I.
Tavaly két művésztársammal, Arrigo Cohickal és Pedrino Borgniolival pár napra szóló meghívást kaptunk egy ismerősünk normandiai birtokára.
Az induláskor még kedvezőnek tűnő idő hirtelen megváltozott, s úgy elkezdett szakadni az eső, hogy az elhagyatott utak valóságos folyómederré váltak.
Térdig süppedtünk a sárban, csizmánk talpára vastag sárréteg rakódott, emiatt olyan lassan haladtunk, hogy csak napnyugta után egy órával érkeztünk meg, igencsak viharvert állapotban.
Vendéglátónk észrevette, milyen nehezünkre esik elnyomni az ásítást és nyitva tartani a szemünket, így vacsora után rögtön a szobánkba vezettek bennünket.
Az enyém hatalmas volt. Amint beléptem, végigfutott a hátamon a hideg; úgy éreztem, mintha egy másik világba csöppentem volna.
Egészen pontosan a régensség korába: minden erre utalt, Boucher Négy évszaka az ajtó felett, a legízléstelenebb, túldíszített rokokó bútorok és a sűrűn faragott tükörkeret.
Minden háborítatlan volt. A kefetartó dobozokkal és púderpamacsokkal teli fésülködőasztalt mintha csak előző este használták volna. A gondosan fényezett parkettán két-három tarka ruha és egy ezüstberakásos legyező hevert, a kandalló tetején pedig egy nyitott fedelű dohányszelence, amelyben, mély megdöbbenésemre, még friss volt a dohány.
Mindezt csak azt követően vettem észre, hogy az inas az éjjeliszekrényre helyezte a gyertyatartót, jó éjszakát kívánt, és távozott. Bevallom, úgy remegtem, mint egy nyárfalevél. Gyorsan levetkőztem hát, ágyba bújtam, s hogy véget vessek ezeknek a buta rémképeknek, becsuktam a szemem, és a fal felé fordultam.
Nem maradtam sokáig ebben a helyzetben: az ágy hullámozni kezdett alattam, amitől nyomban felpattant a szemem. Muszáj volt hát megfordulnom, és megnéznem, mi történik.
A láng vöröses árnyakat vetett a falra, amitől a faliszőnyeg figurái egybeolvadtak a falra akasztott, megsárgult festményeken szereplő alakokkal. E képek a legkülönbözőbb személyeket ábrázolták: vendéglátóm őseit, parókás tanácsosokat, valamint kikent-kifent, hófehér hajú, gyönyörű úrinőket rózsával a kezükben.
A láng hirtelen remegni kezdett, és sápadt derengésbe vonta a szobát. Tisztán láttam, hogy amit puszta festménynek véltem, az maga a valóság: a keretekben lévő emberek szeme mozgott és csillogott, ajkuk úgy mozgott, mintha beszélnének, de nem hallottam mást, csak az ingaóra ketyegését és az őszi szél süvítését.
Iszonyú félelem kerített hatalmába; a hajam égnek állt, a fogam majd’ kitört a vacogástól, s kivert a hideg veríték.
Az óra tizenegyet ütött. Az utolsó ütés hosszan kongott, majd amikor végleg elült…
Nem, el se merem mondani, mi történt ezután. Senki nem hinné el, és teljesen őrültnek néznének.
A gyertyák maguktól meggyulladtak, a fújtató asztmás hörgés kíséretében, minden külső segítség nélkül éleszteni kezdte a tüzet. Közben a piszkavas a parázs közt matatott, a lapát pedig összesöpörte a hamut.
Ezután egy kávéskanna ugrott le az asztalról, odadöcögött a tűzhelyhez, s kényelembe helyezte magát a parázs között.
Pár pillanat múlva a fotelek előrebillentek, s csavart lábukon meglepően könnyedén mozogva a kandalló köré gyűltek.
II.
Nem tudtam mire vélni a látottakat, ám ami ezután következett, az még elképesztőbb volt.
