Sookie-nak, Nitának és DeeDee-nek, amiért mindig mellettem állnak, és amiért jobban hisznek bennem, mint néha saját magamban.

***

– Bolondokháza van itt, Carson nyomozó! – nézett körül Tom Baltimore a rendőrkapitányságon. Teljes volt a káosz. Bolti lopás, súlyos testi sértés, garázdaság, prostitúció… A feljelentések és bejelentések száma duplájára nőtt a mai napon.

– Karácsony van, Tom, ilyenkor a bűnözés is fellendül, nemcsak a gazdaság – vágta rá vállrándítva Dorian.

– Mackenzie nyomozó nem jön ma be? – érdeklődött a fiú, mire Dorian megrázta a fejét. Andrea már hónapokkal ezelőtt jelezte, hogy bármi is lesz Twinbrookban, karácsonykor mindketten kiveszik a szabadságukat, és kettesben töltik az ünnepet.

– Mackenzie nyomozó is és én is szabadságon vagyunk, szóval gyorsan elintézem a dolgom, és megyek is haza – válaszolta, majd előkapta rezgő telefonját a zsebéből. – Csak emlegetni kellett – mosolyodott el, majd a füléhez kapta a mobilt. – Szia! Mi a helyzet?

– Szia! Gondoltam felhívlak, hogy mi csinálsz! – szólt a vonal másik végéről Andrea.

– Kapás van! Vár az asszony, Carson, siess! – csatlakozott hozzájuk önelégülten mosolyogva Gerard.

– Pofa be, Frank! – szólt szikrázó tekintettel a szőke férfira.

– Hol vagy? – kérdezte a hangzavart hallva Andrea.

– Be kellett jönnöm a kapitányságra…

– Annyira tudtam, hogy nem bírod ki ezt a pár napot sem…

– Nem erről van szó! Még van egy kis dolgom, de utána indulok is haza. Körülbelül… – nézett volna az órájára Dorian, de az szokatlan módon, nem volt a csuklóján. – Francba… Derryl, hány óra? – kérdezte meg szembejövő kollégáját.

– Háromnegyed tizenegy – jött az gyors válasz.

– Szóval az órád azóta sem lett meg – vonta le a következtetéseket Andrea. Néhány napja Doriannel üldözésbe vettek egy gyanúsítottat, s bár a jómadárt sikerült elfogni, Dorian az óráját legnagyobb bánatára elveszítette. Hiába járták be a környék összes zaciját, az óra, ami még az édesapjáé volt, nem lett meg.

– Nem, de már le is mondtam róla – válaszolta szomorúan Dorian. – Egy csöves biztosan azonnal pénzzé tette, amint megtalálta.

– Sajnálom, tudom, hogy sokat jelentett neked! – mondta Andrea együttérzően.

– Igen, én is sajnálom. Te merre vagy? Olyan furcsa a hangod. Minden rendben?

– Nincs semmi baj, jól vagyok. Most voltam bevásárolni. Szükség volt még néhány apróságra a karácsonyi vacsihoz, de körülbelül egy óra múlva otthon leszek – csevegte, miközben bepakolt a kocsi csomagtartójába. Alig várta ő is, hogy végre hazamenjen. Egész nap szédült és hányingere volt. Doriannek mondani sem merte.

– Rendben, amint elintéztem a dolgom én is egyből hazamegyek. Max két-három óra…

– Olyan sokára? – kérdezte bosszankodva Andrea. Érezte, hogy megint úrrá lesz rajta a gyengeség.

–  Ne haragudj, otthon találkozunk… Hiányzol – mondta ki végül vonakodva a vonal túlsó végéről Dorian.

– Te is hiányzol nekem. Sze… – Andrea nem tudta befejezni a mondatot. Hirtelen úgy érezte, megfordult vele a világ, és kiejtette a kezéből telefonját. Próbált utána nyúlni, de akkor egyszerre elsötétült minden, és ő ájultan terült el a földön. Dorian hangja még mindig élesen hallatszott a készülékből

– Andrea, ott vagy? Andrea válaszolj, mi van veled? Andrea!

