– Terhes vagyok… – mondta el végül Andrea. Nem gondolta volna, hogy éppen Becky lesz az a személy, akivel ezt a hírt legelsőként megosztja, de jelen pillanatban ez volt a legkisebb gondja.

Rebecca őszinte mosollyal lépett közelebb a nyomozónőhöz.

– Andrea, ez csodálatos hír. Szívből gratulálok!

– Köszönöm, Becky – mosolyodott el Andrea a kedves szavak hallatán. Bár az, hogy újra egy aprócska élet növekedett benne, mérhetetlenül boldoggá tette, a következő pillanatban mégis elkomorodott az arca. Boldogságát keserűség hálózta be, hiszen bármennyire is vágytak egy második gyerekre Doriannel, a jelenlegi volt a lehető legrosszabb időzítés.

– Valami baj van? – kérdezte sietve Rebecca, ahogy a nyomozónő gondterhelt arcát nézte.

– Tudod… – kezdett volna bele, de épp akkor egy fiatal rendőrnő lépett be a helyiségbe. Andrea némán biccentett kolléganője felé, aztán elfordította a fejét.

– Menjünk az irodámba, ott nyugodtan tudunk beszélni – súgta diszkréten Rebecca. Andrea bólintott, majd követte a pszichológusnőt.

– Dorian már tudja? – kérdezte Rebecca, miután mindketten kényelembe helyezték magukat a kanapén.

– Még nem – sóhajtott fel Andrea. – Igazából én is csak néhány perce bizonyosodtam meg róla.

– Tudom, hogy most nehéz időszakon mentek át, de biztos vagyok benne, hogy Dorian is nagyon boldog lesz, ha megtudja, hogy újra apa lesz.

– Még kimondani is rossz, de sajnos én nem vagyok benne biztos – hajtotta le a fejét szomorúan Andrea. – Az utóbbi hetekben úgy éltünk egymás mellett, mint két idegen. Teljesen elhidegültünk egymástól. Mi már…

Andrea hangja elcsuklott, még mindig feszengett egy kicsit Becky társaságában, hiszen nem ismerték egymást még olyan jól a pszichológusnővel, hogy házasságának legintimebb részleteit is feltárja előtte.

– Andrea – szorította meg a kezét Rebecca, tudatva vele támogatását –, szeretnélek biztosítani afelől, hogy bármi is hangzik itt el, az köztünk marad. Emiatt nem kell aggódnod.

– Már egy ideje egy ágyban sem alszunk…

Rebecca ezt hallva döbbenten pillantott Andreára. Nem is sejtette, hogy ennyire elfajultak a dolgok kettőjük között.

– Mióta tart ez?

– Nagyjából két hete költözött át a vendégszobába, nem sokkal a felfüggesztése után.

– És te hogy bírod ezt az egészet?

Andrea egyáltalán nem erre a kérdésre számított. Meglepetten nézett fel a pszichológusnőre, de az továbbra is érdeklődő tekintettel nézett rá.

– Én? Az most nem fontos.

– De nagyon is fontos, Andrea. Főleg most, hogy kisbabát vársz. Már nem csak magadat mérgezed a kimondatlan dolgokkal. Tudom, hogy nehéz ezekről beszélni, de hidd el, jobb lesz utána.

– Félek, Becky… Félek, hogy teljesen széthullik a családom. Dorian pedig meg sem próbál tenni ez ellen. Annyit küzdöttünk már egymásért, annyi mindenen átmentünk együtt. Most mégis ott tartunk, hogy ő egyik napról a másikra teljesen kizár az életéből, és nem csak engem, hanem a kislányunkat is. Megértem, hogy szeretné tudni, hogy miért kellett meghalnia Emilynek. Megértem, hogy mennyire fontos neki, hogy a húga gyilkosa megbűnhődjön, de közben észre se veszi, hogy mi az amije most van. Családja, akik szeretik és akiknek hiányzik.