Az egyik legrégebbi portrén szereplő alak, egy kövér, pirospozsgás, ősz öregúr, aki megtévesztésig hasonlított az öreg John Falstaffra, fura fintorral az arcán kidugta fejét a vászonból, majd kissé nehézkesen kituszkolta vállát és kerek hasát is a szűk keretből, s tompa puffanással a földre huppant.
Alighogy lélegzethez jutott, zekéje zsebéből elővett egy igen aprócska kulcsot; ráfújt, hogy lássa, tiszta-e, majd sorra belehelyezte a többi kép keretébe.
A festmények olyan óriásira nőttek, hogy a bezárt alakok könnyedén kisétálhattak belőlük.
Rózsás arcú kis abbék; száraz, fakó úriasszonyok; szigorú bírák súlyos, fekete talárban; selyemharisnyás, szilvakék nadrágos udvaroncok magasba emelt karddal – a látvány oly bizarr volt, hogy minden ijedtségem ellenére kuncogni kezdtem.
A méltóságos hölgyek és urak helyet foglaltak. A kávéskanna könnyed mozdulattal előttük termett az asztalon. A kávét kék-fehér, japánmintás csészékből fogyasztották, amelyek szintén maguktól röppentek oda a komódról. Mindegyikhez kis ezüstkanál és egy-egy kockacukor tartozott.
A kávézás végeztével a csészék, a kanna és a kanalak egy szempillantás alatt eltűntek, s a legfurcsább beszélgetés vette kezdetét, amelynek valaha tanúja voltam – ugyanis senki nem nézett közben a másikra: minden tekintet az ingaórára szegeződött.
Én magam sem tudtam levenni a szemem a mutatóról, mely szinte észrevétlenül haladt a tizenkettes felé. Végül elütötte az éjfélt, s egy távoli hang, amely pont úgy zengett, mint az óra ütései, így szólt:
– Itt az idő, kezdődik a tánc.
Mindenki felállt. A fotelek komótosan hátrahúzódtak, közben minden lovag kézen fogott egy hölgyet, s a hang újból megszólalt:
– Rajta, zenész urak, kezdhetik!
Nem is említettem, hogy a faliszőnyeg egyik oldala olasz hangversenyt ábrázolt, a másik pedig szarvasvadászatot, amelyen számos hajtó fújta a kürtjét. A hajtók és a zenészek, akik eddig meg se moccantak, bólintással jelezték beleegyezésüket.
A karmester a magasba lendítette pálcáját, mire élénk tánczene csendült fel a terem mindkét végében.
Menüettel kezdtek. Ám a kotta gyors üteme és a zenészek által diktált tempó szokatlan volt a méltóságoknak, így pár perc után az összes táncospár búgócsiga módjára pörgött a parketten.
A hölgyek selyemruhája finoman fodrozódott e forgatagban, úgy suhogva, mint a galamb szárnycsapásai. A padlónál felkavart szellő felfújta szoknyájukat, amitől kongó harangnak néztek ki.
A vonósok virtuóz játékától szikráztak a húrok, a fúvósok ujja higanyként pergett a lyukakon, a kürtösök arca labdaszerűvé puffadt. Mindettől oly gyorsan áradtak a hangok és a trillák, oly hirtelen és kiszámíthatatlanul emelkedett és ereszkedett a skála, hogy még maga az ördög is legalább két perccel lemaradva tudta volna csak követni.
Szánakozva figyeltem hát, ahogy a táncolók hiába igyekeznek követni a ritmust. Ugrabugráltak, szökdécseltek, lábukat a magasba lendítették, keresztezték, köröket írtak le vele; homlokukon kövér izzadságcseppek gördültek le, melyek halvány csíkban folytak le szemük mellett orcájukra, teljesen elmaszatolva a nők szépségpöttyét és pirosítóját. Ám minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult: a zenekar mindig három-négy ütemmel előrébb járt.
