“As the sun goes down, just beyond the sea,
the time is now goodbye from me.”

Dharma Greyson szótlanul ült a székében. Hátát lazán a szék háttámlájának vetette, egyik lábát átrakta a másikon, karjait pedig az asztalon nyugtatta néha egyet-egyet koppantva a kemény fára. Percek óta hallgatta azt a szitkokkal és rágalmakkal megtűzdelt indulatos monológot, amit Vincent Emerson kancellár – váratlan felbukkanása után az irodájában – rázúdított.

Nem vágott közbe. Hagyta, hogy a férfi kiadja magából minden fájdalmas gondolatát, hiszen tudta jól, amíg nem teszi meg, hiába is próbálna vele értelmes keretek között szót érteni.

Két nap telt el azóta a nap óta, hogy Albine Ashmore meghalt. Ez a két nap úgy telt el Emerson számára, mint egyetlen fájdalmas masszává összeolvadó órák halmaza. De nem volt ezzel egyedül. Aimes, Nova és a Harris család tagjai is szinte szürkévé váltak ezalatt a két nap alatt. Amikor pedig úgy érezte, összeszedte önmagát annyira, hogy beszéljen a darnouthi vezetővel a történtekről, amint megpillantotta Dharmát, belső feszültsége gond nélkül tört a felszínre. Szóba hozta Albine-t, Cortezt, a saját közös céljaikat, az eltérő vágyaikat és azt a preaveni rendeletet, ami mindent megváltoztatott. Ami mindent tönkretett.

– Miből gondoltad, hogy jó ötlet lesz ezt eltitkolni előlem? – fejezte be aztán Emerson indulatosan.

– Végeztél? – szaladt magasba Greyson szemöldöke, majd amikor nem kapott választ, csak egy bosszús pillantást, folytatta. – Megértem a frusztrációdat, Vincent, ugyanakkor észrevehetnéd, hogy kivel beszélsz.

– Szerinted érdekel még a te befolyásos személyed? Azt hittem, hogy együtt dolgozunk, hogy közös céljaink vannak. Azokkal mi a helyzet ezek után? Hogy bízzak meg valakiben, ha pontosan tudom, hogy az nem bízik meg bennem?

– Kiváló kérdés, nem is vártam volna kevesebbet tőled – hajolt előre Dharma, és rákönyökölt az asztalra. – De egy pillanatra szemléld ezt az egészet egy másik szempontból. Megegyeztünk, hogy támogatni foglak politikailag, anyagilag vagy ahogy szükséges, ha segítesz nekem megnyerni ezt a háborút, igaz? De ez nem jelenti azt, hogy nekem nem kell meghoznom a saját döntéseim vagy megtartanom a saját titkaim.

– Akkor attól tartok ez az egyezség mégsem fog működni a részemről – vágta rá Emerson.

Sok mindent hajlandó lett volna megtenni a hazájáért, de bizonyos emberek feláldozása nem szerepelt ezek között.

– Ne legyél ostoba, Vincent – rázta a fejét a nő, mire Emerson csak dühösen felcsattant.

– Jogom volt tudni róla! Az én hazámról is szó volt, az én otthonomról.

– Már így is túl sok mindenhez van jogod ebben az országban, nem gondolod? Az én otthonomban – tette hozzá Dharma. – Egyébiránt nem igazán világos számomra mi a problémád pontosan, hiszen idővel megtudtad.

– A problémám? – kérdezett vissza közelebb lépve a nőhöz, de az rezzenéstelenül állta a pillantását. – Az a problémám, hogy te szövetséget vársz tőlem, miközben nekem egy foglyul ejtett preaveni kancellártól kellett megtudnom, hogy mi folyik az országomban.

– Nos, a lánytól is megtudhatta volna, nemde? Nem én vagyok az egyetlen, aki nem tájékoztatott, úgyhogy ne tegyünk úgy, mintha ez egyedül az én felelősségem lenne. Átadtam az információt annak az embernek, akinek az szólt. Hogy ő mit kezdett vele, már nem rajtam múlt.

– Meglehet, de ha előbb megtudom, akkor talán még ma is élne – vágta rá Emerson dühösen, és dühe abban a pillanatban épp annyira szólt Dharmának, mint Albine-nak.

– Vagy talán nem. Ezt már sosem tudjuk meg – felelte halkan a nő, miközben összehúzott szemmel mérte végig a férfit. Olyan mértéktelen harag és keserűség áradt belőle, amivel csak nagyon ritkán találkozott.

– Lehetsz rám dühös a döntésemért, Vincent. Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok a legkönnyebben kezelhető ember. Azt is tudom, hogy nem vagyok kifejezetten kedves sem, és sokszor teljesen őszinte sem vagyok nagyon sok dologgal kapcsolatban. De tudod, hogy ezzel szemben mi vagyok én? Egy vezető. És mint olyan, néha nehéz döntéseket kell meghoznom. Nem magam miatt vagy azért, amit én akarok, hanem annak érdekében, ami a legjobb a hazámnak. Mi ketten rengeteg dologban különbözünk, de úgy vélem, ebben az egyben nagyon is egyformák vagyunk. Vagy netán tévednék? – kérdezte, aztán felkelt a székből és férfihez sétált.

