6. Fejezet – Bánat

És ott állt. Az Ő karjaiban. És a smaragdzöld szemeket bámulta megbűvölten. Nem is értette, hogy hogyan kerülhetne bármilyen bajba egy ilyen gyönyörű szemekkel megáldott fiú.

Damian lassan elkezdte simogatni a combját, Elsie megborzongott a fiú érintésétől. Képtelenné vált a gondolkodásra, teljesen elvarázsolta a srác, aki olyan közel volt hozzá.

A felek ezután heves csókolózásba kezdtek, a lánynak minden érzéke jólesően bizsergett. Annyira belemerültek, hogy Elsie egy idő után már azt sem tudta megállapítani, hogy melyik nyelv kié is tulajdonképpen. Damian lassan az ágy felé terelte őt, majd a lány megadva magát ledőlt a virágmintás takarójú bútordarabra.

– Szervusz, hercegnő!

– Jesszus!

Elsie azonnal felült az ágyban, a szíve eszeveszettül kalapált. Rémülten nézett körbe, hirtelen nem is tudta, hogy hol van. A hajnal első sugarai halvány fénybe borították a szobát.

Amint lenyugodott kissé, és nyugtázta, hogy ez csak egy hülye álom volt, megrohamozták a tegnapi nap emlékképei. Komolyan, már csak ez hiányzott! Előbb majdnem elkapnak valami rosszarcú fazonok, aztán meg összekerülök egy sráccal, aki valószínűleg azt hiszi, hogy totál idióta vagyok, és semmit nem akar az orromra kötni! – mérgelődött magában, miközben magára kapott néhány ruhát, amiket a szekrényből halászott elő, és amik azelőtt a szoba ezen felének lakójához tartoztak. Mivel a szomszéd ágyat üresen találta, elindult rendbe szedni magát.

Damiant a fürdőszobában találta, amint hiányos öltözetben borotválkozott. Az első dolog, amit belépve meglátott, a fiú hátán lévő tetoválás volt. Még sosem látott ennél élethűbbet. A két szárny minden egyes tolla tökéletesen kidolgozva rajzolódott ki a lapockákon, szinte várta, hogy egyszerre kinyíljanak, és kiugorjanak a bőr síkjából. Akkor hát ezért hívják angyalkának – állapította meg a lány, bár fogalma sem volt, hogy honnan tudhatnának a nyilvánvalóan nem feltűnő helyen lévő tetoválásról. Pillantása a fiú hátáról fedetlen mellkasának tükörképére tévedt, de inkább gyorsan elkapta a tekintetét a fejébe toluló pajzán gondolatok okán, és odalépett Damian mellé.

– Jó reggelt – köszöntötte a fiút, miközben hozzálátott a fésülködéshez. A megszólított morgott valamit, amit akár „volt már jobb is”-nak is lehetett érteni. Elsie megpróbálta kerülni a fiú tekintetét, mivel látta, hogy nincs valami közlékeny hangulatban, mint ahogyan azt nagyjából már megszokhatta röpke ismeretségük alatt.

Miután Damian befejezte a borotválkozást, egy darabig szótlanul állt a tükör előtt. Elsie érezte, hogy őt fürkészi, hirtelen kedve támadt a fiú gyönyörű zöld szemeibe nézni, de visszafogta magát, és csöndesen folytatta hajvégeinek igazgatását.

– Ugye tudod, hogy nem maradhatunk itt? – Damian kérdése inkább kijelentésnek hangzott. – Amint elkészültél, lelépünk. Ez a hely nem biztonságos. – A lány fölkapta a fejét.

– De hát akkor hol biztonságos? – kérdezte megütközve.

– Úgy vélem, sehol – válaszolta vállat vonva a fiú. Elsie érezte, hogy felmegy benne a pumpa.

– Hogy sehol? – vágta rá ingerülten. – Belerángattál ebbe az egész hülyeségbe, amiről azt se tudom, hogy micsoda, és azt mered mondani, hogy sehol nem vagyunk biztonságban?

