Otthont karácsonyra

Twinbrook legforgalmasabb utcája, a Lincoln Street december 23-ára már teljes karácsonyi pompába öltözött. A kirakatok ünnepi díszbe bújtak, frissen sült gesztenye és forralt bor illata lengte be az egész környéket, a karácsonyi zenék pedig megállás nélkül hirdették, hogy már csak két nap van karácsonyig. Csupán egyvalami hiányzott. A hó. A fehér csoda, ami igazán meghitté varázsolja az ünnepeket, a csoda, ami a karácsony igazi megkoronázásául szolgál. Andrea Mackenzie mit sem foglalkozott a díszes forgataggal, sem azzal, fehér karácsony lesz-e vagy sem. A karácsonyt épp úgy fogja tölteni, mint a múlt évben vagy azelőtt. Egyedül. Pedig néhány hónapja annyira reménykedett benne, hogy az idei talán más lesz. Tévedett.

Szüntelenül az örökbefogadási határozat járt a fejében, miszerint nem kaphatja kis Annabellt. Nem tartották megfelelőnek a feladatra. Egyedülálló nő veszélyes munkával. Mit is gondolt, amikor beadta az örökbefogadási kérelmet? És akkor ráadásul szembesülnie kellett vele, hogy Annabellt egy másik család kapta meg. Egy igazi család, ahol a kislány teljes életet élhet. Önzőnek tartotta magát, amiért nem tud ennek szívből örülni. Pedig, ha belegondolt, Annabellnek sokkal jobb lesz majd így, mégis annyira fájt, hogy őt is elveszítette. Már-már kezdte elfogadni a tényt, amikor a legnagyobb meglepetésére a Szent Jeromos Árvaház igazgatónője felhívta, hogy amint lehet, okvetlenül látogasson el az árvaházba még ma.

Alig egy fél órával később, félve kopogott be az igazgatói iroda ajtaján.

– Andrea, hálás vagyok, amiért eljött – fogadta szívélyesen az igazgatónő. Andrea kezdetektől fogva nagyon kedvelte a középkorú nőt, látta benne az elhivatottságot és azt, hogy mennyire szereti a gyerekeket. És valóban, Margaret Lewis, elődjével, Georgia Nortonnal ellentétben valóban szívügyének tekintette az árvaház vezetését és a kis árvák jólétét.

– Miről lenne szó, Mrs. Lewis? – kérdezte kissé türelmetlenül a nő.

– Helyezze magát kényelembe – invitálta beljebb az igazgatónő, majd miután Andrea levetette kabátját, mindketten helyet foglaltak az asztalnál. – Kér esetleg egy teát?

– Nem, köszönöm. Kérem, árulja el, miért kellett idejönnöm ilyen sürgősen – kérte kétségbeesetten az ősz hajú nőt.

– A kis Annabellről szeretnék beszélni magával – felelte vonakodva az igazgatónő.

– Csak nincs valami baj? – A név hallatán Andrea szíve gyorsabban kezdett verni.

Margaret szívből sajnálta a nyomozónőt, amiért nem kaphatta meg Annabellt. A saját részéről teljes mértékben támogatta Andreát, de mindez kevésnek bizonyult.

– Nyugodjon meg – mosolyodott el kissé szomorkásan Mrs. Lewis –, a kislány jól van. Igazából kérni szeretnék valamit, egy nem mindennapi dolgot, amiben csak maga tud segíteni.

– Ó! – Andrea szíve nagyot dobbant. – Mégis miben tudnék segíteni?

– Mint azt tudja, a kislány gyámsági jogát egy másik család, Richardsonék kapták meg. – Andrea hatalmas gombócot érzett a torkában, ezért csak némán bólintott. Más esetben nem tudhatott volna róla, de nem nyugodott addig, amíg ki nem derítette, jó kezekbe került-e a kislány. – Úgy volt, a kis Annabell az ünnepeket már velük tölti – folytatta. –Ma kellett volna, hogy érte jöjjenek, de sajnos a bridgeporti repülőtéren ragadtak, törölték a járatukat, így csak holnapután tudnak visszajönni Twinbrookba. A legnagyobb gond viszont az – folytatta az igazgatónő –, hogy a kislány nem is akar velük menni, vigasztalhatatlan, fél az új környezettől.

– Mit vár tőlem? – tárta szét a kezét értetlenül Andrea.

– Azt szeretném kérni – habozott egy pillanatig –, hogy töltse a kislánnyal a holnapi napot és a szentestét – bökte ki végül az igazgatónő.

