8. rész – Gyanúba keveredve

Másnap Andrea már kora reggel kávéját kortyolgatta új irodájában, amit néhány személyes tárgy ellenére még mindig nyomasztóan idegennek érzett. Voltak elképzelései, mivel tudná egy kicsit feldobni az összképet, de egyelőre nem volt ideje foglalkozni ilyesmivel, túlságosan lekötötte a nyomozás.

– Jó reggelt! – rontott be az irodába szokás szerint kopogás nélkül Dorian. Andrea annyira összerezzent a férfi rekedtes hangjától, hogy majdnem kiöntötte a forró italt. – Óvatosan! – mosolygott a nő ügyetlenségén. – A végén még megégeted magad.

– Te sohasem szoktál kopogni? – kérdezte szemrehányóan Andrea, azután szeme a férfira tévedt. – Nyilván ő nem forgolódással töltötte az egész éjszakát – gondolta magában –, és a fenébe is, piszok jól néz ki!

– Elnézést, rossz szokás – válaszolta unottan Dorian.

– Khm… sok más mellett – tette hozzá alig hallhatóan a nő, miközben az iratokat kezdte rendezgetni az asztalon.

– Hogy mondtad? – kérdezett vissza Dorian. Gondolatai kissé elkalandoztak Andrea rövid szoknyájának láttán. Meg kell hagyni, igazán jól áll neki. Biztos volt benne, hogy a nők azért vesznek fel ilyesmit, hogy őrületbe kergessék vele a férfiakat, és Andrea jó úton halad afelé, hogy ezt el is érje nála.

– Nem mondtam semmit – füllentette a nő. Végül is, úgysem tudja megváltoztatni Doriant, fölösleges próbálkozni.

– Mindegy is – váltott témát társa, mielőtt még a nő észrevenne bármit is –, a tegnap kiderített dologról szeretnék veled beszélni, ha ráérsz.

– Hallgatlak – indult meg a férfi felé, de hirtelen megbotlott, és elvesztette egyensúlyát. Szerencsére Dorian időben elkapta, még mielőtt baj történhetett volna. Andrea egyszerre Dorian erős karjai között találta magát, amelyek védelmezően fonták át derekát. Tekintetük egy pillanatra összefonódott. Olyannyira közel kerültek egymáshoz, hogy Andrea érezte a férfi arcszeszének fanyar, férfias illatát. Ahogy keze Dorian izmos mellkasának feszült, és megérezte annak szapora szívverését, csak még inkább vágyott arra, hogy végre történjen valami, mégsem engedhetett a kísértésnek. Maga sem tudta, hogyan, de végül észhez tért, és eltolta magától a férfit. – Milyen ügyetlen vagyok, ne haragudj! – mentegetőzött. Majd’ elsüllyedt szégyenében, amikor ismét Dorianra pillantott, aki láthatóan szintén zavarban volt a történtek miatt. A kínos csendet halk kopogás hangja törte meg, amiért a nő mérhetetlenül hálás volt.

– Mackenzie nyomozó – lépett be félénken Lucy Spencer az irodába –, azt mondták, itt megtalálom. Beszélhetnénk?

– Természetesen, jöjjön, üljön le – kínálta hellyel a lányt meglepetten. – Miről lenne szó?

– Tudják – nézett félve, hol az egyik, hol a másik nyomozóra –, én nem mondtam el mindent.

– Mit nem mondott el, Lucy? – kérdezte aggódva Andrea. Látta a lányon, hogy mennyire kétségbeesett. Dorian ezzel ellentétben egyáltalán nem foglalkozott a lány lelkiállapotával, türelmetlenül várta a válaszát.

– Én… én… – habozott Lucy. Nem tudta, hogy kezdjen bele.

– Mondja már, az isten áldja meg! – sürgette Dorian. Andrea neheztelően meredt társára. Most semmi szükség arra, hogy még inkább megrémissze a lányt forrófejűségével.

– Lucy, csak szépen sorjában, ne féljen – bíztatta a nő. A lány kicsit megnyugodott a kellemes hang hallatán.

– Én nem mondtam el, hogy Mrs. Bradford megfenyegette Stacyt, hogyha nem hagyja békén a férjét, annak rossz vége lesz – bukott ki belőle egyszerre.