– Én csak az igazat mondom – válaszolta Damian. – De ha nem tetszik, el lehet menni! Majd meglátjuk, hogy elkapnak-e a következő sarkon! Akkor aztán sírhatsz majd a fene nagy biztonság miatt! De hogy én nem foglak mégegyszer kihúzni a csávából, az is biztos! – A zöld szemek szikráztak, miközben Elsie tekintetébe fúródtak. Egy pillanatig csak bámulták egymást, majd a fiú elindult az ajtó felé.

– Fél óra múlva legyél készen! – vetette oda a lánynak, és távozott.

Elsie néhány másodpercig csak saját kipirult arcképét nézte a tükörben. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?! – gondolta, miközben legszívesebben ordított volna magatehetetlenségében. Nem mehet sehová, mert elkapják, de ha a zöld szemű idegennel marad, akkor sincs nagyobb biztonságban.

Erőt vett magán, és ismét a tükörbe nézett, ahonnan most már egy ijesztően sápadt, szőke lány nézett vissza rá. Nincs választásom. Vele kell mennem – tudatosította magában. Megrázta a fejét, gyorsan befonta a haját, és elindult megkeresni minden problémája okozóját.

***

– Honnan van ez a kocsi? – kérdezte Elsie, amikor Damian egy rozzant fehér autóval leparkolt előtte.

– Kölcsönvettem – válaszolta a fiú tárgyilagosan. – Na, akkor beszállsz?

– És a tulajdonosa tud róla, hogy kölcsönvetted? – tette fel a következő kérdését a lány.

– Ne most! – fintorodott el Damian. – Akkor jössz, vagy sem? – Elsie kelletlenül beszállt, és ránézett a fiúra.

– És hova megyünk? – kérdezte útitársát.

– Valahova – morogta a fiú, és Elsie úgy gondolta, hogy nem tanácsos tovább kérdezősködnie, bár a válasz nyilvánvalóan nem elégítette ki. Damian beindította a motort, és a kocsi döcögve elindult.

Órák teltek el amióta elindultak. A házak egyre ritkábbak lettek, míg végül teljesen felváltotta őket a kietlen táj. Erdők és végtelen mezők mellett haladtak el. Elsie bánatosan gondolt vissza pár nappal ezelőttre, amikor még az volt a legnagyobb gondja, hogy ne bukjon meg statisztikából. Ezeket a problémákat már rettentően távolinak érezte, mintha azóta száz reményvesztett év telt volna el.

Nagyot sóhajtott, és rápillantott útitársára. A fiú rendületlenül nézte az utat, és szinte ügyet sem vetett rá. Elsie-t hirtelen elöntötte a méreg. Hogy lehet ilyen nyugodt?! Hogy tud ilyen érzelemmentesen beszélni a rájuk leselkedő veszélyről?! – Legszívesebben ott helyben lekevert volna egyet a fiúnak, de visszafogta magát, és ismét az ablak felé fordította a fejét. A nap állásából ítélve már délutánra járhatott, mire megálltak egy út menti fogadónál.

***

– Ennél lepukkantabb szobájuk aligha lehet – jegyezte meg, miután körbenézett. Véleménye szerint inkább lehetett kutyaólnak nevezni átmeneti szállásukat. A falakon méretes lyukak tátongtak, és a plafon is mintha beázott volna.

– Örülj, hogy van tető a fejed felett – szólt Damian, miközben gondosan bezárta maguk mögött az ajtót. – Ha nincs ez a motel, kénytelenek lettünk volna az erdőben aludni. – Elsie rosszallóan csóválta a fejét. – Majd én alszom a kanapén – folytatta a fiú, miközben ledobta hátizsákját és helyet foglalt a megnevezett bútordarabon, ami igencsak rozzantnak nézett ki.

A lány leült a szoba közepén elhelyezett ágyra vele szemben. Megállapítása szerint a matrac szörnyen kemény volt. Egy darabig csak nézték egymást, majd egy hangos korgás törte meg a csendet.

– Asszem mindjárt éhen halok – állapította meg, miközben háborgó gyomrát próbálta megnyugtatni.