– Próbál küzdeni, hidd el. Csak egyszerűen már nem tud. A traumákat, amiket Dorian átélt a múltban, segítség nélkül lehetetlen feldolgozni – magyarázta Rebecca. – Először az apját veszítette el, néhány évre rá az anyja halálos betegségét asszisztálta végig, és erre jött még Emily meggyilkolása. Ezeket a veszteségeket ő sohasem dolgozta fel igazán, ahogy a bűntudatot sem, hogy Emilyt ő üldözte a halálba. Valahogy annak idején sikerült elfalaznia magában ezeket az érzéseket, de ez sosem megoldás. Csak idő kérdése volt, mikor szakad át ez a fal nála. Most pedig, hogy megtörtént, egyszerre zúdult rá mindaz, amit évekig elfojtott.

– De miért nem engedi, hogy segítsek, miért taszít el magától?

– Talán csak fél attól, hogy ennyire sebezhetőnek és gyengének lásd. Ez egyfajta védelmi mechanizmus nála.

– Mit javasolsz, Becky, mit tegyek? – kérdezte Andrea tanácstalanul. – Talán te beszélhetnél vele. Nektek azért van közös múltatok, már csak Emily miatt is.

Becky megfeszült egy pillanatra, ahogy Andrea a Doriannel való közös múltjukat megemlítette.

– Persze, ha tudok, akkor segítek és beszélek vele, de gyanítom, magától sohasem jönne ide. Valahogy meg kell értetned vele, hogy segítségre van szüksége.

– Félek, hogy már rám sem hallgat…

– Andrea, ne becsüld alá magad! Te olyan dolgokat értél el Doriannél, ami egy nőnek sem sikerült előtted. Beléd szeretett, megnyílt neked, családot alapított veled. Ha valakire hallgat, az csak te lehetsz. Tudom, hogy most kilátástalannak látod a helyzetet. De ez is egy nehézség, amin túl fogtok jutni. És most itt van ez a kisbaba is.

– Igen, igazad van – bólintott Andrea, ahogy hozzáért most még lapos hasához. – Kérlek, ne mondd el még senkinek a babát.

– Ez csak természetes, bízhatsz bennem – szorította meg újra Andrea kezét.

– Köszönöm, Becky. Szívesen maradnék még, de most már indulnom kell – nézett az órára Andrea, miközben feltornázta magát a kanapéról. – Édesanyámmal van találkozóm és még Doriannel is beszélnem kell ma.

– Persze, menj csak – emelkedett fel Rebecca is. – És ha bármikor beszélgetni szeretnél, én itt leszek.

Andrea hálásan biccentett felé, aztán elindult a kijárat irányába. Rebecca szomorúan nézett utána. Szívből remélte, hogy végül sikerül megoldaniuk a problémáikat Doriannel.

***

– Kicsim, most menj fel a szobádba, jó? – kérte kislányától Andrea, amint beléptek a házba. – Nekem még van egy kis dolgom.

– A nagyi nem fejezte be a tegnapi esti mesét a kiskutyáról és a rókáról. Elmeséled nekem? Légyszi, Mami! – kérlelte a kislány.

– Nemsokára megyek utánad és befejezzük a mesét, jó lesz így?

– Oké – bólogatott szófogadóan Samantha, majd reménykedve hozzátette. – Apucinak is szólsz, ugye?

– Szólok neki – mosolyodott el szomorúan Andrea, akaratlanul is eszébe jutottak azok az idők, amikor mindig ketten meséltek a kislánynak esténként.

Samantha felrohant a lépcsőn, Andrea pedig levetette bőrkabátját, aztán átsétált a konyhába. Ivott egy korty vizet, és próbált erőt gyűjteni a Doriannel való beszélgetéshez. Nekidőlt a konyhapultnak, gondolataiban csak azok a dolgok jártak, amiket Becky mondott. És persze a kis magzat, akit a szíve alatt hordott. Már a gondolatra is boldogabb lett. Talán ez a baba tényleg segít majd nekik átvészelni ezt az időszakot.

