24. Fejezet – A túloldal

 

We descend
We reach the end
(Pendulum – Under The Waves)

 Halál. Egy szó, amitől minden átlagos ember fél. Bár igazából nem is a szótól félnek, hanem a jelentésétől, amit takar: a megsemmisüléstől. Hogy elhagyják jól megszokott porhüvelyüket, és eltávoznak az élők sorából. Félnek, mert nem tudják, hogy milyen lesz meghalni. Fájni fog? Talán. Vagy egyáltalán nem fognak érezni semmit? Ez is lehetséges.

De honnan tudhatják, hogy mindenképpen rossz lesz? Még senki sem tért vissza, hogy beszámoljon efféle élményeiről. Akkor mégis miért fél mindenki tőle? Honnan tudhatnák, hogy nem lesz pozitív élmény végre otthagyni a földi létet, a fájdalmat, a félelmet, a stresszt, a negatív dolgokat? Honnan tudhatnák, hogy nem-e az örök boldogság és megnyugvás vár rájuk a túloldalon?

Az emberek mégis félnek a haláltól, és ez tulajdonképpen nem is biztos, hogy a megszűnés tényével függ össze. Általában mindenki fél az ismeretlentől, az idegen helyektől, emberektől, helyzetektől. A halál állapota sem különbözik ettől. Senki sem ismeri, ezért mindenki hajlamos túlmisztifikálni az egészet. Hogy okkal teszik-e vagy sem? Ezt nem az én tisztem eldönteni, mivel jelenleg azt sem tudom, hogy hol vagyok.

Mindenesetre nem érzek semmit, amit akár pozitívumként is felfoghatnék az átélt őrült fájdalom után. De mégis ott motoszkál valami a fejemben, ami nem hagy nyugodni.

Kinyitom a szemem, és rájövök, hogy a földön fekszem, bár nem érzem a talajt a testem alatt. De legalább azt is sikerül megállapítanom, hogy hasalok, ami furcsa, mert mintha eddig a hátamon lettem volna.

Ekkor benyomul a látókörömbe két láb, amik rögtön behajlanak, és így a valaki guggoló helyzetbe kerül mellettem. Megpróbálok ráfókuszálni az illető arcára, ami kissé nehezemre esik. Végül csak sikerül kivennem, hogy apa az, de szomorú mosollyal az arcán tekint le rám.

Felnyomom magam, hogy körbe tudjak nézni, de a következő dolog, amit meglátok az saját magam. Háton fekszem, mozdulatlanul, szinte közvetlenül az orrom előtt. Belémhasít a rémület, és gyorsan felpattanok, de nem bírom levenni a szemem a saját porhüvelyemről. Mi a franc történhetett? – kérdezem magamtól, bár van egy olyan rossz érzésem, hogy pontosan tudom.

– Büszke vagyok rád, fiam – szólal meg váratlanul apa. Felé fordulok, látom, hogy még mindig szomorúan mosolyog. – Megtetted, amit meg kellett tenned.

Egy darabig még nem jutok szóhoz, de már kezdenek derengeni az elmúlt percek eseményei, bár kicsit olyan, mintha nem is velem történtek volna meg.

– Meghaltam? – kérdezem tőle kissé félénken, bár a válasz egyértelmű.

Ő viszont nem felel, ehelyett átölel. Még sosem ért hozzám, mondjuk elég nehéz lett volna, mivel eddig halott volt. Bár jobban belegondolva most is az, viszont már én is meghaltam. Nem tudom, hogy mit kellene éreznem.

Amint elenged és oldalra nézek, először meglátom Donovan holttestét: szemei üvegesen merednek a semmibe. Leveszem róla a tekintetemet, és ekkor meglátom Grace földön fekvő, eszméletlen alakját egy kanapé mögül kitűnni. Szerencsére úgy tűnik, hogy nincs nagyobb baja, mert lélegzik.

– Sajnálom – szólal meg ismét apa, és látom rajta, hogy gyötrődik.

– Mit? – kérdezem tőle értetlenül.

– Hogy nem mondhattam el neked. – Tudom, hogy a küldetésemre gondol.

– Sikerült beteljesítenem? – kérdem, bár legbelül már tudom, hogy mi lesz a válasz.

Apa nem szól, csak lassan bólint egyet. Hát vége. Mindennek. Földi pályafutásom dicsőségesen befejeződött. Most örülnöm kellene? Valahogy nem érzek semmit.

Zizegést hallok a hátam mögül, és nagyot dobban a szívem: Skyt látom ébredezni! Hála az égnek nem lett nagyobb baja a Donovan által küldött kábítótól, bár lehet, hogy csak az üveg fogta fel a támadó fénygömb nagy részét. Mindenesetre Sky totál ziláltan néz ki, de még így is a leggyönyörűbb lány, akivel valaha találkoztam. Felegyenesedik, majd mélykék szemeit körülhordozza a csatatéren, és meglátja a testemet.

– Ne! – kiáltja rémülten, majd átugorva a szilánkosra tört ablakon, kétségbeesett ábrázattal odarohan hozzám. Megsimítja az arcom, de nem érzem: én már elváltam földi porhüvelyemtől, akármennyire is rosszul esik ezt kimondani.

– Ne csináld ezt velem, kérlek! Ne csináld ezt… – a mondat végét már alig lehet érteni, mert elnyomja Sky feltörő, keserves zokogása.