– Oké, akkor szerzek valami kaját – szólalt meg hirtelen Damian, és elviharzott az ajtó felé. – Ne engedj be senkit! – vetette oda, még mielőtt távozott.

A hirtelen támadt egyedüllétben Elsie rettenetesen kényelmetlenül érezte magát. Bár nemrég még a háta közepére kívánta a zöld szemű fiút, most már jobban szerette volna, ha mégiscsak itt van vele. Hirtelen kedve támadt volna utánarohanni, de a hamarosan rájött, ötlete sincs, hogy merre mehetett egyáltalán. Inkább meg se szólaltál volna hülye gyomor! – szapulta a szüntelenül élelemért tüntető belső szervét, miközben nyugtalanul pislogott körbe a néptelen szobában. Ekkor azonban egy ismerős dallam ütötte meg a fülét.

Eltartott egy pár pillanatig, amíg rájött, hogy csörög. Gyorsan előkotorta táskájából a mobilját, és beleszólt. A vonal túlsó végén Annie aggódó hangját hallotta meg.

– Hová lettél drágám? Ugye nem esett bajod?

– Nem, nem, dehogy – igyekezett megnyugtatni legjobb barátnőjét. – De nem mondhatok semmit, arról, hogy hol vagyok.

– Hogyhogy? Csak nem valami zűrbe keveredtél? – Annie hangja egyre rémültebb tónusba csapott át. – Ugye nem a zöld szemű van a dologban? Én mondtam, hogy ne kezdj vele!

– Nyugi! – szólt bele a telefonba kissé ingerülten Elsie. – Nincs semmi bajom. De arra kérlek, hogy ne kérdezősködj, jó? – már szinte könyörgött. – Nem tudom, hogy mikor megyek haza, és jobb lenne, ha most egy darabig nem keresnél! Majd hívlak, ha van valami.

– De édesem… – kezdte volna Annie, de Elsie félbeszakította.

– Szia, majd hívlak! – és a választ meg se várva kinyomta a telefont.

Rosszul érezte magát, amiért kétségek között hagyta barátnőjét, de belátta, hogy kockázatos lenne bármit is elmondania a történtekből. Ledőlt az ágyra, és a plafont bámulta. Itt van a senki földjén egy fiúval, akit körülbelül két napja ismer, és semmit nem tud róla, azon kívül, hogy eddig mindenki meghalt körülötte. Ráadásul még rosszarcú gonosztevők is kergetik őket. Az egész annyira abszurdnak hatott, mintha egy torz álomból származna. Belecsípett a karjába, és várta, hátha felébred, de nem történt semmi, azon kívül, hogy egy halvány piros folt keletkezett az említett testrészén. Hogy eshetett így szét minden? – kérdezte magától, bár választ nem várt senkitől. Negatív gondolataiból az ajtó nyikorgása zökkentette ki.

Rémülten felült, agya már kezdett menekülési és ellentámadási stratégiákat kidolgozni, ám hamarosan lenyugodott, amikor Damiant látta belépni. A fiú egy egész zacskónyi élelemmel tért vissza.

– Mivel konyhánk nincs, ezért csak szendvicset tudunk enni – szólt tárgyilagosan. Leült az ágyra, és nekilátott az említett fogás elkészítésének.

A szendvicseket szótlanul fogyasztották el. Elsie fejében, miközben a fiút nézte, csak úgy cikáztak a gondolatok. A tápláléktól felpörgetett agya ismét meg nem válaszolt kérdésekkel dobálózott. Úgy érezte, muszáj válaszokat kapnia, különben beleőrül. Óvatosan megszólította szobatársát.

– Damian? – A fiú felkapta a fejét, és várakozóan nézett rá. – Tudni akarom az igazat – folytatta félénken a lány. – Az elejétől a végéig. Már úgyis benne vagyok nyakig. Legalább tudni szeretném, hogy miben. – Damian tétovázott.

– Elmondhatom, de… – látszott, hogy a gondolataival viaskodik. – Jó, elmondom – szólt megadóan.

7. Fejezet – Fegyverek

Mentés