Emerson tudta, hogy Dharmának igaza van. Mint kancellár legalábbis hasonlóképpen gondolkodott, csakhogy mint ember, néha kénytelen volt megkérdőjelezni önmagát. Túl sokáig volt számára minden egyértelműen fekete vagy fehér, azonban az elmúlt időszakban mintha ez a két oldal összemosódni látszott volna.

– Árulj el valamit! – folytatta aztán a nő. – Azért vagy dühös, amiért úgy véled, hibát követtem el vagy azért, amiért elvesztettél valakit, akit szerettél?

Emerson leroskadt a mellette álló székbe. Talán mindkettő miatt haragos volt, de nem tudta eldönteni magában, melyik miatt érzett nagyobb dühöt. Dharma hozzá lépett, és a vállára tette a kezét.

– Részvétem a lány miatt, Vincent. Reméltem, hogy más lesz a végkifejlet. Hidd el, őszintén reméltem. Minden veszteség fájó, de nekünk fel kell állnunk és tovább lépni, mert ezt teszi egy vezető. Hátra hagyjuk a fájdalmat és arra gondolunk, mit tehetnénk, hogy ugyanez a jövőben másokkal ne történhessen meg.

Emerson pontosan tudta mit kellene tennie, hogy ez másokkal tényleg ne történhessen meg, de ahhoz a kezei közé kellett volna kaparintania Cortezt. A férfi azonban, miután bevégezte bosszúját, elmenekült.

– Rátaláltak már a katonák? – kérdezte aztán halkan, és érezte, ahogy a nő keze elhagyja a vállát. Greyson visszasétált az asztala mögé, és leült a férfivel szemben.

– Egy ideje már elvesztettük a nyomát. Túlságosan ügyesen leplezi magát – vallotta be a nő, és válasza nem igazán lepte meg a férfit. Sokat jártak a gondolatai az elmúlt napok eseményein.

– Kezdem azt érezni, az egyetlen oka, hogy akár egyszer is el tudtuk kapni az volt, mert ő így akarta – mondta a nőnek, és Dharma egyetértően bólintott.

Talán mindketten alábecsülték Cortez kancellárt és a képességeit, pont ahogy a motivációit. Ám a történtek után, Emerson rájött, túl sokat volt távol az otthonától. Hiszen Dharmának igaza volt. Azon kell dolgoznia, hogy a Cortez félék ne vethessenek árnyékot többé arra a hazára, amit ő a sajátjának érzett, ezt pedig ilyen távolról már nem volt képes megtenni.

– Úgy érzem, itt az ideje, hogy hazatérjek.

– Remek ötlet – helyeselt Dharma. – Szörnyen sok dolog történt az elmúlt hetekben, és jobb lenne átköltöztetni a bázisunkat. De továbbra is nekem felelsz, Vincent. Én adok utasítást az embereknek. Ez világos?

– Egyelőre – pillantott fel a nőre komoran. – De ha megtalálom Cortezt, nem fogok engedélyt kérni, hogy a pokolra küldjem.

– Nem bánom.

*

Emerson fájó szívvel lépkedett a ház felé. Egy hét telt el azóta a nap óta, hogy Cortez lelőtte Albine-t, és Solomon úgy érezte, segítene a családon, ha elbúcsúzhatnának a lánytól. Ha eltemethetnék őt, még akkor is, ha valójában, nem volt mit eltemetniük. Napokon át kutatták a folyót és a környékét abban a reményben, hogy rátalálnak, de hiába.

A kancellár többször tette meg ez az utat az elmúlt napokban, és minden alkalommal egyre nehezebb szívvel sétált a ház felé. Hiszen minden egyes ilyen alkalommal kénytelen volt azt a szomorú hírt közölni a többiekkel, hogy továbbra sem találták meg Albine testét. A folyó lett a koporsója, és majd egyszer talán, a tenger lesz a végső nyughelye.

Azon a napon, talán még szomorúbban lépkedett a ház felé tudván, hogy nemsokára kezdetét veszi a csöndes temetés. Ahogy visszaemlékezett Nova síró hangjára, amikor Solomon felvázolta neki a javaslatát, elszorult a torka. De tudta jól, az idős férfinek igaza volt. Fölösleges volna hiábavaló reményt táplálniuk.

Ahogy belépett a házba, azonnal érezni kezdte azt a nyomasztó szomorúságot, ami mindegyiküket átjárta az utóbbi napokban. Mint amikor az ember számára egyértelművé válik, hogy valami fölösleges már az életében, ő akkor pont ugyanúgy érezte valaminek a hirtelen támadt, fájó hiányát.

Elnézett az asztal felé, és mintha ott látta volna a lányt. Mintha látta volna az alakját, ahogy elsuhan mellette és kirohan az ajtón, vagy ahogy elmosolyodik az ablakon kinézve. Albine elment, mégis olyan volt, mintha ott lett volna.

