“I tried to go on like I never knew you,
I’m awake but my world is half asleep.
I pray for this heart to be unbroken,
but without you all I’m going to be is, incomplete…”

Vöröslő homokot fújt a szél az idegen arcába. Résnyire nyitott szemhéján keresztül próbálta az úton tartani magát, és egyenesen haladni célja felé. Bár egyenletes tempóban haladt előre, úgy érezte, mintha minden újabb lépés megtétele egyre nehezebbé válna. Mintha visszahúzná valamilyen láthatatlan erő vagy a tudat, hogy valójában nem szeretne megérkezni oda, ahova tart. Túl sok volt a megválaszolásra váró kérdés, és bár egy része válaszokat várt, egy másik része inkább elfeledte volna ezeket a kérdéseket. Mert túl sok volt az emlék.

Unottan nézett körbe a faluban, ahova érkezett. Darnouth apró falvai sok mindenben hasonlítottak egymásra, és ez sem volt kivétel közülük. Ugyanaz az agyagos talaj, ugyanazok a mattra mázolt házak. Mintha még az utcán csaholó kutya is ugyanolyan lett volna, de abban egészen biztos volt, hogy a kíváncsi tekintetek a házak biztos menedékéből pont ugyanúgy vizsgálták őt az ablakon keresztül, mint az összes többi faluban, ahol eddig járt. Mert ő mindenhol csak idegen volt.

Egy ismeretlen. Egy átutazó, aki csak jön aztán már megy is, mielőtt bármilyen nyomot hagyhatna igazán maga után. Aki – miután maga mögött hagyott egy helyet – mintha megszűnt volna létezni az ott élők számára, miközben ő fel tudta volna idézni az utolsó ház mögötti fát is. Mert csak egy szemlélő volt ebben a jelenben.

Hogy mit keresett mégis ott, abban a mintaszerűen felhúzott faluban azon a szeles estén? Csak azért történt, mert hagyta magát elgyengülni. Mert két év után egy óvatlan pillanatban, azok a megválaszolásra váró kérdések fontosabbnak tűntek számára, mint a fájdalom, amit a válaszok okoznának. Ezért most egyik lépést tette meg a másik után, és közelítette meg azt a bizonyos zöld ajtós, matt sárgára meszelt házat. Sosem járt még azon a helyen, de pontos utasításokat követett, ezért amikor odaért és kifújva a mellkasát szorító levegőt megállt az ajtó előtt, előbb kétszer majd rövid szünet után még háromszor koppantott azon.

Nem telt el sok idő, mire aztán a lassan kitáruló ajtóban megjelent egy ősz hajú, kíváncsi tekintetű, túlságosan is ismerős arcú férfi.

– Solomon! – biccentett felé, miközben az idős férfi alaposan végignézett rajta, aztán megállapodott az arcán.

– Mr. Emerson?

– Ennyire ne lepődjön meg! Maga hívott ide.

– Valóban, ámbár be kell vallanom megdöbbentett, hogy elfogadta a meghívásom. De kérem, fáradjon beljebb!

Solomon utat engedett maga mellett Aimesnek, aki – miután meggyőződött róla, hogy az utcán épp senki sem figyeli – belépett a házba, és behajtotta maga után az ajtót. Csak utána nézett körbe.

Otthonosan berendezett nappaliban találta magát, kényelmesnek tűnő kanapéval középen, kandallóval a falnál, gondosan nevelt növényekkel a sarokban. Elidőzött rajtuk a tekintete. Túl idegennek hatott a sok zöld ebben a sokszor ridegnek tűnő országban.

– Hozhatok valamit inni? Biztosan fárasztó útja volt. Víz? Tea? Esetleg valami erősebb? – hallotta Solomon barátságos hangját, mire felnézett. A férfi várakozva tekintett rá. Először nemet akart válaszolni, de aztán a férfi tekintetét fürkészve meggondolta magát, ráadásul valóban hosszú út állt mögötte.

– Egy teát. Köszönöm!

– Máris. Kérem, érezze magát otthon!

Amíg Solomon a teával szorgoskodott, levetette kabátját aztán újra körbenézett a szobában. A könyvespolcon történelmi regények sorakoztak, csak néha-néha bukkant fel köztük más műfaj. Nem is várt volna mást Solomontól. A könyvespolc mellett a falon egy fiatal lány portréja függött. Göndör, fekete haja kusza keretbe fogta bájos arcát. Tekintetében – amely túlságosan is hasonlított Solomonéra – vidám pajkosság csillogott. Az egyik ablak alatt íróasztal terpeszkedett, rajta újabb könyvek halmaza, néhány jegyzetlap és pár térkép. Próbálta kibetűzni a férfi kusza írását, de képtelen volt rá.

– Csak némi magánjellegű kutatás – zökkentette ki a nézelődésből Solomon hangja, aki két bögrével a kezében tért vissza a szobába. – Kérem, foglaljon helyet!

Aimes, elvéve az egyik bögrét a férfitől, leült a kanapéra, aztán belekortyolt a forró italba. Édes, gyümölcsös tea volt, de végigkaparta a torkát, ahogy lenyelte, és nem azért, mert túl forró volt. Élesen villant a tekintete Solomon felé, aki várakozva nézte őt, mintha csak várta volna, hogy vajon hogyan reagál. Végül csak újra a szájához emelte a bögrét, szemét mindvégig az ősz férfin tartva, és nagyot kortyolt a darnouth-i whiskyvel megbolondított teából.

– Ha teljesen őszinte vagyok, nem gondoltam, hogy két év után tényleg elfogadja a meghívásom, de örülök, hogy mégis. Jó érzés régi barátokkal találkozni. Remélem ön is így érez. – Solomon hangja kedves volt, és kíváncsi tekintettel fürkészte Aimes arcát. – Megkérdezhetem, hogy merre járt?

– Erre-arra – felelte némi töprengés után.

– Örülök, hogy élvezi országunk szépségeit, de árulja el, megtalálta? – Aimes értetlenül pillantott az ősz férfi felé. – Amiért elment.

– Még nem tudom. Nem is tudom, kerestem-e egyáltalán bármit is, csak könnyebb volt elmenni.

– Ismerek valakit, aki egyet értene önnel – mosolyodott el halványan Solomon. – Sajnálom, hogy olyan gyorsan távozott azon a napon.