Összerándul a gyomrom: pocsék érzés így látni őt. Bűntudatom is van miatta: pontosan tudtam, hogy ez fog történni, pontosan tudtam, hogy meg fogok halni, és ő ki fog akadni, mégsem tudtam kordában tartani az érzéseimet, és túlságosan közel engedtem őt magamhoz. Nem bírom nézni, ahogy az élettelen testem mellett térdepelve sír, nem bírom nézni, ahogy szenved miattam.

Elfordulok, és meglepődöm, hogy mennyien vannak itt. Egy csomó angyal, mindenki fehér ruhában, és most veszem csak észre, hogy én is tetőtől talpig fehérben vagyok. Ahogy jobban szemügyre veszem őket, ismerősöket is felfedezek közöttük: Orion, JJ, Emeric, mind ott állnak, és büszkeséggel tekintenek rám. Apa megszorítja a vállamat, mire én ránézek, de ő még mindig szomorúan néz vissza.

Egyszer csak előlép egy őszöreg angyal, akinek arcát mélységes barázdák borítják, és szakálla hosszan lóg álláról. Első blikkre a Télapó jut eszembe róla.

– Michael Lindberg – szólít meg váratlanul. – Ma hatalmas bátorságról és elszántságról tettél tanúbizonyságot. Ilyen fiatalon sokkal érettebbnek bizonyultál, mint sokan közülünk. Tisztelettel adózom előtted – mondja, miközben biccent a fejével.

Nem tudom Sky zokogását kizárni a fejemből, hiába próbálkozom. Megkockáztatok egy óvatos pillantást felé, de a helyzet változatlan. Összeszorul a szívem, amint ránézek. Grace lassan elkezd mozgolódni a kanapé mögött, kicsit meg is könnyebbülök talán. Viszont úgy érzem, hogy muszáj megkérdeznem, ami a fejemben motoszkál.

– Nincs visszaút? – kérdem az ősz angyaltól. A többiek arcán némi meghökkenést látok, miközben próbálom a lelkem felkészíteni a nemleges válaszra.

– Lehetséges, hogy van – feleli legnagyobb megdöbbenésemre. Hogyan? Hirtelen elkezd szárnyalni a képzeletem, már szinte látom, ahogy feltámadok, átölelem Skyt…

– Hogyan? – teszem fel hangosan is a kérdést, amire az ősz angyal lassan elkezdi simogatni méretes szakállát.

– Még sosem láttam olyan erős kapcsolatot egy angyal és egy érinthetetlen között, mint ami közted, és Swanson kisasszony között van.

– Igen? – kérdem kissé megütközve, hiszen még csak pár napja ismerjük egymást.

– Igen, ti ketten bebizonyítottátok, hogy képesek vagytok teljes szívből megnyílni egymásnak, és feltétlenül, szinte vakon megbízni a másikban. A végsőkig kitartotok egymás mellett, és tudom, hogy akár az életeteket is adnátok a másikért. Ez a különleges kapocs tette lehetővé, hogy egymás által még hatalmasabbá váljatok, és olyan dolgokat vigyetek véghez, ami ezidáig lehetetlennek bizonyult.

Még mindig kissé kételkedve nézek rá: bár tényleg úgy érzem, hogy amit mondott, szóról szóra igaz, és kialakult valamiféle teljességgel rendkívüli kapcsolat közöttünk Grace-szel, de még mindig nem értem, hogy ez hogyan jön a lehetséges feltámadásomhoz.

– Mike! – hallom az említett rémült kiáltását a hátam mögül. Odanézek, és látom, ahogy odarohan Sky mellé.

Érinthetetlenek. Különös faj. Sokkal érzékenyebbek, mint bármilyen lény a világon. Ez a tulajdonságuk segíti őket erősebbé válni, viszont ha rossz kezekbe kerülnek, az akár végzetes is lehet számukra. Ti viszont példátlanul erős szövetséget kötöttetek, hihetetlenül erőset. Az érinthetetlenek nem angyalok, innen is van a nevük. Nem érintheti őket az angyali igazságszolgáltatás, tehát nekik megvan a joguk megszegni az angyalvilág szabályait.

Kezdem kapiskálni, hogy miről van szó. Ismét oldalra nézek, a két lány még mindig a testemnél térdel.

– Grace csinálj valamit! – kérleli Sky elgyötört hangon.

– De mit? – kérdez vissza elcsukló hangon a vörös hajú lány.

– Mit tudom én!

– Oké – sóhajt megadóan Grace, miközben a könnycseppek megcsillannak az arcán.

Megfogja a kezem. És érzem, hogy megfogja a kezem. Csodálkozva ránézek az ősz angyalra, aki jelentőségteljesen mosolyog.

– A világnak szüksége van angyalokra, és te vagy az utolsó – jelenti ki végül.

A következő pillantásom apára esik, aki érdeklődve néz hol rám, hol pedig Grace-re.

Váratlanul egy rántást érzek. Olyan, mintha valaki a kezemnél fogva ki akarna húzni a valóságból. Grace egyik kezével még mindig a kezemet fogja, a másikban pedig Sky apró kezét tartja, és úgy tűnik, hogy rettentően koncentrál.

Még kedvem lenne elbúcsúzni apától és a többi angyaltól, viszont a következő pillanatban egy még sokkal erősebb rántást érzek, és hirtelen megint elsötétül minden előttem.

25. Fejezet – Amíg világ a világ

Mentés

Mentés