Az óra egyet ütött, s mindenki megállt. Ekkor észrevetettem valamit, ami addig elkerülte a figyelmemet: egy nő nem táncolt a többiekkel.
Egy karosszékben üldögélt a kandalló melletti sarokban, s úgy tűnt, a legkevésbé sem kíván részt venni a körülötte zajló eseményekben. Soha, még álmomban sem láttam ilyen tökéletes szépséget: káprázatos, hófehér bőre és hamvasszőke haja volt, hosszú szempillája, s ragyogó, átható kék szeme, amelyen keresztül a lelkét is tisztán láttam, mint patak mélyén egy apró kavicsot.
Úgy éreztem, ha valaha beleszeretek valakibe, csakis ő lehet az. Gyorsan kiugrottam hát az ágyból, ahonnan egészen addig nem merészkedtem ki. Valami titokzatos, belső késztetéstől vezérelve odaléptem hozzá, megfogtam egyik kezét, és beszédbe elegyedtem vele. Úgy éreztem, mintha húsz éve ismernénk egymást.
Miközben beszélgettünk, valami csoda folytán a még mindig szóló zene ütemére ingattam a fejem. Mérhetetlen boldogsággal töltött el, hogy ily csodálatos teremtéssel beszélgethetek, mégis szinte égett a talpam, hogy táncolhassak is vele.
Mégsem volt bátorságom felkérni. Ő azonban, megérezve szándékomat, szabad kezével az óra számlapjára mutatott.
– Majd meglátjuk, ha a mutató odaér, kedves Théodore.
Furcsamód meg sem lepett, hogy tudja a nevemet. Zavartalanul folytattuk a beszélgetést. Végül elérkezett a jelzett idő, s az ezüstös hang vibrálása betöltötte a termet.
– Angéla, táncolhat az úrral, ha ahhoz van kedve, bár jól tudja, mi lesz a következménye.
– Nem számít – felelte Angéla dacosan, s nyakam köré fonta elefántcsontszín karját.
– Prestissimo! – szólt a hang.
Keringőzni kezdtünk. A lány melle finoman érintette mellkasomat, orcája finoman súrolta az enyémet, ajkamon éreztem édeskés leheletét.
Soha nem éreztem még ehhez foghatót: az idegeim pattanásig feszültek, akár az acélrugó, a vérem forró lávaként lüktetett az ereimben, szívdobogásomat oly tisztán hallottam, mintha egy ketyegő zsebóra lett volna a fülem mellett.
S mindez mégsem volt kellemetlen. Földöntúli boldogság töltött el, azt kívántam, bárcsak megállna az idő, s örökké így lehetnénk; s különös módon, akár háromszor gyorsabban is játszhatott a zenekar, mi könnyedén tudtuk tartani a ritmust.
A résztvevők lenyűgözve figyelték mutatványunkat, éljeneztek, teljes erővel tapsoltak, tenyerük mégis hangtalanul csapódott össze.
A mindaddig hihetetlen energiával és játszi könnyedséggel táncoló Angélából hirtelen elszállt minden erő: úgy nehezedett a vállamra, mintha ólomból lett volna a lába. Talpa, mely egy perccel előtte alig érintette a padlót, most mintha odaragadt volna.
– Angéla, nagyon elfáradt – mondtam –, pihenjünk egy kicsit!
– Az jó lenne – felelte, miközben zsebkendőjével homlokát törölgette. – Viszont amíg mi keringőztünk, a többiek mind leültek. Csak egy üres fotel maradt, mi pedig ketten vagyunk…
– Miért baj az, angyalom? Jöjjön, majd az ölembe veszem.
III.
Angéla nem tiltakozott: az ölembe ült, karját puha, fehér sálként a nyakam köré fonta, fejét mellkasomra hajtotta, hogy felmelegedjen kicsit, mivel teste oly hideg lett, akár a márvány.
Fogalmam sincs, meddig maradtunk ebben a helyzetben, hiszen minden érzékszervemmel e titokzatos és csodálatos teremtésre figyeltem.