– Megvoltak az indokaim.

– És azokat senki nem is vonta kétségbe. Tudom, hogy az elmúlt két év milyen nehéz lehetett, de higgye el, nem maga volt az egyetlen, aki elszenvedte a következményeket.

– Soha nem is gondoltam, hogy így lenne – vágta rá felindultan. Hiába teltek el hetek, hónapok, évek, még akkor is belülről perzselte a bőrét az alatta tomboló kétségbeesett harag. – Pontosan tudom, hogy ki hogyan szenvedett, és ki miatt.

– Őszintén remélem, hogy idővel békére lel majd. Biztos forrásból tudom, hogy a családja is ezt reméli.

– Kétlem, hogy az apámnak lenne ideje azzal foglalkozni, hogy megbékélt-e a lelkem, miközben azt a belviszályt próbálja elfojtani odahaza, ami a háború után maradt.

Aimes indulatosan csapta vissza üres bögréjét az asztalra. Mindketten tudták, hogy bár a háború egy éve hivatalosan véget ért, és a két ország között látszólagos béke honolt, Preavenben ez nem volt ilyen egyszerű. Habár a hazatérő Emerson kancellár sikeresen maga mellé állított több kancellárt is, és Dharma Greyson támogatásával megszerezte a hatalmat, Cortez kancellár továbbra is szabadon járt, és feltett szándéka volt a hozzá hűséges tábornokok és katonák vezetésével kicsípni egy darabot magának Preavenből.

– Tudom, hogy Cortez kancellár elfogása mit jelentene önnek, de…

– Semmit se tud – csattant fel Aimes dühösen. Az elmúlt időszak ráébresztette, mennyire ki nem állhatta, amikor valaki úgy tett, mintha az élete minden részét értené. Magának is csak nehezen vallotta be, hogy jobban megismerte az elmúlt két évben elveszett szerelme lelkét, mint korábban bármikor.

– Meglepődne – felelte aztán halkan Solomon, de aztán jobbnak látta témát váltani. – Hogy van a kedves húga és a férje?

– Legutóbb, amikor beszéltünk még itt voltak, de azt tervezték, hogy haza mennek Katherine-nel. Az apám védelme alatt persze, mert Emeline még mindig túl befolyásos. Remélem, az apám nem csak az anyagi erőforrást látja benne.

– Hiszem, hogy a kancellár valóban szereti a lányát.

Aimes bár valóban egyetértett ebben Solomonnal, azt is pontosan tudta, hogy apja bár elsősorban szülő, másodsorban kancellár volt, és nem volt még olyan nagy szükség megfelelő értékrenddel rendelkező vezetőre Preavenben, mint akkor.

– Tudja, hogy Nova Harris is visszament? – kérdezte hirtelen az idősebb, mire Aimes riadtan pillantott felé.

Két hónappal korábban, amikor utoljára beszélt vele még szó se volt erről, ráadásul úgy tudta, a lánynak nem volt ildomos hosszú utazásokra vállalkoznia.

– Azt hittem, nem engedték neki, hogy az ő állapotában…

– Senki nem mondhatja meg egy öntudatos anyának, hogy mit tegyen. Mindenképpen Preavenben akart szülni.

– És a többiek?

– Csak a sógornője maradt itt. Legalábbis most még. Bár tervezik őket meglátogatni Matisse-szal, miután megszületett a baba. Mondja, Aimes, ön tervez visszamenni?

Váratlanul érte a kérdés. Azóta nem volt otthon, amióta évekkel korábban úgy döntött, egyszer az életben a szívére hallgat, és egy lány után szökött. Az azóta eltelt időszak alatt azonban egyre inkább úgy érezte, semmit sem adhatna már neki az a hely.

­– Vissza kéne mennem? – kérdezett vissza, de Solomon csak töprengve nézett felé.

– Nem tudom. De valahol reméltem, hogy szeretne még találkozni a családjával.

Aimes legszívesebben hangosan felnevetett volna a férfi szavait hallgatva, de csak megrázta a fejét, aztán türelmetlenül hajolt előre ültében.

– Két év után idehív, teával kínál és megpróbál leitatni, aztán arra kíváncsi, haza megyek-e a családomhoz. Komolyan olyan hülyének néz, hogy majd elhiszem, tényleg azért hívott ide, hogy róluk beszéljünk?

Solomon tekintete elidőzött Aimes arcán. Másnak látta, mint akkor régen. Őszintébbnek, talán. Olyannak, mint aki pontosan tudja, mit akar tőle a másik, és csak tetteti, hogy elviseli az időhúzást.

– Ne haragudjon, őszintén nem állt szándékomban megtéveszteni – szabadkozott aztán az idős férfi, mire Aimes csak megforgatta a szemét. – Pusztán kíváncsi voltam, hogy viseli. Hogyan érzi magát minden után, ami történt.

– És? Mit állapított meg?

– Látom, hogy dühös. Szomorú. Tanácstalan. Kicsit életunt. Jófelé kapizsgálok?

– Mindketten tudjuk, hogy igen, de miért érdekes ez? Nincs jogom dühösnek lenni?

– Dehogynem, sőt joga van azt érezni, akármit is akar érezni, ezt senki nem fogja elvenni magától. Hát élje meg ezeket az érzéseket. Viszont tudnia kell, hogy szívből sajnálom, Aimes, de sajnos az élet nem mindig fair, és sosem könnyű.

– Igen, tudom, el kell fogadnunk a sok szart, ugye? – robbant ki Aimesből hirtelen, Solomonba fojtva a szót. – De mi van akkor, ha én nem akarom elfogadni? Mi van akkor, ha én csak dühös vagyok miatta?

– Akkor legyen dühös. Sőt, ha dühös akar lenni valakire, hát legyen az rám.

– Miről beszél? – kérdezte értetlenül, mire aztán Solomon feltolta magát a helyéről, és lassan járkálni kezdett a szobában, egy pillanatra sem levéve tekintetét Aimes zavarodott arcáról.

– Tudom, hogy mennyi mindenen ment át, és én is a része voltam annak. Olyan módon, amit talán még nem ért meg vagy lehet képtelen lesz elfogadni. Olyan módon, amitől ezentúl talán máshogyan fog szenvedni, mint eddig, de úgy vélem, itt az idő. Remélem, egy napon megbocsát majd nekem. Vagy ne tegye, ha úgy jobbnak látja, hiszen amint mondtam, az érzései a magáéi.

