline szívét.

Elhúzta a kezét a kilincsről, és a falon lévő kapcsolóra pillantott. Valóban milyen egyszerű volna. Még akkor is a fülében csengett az elképzelt jövőjük édes nevetése, amikor odalépett, és ujjai a kapcsolótáblán lévő karra kulcsolódtak.

Az összes levegőt kifújta a tüdejéből, ahogy lassan lenyomta a kart. Könnyes szemmel nézte a saját kezét, ahogy még mindig azt szorongatta, miközben mögötte lassú nyikorgással kinyílt a cella ajtaja, és Cortez kilépett rajta.

– Ne búsuljon – sétált Emeline mögé, aki még mindig lehajtott fejjel álldogált ugyanott. – Jól döntött.

– Kérem, ne bántsa őket! Ártatlanok vannak itt. Csak menjen – kérte Emeline halkan, ahogy végül Cortez felé fordult. A kancellár elgondolkodva pillantott a könnyáztatta arcra, aztán szánakozva megrázta a fejét.

– Tudja, kedvesem, ez a gond az alkukkal. Legközelebb állapodjon meg előre a feltételeiről – javasolta gonosz mosollyal az arcán, majd az ajtóhoz lépett.

– És Julian? – szólt utána Emeline, mire a férfi megtorpant. – Szabadon engedi?

Cortez gonosz mosolya még kegyetlenebbé vált, ahogy a válla felett a lányra pillantott. Emeline azonnal megrettent tőle, és a szívébe férkőző rettegés csak fokozódott.

– Nincs rá szükség – rázta meg a fejét a férfi. – Már megszökött. Legyen ez a második lecke az alkukról. Mindig legyen tisztában a tényekkel. Most pedig, ha megbocsát, meg kell keresnem valakit.

Cortez aztán kitárta az ajtót, és miután kikukkantva rajta megállapította, hogy a folyosó üres, óvatosan kilépett a teremből, magára hagyva a kétségbeesett, szőke lányt. Emeline mozdulatlanul nézte az ajtót, amin keresztül a kancellár távozott, és a férfi nélkül is képes volt megfogalmazni magában a harmadik megtanult leckét. Soha ne köss alkut olyasvalakivel, akitől félsz. Megremegett a lába, és majdnem a földre rogyott, ahogy rázuhant a felismerés. Egy szörnyeteget engedett szabadon.

*

Albine nem bírt elaludni. Miután egy órán át eredménytelenül forgolódott az ágyában, inkább kikászálódott belőle, aztán még vetett egy bánatos pillantást Aimes szuszogó testére mielőtt kisétált a szobából. Csendesen kukkantott be húga szobájába is. A lány békésen aludt Jamal ölelésében. Elmosolyodott, ahogy rájuk nézett, majd magukra hagyta őket, ő pedig kilépett a házból.

Hűvös ám tiszta este volt, és ahogy mélyen beszippantotta a hűs levegőt, libabőr futott végig a karján. Valahogy ahogy ott állt, egyedül a csendes sötétségben, úgy érezte magát egy pillanatra, mintha az egész világon csak ő egyedül létezne. Szokatlan módon megnyugtató érzés volt számára. Felszabadító. Fájó szívvel nézett hátra a ház felé. Súlyos teherként nyomta a szívét a múltja és annak minden következménye, amit viselnie kellett neki, és minden embernek, akit szeretett.

Ahogy újra körbe pillantott a táborban, mozgásra lett figyelmes a feléjük nyíló barlangjárat bejáratánál. Csak egy pillanat erejéig tartott, de mintha egy fehér árnyékot látott volna elsuhanni a sötétben. Egy fehér hajú alakot, aki egyszerre tűnt szokatlannak ugyanakkor furcsán ismerősnek. Kíváncsi léptekkel indult el felé, és igyekezett figyelmen kívül hagyni idegesen dörömbölő szívverését.