– Tessék? – kérdezett vissza meghökkenve a nyomozónő.

– Tudom, hogy nehéz és az én szívem is megszakad, hogy ilyet kell kérnem, hiszen tudom, mennyire kötődik Annabellhez, de ha valakire hallgat az a gyermek, az csak maga, meg kell vele értetni, hogy… – torpant meg ismét egy pillanatra –, hogy ő már Richardsonékhoz tartozik.

– Hogy várhatja ezt el tőlem pont maga? – hajtotta le a fejét Andrea. Úgy érezte, mintha kést forgatnak a mellkasában. Mégis, hosszú idő után ez lenne az első karácsony, amit nem egyedül töltene. A gondolat, hogy akár csak egy napot is a kislánnyal lehet, melegséggel töltötte el a szívét. Jelen pillanatban még azt a fájdalmas érzést is eltompította magában, hogy nemcsak, hogy másnap vissza kell vinnie Annabellt, hanem még neki is kell őt a másik család karjaiba dobnia.

– Andrea, tudom, hogy nem kérhetem ezt, sőt nem is lenne szabad. Mégis gondolja át, Annabell miatt! Csak maga tud hatni rá. Természetesen, ezt megbeszéltem Richardsonékkal, és ők is beleegyeztek. Attól sem zárkóznak el, hogy néha meglátogassa a kislányt, ha szeretné. Nem sejtették, hogy ilyen helyzetbe csöppennek, de őket is meg lehet érteni. Évek óta próbálkoznak, és most végre sikerült az örökbefogadás.

– Tudom, mennyire fontos volt nekik, mert nekem is az volt – fakadt ki Andrea.

– Ne haragudjon, én…

– Megteszem, amit tudok – vágott a szavába a nyomozónő. – Annabell érdekében.

***

Másnap reggel Andrea kissé idegesen járkált fel s alá az igazgatónő irodája előtt. A nagy izgatottság miatt még aludni is alig tudott. Nem mintha lett volna ideje, hiszen a délután és az este nagy részét azzal töltötte, hogy mindent előkészítsen a mai napra. Szerette volna, ha a kislány mindig emlékezne majd a közösen töltött időre.

– Andrea! – kiáltott fel egy tündéri hang a háta mögött, mire azonnal megfordult. Annabell a nyakába ugrott, és szorosan átölelte. – Akkor most komolyan elmehetünk? – kérdezte mosolyogva.

– Annabell, tudod, hogy mit beszéltünk meg – nyomatékosított Mrs. Lewis.

– Tudom – válaszolta szomorúan a kislány, majd türelmetlenül Andreához fordult – Indulunk?

– Tőlem indulhatunk!

– Szuper – kiáltott fel csillogó szemekkel. – Hová megyünk?

– Először is, valakinek segítenie kell feldíszíteni egy karácsonyfát – kacsintott rá a nő.

***

Miután hazaértek, azonnal neki is láttak a karácsonyfa feldíszítésének. Andrea úgy érezte, ez kihagyhatatlan program lesz a kislánynak. Milyen jól gondolta! Annabell nagyon élvezte. Ez volt az első karácsonyfa, aminek a díszítésénél segédkezhetett. Még sokáig gyönyörködött benne, és elkönyvelte magában, hogy ettől szebb karácsonyfa nincs is.

A délután elkövetkezendő részében elindultak a karácsonyi vásárba, ahol Annabell életében először kipróbálta a korcsolyázást. S bár néhányszor megütötte a hátsóját, sőt, volt, hogy Andreát is magával rántotta, a végére egészen belejött. Miután kiszórakozták magukat, természetesen a forró csoki és a karácsonyi vásár minden szegletének bebarangolása sem maradhatott el.

Már lassan sötétedni kezdett, amire hazaindultak a városból. Épp a Szent Anna templom mellett haladtak el, amikor a kislány felsikkantott.

– Esik a hó! – Andrea csodálkozva tekintett az égre. És valóban. Az apró fehér pelyhecskék sűrűn kezdtek szállingózni az égből, és a csípős hidegnek köszönhetően úgy tűnt, meg is marad a fehér hótakaró. Annabell még egy ideig örvendezett a hónak, majd a templomból halkan karácsonyi ének hangzott fel, mire odakapta a fejét. – Milyen szép! Bemegyünk?