– Szia! – hangzott a rekedtesen mély hang mögüle.

Andrea ijedtében összerezzent, hiszen észre sem vette, hogy Dorian mindvégig ott ült az asztalnál.

– Jézusom, a frászt hozod rám – fordult a hang irányába. Dorian az asztalnál ült a sötétben, és egyenesen őt nézte. Szeme kialvatlan és meggyötört volt.

– Hol voltatok ilyen sokáig? – kérdezte, miközben felesége felé közelített.

– Bent voltam a kapitányságon, aztán találkoztam Anyával, felhozta Samet Sunset Valley-ből.

– Miért nem egyből ide hozta Elizabeth? – nézett rá döbbenten Dorian. – Vagy nem mered egyedül hagyni velem a lányom?

– Egyszerűbb volt így…

– Nem ezt kérdeztem! – Dorian nem tágított, tudni akarta, mit gondol valójában felesége.

– Mégis mit vársz tőlem? – nézett egyenesen férjére. – Az elmúlt hetekben egyáltalán nem úgy viselkedtél, hogy bármit is feltételezhessek. Azt hiszed, a lányunkat nem viseli meg ez az egész? Ő még csak egy gyerek, Dorian, nem érti, hogy az apukája miért nem akar vele lenni. Hiányzol neki és nekem is…

– Itt vagyok… – mondta ezúttal kissé erőtlenül a férfi.

– Igen, itt vagy, mégsem éreztelek még soha távolabbinak, mint az utóbbi hetekben. Nem akarsz velem beszélni, hozzám se érsz…

Nem folytathatta a felsorolást, mert Dorian egy csókkal fojtotta belé a szót. Először meglepte Dorian hirtelensége, de ösztönösen viszonozta a csókot, hiszen tagadhatatlanul vágyott férje közelségére. Dorian azonban egyre követelőzőbb lett. Andrea megérezve a szándékát, elfordította a fejét. Szemébe könnyek szöktek.

– Most meg mi van? – nézett rá értetlenül Dorian. – Eddig az volt a bajod, hogy hozzád se érek, most hozzád értem, de ez sem jó?

– De ne így! – csattant fel Andrea. – Nekem nem csak erre van szükségem, hanem elsősorban a férjemre, a lányom apjára, arra a férfira, aki bízik bennem annyira, hogy megossza velem a gondjait. Mert komoly gondjaid vannak Dorian, meddig nem akarsz még tudomást venni róluk?

– Azt hiszed, én nem tudom? Azt hiszed, én ezt akarom? Hogy annyira jól érzem így magam?

– Dorian, nem kell egyedül megküzdened velük. Itt vagyok én vagy beszélhetnél egy szakemberrel, ott van például Becky. Beszéltem vele és…

– Becky? – nézett rá haragosan a név hallatán – Mégis mi köze neki ehhez? Pont vele kellett kibeszélned a problémáinkat?

– Ne haragudj, de nem értelek! – emelte fel a hangját Andrea is akaratlanul. – Becky pont azon kevesek egyike, akik tudják, min mentél keresztül. Ő csak segíteni akar.

– Szóval csak segíteni akar? – Dorian vészjóslóan közelített felé, mígnem egészen a falhoz szorította a nőt. – Talán azt is elmondta, hogy mennyire szerelmes volt belém annak idején? Hogy milyen szenvedélyesen csókolt meg Emily temetése után? Ezt gondolom elfelejtette említeni, ugye?

– Ahogy te is! – Andrea összeszűkült szemmel Dorianre meredt. Nem akarta elhinni, amit hall. – Képes voltál a szemembe hazudni? Azt mondtad, Becky csak egy régi barát!

– Sosem hazudtam neked! – vágott vissza a férfi. – Számomra nem is volt több annál.