***

– Félre az útból! – rontott be a kórterem ajtaján Dorian, majdnem felborítva a kifelé tartó ápolót. – Andrea! Mi történt? – lépett az ágya mellé aggódó tekintettel.

– Minden rendben, nyugi! Már jól vagyok – felelte a nő, de sápadtsága és erőtlen hangja egyáltalán nem nyugtatta meg a férfit. – Igazából már a helyszínen jobban lettem, de a mentősök ragaszkodtak hozzá, hogy behozzanak.

– Nagyon jól tették! Miért kell folyton makacskodnod? Csak úgy hirtelen nem ájul el senki, nyilván van valami oka. Halálra rémített, amikor az egyik mentős közölte, hogy kórházba szállítanak.

– Igazából néhány napja volt az a gyomorrontásom… – emlékezett vissza Andrea. – Egész nap rosszul voltam, szerintem ez is ahhoz köthető.

–  Jól van, Dr. Mackenzie, az lesz a legjobb, ha megvárjuk, mit mondd az igazi doki – simogatta meg Andrea arcát Dorian. Már múltkori rosszulléte után is szerette volna, ha Andrea elmegy orvoshoz, de persze annak esze ágában sem volt felkeresni egy ügyeletet.

– Rendben, nemsokára biztosan benéz majd – bólintott beleegyezően Andrea, miközben felült az ágyon, Dorian szúrós tekintete ellenére. – Na és te? Azt hittem, halaszthatatlan dolgod van a kapitányságon.

– Ne beszélj butaságokat! Nekem te vagy a legfontosabb! – nyomott csókot a homlokára, majd visszafektette az ágyba. Gondolni sem mert rá, hogy Andreának valami komoly baja legyen, nem bírta volna elviselni. – És most maradj nyugton, amíg jön a doki!

– Imádni való vagy ilyenkor, ugye tudod? – nyújtotta csókért az ajkát Andrea, de épp ekkor egy magas, középkorú orvos lépett be a szobába.

– Nocsak, megjött a férje is!

– Hát igazából mi… Mi nem vagyunk házasok… – javította ki kissé zavartan Andrea.

– Ó pardon!  Azért hadd mutatkozzak be. Dr. Derek Harper, én vizsgáltam meg Miss. Mackenzie-t.

– Dorian Carson  – mutatkozott be a másik. – Doktor úr, mondja, mi baja van Andreának? – kérdezte aggódó arccal.

– Nyugodjon meg, Mr. Carson, nincs semmi baj. Sőt, remek híreim vannak! Beigazolódtak a sejtéseim. Miss Mackenzie, ön gyermeket vár – mosolyodott el ismét az orvos. – Gratulálok!

– Tessék? – kerekedett el Andrea szeme.

– Ez biztos? – kérdezett vissza Dorian, miközben hol a szintén meglepődött Andreára, hol pedig Dr. Harperre nézett.

– Jól hallották, kisbabájuk lesz – ismételte meg az orvos. – Már az nyolcadik hétben vannak.

– Ó, édes Istenem, ez… Én ezt nem merem elhinni. Ez teljesen biztos, Dr. Harper?  – lábadt könnybe Andrea szeme, de közben boldog mosoly bujkált az arcán. Fejben már számolgatott, és valóban, múlt hónapban kimaradt, és már most is késik. Annyira elfoglalt volt, hogy észre sem vette, de most ez nem is érdekelte. Egész teste remegett az izgalomtól és a boldogságtól.

– Egészen biztos, örüljenek bátran! – biztatta lelkesen az orvos. – Látom, Mr. Carson még az információfeldolgozás fázisában van – súgta Andreának Dorian felé pillantva.

– Dorian? – kérdezte Andrea.

– Elnézést én csak… Olyan hirtelen jött, és én meglepődtem. Ez remek hír! – hebegte Dorian zavartan. Emlékezett, hogy körülbelül egy éve, Andreával beszéltek a gyerekvállalásról, de mégis hideg zuhanyként érte, hogy Andrea babát vár tőle. – Ugye minden rendben van, doktor úr?