Diyana sietett oda hozzá, amikor meglátta. Az asszony fekete ruhában, bánatos szemmel köszöntötte őt.

– Hol van? – kérdezte a nőtől, és annak nem volt szüksége ennél pontosabb kérdésre. Ő is tudta jól, kit keres a kancellár. Aimest.

– A szobájában. Készülődik – felelte Diyana szomorú fájdalommal az arcán.

Emerson megköszönte a választ, aztán bátorítóan megszorította a karját, amit a nő hálásan fogadott. Ezek az apró kis mozdulatok mindannyiuk számára jól estek.

Odasétált fia ajtajához, és halkan koppantott az ajtófélfán. Aimes fel sem nézett az érkezésére, csak ült ott magányosan Albine régi ágyán, és várta, hogy elkezdődjön.

– Bejöhetek? – kérdezte Emerson, Aimes pedig csak vállat vont.

Nem kifejezetten zavarta édesapja társasága, de tudta jól, nem tudna olyat mondani neki, ami segítene. Mit lehet mondani olyasvalakinek, aki elveszítette a legfontosabb dolgot az életében?

Emerson beljebb sétált, és leült a fia mellé. Ő nevelte fel őt. Olyan sok mindent megéltek már együtt. Nehézségeket és vidám pillanatokat egyaránt. Ha a szívére tette a kezét, talán több rosszat, mint jót. Ezt sokszor ő maga okozta, tudta jól, de ahogy ott ült és nézte a fiát, aki mintha saját magát veszítette volna el, nem tudta mit tehetne. Hogy segíthetne rajta? Mit mondhatna még, amivel enyhíthetné a fájdalmát? Abban sem volt biztos, hogy még szükség van egyáltalán szavakra.

– Annyira nagyon hiányzik – szólalt meg aztán halkan Aimes. – Még mindig látom magam előtt, ahogy ott áll és engem néz. Talán azt remélte, meg tudom menteni. Nem tudom kitörölni azt a képet a fejemből. Azt a pillanatot.

– Legalább nem volt egyedül közben – felelte Emerson vigasztalóan, mire Aimes ráemelte a tekintetét.

– Nem tudom, mihez kezdjek most, Apa. Nem tudom. Ő jelentett számomra mindent, és most nem maradt semmim. Értelmet adott az életemnek, hogy éljek akkor nélküle? – kérdezte, miközben bal kezével összegyűrte fekete pólóját a szíve felett, mintha csak a saját szívét szorítaná, hátha attól az majd kevésbé fáj.

– Azt hiszem, erre a kérdésre itt mindenki választ vár – gondolkodott el Emerson, de aztán csak lemondóan megrázta a fejét. – De nem vagyok biztos benne, hogy létezik helyes válasz.

– Többször kellett volna elmondanom neki, hogy mennyire szeretem. Nem kellett volna annyira szigorúnak sem lenne hozzá. Nem kellett volna döntéseket hoznom helyette, vagy rákényszeríteni, hogy meghozza azokat. Annyival többet érdemelt, mint én. Annyival jobbat.

– Semmit nem csináltál rosszul, Aimes. Szeretted őt, és ezt tudta. Ez számít.

– Igen, de mi van akkor, hogyha nem találkozunk? Hogyha akkor nem akar megmenteni? Akkor el sem kapták volna azon az átkozott tisztáson, és akkor neked sem kellett volna eljönnöd. Ide juthatott volna anélkül, hogy bárki tudna róla, és akkor talán még ma is élne.

– Ezt nem tudhatod – rázta meg a fejét a kancellár. Hiszen hiába kapcsolódnak egymásba szorosan az események, végső soron csupán egyetlen ember döntésén múlt minden. Azén, aki abban a tragikus pillanatban meghúzta a ravaszt. – Nem te voltál az okozója, de még lehetsz az ő győzelme. Még lehetsz a bosszúja. Vagy lehetsz a jövője. Legyél az az ember, aki akarta, hogy legyél.

Aimes egy pillanatra elmosolyodott erre a gondolatra, de aztán könnybe lábadt a szeme.

– Nem vagyok biztos benne, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy az az ember legyek. Hogy felnőjek hozzá – vallotta be fájón, miközben egymás után hullottak a földre a könnyei. – Annyira hiányzik…

– Tudom – felelte Emerson, miközben szorosan magához ölelte fiát. Percekig ültek ott szótlanul, és Emerson hagyta, hogy ölelésében – mint már Albine is annyiszor – most fia zokogja ki a fájdalmát.

Miután Aimes újra összeszedte magát apjával együtt hagyta el a szobát. Tudta jól, már nem sok idejük maradt a temetésig, és lassan el kell indulniuk. A máskor vánszorgó percek aznap rohamosan követték egymást, és ha tehette volna, megállította volna az időt. Ott maradt volna abban a magányos, boldogtalan ürességben, ahol önmagát érezte. Mert talán amíg nem búcsúznak el tőle végleg, mintha nem is történt volna meg. Mintha még mindig ott lenne köztük.