Aimes lassan emelkedett fel a kanapéról, értetlen arca csak még elgyötörtebbé vált, és még csak észre sem vette, mikor kezdett remegni a keze.

– Mégis mit művelt maga, Solomon?

– Tudnia kell, hogy nem az én döntésem volt. De újra megtenném, ha úgy hozná a sors.

Aimes indulatosan lépett közelebb az idős férfihez, aki mindvégig türelmesen állta az ő vad pillantását, aztán a következő pillanatban hirtelen kinyílt az egyik ajtó.

Egy lány lépett be a szobába. Riadtan pillantott felé. Meg volt győződve róla, hogy kettesben vannak a házban, még csak eszébe sem jutott, hogy talán nem így van. Ő pedig csak állt ott, döbbenten és értetlenül, Solomon és a lány között, aki egyszerre tűnt idegennek és ismerősnek a számára.

Megfagyott a levegő a házban. Az a fajta csend honolt, ami hordoz magában valami vészjóslót, és amiről tudja az ember, hogy mindent megváltoztat. Aimes szinte pislogás nélkül nézte az arcot és próbálta elhelyezni őt az emlékeiben, a gondolataiban és a szívében. A lány pedig pontosan felismerte Aimes tekintetében azt a bizonyos pillanatot, amikor tudatosult benne, hogy ki állt vele szemben. Világos haja gondosan kifésülve keretezve tiszta arcát, alig észrevehetően remegő ajkai meglepetten nyíltak szét, de a szempár… Ó, az az ismerős, szürke szempár ugyanolyan szeretettel tekintett felé, mint régen.

– Albine? – ejtette ki Aimes halkan a nevét, mintha attól rettegne, ha megtöri a csöndet, véget ér ez a szürreális látomás. – Igazi vagy?

– Igazi vagyok – felelte Albine közelebb lépve, de Aimes hátrált egy lépést. Tanácstalanul pillantottak Solomon felé, aki csak bátorítóan felemelte a kezét, azt jelezve, hogy adjanak időt egymásnak.

Döbbenten meredt a lányra. Arcán egymást váltották a legkülönfélébb érzelmek. Hitetlenség, zavarodottság és értetlenség suhant át rajta váltakozva, ahogy Albine arcát nézte. Mert a lány állt előtte, ehhez kétség sem férhetett, mégis mintha csak álom lett volna, nem a valóság. Szíve mintha millió darabra hullott volna szét aztán állt volna ismét egésszé újra és újra néhány pillanat leforgása alatt.

Nem is vette észre, mikor kezdett sírni, csak amikor megérezte a sós cseppeket az ajkán tudatosult benne, és ez a hirtelen jött felismerés kizökkentette a döbbenetéből.

Átszelte a távolságot kettejük között, és olyan szorosan vonta magához Albine testét, hogy szinte kiszorította tüdejéből a levegőt, aztán együtt rogytak a földre.

Fogalma sem volt, meddig ülhettek ott egymást ölelve és zokogva. Lehet percek voltak csupán, lehet egy év, de azt se bánta volna, ha egy egész emberöltő. Mert ott volt. A karjaiban tartotta őt, és mégis alig bírta elhinni. Megváltozott, de ő volt. Az a dacos, határozott, gyönyörű nő, akibe beleszeretett és akiért mindent feláldozott. Akit elveszített. És akit most visszakapott.

– Jól van? – szólította meg aztán halkan Solomon, mire csak zaklatottan bólintott, miközben Albine tekintetét fürkészte.

– Mégis hogyan lehetséges ez? Hiszen én… Láttam, hogy lelőtt. Láttalak lezuhanni – hebegte, a két tenyere közé fogva a lány arcát.

– Nem kellett volna, hogy lásd. Úgy sajnálom. Az az egész színjáték csak neki szólt, én nem akartam, hogy végig kelljen nézned.

– Trükk volt? – kapta fel a fejét hirtelen hol Solomonra, hol Albine-ra nézve. – De mégis hogyan?

Albine lehajtotta a fejét. Régen történt, mégis mintha annak a napnak minden kínzó pillanatára emlékezett volna.

– Solomon segített – felelte végül halkan, miközben feltornázta magát a földről, aztán Aimest is az egyik kanapéhoz vezette.

Az idős férfi védekezően felemelte a kezét, ahogy Aimes tekintete élesen villant felé.

– Az én döntésem volt – kezdte óvatosan Albine, mire a férfi újra felé pillantott. – Solomon csak segített nekem. Ő küldte el az őröket aznap, ő ürítette ki a járatokat, ő hagyta, hogy fegyvert szerezzen, és…

– De rád lőtt. Eltalált.

– Nem igazi töltény volt. És én vezettem őt arra a helyre. A szakadékhoz. Meg kellett, hogy tegye. Meg kellett, hogy öljön, vagy legalábbis, hogy azt higgye.

– Miért?

– Hogy szabad legyek – vallotta be, aztán csak kifolyt belőle minden keserű gondolat arról a néhány hétről. A rendeletről, amely Albine halálával érvényét vesztette, a sok tipródásról, aztán arról a napról, amikor Cortezt elfogták és rájöttek, ennél jobb lehetőségük nem lesz, hogy ezt megtegyék.

Aimes figyelmesen hallgatta a szavait, és azon gondolkodott, hogy miért nem vett észre mindebből semmit sem. A lánynak szüksége lett volna rá, de ő nem volt mellette. Túl jól zárta el magát és a legbelsőbb gondolatait, és ha őszinte volt magához, az utóbbi két évben, sokszor ő is ugyanezt tette.

– Mégis mióta terveztétek ezt? – kérdezte aztán, és Albine elgondolkodva pillantott Solomon felé.

– Egy ideje…

– Egyetlen dolgot tudok biztosan. Hogy talán tényleg egyszerűbb lenne mindenkinek, ha én nem lennék.

– Ne mondja ezt, Albine – ellenkezett azonnal az idős férfi, ahogy követve a lány pillantását, Albine családjára esett a tekintete. Sejtette, hogy mi járhat a fejében. – Tudom, hogy azt hiszi egyedül maga az oka mindannak, ami velük történt, hogy maga miatt szenvednek, de ez nem igaz és a halál erre nem lehet megoldás.