– Igen, úgy tűnik, de én még mindenképpen ajánlok egy ultrahangvizsgálatot, hogy teljesen megnyugodjunk. Gyorsan megleszünk vele, aztán haza is engedem magukat, hiszen karácsony van. Gondolom, nem a kórházban akarják tölteni.

– Köszönjük szépen, Dr. Harper – ölelte meg nagy örömében Andrea az orvost.

***

– Annyira kicsi még – nézte megbűvölten Andrea az ultrahangvizsgáló-készülék képernyőjén megjelenő picike embriót. – Az a kis kezecskéje? Nézd Dorian! – Nézett boldogan a férfira, mire az biztatóan elmosolyodott.

– Úgy bizony, nagyon szépen fejlődik, és innentől már egyre gyorsabban – magyarázta az orvos. – Nézzék csak, hogy dobog a kis szíve.

– Ilyen gyorsan? – kérdezte aggódó tekintettel nézve Dr. Harperre.

– Nyugalom, ez ilyenkor még normális. Ebben a korban alakulnak ki a pitvarok és a kamrák, és a kis pumpa percenként száznegyven-százötvenet ver. Kétszer annyit, amennyit az anyáé.

– Mintha kettőnk szíve dobogna benne egyszerre – szorította meg Dorian kezét Andrea. – Olyan csodálatos.

– Meghiszem azt, ez a legcsodálatosabb dolog, ami egy nővel történhet.

Az ultrahangvizsgálat teljesen megnyugtatta a párt. A baba szépen növekedett, és makkegészséges volt, mindenki legnagyobb örömére. Megbeszélték, hogy mindenképpen szükség lesz rendszeres vizsgálatokra, de ezeket bőven ráérnek az ünnepek után egyeztetni. Andrea még egyszer megköszönte az orvosnak a kedvességét, majd egyenesen hazamentek, ahol Dorian ügyelt rá, hogy Andrea eleget pihenjen.

– Hoztam egy forró csokit – helyezte le a bögrét a kis éjjeliszekrényre Dorian.

– Nagyon jó dolgom van – kortyolt Andrea nagyot a kellemesen meleg italból. – Még mindig te készíted a legfinomabban. Jó sok mályvacukorral és tejszínhabbal, ahogy szeretem – kacsintott a férfira, majd érzéki csókban forrtak össze.

– Tényleg finom – állapította meg Dorian, nem feltétlenül a csokira célozva. – Na, csússz arrébb, hogy én is lefeküdhessek.

– Dorian, elhiszed ezt? – simított végig még lapos hasán Andrea.  – Itt növekszik egy pici baba, a mi kisbabánk – nézett fel csillogó szemmel a férfira – Hát nem csodálatos? – Mit meg nem adott volna azért, hogy kisbabája legyen a férfitől, akit mindennél jobban szeret, és most valósággá vált. Úgy érezte, sohasem volt még ennyire boldog.

– De, az – mosolygott vissza bátortalanul a férfi.

– Elmondanád, mi bajod?

– Nincs semmi baj!

 – Már a kórházban is furcsán viselkedtél, de ezt még betudtam annak, hogy meglepett a hír, és nem tudtad, hogy kezelni. De most kezdem azt hinni, hogy nem is örülsz.

– Dehogynem, hiszen tudom, mennyire vágytál erre – vágta rá a férfi, mire Andrea megrázta a fejét.

– Most nem rólam van szó, hanem rólad. Azt mondtad, hogy te is akarsz gyereket, csak szoknod kell a gondolathoz, hogy apa légy. Azt hittem, az elmúlt év alatt ez már sikerült, most mégis kétségeket látok a szemedben.

– El tudsz te engem képzelni apaként? – bukott ki Dorianből hirtelen. – Mert én magamat nehezen.

– Igen, el tudlak! – vágta rá gondolkozás nélkül a nő. Két keze közé fogta a férfi arcát, majd mélyen a szemébe nézett. – Mert bár szereted adni a kőkemény, macsó zsarut, ismerem az odaadó, aranyos és imádni való oldaladat is. Te mondod mindig, hogy együtt mindent megoldunk. Egy kisbaba csak nem fog ki rajtunk, sőt, még inkább összeköt minket. Remek apa leszel, majd meglátod.