Mire a barlang szájához ért, már nyoma sem volt az alaknak. A fáklyákkal megvilágított járatban megnyúló árnyékoktól néha ijedten rezzent össze, a korábbi libabőr pedig végigfutott a gerincén. Érezte, hogy valami nincs rendben, de tovább sétált. Egyik lépést tette meg a másik után, izzadt kezét pedig felsőjébe törölte, attól remélve bátorítást. Aztán, ahogy elkanyarodott és belátta a következő folyosót, dulakodásra lett figyelmes.

Az ismeretlen, ősz alak egy fiatal őrrel verekedett. Albine-nak földbe gyökerezett a lába, ahogy észrevette őket és ijedten nézte végig, ahogy az idősebb férfi a földre viszi a másikat. A fiatalabb aztán csak mozdulatlanul hevert a porban, és legyőzője ellenállás nélkül vette magához fegyverét. Albine hátrált egy lépést, ahogy a férfi aztán felé fordult.

Cortez állt vele szemben megingathatatlan elszántsággal az arcán, és egy lövésre kész pisztollyal a kezében. A kancellár nem habozott, szinte azonnal lövésre emelte a karját, és meghúzta a ravaszt. A golyó elképesztő sebességgel húzott el Albine feje mellett és csapódott a barlang falába. Albine azonnal sarkon fordult, és rohanni kezdett, de még volt annyi lélekjelenléte, hogy ráüssön a mellette lévő kapcsolóra miközben megfordult, a következő pillanatban pedig kürtök éles hangja hasított a csendbe.

Aimes riadtan ült fel az ágyban a hirtelen felvisító hangra. Egy rövid ideig értetlenül pislogott maga elé, ahogy próbálta értelmezni a valóságát az álmok után, aztán ahogy Albine ágya felé pillantott, szinte azonnal kitisztult az elméje. Felpattant, és ahogy kirobogott a szobából, majdnem beleütközött a hasonlóképpen felriadó Jamalba és Novába.

– Mi történhetett? – kérdezte a fekete férfi azonnal, majd ahogy elnézett Aimes válla felett, idegesen nyelt egyet. – Hol van Albine?

– Fogalmam sincs – rázta a fejét Aimes aggódva.

– Mi a fene van már megint? – csoszogott ki Liya is álmosan, majd ahogy végigmérte a két feszült férfit, ő is elkomorodott. – Mi történt?

– A rohadt életbe – szakadt ki Jamalból haragosan, majd magára kapta a ruháit és kirohant az ajtón.

Aimesnek csak egy pillanatig tartott, hogy felocsúdjon a döbbenetből, és a férfi után szaladjon. Bár az ajtóból visszafordulva még nyugalomra intette a két lányt, saját magát nem volt képes megnyugtatni. Szinte a bőre alatt érezte a feszültséget, amit abban a percben Albine hiánya okozott számára. Odakint egyre több ember alakja bukkant elő és mind azt találgatták, mi okozhatta az éjszakai riasztást.

Aimes elég hamar beérte fekete barátját, majd szinte egyszerre rontottak be a barlangjárat bejáratán.

Néhány őrszem máris fel-alá rohangált a járatban ugyanazt találgatva, mint amit ők. Jamal leszólított egy mellette elsiető katonát, de az még csak rá sem nézett, olyan elszántan igyekezett valahova.

– Gyere! – szólt aztán Aimes Jamal felé, ahogy maga után kezdte húzni, beljebb a barlangba.

Nem kellett sokat haladniuk, hogy Solomonra találjanak.

Az ősz férfi a következő folyosón guggolt egy falnak döntött őrszem mellett, akinek vérző fejéhez szorosan nyomtak egy átázott rongyot. Solomon halkan kérdezgette a sebesült férfit, ahogy melléjük értek.

– Mi történt? – szegezte neki azonnal a kérdést Jamal.

– Ezt próbálom kideríteni – felelte az idős férfi, de nem nézett fel a párosra. Továbbra is csak a fiatal katonát nézte, aztán bátorítóan megpaskolta annak lábát. – Elvitte a fegyvert is?

– Igen – nyögte a férfi, mire Solomon beletörődve lehajtotta a fejét.