– Akkor miért nem mondtad el, és miért kaptad fel ennyire a vizet, amikor megemlítettem, hogy beszéltem vele rólad? – kérdezte Andrea, de Dorian nem tudott értelmes választ adni. – Sejtettem! Ne haragudj, de nekem most mesét kell olvasnom a lányomnak – próbálta kikerülni Doriant, de az nem engedte.

– A mese várhat!

– Nem, nem várhat! Eressz el! – hangsúlyozta sértetten Andrea, majd megpróbált újra kitérni Dorian útjából, de ő visszahúzta.

– Andrea, várj! – Dorian próbálta megnyugtatni a szabadulni próbálkozó nőt, de mindhiába. Hirtelen fel sem fogta mit tesz, és a következő pillanatban tenyere éles csattanással csapódott bele a falba.

– Azt mondtam, hogy várj! – szűrte tagoltan a fogain keresztül ingerülten.

A levegő szinte megfagyott közöttük. Csak Dorian fújtató légzését lehetett hallani. Andrea fejét elfordítva állt előtte, mintha attól tartott volna, hogy ő fogja kapni az ütést. Lassan kinyitotta a szemét, és ahogy tekintetük újra találkozott, Dorian látta benne a félelmet, és ez a felismerés felért egy hatalmas pofonnal.

– Apuci, miért bántod a Mamit? – szólt rá az ajtóból kétségbeesetten kislányuk, aki végignézte a jelenetet. Dorian, ahogy meglátta kislánya rémült tekintetét, azonnal hátrált egy lépést. Andrea pedig néhány másodperc alatt összeszedte magát, és a kislányhoz sietett.

– Nincs semmi baj kicsim, szó sincs ilyesmiről. Gyere, menjünk fel, befejezzük a mesét, amit ígértem, jó? – terelte a kislányt az emelet felé. Samanthán látszott, hogy össze van zavarodva, de szót fogadott édesanyjának és követte, de lopva hátra-hátra nézett édesapjára.

Dorian csak állt földbe gyökerezett lábakkal, remegő kezét ökölbe szorította és a falnak támaszkodva nekinyomta a homlokát, épp oda, ahol az előbb Andrea állt. Ahogy behunyta a szemét, hol felesége, hol a kislánya félelemet tükröző tekintete villant be előtte, és már akkor tudta, soha nem fogja elfelejteni ezt a szörnyű pillanatot. Úgy érezte, megfullad odabent, így egy mozdulattal ellökte magát a faltól, és kirontott az ajtón a hátsó kertbe. Nagyot szippantott az egyre hűvösebb levegőből, aztán leült az egyik lépcsőfokra, és kezébe temette az arcát.

Próbálta megnyugtatni magát valahogy, de a fejében tomboló zűrzavar már olyannyira elviselhetetlen volt, hogy ordítani tudott volna. És mindezt miért? Hogy börtönbe juttassa húga gyilkosát? Még ezt sem tudta jól csinálni. Hiszen az a szemét boldogan éli az életét, amíg ő mindent elveszített. A családját, a munkáját és lassan már a józan eszét is. Ahogy elfordította a fejét, meglátta a kis lombházat a fa tetején és összeszorult a szíve. Akaratlanul is eszébe jutott Woodwarddal való beszélgetése a születésnapján. Akkor még boldog volt, megvolt mindene, voltak céljai, vágyai, és most az egész élete darabokra hullik.

Nem tudta, milyen indíttatásból, de feltornázta magát a lépcsőről, és elindult a lombház felé. Felmászott a létrán, majd óvatosan lekuporodott a padlóra. Olyan nyomorultul érezte magát, mint már nagyon régen nem. Hosszú percek teltek el mire újra megmozdult. Felemelte a fejét, és körbenézett a kis házikóban. Sam játékai pedáns rendben sorakoztak a fal mellett. Volt itt babaház, kalózhajó és persze kislánya legnagyobb kedvence, rendőrautó is. Dorian szomorúan elmosolyodott ezeket látva. Aztán hirtelen észrevette a játékok között azt a bizonyos, kék kertésznadrágos macit, amit már évek óta nem látott.