– Az szeretnék lenni, Andrea – pattant fel az ágyról, majd fel és alá kezdett járkálni a szobában. – Ezért gondolkoztam, kettőnkön, vagyis már hármunkon.

– Ó! És mire jutottál?

– Andrea, én azt akarom, hogy ez a baba családba születhessen.

– Mire akarsz kilyukadni?

– Házasodjunk össze – bökte ki Dorian. A levegő szinte megfagyott a szobában. Andrea olyan tekintettel nézett rá, mint még soha.

– Tessék? – kérdezett vissza a nő.

– Hát…

– Meg ne ismételd, mert esküszöm, felpofozlak. – Andrea egyszerűen nem akart hinni a fülének. Egyáltalán nem így képzelte el azt a napot, amikor Dorian megkéri a kezét… Azért venné el, mert teherbe ejtette? Vajon ha nincs ez a baba, valaha is megfordult volna fejében, hogy összeházasodjanak?

– De hát miért? – értetlenkedett a férfi. – Magad mondtad, hogy ez a gyerek még jobban összeköt minket, és ez igaz. Csak szeretném, ha…

– Komolyan mondom Dorian, három éve együtt élünk, de még mindig meg tudsz lepni! Érzéketlenségből jeles! Azt hittem, ha majd egyszer megkérsz… Tudod mit, nem számít. Elegem van belőled!

– Ne haragudj én csak… – érintette meg Andrea vállát, de az finoman elhúzódott, majd kisétált az ajtón. Dorian persze azonnal utána sietett. – Most hová mész?

– Én sehová – rázta meg a fejét. – Te mész! Charlie-t meg kell sétáltatni.

– Mi? Charlie ráér. Beszéljük meg ezt! Kérlek! – Dorian könnyeket vélt felfedezni a nő szemében. Legszívesebben magához ölelte volna, de tudta, Andrea most úgysem hagyná. Nem akarta még jobban felzaklatni a nőt.

– Akkor majd elviszem én! – vágta rá Andrea tudván, hogy Dorian úgyis enged majd ezt hallva. Szüksége volt rá, hogy most kicsit egyedül legyen.

– Szó sem lehet róla, neked most pihenned kell! Én elviszem, jót tesz majd egy kis friss levegő, de ígérd meg, hogy pihensz, oké? – Andrea bólintott. Dorian gyöngéden végigsimított a karján, majd hirtelen elfordult tőle. – Gyere Charlie! – hívta magához a kutyát, majd magára kapta a kabátját, és kiviharzott a nappaliból. Andrea már csak azt hallotta, amint a bejárati ajtó halkan becsukódik mögöttük. Ebben a pillanatban lerogyott a kanapéra, és utat engedett kitörni készülő könnyeinek.

***

Dorian mélyet szippantott a hűvös, téli levegőből, miközben Charlie boldogan futkározott a frissen hullott hóban. Rajtuk kívül szinte teljesen üres volt a park. Elvégre is karácsony szentestéje lesz ma. Ilyenkor már mindenki lázasan készülődik. Kivéve őt, akinek pont most kell kutyát sétáltatni, ahelyett, hogy szerelmével készülne az ünnepre. Még Andrea előtt, a karácsony mindig a munkáról szólt. Mivel neki nem volt családja, folyton ő vállalta be ezeket a napokat a rendőrségen. Pedig gyerekkorában rajongott az ünnepért, de ahogy szép lassan mindenkit elveszített az évek során, már nem tudott többé hinni az ünnepben. Andreával együtt azonban nemcsak egy új család, de a karácsony is visszatért az életébe.

– Egy idióta vagy, Dorian – rúgott bele egy hóbuckába. Tudta jól, hogy nem megfelelően kezelte a helyzetet, de a tény, hogy apa lesz, megrémítette. Aztán meg a hirtelen jött „lánykérés”… Andrea teljesen jogosan haragudott meg rá. Beszélnie kell valakivel, különben megőrül. Hát persze! Tudta már, kihez fordulhatna segítségért. – Elég volt mára, Charlie. Meglátogatjuk, Madisont. Mit szólsz hozzá?