– De egyedül volt? – kérdezte újra.

– Igen – jött az újabb halk válasz. – De ránk talált egy lány. Talán ő riasztott.

– Rendben van, köszönöm, Micah!

Solomon lassú mozdulattal egyenesedett fel. Talán a kora miatt, talán csak azért, hogy minél később kelljen Aimes és Jamal kérdéseire felelnie. De a két férfi továbbra is elszántan állt mellettük, válaszokat várva.

– Úgy tűnik, az egyik rabnak sikerült megszöknie – kezdte megfontoltan Solomon rájuk pillantva. – Fegyvert szerzett, és talán még itt van valahol. Próbáljuk megkeresni.

– Melyik rab? – kérdezte Aimes azonnal hol Solomonra, hol a földön ülő őrszemre nézve.

– Cortez kancellár…

Aimes elsápadt, ahogy meghallotta a választ. Mert ha Cortez szabadon járkál a barlangokban egy töltött fegyverrel a kezében, akkor…

– Milyen lányról beszéltél? – hallotta meg aztán Jamal erős hangját maga mellől, aki a katonát nézte türelmetlenül, és tőle várt választ. – Albine Ashmore volt az?

A Micah-nak nevezett próbálta felidézni a pillanatot. Csak egy rövid ideig látta a lányt, aztán szinte azonnal a földre került, de ismerte már annyira a vele együtt beosztott őrszemeket, hogy felismerje őt.

– Igen – bólintott végül a fiatal férfi.

Jamal azonnal Aimesre kapta a tekintetét, de ő csak üres tekintettel meredt a katona arcára. Aimes úgy érezte, mintha víz alá nyomták volna a fejét. Csak messziről hallotta, hogy barátja őt szólongatja, de ő csak Albine-t látta maga előtt. A félelem, ami átjárta, semmihez sem volt fogható. Mintha őt magát szorították volna satuba, és bármelyik pillanatban összeroppanhatott volna. Aztán feleszmélve riadt döbbenetéből ellépett a többiek mellől, és gondolkodás nélkül rohant beljebb a barlangokba.

– Albine!? – üvöltött kétségbeesve a lány után többször is, ahogy feldúltan próbált a nyomára bukkanni. Ám Albine nem hallotta meg őt. Túl távol voltak egymástól.

Albine egymás után rótta a folyosókat azt remélve, hogy épp csak annyival legyen gyorsabb a kancellárnál, hogy az ne érje utol, amíg biztonságos helyre nem jut. De azt is tudta, hogy ő hiába próbált biztonságos helyet keresni, már egyetlen lehetőség sem jutott eszébe. Hiszen hova futhatna, ahol a férfi nem talál rá?

Hol közelebbről, hol messzebbről hallotta a kancellárt, ahogy őt követte. A férfi néha utána is kiáltott, és minden alkalommal ijedten rezzent össze tőle. Most először érezte azt, hogy nem menekülhet tovább. Hova rejtőzhetne előle, miközben ott volt a nyomában? Azt is pontosan tudta, hogyha elkapja, akkor mindennek vége. A férfi nem lesz kegyes hozzá. Miért is lenne az? Hiszen pontosan tudta, hogy a tettei következményei egy napon utolérik majd. Csak remélte, hogy még van ideje. Talán tévedett, és ez a tévedés, most szomorúsággal töltötte meg a szívét.

Ahogy egymás után fordult a következő járatra, az egyik kanyar végén szokatlan világosságot látott a távolban. Akár a hófehér fény, akár egy jelzés, olyan volt számára. Arra indult tovább.

Ahogy Albine elérte a barlangfolyosó végét és kiszaladt a járaton, hirtelen a szabad ég alatt találta magát. A vöröslő sziklát beragyogta a Hold fénye, és ahogy felpillantott, csillagok milliói tekintettek vissza rá odafentről. A szikla pereméhez sietett és lepillantva, a szakadék alján egy folyót látott, ami visszaverte a csillagok fényét. A víz háborítatlanul hullámzott odalent.