Ahogy elnézett a másik szoba elé, Jamalt pillantotta meg az ajtóban. Befelé nézett, és átnézve a férfi válla fölött Novát látta meg odabent. Halkan odasúgta az apjának, hogy mindjárt követi, aztán odalépett a fekete férfi mellé.

Jamal az ajtófélfának dőlve állt, és a felesége hátát nézte. Nova szótlanul álldogált az ablaknál, és kifelé kémlelt. Haja kifésülve omlott a vállára, egyszerű fekete ruhája pedig kiemelte hófehér bőrét. Ahogy a napfény körbe ölelte a sziluettjét, Aimes mintha egy pillanatra szerelme alakját látta volna a lányban, és ettől szíve fájdalmasan dobbant meg.

– Jól van? – kérdezte halkan Jamaltól, de ő csak tanácstalanul pillantott felé.

– Fogalmam sincs. Nem beszél.

– Zavarna, ha esetleg én beszélnék vele?

– Dehogyis – rázta meg a fejét Jamal, miközben ellépett az ajtóból, utat engedve maga mellett barátjának.

Aimes csendesen sétált a lány mellé, nem szólt hozzá. Nem volt szükségük szavakra. Ő is kinézett az ablakon, mert kíváncsi volt, mit nézhet a lány, bár gyanította, hogy semmit. Azt is elhitte volna, ha csak a távolba réved. Hiszen mi volt még ott, ami fontos lehetett volna?

– Szükséged van valamire? – kérdezte óvatosan a lánytól, aki végre ránézett. Olyan szemmel pillantott rá, mint aki mindaddig észre sem vette a férfit, majd újra kikémlelt az ablakon.

– Minden olyan csöndes. Te is érzed? Még a szél se fúj – szólt felé aztán Nova halkan.

– Miért tenné? Nincs már más, amit elsöpörhetne – sóhajtotta fáradtan.

– Pedig annyira erős volt. Erősebb, mint én. Hogy lehetséges akkor, hogy én maradtam itt?

Aimes erre nem tudott mit felelni. Ő maga is ugyan ezeken rágódott, és önmaga számára sem talált választ. De hogy mit érezhetett a lány, elképzelni sem tudta, hiszen ő az édesanyja és az apja után, most a nővérét is elveszítette.

– Furcsa érzés egyedül lenni. Ijesztő – folytatta Nova halkan.

– Nem vagy egyedül, Nova – ellenkezett azonnal. – Itt van Jamal, itt van a családod többi része. És én is itt vagyok neked, ugye tudod? Az én családom is vagy már. Ez sosem fog megváltozni.

– Köszönöm – pillantott felé a lány. – Mert nem hiszem, hogy képes lennék egyedül végigcsinálni ezt.

– Lassan indulnunk is kellene. Készen vagy? – kérdezte aztán óvatosan Novától, de ő úgy nézett az arcára, mintha nem tudná értelmezni a kérdést. Hogy is állhatna készen erre? – Én sem vagyok kész – ismerte be fájón. – Szeretnél együtt nem készen állni?

– Az jó lenne – mosolyodott rá könnyes szemmel Nova.

– Gyere ide! – vonta aztán magához a lányt, és szorosan a karjába zárta.

Nova reszketett az ölelésében, és könnyei eláztatták Aimes fekete ingét. De nem érdekelte. Úgy tartotta a lányt, mintha csak magát Albine-t tartotta volna, és szíve megtelt szeretettel a lány iránt. Tényleg a családjának tartotta. Albine hozzá tartozott, és hiába nincs már velük, tudta jól, most már Nova is a családja tagja. Örökké.

Jamal az ajtóból hallgatta végig felesége és társa szavait. Nem tudta volna pontosan megmondani, mikor kezdett sírni kettejüket hallgatva, de könnyei gond nélkül csurogtak végig az arcán. Nem törölte le azokat.

Aimes túl sok temetésen vett már részt élete során, de mivel sosem egy hozzá igazán közel álló személytől búcsúztak, minden alkalommal inkább csak a háttérből figyelte az eseményt. Ha pedig szomorú érzések törtek rá, pontosan tudta, hogy inkább a helyzet váltja ki belőle mindazt, és nem az a tény, hogy valaki, aki számára fontos volt, eltávozott közülük.

Ahogy azonban aznap belépett a terembe, olyan mérhetetlen súllyal telepedett szívére a fájdalom, amivel még sosem találkozott korábban. Legyűrte a torkában képződő gombócot, és körbenézett.

Ugyanabban a barlangteremben rendezték, ahol Nova esküvőjét. A fiatalabb Ashmore lány ragaszkodott hozzá, hogyha már el kell búcsúznia nővérétől, olyan helyen tenné, amelyik legalább kicsit hasonlít az otthonukra. Így a korábban esküvőre feldíszített vidám termet, most búcsúszertartásra rendezték be.