– Nem akarok meghalni – rázta meg a fejét. – Csak el akarok menni, mert tudom jól, hogy ők nem fognak elhagyni engem. De mi van akkor, ha én teszem meg?

Solomon nem felelt. Válaszokat kutatott Albine szemében, kétséget, de a lány olyan tiszta őszinteséggel tekintett felé, ahogy szinte még sosem látta. Albine már nem engedélyt kért, se nem tanácsra várt. Csak megértésért könyörgött.

– Mindketten tudjuk, hogy ez nem borzasztó ötlet. Nem kéne tovább szenvedniük, nem kéne tovább tartaniuk a következményektől. Haza mehetnek. Boldogok lehetnek.

– Nem lennének boldogok maga nélkül – ellenkezett Solomon azonnal, de Albine nem tágított.

– De szabadok lehetnének. Néha pedig nem tehetsz mást, minthogy elfogadod, hogy valaki már nem az életed része, hiszen nem vagyunk mindenhatóak. Ezt maga mondta. Én sem álltam készen rá, hogy elveszítsem az apámat, mégis fel kell kelnem minden nap és tovább élnem nélküle. Akárcsak a húgomnak. Akárcsak mindenkinek, aki elveszített valakit. Mi lenne a különbség?

– Az, hogy maga nem halott, Albine…

– És ha az lennék? – Solomon összeszűkült szemmel vizsgálta az arcát. – Mi lenne, ha mégis halott lennék? Cortez nem érhetne el többé, az a rendelet már semmit se érne, nem vadásznának rám. Ha azt hiszi, hogy halott vagyok, ha mindenki azt hiszi, akkor ők is szabadok lehetnének. És akkor talán én is.

– De ez egy súlyos döntés.

– Pontosan tudom, de azt is, hogy ez az egyetlen lehetőség, ahol ők boldogan élhetnek, még ha nélkülem is.

– És maga, Albine? Maga boldog lenne?

Albine legszívesebben azonnal rávágta volna, hogy igen, pedig tudta jól, hogy hazugság lenne. Azonban saját maga boldogsága már nem érdekelte. Csak azt akarta, hogy véget érjen ez az egész, még akkor is, ha magány vár majd rá. Mert magányosnak lenni olyasvalami volt, amihez már hozzászokott, de tehernek lenne a szerettei számára olyasvalami, amiért gyűlölte önmagát.

– Segít nekem? – kérdezte végül válasz nélkül hagyva Solomon kérdését, mire a férfi mélyet sóhajtott.

– Ez nem ilyen egyszerű.

– Nekem elég egyszerű kérdésnek tűnik.

– Csakhogy maga többet ér, mint egy eldöntendő kérdés, Albine – felelte aztán az ősz férfi.

Őszintén így érezte. De ahogy újra és újra a lány szomorúan elszánt arcát nézte rájött, ő akármit is tesz, ezen már nem fog tudni változtatni. Az egyetlen, amit tehet, hogy támogatja és biztosra megy, hogy senki másnak ne essen bántódása közben.

– Ugye tudja, hogy ez nem lesz egyszerű? Nem adhatunk ki egy közleményt, hogy maga meghalt, senki nem hinné el – mondta aztán elgondolkodva, és Albine hálásan pillantott felé. – Cortez kancellárnak kell megtennie. Látnia kell, hogy meghalt.

– Gondolja, hogy hajlandó lenne csak félig megölni engem?

– Nos, én úgy gondolom, hogy a nagyobb nehézséget inkább az okozná, hogy hogyan kerülnének olyan helyzetbe, amelyben egyáltalán esélye lenne rá, hogy megtegye.

– De ha akadna ilyen lehetőség?

– Akkor hajlandó vagyok segíteni magának. Ha tényleg biztosan ez az, amit szeretne.

– Aztán Cortezt váratlanul elfogták, előttünk pedig ott volt egy esély, hogy lépjünk. Nem húzhattuk túl sokáig, mert Greyson előbb-utóbb hajlott volna rá, hogy alkut kössön vele ráadásul Solomon kémei azt jelentették, hogy mentőcsapatot küldenek Cortezért, ha pedig ők előbb értek volna oda, akkor talán mások is meghalnak – fejezte be Albine a beszámolót.

Aimes csöndesen hallgatta a lányt. Ahogy elmesélte azt az utolsó pár napot, és azokat az eseményeket, amelyeknek ő nem volt része, szépen lassan minden értelmet nyert számára. Mintha azok az addig értelmezhetetlen kirakós darabok most helyre csúsztak volna. A sok titkolózás, a sok Solomonnal folytatott társalgás, az a sok elejtett félmondat, amiket akkor még nem értett. Ahogy Albine elbúcsúzott tőle, neki pedig akkor fogalma sem volt, hogy a lány épp az teszi.

– Kér még egy teát? – érdeklődött Solomon kedvesen, de nemet intett a fejével. Amúgy se tudta pontosan, a férfi tényleg teával kínálja-e vagy újfent valami erősebbel. Bár legalább már ezt a tettét is megértette.

– Emeline is a része volt ennek? – kérdezte aztán hirtelen, ahogy eszébe jutott húga.

– Egy bizonyos szempontból igen – bólintott Albine, kerülve a tekintetét. Ezt a részét a tervnek ő maga sem tartotta ideálisnak. Leginkább csak elfogadhatónak. Egy szükséges lépésnek.

– Kihasználtátok?

– Nem céltalanul – vette át a szót az ősz férfi közelebb lépve. – Engedje meg, hogy magamra vállaljam ezért a felelősséget. Tudtuk, hogy valakinek szabadon kell engednie őt, hát olyasvalaki tegye, aki nyerhet belőle valamit.

– Nyerhet belőle? Majdnem elveszítettem őt emiatt – értetlenkedett Aimes és hol a férfire, hol Albine-ra pillantott közben.