– Bolyhos? – szólalt meg halk, rekedtes hangon. Elképzelése se volt, honnan kerülhetett ide az ősrégi játék, de már abban sem volt biztos, hogy itt van-e egyáltalán vagy csak a képzelete szüleménye. Nem tudott más magyarázatot találni, minthogy Samantha szedhette elő az egyik régi dobozból, amikor beköltöztek a házba. Egészen idáig nem is tudta, hogy itt van, most pedig egyszerűen nem tudta levenni a szemét róla, hiszen egy olyan gyermekkori emléket idézett fel benne, amiről már azt hitte, rég a feledés homályába merült…

– Emily, miért sírsz? – kérdezte kishúgától Dorian. Hazaérve az iskolából meglátta a kertjükben álló öreg fa alatt szomorkodó testvérét, és egyből odarohant hozzá.

– Bolyhos – mutatott a magasba a kislány szomorú szemekkel. Ahogy Dorian felnézett a fára, Emily kedvenc játékmackóját látta annak ágai közé szorulva.

– De hát hogyan került oda? – értetlenkedett.

– Jimmy feldobta, azt mondta, csak pisisek játszanak ilyen mackóval – panaszolta el Emily.

Dorian keze azonnal ökölbe szorult. Ez már nem az első alkalom volt, hogy a szomszéd Jimmy Preston szemétkedett velük, de ez volt az utolsó, ezt megígérte magának.

– Ne aggódj Emily, majd én lehozom neked – indult neki Dorian, hogy felmásszon a fára a maciért.

A kis Emily aggódva figyelte bátyja mozdulatait odalentről. Dorian csak mászott, nem törődve vele, hogy a fa kemény törzse összehorzsolta a lábát. Már majdnem elérte a mackót, amikor letört a gally, amibe éppen megkapaszkodott.

– Dorian, vigyázz! – kiabálta kétségbeesve a kislány, de szerencsére ő meg tudott kapaszkodni egy vastagabb ágban, így nem esett le ugyan, de csúnyán megrándította a karját. A fájdalom ellenére nem adta fel. Minden erejét összeszedve felhúzta magát, hiszen már csak alig egy karnyújtásnyira volt tőle, hogy elérje a macit.

Miután sikerült kihúzni a plüsst a ágak közül, gyorsan hóna alá csapta, majd néhány ügyes mozdulattal lemászott a fáról. A legnagyobb örömmel guggolt le kishúga mellé, és nyújtotta át neki a mackót.

– Bolyhos már nagyon magányos volt odafent – mosolygott testvérére, miközben odaadta neki a macit. Emily boldogan vette át a játékot, majd szorosan átölelte bátyját.

– Te vagy a legszuperebb tesó az egész világon!

Dorian csuklója sajgott a fájdalomtól, de ahogy kishúgára nézett és látta milyen boldogan szorítja magához kedvenc játékát, egyszeriben már nem is tűnt annyira rémesnek, hiszen bármit megadott volna érte, hogy boldognak lássa…

– Bocsáss meg, Emily – motyogta maga elé, miközben lefeküdt a kis lombház padlójára. Olyan kicsire húzta össze magát amennyire csak tudta. A feltörő emlékek teljesen elmosták a határt múlt és a jelen között, és nem maradt más csak a gyötrő fájdalom, ami lassan teljesen felemésztette.

***

– Mami?

Andrea abbahagyta az olvasást, és érdeklődve nézett fel a könyvből kislánya szomorkodó arcocskájára.

– Igen, kicsim, mondd csak!

– Apuci már nem szeret engem?

Kislánya kérdését hallva Andrea mellkasa hirtelen összeszorult. Szinte a csontjáig hatolt a fájdalmas tudat, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerülhetett egy alig hatéves gyerekben.