Nem érzékeltem többé sem teret, sem időt. A valóságos világ megszűnt létezni számomra, minden kötelék, amely hozzá fűzött, elszakadt. A lelkem kiszabadult földi porhüvelyéből, üres térben, a végtelenben úszott; megértettem azt, amit halandó ember sohasem érthet. Szavak nélkül is értettem Angéla gondolatait. Lelke lámpásként ragyogott testében, sugarai a mellkasomba áramlottak és vissza.
Ekkor megszólalt a pacsirta, s halvány derengést vettem észre a függönyön.
Angéla is meglátta. Sietősen felpattant, búcsút intett, majd pár lépés után rövid sikollyal összecsuklott.
Rémülten utánakaptam… s a látványtól meghűlt bennem a vér: a nő helyén csak az ezer darabra tört kávéskanna cserepeit találtam.
Azt gondolván, hogy csupán valami ördögi káprázat áldozata voltam, olyan jeges borzalom lett úrrá rajtam, hogy ájultan estem össze.
IV.
Az ágyamban tértem magamhoz. Arrigo Cohic, Pedrino Borgnioli és a vendéglátóm aggódó arccal álltak a fejtámlánál.
Mikor kinyitottam a szemem, Arrigo megkönnyebbülten felkiáltott.
– Na végre! Már vagy egy órája kölnivel törölgetem a homlokodat. Mi az ördögöt műveltél tegnap éjjel? Nem jöttél le reggel, bejöttem hát a szobádba, és itt találtalak elterülve a padlón francia stílusú ruhában, s úgy szorítottál magadhoz egy törött porcelándarabot, mintha egy szép, fiatal lány lett volna.
– Úristen! De hisz’ ezt viselte a nagyapám az esküvőjén – mondta a vendéglátóm, felemelve egy sötétrózsaszín, zöld csíkos selyeminget. – Folyton ezekkel a strassz-és filigrángombokkal kérkedett. Théodore biztosan megtalálta az egyik sarokban, és szórakozásból felvette.
– De mégis mitől lettél rosszul? – tette hozzá Borgnioli. – Ilyet csak a hófehér kisasszonykák csinálnak, hogy aztán kioldjuk a fűzőjüket, levegyük a nyakéküket és a sáljukat; nagyszerű alkalom egy kis udvarlásra.
– Elgyengültem, ennyi az egész. Előfordul – feleltem szárazon.
Felkeltem, s kibújtam nevetséges maskarámból.
Később megebédeltünk. Három társam rengeteget evett, és még többet ivott. Én viszont alig bírtam lenyelni pár falatot, folyton az járt a fejemben, ami éjjel történt.
Ebéd után úgy elkezdett szakadni az eső, hogy lehetetlen lett volna kimenni, így mindenki azzal foglalta el magát, amivel tudta.
Borgnioli katonaindulókat dobolt az üvegen, Arrigo és a vendéglátónk dámáztak, én pedig kivettem egy lapot az albumomból, és rajzolgatni kezdtem.
Kezem szinte magától siklott a papíron, s a vonalak észrevétlenül a tegnapi eseményekben oly fontos szerepet játszó kávéskanna tökéletes mását rajzolták ki.
– Jé, hiszen ez szakasztott olyan, mint Angéla húgom! – szólt meglepetten vendéglátóm, aki a dámaparti után vállam fölött figyelte munkámat.
S tényleg: amit én kávéskannának néztem, valójában Angéla finom vonású, melankolikus arca volt.
– Az ég szerelmére, mondd, él-e, vagy halott? – kiáltottam remegő hangon, mintha az életem függne a választól.
– Halott, már vagy két éve; egy bál után tüdőgyulladást kapott, az vitte el szegényt.
– Jaj nekem! – feleltem fájdalmasan. Majdnem kicsordult egy könnycsepp a szememből, miközben visszatettem a lapot az albumba.
Ekkor értettem meg, hogy ezen a földön többé már nincsen számomra boldogság.