– Pontosan. Majdnem. Soha nem hagyta volna magára azt a lányt, Aimes. Szereti őt. Úgy tudom, maga egyszer visszaadta a szerelmét a húgának. Hát helyes döntésnek tűnt, ha mi is megpróbáljuk, cserébe mindezért. Ez volt az egyetlen, amiért Albine is beleegyezett ebbe az ötletbe. Ha elérjük, hogy Julian visszatérjen. Egyedül azzal nem voltunk tisztában, hogy a férfi addigra már megszökött – magyarázta Solomon higgadtan, és bár Aimes próbált értelmet találni a szavaiban, annyi minden történt olyan rövid idő alatt, hogy azt érezte, szétszakad a feje. Azt érezte, mintha az elmúlt két év nem történt volna meg, aztán azt, mintha újra megtörténne egyetlen kínzó pillanat alatt.

– Aimes? – nyúlt a keze felé Albine aggódva, de ő elhúzta azt.

– Nem kapok levegőt – nyögte kiszáradt ajkakkal, aztán felpattant és kiviharzott az ajtón.

Albine szomorúan nézett utána, pedig megértette a férfit. Vagy legalábbis azt hitte, hogy érti. Túlzottan sok információ volt ez hirtelen. Tanácstalanul pillantott Solomon felé.

– Talán másra számított? – szólt felé az idős férfi.

– Őszintén? Ennél rosszabbra – felelte nyugodt hangon, ahogy újra az ajtó felé pillantott. Sok minden járt a fejében, ahogy készült erre a pillanatra, és azt sem tartotta kizártnak, hogy Aimes olyan dühös lesz, ha meglátja, hogy a világ végéig rohan majd tőle. Ezt is megértette volna.

– Nem megy utána? – kérdezte aztán Solomon kíváncsian, de csak megrázta a fejét.

– Nem tudom, hogy akarná-e.

– Biztosan nem azért könyörgött nekem az elmúlt három hónapban, hogy idehívjam őt, hogy most hagyja elsétálni. Csak még egy lépés. Tegye meg!

Solomon szájából mindez olyan egyszerűnek hangzott. Olyan magától értetődőnek. De ahogy nagy nehezen feltornázta magát a kanapéról és Aimes után indult, túl nehéznek érezte azt a néhány lépést.

Odakint találta a férfit. Az nem ment messzire a háztól, csak néhány lépést tett, aztán visszatartotta valami erősebb, mint a zavarodottság és a düh. Tekintete elidőzött Aimes alakján. Olyan volt, mint régen és közben mégsem. Volt benne valamilyen megmagyarázhatatlan erő. Egy megkeményedett szív, amiről tudta jól, ő maga tett ilyen kétségbeejtően szilárddá. Önmagára emlékeztette.

Szótlanul sétált mellé, aztán csak álltak ott néhány csendes másodpercig. Egy pillanatra talán olyan érzés volt, mint régen. Aimes számára legalábbis biztosan. Csak azt kívánta, bár ne történt volna meg ez a két, fájdalmas év.

– Hol voltál eddig? – kérdezte tűnődve, miközben az eget kémlelte. Tiszta volt. Talán túl tiszta is ahhoz a viharhoz képest, ami a lelkében dúlt.

– Itt – mutatott a házra Albine. – Solomon lánya nevelte itt a kislányukat a férjével, mielőtt az sajnos… Nem akartak itt maradni, és azóta ez üresen állt. Solomon javasolta, mert ezen a helyen senki nem tudta, ki az az Albine Ashmore.

– Ő is veled volt? Solomon?

– Néha igen – bólintott. – De többnyire egyedül voltam itt, és próbáltam… Nem is tudom, mit próbáltam. Csak élni talán.

Aimes legszívesebben azt kérdezte volna, hogy vajon sikerrel járt-e, de nem volt benne biztos, hogy hallani akarná-e a választ. Hiszen Albine nyilvánvalóan igennel felelt volna erre a kérdésre, neki pedig beleszakadt volna a gyógyulni kezdő szíve a tudatba, hogy a lánynak arra volt szüksége, hogy hátra hagyjon mindent. Köztük őt is. Mert ő, Aimes, nem volt elég erős hozzá, hogy megmentse.

– Tudsz a többiekről? Tudod mi történt velük azóta? Velem? – kérdezte inkább, mire Albine elgondolkodva bólintott.

– Solomon mesélt néhány dolgot. Tudtam, hogy az apád nem sokkal később hazautazott, és hogy a húgom jól van. Hogy Julian visszatért, és hogy összeházasodtak. Azt csak később tudtam meg, hogy te elmentél.

– Tudod, hogy Nova babát vár?

– Igen – húzta mosolyra a száját Albine. – És azt is tudom, hogy volt olyan buta, hogy most menjen haza, és ha ott lettem volna, valószínűleg nem engedtem volna neki, hogy visszamenjen. De jó érzés tudni, hogy meghozza a saját döntéseit. Jó anya lesz. Büszke vagyok rá.

– Borzasztóan hiányzol nekik.

– Tudom.

– Tudja még valaki rajtam kívül? Bárki?

– Solomon, nyilvánvalóan. Beszéltünk arról, hogy talán jó lenne bevonni Greysont, de rájöttünk, hogy úgyse hagyná… És Jamalnak is elmondtam – tette hozzá halkan, mire Aimes azonnal rákapta a tekintetét.

– Jamal tudta?

– Igen, de nem találkoztunk azóta és nem is próbáltam üzenetet küldeni neki. Nem akartam több fájdalmat okozni neki, csak tudnom kellett, hogy lesz ott valaki, aki átsegít titeket azon, ami történik. Így volt? Segített?

Aimes csak lassan bólintott, és közben azon gondolkodott, hogyan nem vett észre mindebből semmit sem. De igaz ami igaz, a férfi úgy támogatta őt és mindenki mást, mint még soha korábban. Ő azt hitte, Jamalt talán kevésbé viseli meg, ami történt, miközben valószínűleg ő szenvedett leginkább közülük. Aztán eszébe jutott, milyen dühös volt a férfi Albine-ra az utolsó napokban.

– Tényleg belement ebbe? – kérdezte csodálkozva.

– Nem igazán…

– Neked teljesen elment az eszed? – meredt Jamal indulatosan az arcára. Pillantásával a kétség vagy a megtévesztés legapróbb jelét kutatta Albine arcán, de hiába. A lány megingathatatlan elszántsággal állt előtte.

– Meglehet. Csakhogy egész életemben ez az első alkalom, hogy pontosan tudom, mit kell tennem.