– Kicsim, ilyen még csak eszedbe se jusson! Az apukád téged szeret a legeslegjobban a világon, és ezen semmi és senki sem változtathat.

– Akkor miért nem akar velem lenni? Hiányzik! Azt akarom, hogy itt legyen.

Andrea vett egy mély levegőt, lassan összecsukta a könyvet és közelebb húzódott lányához.

– Emlékszel, amikor tavaly karácsonykor nagyon megbetegedtél? – kérdezte, mire kislánya bólintott. – Magas lázad volt és fájt a torkod is. Apukáddal nagyon aggódtunk érted. Mindent megtettünk volna, hogy segítsünk, de te nyűgös és morcos voltál, és meg is haragudtál ránk, amiért elvittünk Dr. Harperhez, aki egy kanállal megnézte a torkod.

– Jaj, Mami, az nagyon rossz volt – emlékezett vissza Samantha. – Apuci is beteg most?

– Igen, kicsim, beteg – bólintott Andrea, s közben próbálta visszatartani könnyeit. – De ne aggódj, meg fog gyógyulni, de ehhez az kell, hogy mi nagyon, de nagyon szeressük őt. Mert most erre van szüksége, még akkor is, ha nem mutatja.

– Akkor gyorsan meg fog gyógyulni Mami, mert én nagyon, de nagyon szeretem. Te is nagyon szereted őt, ugye?

Andrea magához húzta a kislányt, szorosan átölelte és puszit nyomott a fejére.

– Igen, kicsim, nagyon szeretem.

– De jó, akkor nemsokára minden olyan lesz mint régen? – nézett fel anyukájára reményteli tekintettel.

– Még talán annál is jobb.

– Úgy szeretlek, Mami! – bújt hozzá Samantha. – Itt maradsz velem amíg elalszom? Kérlek!

– Itt maradok – bólintott, majd mindketten lefeküdtek az ágyon. Andrea megcirógatta kislánya arcát, aki végre elmosolyodott. Ez a mosoly adott Andreának erőt. És most már nem csak Sam miatt, hanem a szíve alatt hordott kis magzat miatt is erősnek kellett maradnia. Nem tudta, mennyi idő telhetett el, ahogy egymást ölelték, de szép lassan mindkettőjüket elnyomta az álom.

***

Dorian belépett a fürdőszobába, majd egymás után vetette le magáról a ruhadarabokat. Beállt a zuhanykabinba és megnyitotta a vízcsapot. A zuhanyrózsából jéghideg víz zúdult rá, amitől hirtelen összerezzent, izmai megfeszültek. Pont erre volt most szüksége. Valamire, ami végre kijózanítja. Kezével megtámaszkodott a csempén, és csak hagyta, hogy a jéghideg víz végig csorogjon felhevült testén, elmosva minden fájdalmas emlékképet, ami gyötörte. Egy idő után már teste teljesen elzsibbadt, nem is érezte a dermesztő hideget. Elméje azonban nem tisztult ki. Csak kattogott tovább, megállás nélkül lüktetett. Bármennyire is küzdött ellene, újabb fájdalmas emlék ragadta magával, és rántotta vissza a múltba. Egy olyan emlék, ami talán az egyik legfájdalmasabb volt, amit valaha átélt…

– Sajnálom, Dorian, de a kemoterápia sajnos eredménytelennek bizonyult. A daganat tovább terjedt édesanyád szervezetében – közölte Dr. Francis a szörnyű hírt Doriannel.

– És akkor most mit tehetünk? – kérdezte azonnal Dorian, fel sem fogva a doktornő szavait.

– Attól tartok, már semmit…

– Nem, az nem lehet! Ne mondjon ilyet! Lennie kell még valaminek – rázta meg a fejét, miközben lerogyott a mellette lévő székre, egyszerűen nem akarta elfogadni a tényeket.

– Bárcsak tehetnék még valamit az édesanyádért, Dorian, de egy újabb kemoterápiát már nem bírna ki.