– Honnan tudott Eleanor Bradford a férje viszonyáról? – kérdezte Andrea.

– Azt nem tudom, de az biztos, hogy nem Stacytől, legalábbis ő ezt mondta – magyarázta szomorúan Lucy. – Talán nem voltak elég elővigyázatosak, és megláthatta őket valahol.

– Megtudhatnám, hogy ezt eddig miért nem mondta? Nem gondolta, hogy fontos lehet? – förmedt rá ismét Dorian. El sem tudta képzelni, miért hallgatta el ezeket a lényeges információkat. A lány egyre fehérebb lett, Andrea hozott neki egy pohár vizet, hogy megnyugodjon.

– Én csak… – Itt már nem bírta tovább. Eltört a mécses. Dorian nem egészen értette, mi folyik itt pontosan, de az már biztos, hogy ez az ügy bonyolultabb, mint azt eleinte gondolta, és, hogy Eleanor Bradford nagy bajban van.

– Lucy – szólt ismét megértően a lányhoz Andrea –, semmi baj. Mondja el szép nyugodtan, hogy mi történt pontosan. – A lány szipogva bólintott és belekezdett.

– Körülbelül egy hete hangzavarra ébredtem – emlékezett vissza. – Kimentem, és hallottam, amit Mrs. Bradford éppen Stacyvel kiabál, és megfenyegeti. Persze, amint engem észrevett, sietősen távozott. – Lucy megállt egy pillanatra, és kétségbeesetten nézett a nyomozókra.

– Folytassa – kérte most már kedvesebben a férfi. Belátta, talán tényleg túlságosan szigorú volt a lánnyal.

– Rákérdeztem Stacytől, ő azt mondta, ne foglalkozzak vele, ártalmatlan a nő. Én így is tettem. Viszont Mrs. Bradford másnap reggel felkeresett, és pénzt adott… sok pénzt, hogy senkinek ne beszéljek a történtekről. Én… elfogadtam, értik?  Nem gondoltam, hogy ez jelenthet bármit, de mi van, ha… mi van, ha mégis?

– Mit mondott pontosan Mrs. Bradford, amikor odaadta a pénzt? – Andrea megérzései tehát ezúttal sem csapták be. Elég csak ránézni Eleanorra, látszik, hogy nem tűr meg vetélytársat, bármit is állít.

– Azt, hogy beszéljem rá Stacyt, hogy hagyja békén a férjét, és, hogy tartsam a szám erről az egészről, mert nem szeretné, hogyha bármi a sajtó fülébe jutna a történtekből – szipogta a lány.

Dorian fejével intett társának, hogy vonuljanak egy kicsit félre. Andrea átnyújtott egy zsebkendőt a pityergő lánynak, azután a férfihez lépett.

– Mi a véleményed? – kérdezte suttogva Andrea. – Gondolod, hogy köze van a gyilkosságnak és ennek a megvesztegetésnek egymáshoz?

– Őszintén? Nem tudom, de nem lepődnék meg – gondolkodott el a férfi. – Kíváncsi vagyok, hogy fog reagálni a nagyságos asszony, ha behozzuk kihallgatásra a férjével együtt.

– Elnézést – szakította félbe őket a lány. – Akkor most mi lesz velem?

– Van még más is, amit el szeretne mondani? – kérdezte Andrea.

– Nem, nincs – motyogta félénken Lucy. – Akkor elmehetek? – kérdezte megkönnyebbülve.

– Igen – felelte a nyomozó. – Szólok az egyik kollégának, és hazaviszi – ajánlotta fel a férfi a zaklatott lánynak.

– Köszönöm – rázta meg a fejét Lucy –, de nem szükséges.

– Ahogy gondolja. Lucy – szólt utána Dorian –, helyesen cselekedett, hogy idejött, és elmondta mindezt.

– Ugye elkapják Stacy gyilkosát? – nézett vissza bizakodóan a lány az ajtóból.

– Ebben biztos lehet – válaszolta határozottan a férfi. Más lehetőség fel sem merült benne.