***

– Jól van, megyek már – kiabálta Madison, amikor másodszorra csöngettek az ajtaján. Legnagyobb meglepetésére Doriannel és Charlie-val találta szemben magát. – Sziasztok! Hát ti?

– Szia! Van egy kis időd?

– Persze, gyertek be! – vágta rá Madison, miközben beletörölte lisztes kezét a kötényébe.  – Csak ne nézz szét, iszonyú itt a kupi.

Charlie kirázta bundájából a megolvadt havat, és bevágtatott a nő után. Dorian halkan becsukta maga mögött az ajtót, és követte őket a nappalin át a konyhába. Madison nem túlzott. Karácsonyi ajándékdobozok és csomagolópapír hevert szanaszét a földön, egy csupasz karácsonyfa pedig arra várt, hogy végre teljes pompájában villoghasson.

– Te meg mit csinálsz? – nézett a konyhapultra Dorian, ahol szintén káosz uralkodott.

– Mézeskalácsot sütök, és ha miattad szénné ég, akkor te leszel feltálalva a karácsonyi vacsorán, egy almával a szádban.

– Talán az lenne a legjobb – vágta le magát sóhajtva az egyik székre.

– Te jó ég! – dermedt le Madison. – Összevesztetek Andyvel?

– Talált süllyedt – masszírozta meg fáradtan a nyakát.

– Mondd csak! Te karácsonykor sem bírod visszafogni magad? Mit csináltál már megint?

– Andrea terhes – nyögte ki Dorian kisvártatva, mire Madison pislogott néhányat, majd hangosan felkiáltott.

– Mi? Hát ez nagyszerű hír! – ölelte át Doriant őszinte örömmel.  – Ügyes vagy, Carson! – paskolta meg a vállát. – Jaj, olyan boldog vagyok! Lesz egy kis keresztlányom.

– Egy, miből gondolod, hogy lány lesz? Kettő, honnan veszed, hogy te leszel a keresztanyja? – Dorian akaratlanul is elmosolyodott a gondolatra. Vajon fiú lesz vagy lány? Melyikükre fog jobban hasonlítani?

– Egy, tipp volt. Kettő, ez egyértelmű. Három, min vesztetek ti össze? Remélem, hogy max azon, hogy te kisfiút szeretnél, Andy pedig kislányt.

– Hát nem éppen. Azt mondtam neki, hogy házasodjunk össze…

– Megkérted a kezét?

– Nem éppen…

– Akkor? – tárta szét a karját Madison, majd Dorian fancsali arckifejezését látva, kezdett összeállni neki a kép.

– Na várjunk csak! – húzta össze résnyire a szemét a nő – Tehát azt mondtad, hogy ha már sikerült véletlenül felcsinálnod, akkor nagy kegyesen elveszed feleségül?

– Mi van? – szörnyedt el Dorian. – Dehogy mondtam ilyet!

– Leszarom, hogy mondtad, az értelme ez volt.

– Hagyjuk már! Ti nők mindent túlkomplikáltok…

– Vagy ti férfiak gondolkoztok túl egyszerűen…

– Nemsokára gyerekünk születik, Madison, és én szeretem Andreát, mindennél jobban. Ideje új szintre helyezni a kapcsolatunkat.

– Ez aranyos, csak a tálalás pocsék – tapsolta meg  Madison. – Mégis mit képzeltél?

– Nem tudom, de a lényeg, hogy szeretném kiengesztelni. Van valami ötleted? – nézett szomorú szemmel a nőre, de az csak megcsóválta a fejét.

– Nincs szükséged a segítségemre, tudod, mit kell tenned. Csak hallgass a szívedre kivételesen! Plusz karácsony van, szóval előnnyel indulsz.

Dorian pár pillanatra eltöprengett, majd felpattant a székről.

– Hát persze, karácsony van!