Liya épp az utolsó gyertyákat gyújtotta meg, amikor Aimes megérkezett. A fekete lány önként vállalta, hogy az elmúlt napokat annak szentelje, hogy a helyet a lehető legtökéletesebbé alakítsa. Mindenki máshogy gyászol, és számára az segített, ha elfoglalhatta magát, és valamilyen formán Albine-ra gondolhasson közben. Nova, bár nem mondta, nagyon jól esett neki Liya ténykedése és mérhetetlenül hálás volt neki, hiszen ő nem érezte elég erősnek saját magát ahhoz, hogy akár csak egy pillanatra is arra gondoljon, milyen temetést szeretne a nővérének.

Ezen Aimes sem gondolkodott soha, hiszen ez nem olyasmi, amin az ember bármikor is eltöprengene. De ahogy körbenézett a teremben, rá kellett jönnie, Albine-nak valószínűleg tetszene a helyszín, még akkor is, ha sose vallaná be, és nem is értené, miért fáradoztak ennyit miatta.

Egyre több ember érkezett, akik vagy csak egy szál virágot hoztak, vagy egy gyertyát gyújtottak, aztán vagy tovább is álltak, hiszen egyéb kötelezettségük is volt, vagy ott maradtak egy ideig. Aimes az egyik sarokból szemlélte az érkező arcokat, és bár nem ismert mindenkit, a tekintetükben lévő érzés túlságosan is ismerős volt számára.

Emeline Diyanával az oldalán érkezett, és a lány szinte azonnal le is ült az egyik székre. Arca sápadtabb volt a szokásosnál, szemében pedig könny csillogott. Aimes csak egy másodpercet szentelt fogadott húga arcára, aztán inkább elfordította a tekintetét. Egyedül ő tudta, hogy mi történt azon a napon, de nem volt dühös a lányra. A körülményekre volt dühös, a kirakós sok apró darabjára, amik összeálltak azzá a kínzó egésszé, ami gyötörte. De mégsem volt képes a lányra nézni.

Ahogy tovább siklott a tekintete, az apját pillantotta meg, ahogy besurrant az ajtón, aztán megállt valahol hátul, az ajtó közelében. Szótlanul várakozott, és Aimes látta az arcán a megkönnyebbülést, amikor Solomon végre megérkezett. Mert amíg Aimes úgy érezte, sosem állna készen minderre, Emerson túl akart lenni rajta. Túl a temetésen. Túl a fájdalmon.

Csendes szertartás volt. Solomon olyan bölcsen és olyan őszintén beszélt az elmúlásról és a gyászról, mint aki pontosan tisztában volt ennek a jelentőségével. Mindannyian szenvedtek már a veszteségtől. Ez olyasvalami, ami mindenkiben közös. Olyasvalami, amit mindenki megtapasztalt már, és Aimes valahogy úgy érezte, talán tényleg segített a szívén, hogy egy rövid ideig osztozhatott mindenki mással a saját fájdalmában. Miután pedig Solomon végzett, és egy utolsó gyertyát gyújtott Albine emlékére, egy pillanatra mintha az a békés némaság lett volna az egyetlen hang, amit hallottak.

Amikor aztán Aimes újra az ajtó felé nézett, az apja már nem volt ott. Valószínűleg az első adandó alkalommal elhagyta a termet, de nem hibáztatta ezért. Egy része neki is inkább elbújt volna mindenki elől.

Aztán, ahogy Emeline is megpróbált felkelni a székről, fájdalmas arccal rogyott vissza rá, és kapott a hasához. Diyana, aki azóta is mellette volt, aggódva pattant talpra. Aimes akaratlanul is elindult feléjük.

– Most? – hallotta Diyana ijedt hangját, aztán a fekete nő azonnal körbenézett a teremben, tekintete pedig végül megállapodott Aimes alakján. – Aimes!

Mire Aimes melléjük ért, már Liya is mellettük volt. A fiatal lány nyugtalanul fogta Emeline kezét, és Aimes látta, ahogy Emeline kezének csontjai átütnek hófehér bőrén, ahogy szorította Liya kezét.

– Azt hiszem, itt az idő – állapította meg Diyana, Aimes pedig ijedten pillantott húgára.

Az egyik pillanatban még attól rettegett, hogyha a szemébe néz, a benne tomboló összes haragot akaratlanul is a lányra zúdítja majd, a következőben már óvatosan emelte Emeline-t az ölébe, és indult meg vele a gyengélkedő felé, hogy egy elveszített élet nyomában most egy újabb születhessen meg.

*

Emeline halvány mosollyal az arcán szemlélte az ágyból, ahogy mellette Nova fel-alá járkálva ringatta újszülött kisbabáját. A fiatal lány az elmúlt hónapokban rengeteget segített, és jól esett neki, hogy az a saját tragédiájának árnyékában is képes volt ilyen szeretettel fordulni felé, és most a pici felé is.