***

– Igen, és képzeld, Vinnie csak úgy otthagyott! Érted? Engem nem lehet csak úgy otthagyni! – hadarta a vörös hajú titkárnő, tudomásul sem véve, hogy közönsége is van. – A nővérem mindig is mondta, hogy egy semmirekellő alak, de hát ha olyan kis édes…

– Khm – köszörülte meg a torkát Andrea, hogy felhívja magukra a figyelmet, de a cserfes titkárnő túlságosan belemerült a cseverészésbe ahhoz, hogy meghallja, így Dorian kissé erőteljesebb hangon ismételte meg társát.

– Most le kell tennem, még hívlak, puszika – suttogta a telefonba a lány. – Miben segíthetek? – fordult végre a nyomozópáros felé, miközben olyan kecses mozdulatot tett, akár egy hercegnő.

– Mr. Stricklanddel szeretnénk beszélni – válaszolta Dorian. – Bejelentene minket?

– Megbeszélték előre? – mosolygott a férfira a titkárnő. Finom érzékiség sugárzott minden porcikájából. Dorian figyelmét sem kerülhette el, főleg nem a kihívó, mélyen dekoltált ruha, ami nem sokat bízott a fantáziára.

– Nem, de… – kezdett bele Andrea, a titkárnő azonban a szavába vágott.

– Sajnos Mr. Strickland nem ér rá, épp vannak nála – csicseregte bájosan. Amikor Andrea felmutatta jelvényét, egy pillatatra ledöbbent. – Egy kis türelmet! – kapta fel azonnal telefont, és tudatta a főnökével, hogy a rendőrség keresi. – Mr. Strickland nemsokára fogadja önöket – közölte a nyomozókkal kisvártatva.

– Remek, akkor várunk – felelte Dorian, majd kisvártatva hozzátette: – Mondja, kisasszony, mióta is dolgozik itt?

– Csak néhány napja, tudja, az előző titkárnőt megölték – válaszolta a lány, szinte suttogva az utolsó szót. – Jaj, de milyen kis butus is vagyok, nyilván ezért vannak itt, ha nem tévedek – rebegtette szempilláit Dorianra. – Ez olyan izgi, lehet már tudni valamit, kedves nyomozó úr?

– Erről nem tájékoztathatjuk – szólt közbe Andrea. Kezdett elege lenni abból, hogy a nőneműek Dorian társaságában tudomást sem vesznek róla. – Esetleg ismerte a lányt?

– Nem, sajnos nem, engem egy másik osztályról helyeztek ide – válaszolta kissé sértetten a titkárnő. Nem szerette, ha „vadásztat” közben megzavarják. Már éppen ismét Dorianhoz fordult, amikor kinyílt az iroda ajtaja, amin Strickland lépett ki, egy nő társaságában.

– Miss Norton? – kérdezte meglepődve az ismerős arc láttán Andrea. Egyikük sem számított rá, hogy itt fognak vele találkozni. – Vajon mi dolga lehet Arthur Stricklanddal? – tűnődött el a nyomozónő.

– Miss Nortonnal épp Stacy temetési szertartásának költségeit beszéltük meg – válaszolta a főkönyvelő hűvösen. – Természetesen a cég áll minden költséget. Ez a legkevesebb, amit megtehetünk. – Hangjából együttérzés csengett ki.

– Mérhetetlenül hálás vagyok, Mr. Strickland – tekintett elérzékenyülve a férfira Miss Norton. – Akkor, ha mindent megbeszéltük, nem is rabolnám tovább az idejét – felelte a férfi, majd a nyomozókhoz fordult. – Van bármi fejlemény Stacy ügyével kapcsolatban?

– Amíg tart a nyomozás, nem adhatunk ki információkat, de arról biztosíthatom, hogy teljes erővel dolgozunk az ügyön – válaszolta szűkszavúan, de annál komolyabban Dorian.

– Igazán megnyugtató ezt hallani, nyomozó úr – mosolyodott el a nő. – Értesítsenek, ha bármit megtudnak, vagy szükségük van valamire! Most viszont, ha megbocsátanak, nekem tényleg indulnom kell, az árvaházban szükség van rám.

Strickland elbúcsúzott a nőtől, majd beinvitálta a nyomozókat.