Andreát meglepte a kislány kérése. Jómaga már rég járt templomban, idejét sem tudta, mikor. Pedig annak idején soha nem maradhatott el a szentesti mise. Azóta azonban sok minden megváltozott. Leginkább ő. Most mégis bementek, és halkan helyet foglaltak. Olyan szép és meghitt volt minden, a pap szívet melengető prédikációja, a gyönyörű énekek, hogy Andrea kezdte újra érezni, mennyire is szép a karácsony, főleg, ha nem egyedül tölti az ember.

Amikor kiléptek a templomból, már kellő mennyiségű hó esett ahhoz, hogy fehérbe öltöztesse a várost. Annabell nem győzött betelni a látvánnyal, de Andrea gyorsan kézen fogta, és elindultak a hóesésben. Próbálták gyorsan szedni a lábukat, hogy minél hamarabb hazaérjenek, de Annabell egyszer csak furcsa hangra lett figyelmes, amint elhaladtak az egyik háztömb mellett.

– Hallottad ezt? – nézett a kislány a sikátor felé.

– Annabell, mennünk kell – húzta volna magával a kislányt, de az kitépte a kezét Andreáéból.

– Kérlek, Andrea, csak nézzük meg – makacsolta meg magát, majd arrafelé mutatott, ahonnan a hangokat hallották. Andrea érdeklődve fordult vissza, már ő is hallotta a kétségbeesett hangot. Lassan bólintott, majd kézen fogta Annabellt, és a hang irányába kezdtek sétálni.

– Hahó! – lépkedett óvatosan a ropogó havon a kislány Andrea kezét szorongatva. – Ne félj, nem akarunk bántani.

Egyszer csak a bíztató, kedves hang hallatára, az egyik szemetes mellett mocorogni kezdett valami, majd a sötétségből egy remegő kiskutya alakja bontakozott ki. Bizonytalanul dugta ki a fejét, hogy megtekintse a hang tulajdonosát.

Annabell először mosolyogva Andreára nézett, majd a kutyus közelébe lopakodott, és óvatosan felé nyújtotta a kezét, s az bár nagyon félt, érdeklődve szagolgatta meg a kislány kezét.

Andrea érdeklődve figyelte a jelenetet, de már előre félt tőle, mit fog mondani a kislány.

– Ugye hazavihetjük? Nem hagyhatjuk itt, halálra fagy – nézett könnyes szemmel a nőre. – Kérlek!

Andrea nagyot nyelt. Igazából ő is sajnálta az állatot, de mégsem vihetik haza. Mégis mit kezdenének vele? De itt sem hagyhatják, ha már rátaláltak. Lázasan gondolkozni kezdett, vajon mi is lenne a legjobb megoldás?

– Kérlek, én majd gondoskodok róla – könyörgött tovább. – Karácsony van…

– Legyen – hajolt le, és simogatta meg ő is a kutyus fejét, majd felemelte. Ha az ünnepek után elviszik majd egy menhelyre, ott biztosan hamar találnak neki gazdit, mivel nagyon aranyos kiskutya volt. – De most már tényleg menjünk, mielőtt akkora hó esik, hogy haza sem találunk.

– Köszönöm – ölelte át Andrea lábát. – Te vagy a legklasszabb – hízelgett a nőnek, mire az felnevetett, majd újra elindultak a lakása felé. A kislány egész úton azt ecsetelte, hogy mi mindenre fogja majd megtanítani a kutyust. Andreának nem volt szíve elszomorítani, hogy valószínűleg nem tarthatja meg az ebet.

Amint beléptek az ajtón, Andrea lerakta a kutyát, hogy megszabaduljanak a hótól átnedvesedett kabátjaiktól, azonban az állat, miután kirázta bundáját, boldogan szaladt be a nappaliba.

– Héhé – szaladt utána Andrea, de mire utolérte, az már a kanapéra próbált felmászni –, ácsi az nem a te helyed, különben is vizes és koszos vagy – szólt a kutyára, mire a kiskutya bűnbánóan lehajtotta a fejét.

– Fürdessük meg – ajánlkozott bátran Annabell. Andrea elfásultan felsóhajtott. Nem egészen így képzelte el ezt az estét.

A fürdés azonban sokkal szórakoztatóbb volt, mint ahogy azt Andrea legelőször gondolta. A kutyus nagyon játékos volt, és nagyon élvezte a figyelmet és a kellemes meleg vizet. Rengeteget nevettek azon, ahogy az folyton összefröcsköli őket, így a fürdést követően nekik is meg kellett szárítkozniuk.