– Mennyi ideje van még hátra?

– Nehéz lenne megmondani, néhány hónap. Talán fél év….

– Fél év… – motyogta maga elé teljesen összetörten Dorian, majd felnézett a doktornőre. – Már elmondta neki is?

– Igen – bólintott az orvos. – Menj be hozzá, Dorian. Szüksége van most rád…

Amikor Dorian belépett a kórterembe, édesanyja először észre sem vette. Elmerengve révedt az ablak felé. Az ősz káprázatos színei mindig lenyűgözték, még akkor is, ha már csak egy kórházi szoba ablakán keresztül csodálhatta azt. Gyönyörű napsütéses október eleji délután volt odakint. Nem volt se meleg, se hideg. Épp az a kellemes idő, amikor egy vékony kabát és sál kényelmes viseletnek bizonyul. A fákról már elkezdenek hullani a színes levelek, amit aztán a lágy őszi szellő szanaszét hord, aranysárga köntösbe díszítve az egész várost. Nem véletlenül volt ez Samantha Carson kedvenc évszaka. Szüntelen arra vágyott, bárcsak tehetne egy sétát odakint ebben a szép időben, de jelen pillanatban még a legkisebb mozdulat is fájdalmas volt.

– Szia, Anya – szólalt meg összetörten Dorian.

– Kisfiam, gyere, ülj le ide mellém!

Dorian közelebb lépett, és Samantha azonnal az ágya melletti asztalkán lévő képeslapokra mutatott. – Nézd csak, mit kaptam a gyerekektől, hát nem édesek?

Dorian közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vegye a lapokat, amit édesanyja diákjai rajzoltak, ezzel kívánva jobbulást kedvenc tanárnőjüknek.

– Tényleg kedves tőlük. Mondd, hogy érzed magad? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.

– Jól vagyok – válaszolta mosolyogva Samantha, de meggyötört, sápadt vonásai fájdalomról árulkodtak. – Emily?

– Még az iskolában van, de később meglátogat ő is – válaszolta sietve Dorian. Samantha lassan bólintott, majd minden erejét összeszedve feljebb ült az ágyon.

– Mesélj, hogy megy az egyetem? Összebarátkoztál már az évfolyamtársaiddal? Esetleg van egy kedves lány akivel megismerkedtél? – kíváncsiskodott Samantha, bár hangja nagyon erőtlen volt.

– Anya, ez most nem fontos. Beszéltem Dr. Francis-szel…

– Tudom, hogy beszéltél vele, de én most azt szeretném tudni, hogy megy a fiamnak az egyetem.

Dorian bólintott, aztán elkezdett mesélni édesanyjának az egyetemről, arról hogy milyen órákat vett fel, hogy beválasztották az egyetemi rögbi csapatba. Mesélt a kriminológia csoportprojektről. Arról, hogy a csoporttársai jófejnek tűnnek, és persze a lányról is, aki tetszik neki.

Samantha mosolyogva hallgatta fia beszámolóját, legalább néhány percre elfelejthette betegségét.

– Úgy sajnálom, Dorian…

– Mit, Anya?

– Hogy nem láthatlak titeket felnőni. Ott akartam lenni a diplomaosztódon és Emily szalagavatóján. Az esküvődön, az unokáim keresztelőjén. Annyi mindent akartam még, de már nem lesz rá időm és szerettem volna veled beszélni erről.

– Anya, nem vagyok felkészülve arra, hogy elmenj – rázta meg sietve a fejét Dorian, belegondolni sem akart, hogy elveszítsék édesanyjukat.

Samantha szeretetteljesen megsimogatta fia arcát.