– És ez lenne a rohadt nagy ötlet? – tárta szét kérdőn a karját Jamal.

– Ne gondold, hogy könnyen hoztam meg ezt a döntést.

– Ahhoz képest, elég nyugodtnak tűnsz.

– Miért? Milyen legyek? Dühös? Keressek valamit, amit szétverhetek? Attól jobb lesz? Nincs más mód, Jamal, egyszerűen csak nincs és már belefáradtam dühösnek lenni – dőlt Albine a falnak, és onnan nézte barátja haragos tekintetét.

A férfi kétségbeesetten kezdett járkálni a teremben, és Albine látta az arcán ugyanazokat az érzelmeket átsuhanni, mint amiket a sajátján érzett korábban.

– De mi lenne, hogyha… Ha Cortez… – próbálkozott a fekete férfi, de minden eszébe jutó lehetőség után csak még tanácstalanabb lett.

– Hidd el, hogy végig gondoltam már az összes lehetőséget, beleértve azt is, hogy megölöm – ismerte be Albine fájón. – De még ha meg is tenném, nincs egyedül. Ott a családja, a másik fia, a lánya. Nem kárhoztatom magam arra, hogy egész életemben meneküljek előlük. Ha pedig vissza is mennék, megölnének azok miatt, amiket tettem, de ha nem, akkor hogyan éljek ott, ahol mindenki gyűlöl? Nem vagyok képes rá, ha pedig nem megyek vissza, akkor ugyanúgy menekülnöm kell.

– Mi lesz Novával? – kérdezte hirtelen Jamal, mire Albine arca elkomorult.

– Nem akarok a húgomról beszélni…

– Miért ne? Neki is hazudni fogsz. Nem ezt érdemli.

– De engem sem érdemel. Egész életemben őt próbáltam védeni, miközben igazából saját magamtól kellett volna megvédenem – fakadt ki Albine.

Őszintén így érezte. A saját szemében húga többet érdemelt volna, mint ami ő valaha is volt neki, most pedig csak újra veszélybe sodorná, hiszen amíg mellette volt, bárki bánthatta volna csak azért, hogy aztán közel kerüljön őhozzá.

– Megbocsátanád nekem, ha valami baja esne, mert felhasználják ellenem? – kérdezte Jamaltól a tekintetét fürkészve, de az csak lemondóan megrázta a fejét.

– Akkor inkább csak meghalsz?

– Nem fogok meghalni – ellenkezett, de a férfi tovább rázta a fejét ebben a valószerűtlennek tűnő helyzetben.

– Nekem halott leszel. Mint ahogy neki és Aimesnek is. Szükségük van rád.

– Novának rád van szüksége. Aimesnek pedig valaki olyasvalakire, aki úgy szereti, ahogy én sosem tudnám.

Fájt kimondani ezeket a szavakat, de főként azért, mert fájdalmasan igaznak érezte őket. Sokat gondolt a húgára és Aimesre az elmúlt időszakban, és bár minden sejtjét kínozta ez a döntés, egyetlen dolog lebegett a szeme előtt. Hogy hátha esélyt kapnak egy boldogabb életre. Hogy a húga majd hazatérhet, és családot alapíthat, amire mindig is vágyott, mert nem lesz, aki miatt le kelljen mondania erről. Aimes pedig… Azt remélte, a jövőben majd valaki elég bátor lesz ahhoz, hogy úgy szeresse, ahogy megérdemli. Mert az az ember, aki ő volt, nem volt képes rá, és rettegett attól, hogy soha nem is lesz, aztán csak összeköti őket egy élet, amiben mindketten boldogtalanok azok miatt a dolgok miatt, amiket ő okozott.

– Képes vagy őszintén a szemembe mondani, hogy szerinted most tévedek? Hogy minden részlet tudatában teljes mértékben úgy érzed, hogy rossz döntést hoztam?

Albine várakozva nézte Jamal tipródó arcát. A férfi valamilyen kapaszkodót keresett Albine elszánt tekintetében, de nem talált. A szomorú igazság pedig az volt a számára, hogyha egy pillanatra nem a szívére hallgatott, teljes mértékben Albine-nak adott igazat. A Cortez kancellár szőtte körülmények mindent megváltoztattak, és ha az élethosszig tartó menekülés vagy egy megjátszott halál között kellett választani, ami után mindenki szabadon élhet, számára is ez utóbbi tűnt logikusabbnak.

– Visszajössz majd? – kérdezte aztán.

– Nem tudom. Talán egy napon. Majd ha már elég ideig voltam halott ahhoz, hogy elfelejtsenek.

– És velem mi lesz? Nekem miért kell tudnom mindezt? – fortyant fel aztán Jamal dühösen, de Albine nem felelt, csak nézte azt az ismerős arcot, amit indulatos grimaszba rántott a tehetetlen harag. – Kibaszottul szar helyzetbe hoztál, Albine, ugye ez világos?

– Minden nap meg fogom ezt bánni amíg élek, de most szükségem van rád. Hogy vigyázz rájuk. És hogy őszintén a szemedbe tudjak nézni, még akkor is, ha tudom, hogy dühös leszel rám, de tudom, hogy idővel meg fogod érteni. És mert halálra vagyok rémülve.

– Akkor ne csináld ezt, Albine, jó? – lépett hozzá a férfi, és ragadta meg a vállát. Könyörgő tekintettel nézte az arcát.

– Muszáj.

– Rohadtul nem muszáj. A rohadt életbe – fakadt ki a férfi, aztán hirtelen elengedte Albine-t, és olyan erővel ütött ököllel a sziklafalba, hogy belereccsentek az ujjai. – Csináltunk rossz dolgokat és egyikünk sem egy szent, de nem érdemled ezt. Mi sem érdemeljük ezt. A fenébe, Albine, mondj már valamit!

De ő nem felelt. Már nem tudott mit mondani. Pontosan tudta, mit érez most a férfi, mert ugyanezeken a fájdalmas gondolatokon ment keresztül ő maga is, mígnem erre a végleges következtetésre jutott. Jamal dühös volt, ez egyértelmű volt számára, de tudta, hogy ez a harag nem neki szól, hanem a tehetetlenségnek.

– Nem fogom hagyni, hogy ezt csináld – rázta meg aztán a fejét. – Én nem… Nem teheted ezt. Kérlek! Albine, ne tedd ezt!