– Jó reggelt! Erre most jössz rá?

– Nem, de tudom már, mit fogok csinálni. Köszi Madison, jövök eggyel!

– Jó, majd az első nyugdíjadból berúgunk – vágta rá a nő, majd Dorian után kiabált. – Hé, a kutyával mi lesz?

– Ja, tényleg. Gyere Charlie! – szólt az ebnek. – Boldog karácsony, Madison!

– Boldog karácsonyt! – nevetett Madison boldogan, majd hirtelen égett szag csapta meg az orrát. – Ó, basszus, a süti!

***

Andrea magányosan, gondolataiba mélyedve ült a katedrális leghátsó sorában. Valahogy itt mindig menedéket talált, ha nem tudta, mit tegyen. Annyira boldog volt, amikor megtudta, hogy kisbabája lesz Doriantől. Miért kellett előhozakodnia a házassággal pont most, és miért pont így? Jól tudta, hogy Dorian nem egy hősszerelmes típus, de ez akkor is… Nem mintha nem vágyott volna rá, hogy egyszer megkérje a kezét, de a fantáziájában egészen máshogy képzelte el ezt a pillanatot.

– Neked van a legönfejűbb apukád a világon – suttogta halkan a hasát simogatva. – Csak ne szeretném annyira, akkor talán haragudni is tudnék rá.

– Bocsánat, kisasszony, foglalt ez a hely? – Andrea összerezzent a kérdés hallatára. Az érzékien mély hangot akár millió közül is felismerte volna. Dorian… Bármennyire is haragudott rá, szíve – mint mindig a férfi jelenlétében -, most is nagyot dobbant. – Leülhetek? – szólalt meg ismét, mire Andrea csak némán bólintott.

Dorian, amikor nem találta otthon Andreát, azonnal tudta, hová mehetett. Hiszen szenteste van, és úgy volt, együtt mennek el a misére. Néhány percig csak mozdulatlanul ültek egymás mellett, majd a férfi egyszer csak óvatosan megérintette Andrea kezét, remélve, hogy az nem fog elhúzódni. Andrea megborzongott a hirtelen jött mozdulattól, majd szomorkás tekintettel nézett Dorianre. Szavakra nem is volt szükség, ujjaik lassan összekulcsolódtak, Andrea pedig lassan Dorian vállára hajtotta a fejét. A kórusról már-már angyali hangon egy kislány kezdte énekelni a Csendes éjt, s Andrea halkan hálát adott, majd behunyta a szemét, és átadta magát a pillanat varázslatos hangulatának.

A mise végeztével kéz a kézben hagyták el a katedrálist és elindultak, hogy minél előbb hazaérjenek. Dorian azonban tudta jól, hogy vár még rájuk egy komoly beszélgetés, ezért hirtelen megállította a nőt.

– Andrea, meg tudsz nekem bocsátani?

– Dorian…

 – Várj, hadd mondjak még valamit. Lehet, hogy úgy tűnt, hogy nem örülök a babának, de hidd el, hogy nem így van. Bevallom, én megijedtem ettől az új felállástól, ezért is viselkedtem olyan idiótán, és beszéltem butaságokat. Te vagy a legcsodálatosabb dolog az életemben, és amit eddig kaptam tőled, az mindig boldoggá tett. Tudom, hogy most sem lesz másként – mosolyodott el kisfiúsan, majd gyöngéden megérintette Andrea hasát. – Ez a kisbaba itt a legjobb apukát érdemli, és én azon leszek, hogy megfeleljek erre a feladatra. Megígérem neked!

Andrea nézte még egy pillanatig Dorian bűnbánó arcát, majd mosolyogva megrázta a fejét, és magához húzta a férfit.

– Annyi a te nagy szerencséd, Dorian Carson, hogy őrülten szeretlek.

– Mit mondjak, tényleg egy mázlista vagyok! –puszilt le egy kósza hópelyhet Andrea orráról. – Akkor szent a béke?