– ASHMORE!

Cortez dühös hangja túl közelről érkezett, és ahogy riadtan megfordult, a kancellárt látta kilépni a járaton. Ugyanott, ahol egy perccel korábban ő maga is a szabadba érkezett. A férfi elég gyorsan felmérte a helyzetét, aztán kegyetlen elégedettséggel állapodott meg tekintetével Albine arcán. Kezében a pisztolyt szorongatta.

– Innen nem menekülhetsz – szólt felé Cortez dühös arccal. – Milyen érzés a tudat, hogy meg foglak ölni? Félelmetes? Most legalább átéled azt, amit a fiamnak kellett.

– Rhydian nem félt…

– Tessék?

– Tudja mi a különbség Rhydian és köztem? Hogy a maga fiának az utolsó pillanatig eszébe sem jutott, hogy valóban képes leszek rá. Nekem viszont kétségem sincs, hogy maga képes rá, és mégis tudja mi az érdekes? Hogy én sem félek.

Bár Albine őszintesége önmagát is meglepte, rá kellett jönnie, hogy bár valóban nem félt Corteztől, az egyetlen, amitől továbbra is rettegett az volt, hogy a halála milyen fájdalmat okoz majd a szeretteinek.

Húga arcát látta maga előtt, aki apjuk halála után azzal a reszkető, riadt arccal nézett rá. Ahogy vigasztalnia kellett, pedig ő is arra vágyott csak, hogy valaki átölelje és megnyugtassa. Aztán Jamalra gondolt, akit szinte bátyjaként szeretett. A férfi már elveszítette az egyik testvérét, ez mégsem olyan érzés, amihez hozzászokhat az ember. Ha pedig elveszíti őt is, vajon lesz ereje tovább vigyázni Novára? És vajon Liyára? Képes lesz nem feladni? Aimes pedig…

Aimesre gondolnia felért egy tőrrel, ami kegyetlenül szúródott a szíve közepébe. Vajon tovább tudna lépni? Vajon tudna ugyanúgy szeretni, mint eddig? Vajon boldog lenne még?

Ahogy erre gondolt, könnyek szöktek a szemébe. Mert bár félelemmel töltötték el ezek a gondolatok, közben reményt is adtak neki, hogy nélküle talán mindenki olyan életet élhet, amelyet érdemel. Húga egy napon hazatérhet, és nyugodt életet élhet Jamallal az oldalán. Biztonságban nevelhetik fel a jövőbeli gyerekeiket. Aimes pedig boldog lehet valaki másnak az oldalán, aki talán megadhatna neki mindent, amire ő képtelen volt.

– Albine!? – hallotta meg aztán Aimes elkeseredett kiáltását a barlangokból, ahogy utána kutatott szüntelen.

– Pont időben – szólt felé Cortez, ahogy ráemelte a fegyvert szorongató karját, de Albine nem nézett a kancellárra. Még látta, ahogy Aimes ijedt arccal jelenik meg a barlang kijáratánál, a következő pillanatban pedig egy hangos lövés riasztotta meg az éjszakát. Már nem félt a haláltól. Úgy várta annak sötét leplét, akár a feloldozást.

Albine először nem érzékelte a fájdalmat. Lassítva látta maga előtt, ahogy Aimes felordít, de nem is hallotta a hangját, aztán felé kezdett rohanni félrelökve Cortezt. A kancellár még vetett rá egy elégedett pillantást, aztán eltűnt a barlangban, mielőtt bárkinek is feltűnt volna, mit tett.

Albine azonban, ahogy a következő pillanatban átjárta a mindent elsöprő fájdalom a mellkasát, hátra tántorodott. Lába megingott, ahogy a szakadék szélére lépett, és még látta Aimes ijedt arcát, ahogy felé nyúlt. De már hiába kapott utána. Albine fáradt fájdalommal zuhant a mélybe.

Aimes gyönyörű kék szeme, és a csillagok fénye volt az utolsó, amit látott, mielőtt elnyelte volna a folyó…

17. rész – Minden és semmi