– Mondjon bárki bármit, akkor is az anyukádra hasonlítasz – magyarázta Nova kedvesen a baba felé, mire Emeline halkan felnevetett, hiszen Nova soha nem is találkozott Juliannel. A pici aztán nyöszörögni kezdett Nova karjaiban. – Szerintem visszakívánkozik hozzád.

– Meglehet – mosolyodott el Emeline, miközben kinyújtotta karjait Nova felé, aki óvatosan adta vissza a kisbabát édesanyjának, aztán mellé ült az ágyra. Csendesen beszélgettek tovább, miközben a pici lassan megnyugodott, és nyugodtan szuszogva aludt el Emeline ölelésében.

Aztán Nova és Emeline egyszerre néztek az ajtó felé, ahogy valaki halkan bekopogott rajta.

Nova puha léptekkel sietett az ajtóhoz, majd ahogy kitárta azt, Aimesszel találta szemben magát.

– Alszik a pici – suttogta felé, miközben beljebb intette a férfit. Aimes kicsit zavartan lépett be a szobába, aztán meg is állt az ajtóban, Nova pedig elmutogatta Emeline-nek, hogy magukra hagyja őket, aztán behúzta maga mögött az ajtót.

– Remélem nem zavarlak – kezdte halkan Aimes. Nem mert hangosan beszélni, nehogy a nyugodtan alvó kisbaba felriadjon a zajra.

– Dehogyis, örülök, hogy itt vagy – mosolyodott el Emeline Aimes tekintetét fürkészve, de a férfi csak lesütötte a szemét.

– Én csak meg akartam nézni, hogy hogy vagy. Hogy vagytok.

– Jól vagyunk – felelte suttogva, még mindig Aimes alakját nézve, de az továbbra is csak kissé zavartan toporgott egy helyben – Tudod, közelebb jöhetsz, ha szeretnél.

Aimes, aki addig vonakodva állt az ajtóban, felnézett húgára. Olyan másnak látta őt akkor, de nem tudta volna megmondani, hogy vajon csak azért, mert abból az ártatlan, törékeny lányból hirtelen édesanya lett, vagy más miatt.

Végül közelebb lépett, és megállt az ágy mellett. Lenézett az apró alakra, és akaratlanul is elmosolyodott. A kisbaba továbbra is csendesen szuszogott anyja ölelésében.

– Katherine-nek hívják – kezdte Emeline, továbbra is félig suttogva. – Mint az…

– Az édesanyád – fejezte be helyette Aimes, Emeline pedig újra rámosolygott. – Tökéletes név, és ő pedig gyönyörűszép.

Emeline erre nem felelt. Kutató szemmel vizsgálta Aimes arcát, mintha leolvashatná róla, amire gondol, de most először, képtelen volt rá. Aimes tekintete ugyanolyanná vált, mint Albine-é volt. Ugyanolyan kiismerhetetlenül szilárddá.

– Aimes, én…

– Ne! – állította le hirtelen a férfi, de Aimes továbbra is csak Katherine-t nézte. – Kérlek, ne.

– De én csak el szeretném mondani, hogy…

– Nem kell semmit mondanod, Emeline! Szükségtelen, tényleg. Tudom, hogy mit akarsz mondani, de ha kimondod, az nem fog segíteni. Ezért nem akartam, hogy elmond a többieknek, mert ők is és én is csak elveszítenélek miatta, és arra nem állok készen, úgyhogy kérlek, csak hagyjuk.

– Rendben van – egyezett bele halkan. Talán Aimesnek igaza volt. Szükségtelen lett volna kimondania, mennyire sajnálta, ami történt. Már az elejétől kezdve. Hogy letagadta előtte Juliant, hogy feladta utána a keresést, hogy aztán hagyta, hogy elkapják és Aimesnek kelljen kockáztatnia az életét, hogy megmentse, hogy aztán saját kétségbeesése miatt a férfi elveszítse a legfontosabb embert az életében, és minden bánatot és könnycseppet sajnált, amit okozott neki. Könnyek gyűltek a szemébe erre a gondolatra. – Megbocsátasz nekem valaha?

Aimes szomorúan nézett a lány könnyáztatta szemébe. Egy része már régen megbocsátott neki, egy másik része pedig soha nem is vádolta őt. Egy része azonban tudta, valahol mélyen a szívében, hogy bár nem Emeline húzta meg a ravaszt, ő adta Cortez kezébe azt a bizonyos fegyvert.

Mielőtt azonban bármit is felelhetett volna, halk de türelmetlen kopogás zavarta meg őket, aztán az ajtó szinte azonnal kinyílt, és Diyana sietett be rajta. Zavart mosollyal az arcán pillantott a párosra, aztán Emeline-en állapodott meg a tekintete.

– Kis drágám, történt valami, de kérlek, ne izgasd fel magad.

– Baj van? – egyenesedett ki a lány aggódva, de Diyana csak boldog mosollyal az arcán rázta meg a fejét.

– Épp ellenkezőleg – mondta, majd ellépett az ajtóból, utat engedve maga mellett egy férfinek.