– Igen! Tudod, hogy nem tudok rád sokáig haragudni

– Tudom, viszont te jéghideg vagy – simított végig aggódva a nő hidegtől kipirosodott arcán. – Ideje hazamenni, nehogy megfázzatok itt nekem. – Andrea egész testét boldogság járta át, megfogta Dorian kezét, és elindultak a hóesésben.

***

Néhány órával később

Az ünnepi vacsora elfogyasztása után, végre eljött a várva várt ajándékozás. Andrea volt az első. Izgulva adta át az ajándékot Doriannek.

– Boldog karácsonyt!  – Dorian akár egy kisfiú, izgatottan bontotta ki az ajándékot, majd mikor meglátta mi van benne, mosolyogva Andreára nézett. – Tudom, hogy apukád órája volt a kedvenced, és hogy nem tudom pótolni. De talán egyszer, sok év múlva, ez is olyan kedves lesz majd neked, mint az.

– Már most is az, mert tőled kaptam – rakta fel a csuklójára, majd szájon csókolta Andreát. – Köszönöm szépen!

– Örülök, ha tetszik. Minden rendben? – kérdezte Andrea Dorian hirtelen elsápadó arcát látva.

– Persze, csak izgulok, hogy tetszeni fog-e az én ajándékom.

– Ó – mosolyodott el Andrea, miközben hasára csúsztatta a kezét. – Én már megkaptam tőled a legszebb ajándékot.

– Talán ez is tetszeni fog – nyúlt bele nadrágzsebébe, majd egy kis bársonydobozkát húzott ki belőle.

– Dorian, mire készülsz?

 – Pszt, most én jövök – vett egy mély levegőt, féltérdre ereszkedett, majd kinyitotta a dobozkát, amelyben egy aprócska gyémántgyűrű csillogott. – Amikor először megláttalak Woodward irodájában, és kiderült, hogy társak leszünk, dühös voltam. Még hogy egy nő kontárkodjon bele a munkámba? Micsoda képtelenség, nem igaz? Aztán pedig… Lehet, hogy akkor még csak fellángolás volt, ami köztünk történt, valami mégis megváltozott azon az éjszakán. Nem tudom, mi lett volna, ha nem vezet újra hozzád a sors, de az biztos, hogy boldog sose lennék, mert nélküled nem lehetek az. Tudom, ma délután a lehető legrosszabbul hozakodhattam elő a házassággal, de én komolyan gondoltam. Nem azért mert kisbabánk lesz, még akkor sem, ha ez hozta meg a bátorságomat, hogy végre feltegyem a kérdés. Csakis azért mert… Szeretlek, és mert ezt akarom. Nagyon remélem, hogy egy nap másodjára már nem kapok kosarat, és igent mondasz.  Szóval, Andrea Mackenzie, hozzám jössz feleségül? – tette fel a nagy kérdést Dorian. Szíve a torkában dobogott amint Andrea meglepődött arcát nézte, aki még néhány végtelennek tűnő másodpercig húzta az időt, majd széles mosoly terült szét az arcán.

– Hát persze, hogy hozzád megyek!  – Dorian megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, majd óvatosan felhúzta a gyűrűt Andrea ujjára.

– Pont jó! – állapította meg elégedetten. Szerencsére az ékszerüzlet hölgy dolgozói szívesen adták próbára a kezüket, hogy a tökéletes méretet sikerüljön eltalálni.

– Gyönyörű – nézte Andrea a csillogó, apró gyémántot, majd Dorian nyakába ugrott – Te vagy a legimádnivalóbb seggfej a világon.

– Hé, ne mondj ilyet a kislányunk előtt!

– Kislány? – pislogott mosolyogva Andrea – Miből gondolod, hogy kislány lesz?

– Csak egy tipp – vont vállat a férfi, majd még közelebb húzta magához Andreát, és mélyen a szemébe nézett. – Boldog karácsonyt, Andrea!

– Ez életem legszebb karácsonya – suttogta halkan Andrea. Szerette volna megállítani a pillanatot, elnyújtani akár a végtelenségig, hogy sose érjen véget. Tudta azonban, hogy ez nem valaminek a végét, hanem valami egészen újnak a kezdetét jelenti.

Vége!