– Nos, miben segíthetek? – foglalt helyett a párossal szemben.

– Lenne néhány kérdésünk Stacy Johnsonnal kapcsolatban – válaszolta Dorian.

– Ó, hogyne, de, ha kérhetném, siessünk, még rengeteg dolgom van. Kész őrültekháza van it!. Az új titkárnő elfelejtett szólni egy fontos megbeszélésről – forgatta a szemét a férfi. –  Stacy nem követett volna el ilyen hibát, nagyon igyekvő volt.

– Tehát meg volt elégedve Stacy munkájával – állapította meg a nyomozónő.

– Abszolút! – vágta rá határozottan Strickland. – Jobb titkárnőt el sem tudtam volna képzelni!

– Nem vett észre semmi furcsát Stacyn? Nem volt ingerült, feszült, esetleg szétszórt mostanában? – tette fel a kérdéseket a nyomozónő.

– Nem, egyáltalán nem. Talán túlságosan is komolyan vette a munkáját. Mondogattam is neki, hogy lazítson egy kicsit.

– Hogy érti, hogy túlságosan is komolyan vette a munkáját? – Doriannak akaratlanul is eszébe jutott a kis vörös, aki valószínűleg most is barátnőjével trécsel.

– Mindig kínosan pontos volt, gyakran túlórázott, még a szabadidejében is a könyveket bújta. Szeretett volna beiratkozni egyetemre – magyarázta a férfi. – Én támogattam az ötletet. Sajnos már nem valósulhat meg.

– Értem. – Dorian örült, hogy végre pozitív információkat hall Stacyről. Ő annak idején nagyon szerette volna, ha a húga egyetemre megy, de annak más tervei voltak, hallani sem akart a tanulásról, világot akart látni.

– Nézzék, én szívesen beszélgetnék, de sajnos szorít az idő, lassan indulnom kell a megbeszélésre.

– Ó, igen. Nem is tartjuk fel tovább. Apropó, a kollégáim már megkezdték a könyvelés ellenőrzését, remélem, ez nem probléma önnek – vágta oda rezzenéstelen arccal Dorian.

– Tessék? – Teljes döbbenet ült ki Strickland arcára. – Mégis miért, ha kérdezhetem? Miért nem tudok én erről?

– Protokolláris eljárás – rándított vállat a nyomozó. – Rutin ellenőrzés. Gyorsan végeznek, ígérem, talán már végeztek is.

– Itt semmilyen szabálytalanság nem történt, amióta itt dolgozom. Képtelen feltételezés! – hadonászott idegesen Strickland.

– Miért ilyen ideges? – kérdezte gyanakodva Andrea. – Hiszen, akkor úgyis mindent rendben találunk.

– Mert felháborít a rágalmazás. – A férfi összehúzott szemöldökkel nézett a nőre.

– Nem rágalmazta senki semmivel – emelkedett fel Dorian a székből –, de a titkárnőjét meggyilkolták, minden területet ki kell vizsgálnunk, ezt meg kell értenie. Egyelőre ennyit szerettünk volna. Köszönjük, hogy időt szakított ránk.

Dorian és Andrea az ajtón kilépve elképedve tapasztalta, hogy a titkárnő ismét cseverészéssel tölti munkaidejét. Ám ezúttal nem valamelyik barátnőjével beszélgetett, hanem épp aktuális hódolójával.

– Jaj, Vinnie, fejezd be, zavarba hozol – búgott szerelmesen a készülékbe, ismét figyelembe se véve a jelenlévőket. – Hogy mi? Hát persze, hogy van rajtam, te kis huncut, hiszen éppen dolgozok. – Dorian önkéntelenül is elmosolyodott, míg Andrea szörnyülködve rázta a fejét, miközben elhagyták a helyiséget.

Alighogy kiértek az épületből, Dorian telefonja megcsörrent, miután felvette, arca azonnal elkomorult. Társa látta, hogy komoly dologról lehet szó. Alig várta, hogy letegye a készüléket, és kikérdezhesse.

– A kapitányságról kerestek – húzta össze a szemöldökét.

– Miért, mi történt? – kérdezte türelmetlenül a nő.

– Gregory Dawson rátámadott Bradfordra…

9. rész – Vallomások