Az fáradtan lépett be a szobába.

Szőke haja csapzottan ült feje tetején, arcát borosta és kosz tarkította, ruhája szakadt volt és foltos. De jégkék tekintetében, ugyanaz az elszántság ült, mint mindig. Julian Tobin lépett beljebb. Emeline szólni sem tudott, csak tágra nyílt szemmel meredt az érkező férfire, Aimes pedig azonnal ellépett az ágy mellől, utat engedve maga mellett Juliannek.

– Julian – suttogta Emeline, és úgy nézett szerelmére, mint aki szellemet lát.

– Megtaláltalak végre – mondta a szőke férfi közelebb lépve, és ahogy Emeline ágya mellé ért, szinte leroskadt rá, úgy ölelte azonnal magához a lányt.

Aztán lenézett a felébredő kisbabára is, és ahogy hasonlóan kék szemük találkozott, Julian elsírta magát.

– Soha többé nem hagylak magadra, Emeline. Egyikőtöket sem.

Aimes, aki végig nézte az egymásra találásuk boldog pillanatát, egy pillanatra elszégyellte magát. Mintha rá nem tartozna ez a bensőséges pillanat, és talán valóban úgy is volt. Az ajtó felé pillantott, Diyana pedig intett neki, hogy hagyják inkább magukra a párt. Szótlanul sétált oda, ám mielőtt kiléphetett volna onnan, Julian szólt utána.

– Aimes!

A férfi már az ágy mellett állt, és őt nézte. Mintha kereste volna a szavakat, pedig Aimes semmit sem várt tőle.

– Köszönöm, hogy megmentetted őket – mondta végül a szőke férfi, felidézve azt az egyetlen kérést, amit azon a napon, Emeline szöktetésének éjszakáján, Aimestől kért.

– Mostantól ez a te feladatod. Vigyázz rájuk – felelte, miközben Julian hozzá sétált.

– Mindent köszönök – nyújtott felé kezet Julian váratlanul.

Aimest meglepte a helyzet. Julian és ő távolról sem volt barátnak nevezhető. Még csak ismerősnek sem. Ellenségnek, talán. Valamikor régen legalábbis. Azóta azonban túl sok minden történt. Olyan dolgok, amik talán, ha nem is tették semmissé a közös múltjukat, ráébresztette Aimest, hogy nem Julian volt a legrosszabb dolog az életében. Mint ahogy arra is rá kellett jönnie, hogy a férfi Emeline életének a része, és a lány túl fontos volt a számára ahhoz, hogy haragot tartson olyasvalakivel, aki már régen megbűnhődött a tettei miatt.

– Tedd boldoggá őket – mondta aztán, ahogy végül elfogadta a felé nyújtott kezet, és megrázta azt.

Mielőtt magukra hagyta volna őket, még egy pillanatra visszanézett az ajtóból. Halvány mosoly kúszott az arcára, ahogy a húgát nézte, aki boldogan pillantott hol a karjában tartott apróságra, hol Julian szerelmes arcára. Háborgó lelke egy apró szelete talán megnyugvásra lelt ebben az idilli képben.

*

Aimes magányosan üldögélt azon a helyen, ahol Albine lezuhant. Hosszú napokig nem volt képes újra odamenni, de aztán mégis úgy érezte, mintha valami oda húzná. Mintha az a sziklaperem válaszokkal szolgálhatna neki azokra a kérdésekre, amik mélyen, belül gyötörték. Azóta majdnem minden nap elsétált oda, aztán csak leült a szakadék szélére, és várt. Várta, hogy ami történt talán mégis meg nem történté válik, vagy ha nem is, talán értelmet nyer. Vagy talán arra várt, hogy a mélybe bámulva mégis újra megpillanthassa a lány arcát. Csak még egyszer, még ha utoljára is.

– Sejtettem, hogy itt leszel – hallotta meg aztán maga mögött Jamal ismerős hangját. Bár nem vágyott társaságra, be kellett vallania magának, hogy szívesen töltött időt a férfivel az elmúlt napokban. Jamal valahogy mindig megérezte, ha beszélgetni szeretne, vagy talán csak együtt hallgatni. – Jól vagy? – kérdezte tőle, miközben leült mellé.

– Nem tudom. Gondolkodok.

– Miről?

– Az életemről, többnyire. Nélküle – tette hozzá Aimes halkan, Jamal pedig megértően bólintott.

– Mire jutottál? – érdeklődött tovább.

– Hogy elvesztem – vallotta be Aimes fájón, és bár Jamalhoz beszélt, szíve mélyén tudta, inkább saját magához teszi. – Mindig azt hittem, hogy tudom a szerepem az életben. Először egy kancellár fia voltam, ez volt az életem, a célom. Aztán találkoztam vele, és rájöttem, hogy tévedtem, mert dönthettem másképp. Új célt adott nekem. Most pedig ő is elment.