– Erre nem is lehet felkészülni, én se vagyok. De megnyugtat a tudat, hogy ilyen felelősségteljes fiatalember vált belőled. Emily miatt viszont aggódom. Olyan fiatal még. Pont abban a lázadó korban van, amikor úgy érzi, minden és mindenki ellene van. Amikor a legnagyobb szüksége lenne az édesanyjára. Neked kell majd ott lenned mellette, helyettem is. Szeretném, ha türelmes lennél vele…

– Anya, Emily miatt nem kell aggódnod. Vigyázni fogok rá…

Vigyázni fogok rá…nem kell aggódnod…Vigyázni fogok rá… – visszhangoztak Dorian fejében saját szavai. Legszívesebben kitépett volna minden egyes gyötrelmes emléket átkozott múltjából, hogy soha többé ne kísértsék. De tudta, bárhová is menne, bármit is csinálna, már sohasem szabadulhat tőlük. Mázsás súlyként nehezedett a mellkasára, hogy nem csak, hogy nem vigyázott Emilyre, de most még arra sem volt képes, hogy börtönbe küldje a gyilkosát. Kudarcot vallott testvérként, férjként, apaként, de még rendőrként is.

Hirtelen elzárta a vízcsapot, kilépett a zuhanykabinból és megtámaszkodott a mosdókagyló márványlapján. Nedvesen reszkető testén gyöngyökben peregtek le a vízcseppek, de ő csak állt ott, és arra sem volt képes, hogy saját magával szembenézzen.

Aztán mégis erőt vett magán. Felemelte a fejét és belenézett a tükörbe. Nézte az arcán legördülő vízcseppeket, amik nedves, kusza hajáról csorogtak végig az arcán. A megtört férfi, aki visszanézett rá, olyan idegennek tűnt, mintha nem is ő lenne. Szánalom töltötte el a tükörképét nézve. Hát ez lenne ő? Egy szánalmas alak? Egy darabig farkasszemet nézett önmagával, aztán nagyot fújtatva megrázta a fejét, és rácsapott a márványlapra. Nem! Ő nem lesz olyanná, aki ilyen könnyen feladja. Eljött az ideje, hogy cselekedjen, hogy változtasson. Ha múltján nem is tud, a jövőjén még igen. Keze szinte magától mozdult, mintha megszállta volna valami. Kihúzta a fiókot, elővette a hajvágógépet, majd egy pillanatig sem habozva belevágott dús hajkoronájába. Ahogy haja a szeme előtt hullott alá, úgy érezte, hogy az előtte megjelenő kép megújul. Valaki mássá lesz. Valaki olyanná, aki képes a bosszúra.

***

Az éjszaka csendje halkan ölelte körül a gyerekszobát, amikor Dorian belépett annak ajtaján. Óvatos léptekkel közelített az ágyhoz, ahol felesége és kislánya feküdt. A lehető leghalkabban leült az ágy szélére, és hosszú percekig csak nézte békésen alvó családját. Nem akarta felébreszteni őket, csupán jó mélyen be akarta vésni elméjébe ezt az pillanatot, hogy mindig emlékezzen rá. Nagy levegőt vett, és az órájára nézett. Tudta, hogy itt az idő, most már nem hátrálhat meg. Lassan felemelkedett az ágyról, lehajolt és gyengéd puszit nyomott kislánya homlokára.

Mérhetetlenül büszke volt, ahogy lányára nézett, el sem tudta hinni, hogy ennek a csodának ő az édesapja. Aztán Andreához fordult, és csak nézte, de nem tudott betelni szerelme látványával. Könnyű csókot lehelt ajkára, miközben azt kívánta, bárcsak ne kellene itt hagynia őket, bárcsak ott folytathatná az életét, mielőtt ez a rémálom elkezdődött. De tudta jól, hogy nem lehet, hogy addig nem, amíg a saját múltjának a foglya. Mielőtt újra férj és apa lenne, még egyszer utoljára testvérnek kell lennie.

Fájó szívvel nézett végig feleségén és kislányán, de már nem volt visszaút, és ezúttal nem a törvény nevében, hanem éppen azzal szembefordulva lépett ki az ajtón, annak az ígéretével, hogy bosszút áll húga gyilkosán.

9.rész – Külön utakon