– Sajnálom…

Aimes szótlanul meredt a távolba. Néhány szabadon szálló madarat nézett, ahogy hol felreppentek a magasba, hol leszálltak az egyik ház tetejére vagy egy fa kiálló ágába. Irigy volt rájuk. A gondtalan életükre. A szabadságukra. Hogyha féltek vagy bántotta őket valami csak messze repültek, és nem néztek vissza. Albine-ra emlékeztette őket, őt magát pedig a viharnak látta, ami majd földre kényszeríti őket.

– Ezzel veszélybe sodorlak? Hogy tudom mindezt? – kérdezte hirtelen, és aggódva pillantott Albine felé.

– Nem. Már nem. Azt hiszem, Albine Ashmore elég ideig volt halott ahhoz, hogy én szabad legyek.

– Miért, ki lettél?

– Senki – mosolyodott el Albine. – De itt a faluban Aimée-ként ismernek, és nem bánnám, ha ez így maradna.

– Aimée? – szaladt magasba Aimes szemöldöke. – Ez úgy hangzik, mint…

De már nem fejezte be a gondolatot. Albine új neve pont úgy hangzott, mint az övé.

– Nem akartam elfelejteni – súgta a lány maga elé.

Aimes felelni akart, de a következő pillanatban szél zúgott fel és újra vörös port sodort az arcába. Megtörölte a szemét, aztán amikor újra a lányra nézett, ő már nyugtalanul tekintgetett körbe.

– Vihar közeleg – állapította meg, és pontosan tudta, mitől szorong a lány. A darnouth-i viharok közel sem voltak hasonlóak az otthoniakhoz. Ő is megtapasztalta már milyen az, amikor az a szabadban érte utol. – Itt maradsz éjszakára?

Aimes csak egy bólintással felelt, aztán visszahúzódtak a ház menedékébe.

*

Csend honolt a házban. Pedig odakint vad szél tombolt, néha-néha megrázva az ablaküveget, a kandallóban pedig ropogva égett a narancsszínű tűz. Aimes a kandalló előtt ült, és azt figyelte, ahogy időről-időre egy tűznyaláb mintha kicsapna a sötét padlóra, aztán szinte ijedten húzódott vissza a fénybe.

Fogalma sem volt mennyi idő telhetett el, de nem bírt elaludni. Nem is próbált. Attól rettegett, hogy mire felébred, meg nem történté válik az a nap. Hogy majd kiderül, egy álom volt csupán. Egy kecsegtetően édes, de zavaros és túlzottan fájdalmas álom, amiből túl sok jutott neki az utóbbi időben.

Ijedten rezzent össze, ahogy megreccsent mögötte az öreg padló, és ahogy hátrapillantott, Albine-t látta meg a lépcső alján.

– Azt hittem, már alszol – szólt felé a lány, de ő csak megrázta a fejét, miközben visszafordulva a tűz felé gyorsan letörölte a könnyeit. Nem akarta, hogy Albine lássa. Nem akarta, hogy bárki is lássa azokat.

– Nem tudok aludni viharban – ismerte be halkan, bár aznap éjjel maga sem tudta eldönteni, hogy a kinti szél vagy a szívében tomboló vihar okozza-e inkább az álmatlanságát.

– Én sem – lépett közelebb Albine.

Egy ideig csak nézte a férfi megfáradt alakját, ahogy ott ült a tűz előtt. A régi időkre emlékeztette őt. Az erdőre. Azokra a lopott órákra, amikor megszűnt számukra létezni a külvilág. Az otthonára. Szótlanul sétált mellé, és ült oda hozzá.

Azt várta, Aimes elhúzódik majd, de az meg sem moccant. Akár egy múltat idéző szobor, úgy ült ott mellette.

– Mire gondolsz most? – kérdezte félszegen Albine, miközben hol a férfi arcát nézte, rajta azokat a sajátjához hasonlóan megváltozott vonásokat, hol a táncoló lángokat.

– Rád – adta meg lassan a választ Aimes, kerülve a lány tekintetét. – Magamra. Mindenre.

– Tudom, hogy dühös vagy rám.

– Igen? – szaladt magasba Aimes szemöldöke, aztán lemondóan megrázta a fejét. – Én nem vagyok biztos benne.

Fogalma sem volt, mit kellene éreznie. Dühösnek kellett volna lennie? Vagy talán boldognak? Elárultnak? Összezavarodottnak? Megkönnyebbültnek? Már nem akart dühöt érezni, mégis azt érezte és egyszerre érezte annak minden fájdalmat. De közben mintha a belsőjét eddig marcangoló megfáradt kétségbeesés és harag szűnni kezdett volna, ahogy aztán a lány arcára nézett, mert ott volt. Életben volt. Vele volt. És ismét megfogalmazódott szívében a gondolat, hogy újra elveszítheti.

– Nem akarlak veszélybe sodorni. Talán jobb lett volna, ha én sosem… Cortez még szabadon van, és mi van akkor, hogyha…

– Aimes! – szakított félbe Albine hirtelen. Egy pillanatra ugyanott érezte magát a menekülttáborban, azon aggódva, mi vár még rá, pedig az elmúlt évek biztonságot adtak neki. Többet, mint valaha is remélte volna. – Minden rendben van, nem kell megmentened. Semmit nem kell tenned, amit nem akarsz. Ha most úgy döntesz, hogy elsétálsz, én azt is elfogadom.

Aimest valahol megijesztette az a nyugalom, ami áradt a lányból. Az az őszinte, félelem nélküli élet, amire tudta jól, mindig is vágyakozott. Amit benne is látott, és amiért valószínűleg belé szeretett, és amit mindig is vissza akart neki adni.

– Nem tudom, mit tegyek, én csak nem értem, Albine. Aimée – javította ki magát, bár maga sem tudta, így kellene-e szólítani őt, vagy sem. – Miért kellett ezt tenned? Miért kellett kínoznod magad értünk? Minket? Én bárhová utánad mennék ezen a világon. A fenébe is, hiszen megtettem egyszer, boldogan megtettem volna még egyszer.

– Igen, ezért kellett ezt tennem.