– Megértem. Sosem jutott eszembe, hogy egy napon nem lesz mellettem, hogy ez egyáltalán megtörténhet. Mármint persze, gondoltam a legrosszabbra, de vele kapcsolatban valamiért sosem tudtam igazán elképzelni. A legjobb barátom volt, mintha a testvérem lett volna. Talán az is volt.

– Hogy tudod ilyen könnyen viselni ezt? – szegezte aztán hirtelen a kérdést a fekete férfinek. Jamal talán egy fokkal könnyebb szívvel élt tovább a veszteség után, és bár Aimes nem igazán értette, és valószínűleg be sem vallotta volna, de valamiért mégis irigy volt rá.

– Rohadtul nem viselem ezt könnyen – felelte aztán Jamal, és talán észre sem vette, hogy keze ökölbe szorult. – Sőt, ez a legrosszabb érzés, amit hosszú idő óta éreztem.

– Sajnálom.

– Ez egyáltalán nem a te hibád, hidd el.

– Haragszol rá?

Jamal sokáig gondolkodott a válaszon. Nagyon sok érzés kavargott benne, és ha teljesen őszinte volt magához, harag is vegyült azok közé.

– Egy részem talán igen. Ez rossz dolog? – mondta aztán Aimes felé pillantva, de nem várt választ. – Mindig mindent egyedül akart megoldani, nem hagyta, hogy segítsünk. Amit meg tudok érteni, mert tudom, mennyi mindenen ment át. De nem is tudom, talán adhatott volna magának egy esélyt, hogy ne érezze egyedül magát. Nem tudom, hogy mindez az én hibám, vagy az övé, de akárhogy is volt, már nem mehetünk vissza, igaz?

– Nem, tényleg nem mehetünk vissza. Csak előre – értett egyet Aimes, miközben újra és újra végig gondolta a fekete férfi szavait.

– Mihez kezdesz most?

– Nem tudom. Nem tudom, hogy szükségem van-e rá, hogy valaki új célt adjon, vagy nekem kellene-e megtalálnom önmagam újra. Nem tudom, mit kéne tennem.

– Talán haza térni?

– Haza – ismételt Aimes a szót, de mintha megváltozott volna a jelentése. Ami régen a biztonságot és a szeretetet jelentette, mostanra csak egy hely maradt számára, ahol minden szürkévé vált. – Mit adhatna még nekem az a hely, Jamal? Semmit.

– Azért nem mondanám, hogy semmit – ellenkezett a férfi óvatosan. – Ott van az apád és a húgod is. Meg persze az újszülött unokahúgod, aki a legaranyosabb csecsemő, akit valaha láttam.

– Igen, tényleg az – mosolyodott el Aimes egy pillanatra. – De ha nem találtam meg igazán önmagam odahaza régen, mi a garancia rá, hogy majd most igen?

– Nem tudom, ugyanaz az ember vagy?

– Nem hiszem. Ő megváltoztatott – gondolkodott el, ahogy újra felidézte maga előtt Albine arcát. Azokat a szürke szemeket, amik olyan vádlón voltak képesek nézni rá, a következő pillanatban mégis megtelve szeretettel. A szerelmük változtatta meg őt, ebben teljesen biztos volt.

– Akkor tedd büszkévé és tegyél meg mindent, hogy a legjobb változatoddá válj. Akkor is, ha azt otthon találod meg, vagy itt, vagy bárhol máshol.

– Köszönöm, Jamal. Őszintén.

– Elvégre barátok vagyunk.

– Azok vagyunk? – vonta fel a szemöldökét. Egy kicsit kétkedve pillantott a fekete férfire, de Jamal csak beletörődve bólintott.

– Remélem – mondta aztán, mielőtt magára hagyta volna Aimest.

Bár hosszú ideig nem kedvelték egymást, a közös útjuk, a közös céljaik mégis összekovácsolták őket. Aimes számára pedig annyi mindent jelentett az, hogy most először, Jamal mondta ezt ki.

Mert bár olyan sok mindent elvesztett már, mégis társakra lelt. Családra és otthonra. Egyszerre érezte a valahova tartozás biztonságát és a fájdalmas ürességet. De az olyan súlyos teherként nyomta a szívét, hogy nem volt képes tovább így létezni. Időre volt szüksége. Magányra. Önmagára. De hogy találhatná meg önmagát egy olyan helyen, ahol minden a veszteségre emlékezteti? Ha a szerető család, ha az otthon, most csak fájdalmat jelent?

Sötét éjszaka volt, amikor útnak indult. Táskáját megtöltötte a legszükségesebb felszereléssel, és miután mindenki aludni tért, maga mögött hagyta a tábort. Nem tudta merre indult, csak egyik lépést tette meg a másik után Darnouth vöröslő pusztaságában.

Szíve mintha minden lépéssel egy leheletnyivel kevésbé sajgott volna, és tudta jól, egy napon majd talán újra visszatér. Amikor már majd kevésbé fáj minden, ami történt. Amikor már könnyebb lesz. Amikor majd talán újra képes lesz boldognak lenni…

18. rész – Most és mindörökké