Pontosan tudta, hogy Aimes képes lenne rá, mint ahogy azt is tudta, mi volna az ára és ő nem volt hajlandó a férfi szabadságával fizetni ezért. Csak meg akarta menteni őket attól a magánytól, amire ő maga kárhoztatná őket. Mindenkit, aki valaha is fontos volt a számára.

– Tudom, hogy ez nem volt egy tökéletes döntés, de egy döntés volt, amit én hoztam meg, és azt hiszem, helyes döntést hoztam. A húgom otthon van. Te szabad vagy.

– Az lennék? – nézett rá kétkedve Aimes, ahogy felidézte az elmúlt két évet és annak minden fájdalmas gondolatát.

– Remélem…

– Meggyászoltalak, Albine – vágta rá szomorúan, miközben újra a könnyeivel kezdett küzdeni. – Hónapokig gyötört minden ébren töltött pillanat, alig bírtam élni. Basszus, azon gondolkodtam, hogy talán jobb lenne, ha én is inkább… De nem voltam képes rá, mert azon gondolkodtam, mit gondolnál rólam, ha megtenném.

– Túl sok mindenre lennél képes, amit nem érdemlek meg.

– Mindent megérdemeltél volna – ellenkezett azonnal, de Albine megrázta a fejét.

– Ez nem igaz. Szörnyű dolgokat tettem, amikre nem vagyok büszke. Annyi rossz döntést hoztam. Olyan dolgokat tettem, amiket még nem bocsátottam meg magamnak, és talán nem is fogok soha. Ráadásul fájdalmat okoztam mindenkinek, akit szeretek csak azért, mert egész életemben féltem. Nem bírtam tovább ezt csinálni, Aimes, nem ment. Véget akartam ennek vetni, ennek a sok szenvedésnek. Nem csak az enyémnek, a tiédnek is. Tudom, hogy önző voltam, amiért így döntöttem. Önző vagyok most is, amiért mégis idehívtalak tudván, hogy mennyi fájdalmat okozok majd ezzel.

– Akkor miért mondtad el most mindezt? Miért jöttél vissza hozzám?

– Mert már nem félek – jelentette ki Albine, és őszintén igaznak érezte a szavait.

Egész életében túl gyengének tartotta magát, miközben csak rettegett. Félt, hogy egyedül marad majd miután meghalt az anyja, aztán félt attól, hogy elveszíti az apját egy betegség miatt. Félt Rhydiantől, aztán megijedt önmagától, miután megölte őt, hiszen honnan tudhatta volna, mire lesz még képes? Félt attól, hogy bántja a húgát és félt attól, hogy menekülnie kell. Félt attól, hogy szeresse Aimest, de aztán attól félt, hogy egy napon elveszítheti. Aztán egy része tényleg meghalt azon a napon, ott a szakadék szélén, de ha megtörtént vele a legrosszabb dolog, hát mitől féljen még?

– Most már tudom, hogy mit akarok.

– Mi lenne az?

– Te – mosolyodott el, ahogy Aimes tekintetét fürkészte. Azt az ismerős, kék szempárt, amiről az elmúlt időszakban álmodott. – Mert szeretlek. Régen féltem elmondani, mert tudtam, hogy egyszer majd eljön a nap, amikor el kell, hogy hagyjalak, csak azt nem tudtam, hogy vajon a saját döntésem lesz-e vagy valaki másé. Én pedig nem akartam, hogy fájjon, mert te voltál a legjobb dolog, ami valaha történt velem.

– Albine…

– Nem kell semmit mondanod, én csak… Akarom, hogy tudd, mert annyira sajnálom, Aimes. Annyira nagyon. Minden fájdalmat, amit miattam éreztél – hebegte, miközben könny szökött a szemébe, ahogy a férfi arcát nézte. – Eljöttem, és hátra hagytam azt az énem, akit gyűlöltem, hogy az lehessek, aki akartam lenni. Akinek nem kell menekülni. Aki nem fog több fájdalmat okozni. Aki csak élni szeretne. Aki csak boldog akar lenni. Aki csak…

Azonban már nem bírta befejezni, mert a következő pillanatban Aimes egy váratlan csókkal lezárta az ajkát.

Hosszú évek magánya és egymásra vágyása volt ebben csókban, és ha azt hitték, akár csak egy pillanatig is, hogy képesek lesznek egymás nélkül élni ebben a világban, ez a csók rádöbbentette őket, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna.

Mert hiába próbáltak meg úgy élni, mintha sosem ismerték volna egymást, ehelyett mintha csak ébren maradtak volna egy félálomban szunnyadó világban, egyedül. Hiába remélték, hogy a szívük majd nem törik darabokra, ha egymás nélkül már sosem lehetnek egészek.

Ahogy végül elhúzódtak egymástól, Albine könnyes szemmel pillantott fel Aimes arcára. Olyan régóta sóvárgott arra, hogy a férfi egyszer újra ránézzen. Ugyanazzal a tekintettel. Ugyanazzal a félszeg mosollyal. Ugyanazzal a szeretettel. Aimes aztán az arcához nyúlt, és óvatosan letörölte a könnyeit.

– Sosem szűntem meg szeretni téged, Albine, egy percre sem. Ha pedig akár egy pillanatig is azt hiszed, hogy hagyom, hogy még egyszer elmenekülj, nagyon tévedsz. Mert fogalmad sincs, mit jelent az számomra, hogy azt a részem, ami meghalt azon a napon, most visszakaptam – mondta, majd hagyta, hogy Albine a vállára hajtsa a fejét.

– Már nem menekülök – mondta csendesen. – Otthon vagyok…

Ahogy ott ültek, a kandallóban ropogó tűz előtt, mint már annyiszor régebben, mintha önmagukat látták volna a bíbor lángok között. A múltjukat, és egy jövőt. Önmagukat és egymást. Talán mindkettőre szükségük volt, hogy azt az életet éljék, amire vágytak. Mert ott, akkor, megfáradtan de reménykedve tekintettek a jövő felé.

Mert várhatott még rájuk számtalan kínzó kihívás és küzdelem…

…vagy egy fájdalmas, de reményteli újra találkozás…

…ők ott voltak. Boldogok lehettek. Szabadok voltak. Most és mindörökké. Mert bár távol voltak mindentől abban a kis, eldugott házban, abban a magányos faluban, mégis együtt. És abban a hazában, amire egymásban leltek, már nem üldözte őket semmi…

Vége