 ***

– Mi legyen a neve? – kérdezte Annabell, amint a karácsonyi vacsora elfogyasztása után, jóllakottan elterültek a fa alatt. Közben a kölyökkutya éppen egy csomagolópapírt készült megtámadni.

– Hm – gondolkodott el Andrea. – Nem vagyok jó névadásban és különben is, lehet, van gazdája, aki haza várja. Ne éld bele magad, hogy nálad maradhat.

– Legyen Charlie – vágta rá a kislány, mit sem foglalkozva azzal, mit is mondott a nő.

– Miért pont Charlie? – kíváncsiskodott Andrea.

– Ismered a Minden kutya a mennybe jut című rajzfilmet? – kérdezte a kislány, Andrea pedig egy pillanatnyi gondolkodás után bólintott. – Nekem az egyik kedvencem, és abban is Charlie a kutyus neve.

– Hát akkor legyen Charlie – mosolygott a kislányra. – Neked, hogy teszik? – szólt az ebhez, mire az játékosan csóválni kezdte a farkát, majd melléjük telepedett. – Szerintem tetszik neki.

– Annabell – fordult a kislány felé kisvártatva –, ugye tudod, hogy holnap reggel vissza kell, hogy vigyelek? – Úgy érezte, nem halogathatja tovább, beszélnie kell vele.

– Muszáj? – nézett fel szomorúan. –  Nem maradhatnék mégis itt?

– Sajnos nem lehet.

– Nem is akarod, hogy maradjak, ugye? – pityeredett el a kislány. Andrea próbálta tartani magát, de neki is kicsordult egy könnycsepp a szeméből.

– Tudod jól, hogy mennyire szeretném – magyarázta elcsukló hangon –, de nem lehet. Neked már van családod.

– Nem – makacsolta meg magát a kislány. – Nem is ismerem őket. Félek.

Andrea szomorúan elmosolyodott.

– Amikor engem örökbe fogadtak, én is féltem attól, hogy mi vár majd rám. Meg lesz-e velem elégedve az új családom, fogom-e tudni szeretni őket, és még sok más ilyen gondolat járt a fejemben. Eleinte furcsa volt, de aztán hamarosan beilleszkedtem a családba, és bizton állíthatom, jobb apát és anyát nem is kaphattam volna. Adnod kell nekik egy esélyt, hogy megismerd és szerethesd őket.

– Mi lesz, ha utálni fognak?

– Jaj, kicsim, imádni fognak – törölte le a könnycseppet Annabell arcáról. – Téged csak szeretni lehet, és idővel te is szeretni fogod őket.

A kislány ekkor Andrea karjaiba vetette magát és szorosan átölelte.

– Minden rendben lesz – mondta vigasztalóan a nő.

– Megígéred? – kérdezett vissza, szeméből még mindig könnyek potyogtak.

– Megígérem – simogatta meg az arcát. Még sokáig maradtak így. A kislány olyan keservesen zokogott, hogy Andrea sem tudta visszatartani könnyeit. Charlie is érezte, hogy valami nincs rendben, mert halkan nyüszítve bújt Andreához.

***

Eljött a reggel. Andrea kézen fogva vezette végig a kislányt az árvaház kanyargós folyosóin. Charlie is velük volt. A nyomozónő még az érkezés előtt felhívta Mrs. Lewist, és megkérte, beszéljen Richardsonékkal, hogy Annabell megtarthassa a kiskutyát. Úgy tűnt, bele is egyeztek, ami a kislányban bizalmat ébresztett irányukba. Amikor elérték az igazgatónő irodájának ajtaját, a házaspár és Mrs. Lewis is éppen akkor érkezett meg.

Andrea, amíg még távolabb voltak, megállította a kislányt és letérdelt hozzá. A kislánynak újra sírásra görbült a szája, letette a kutyát, és átölelte a nőt.

– Ígérd meg nekem, hogy erős leszel – suttogta a fülébe.

– Olyan erős, mint te. – Andrea még erősebben szorította magához, nem akarta elengedni, de neki is erősnek kellett lennie.

– Okos nagylány lett belőled, büszke vagyok rád – nyomott puszit a homlokára, majd a várakozó házaspárra nézett. – Menned kell. – A kislány lassan bólintott, majd felnyalábolta a kutyát, és elindult az új családja felé. Néhány lépés után azonban megtorpant, majd pár másodperc gondolkozás után visszaszaladt a nyomozónőhöz.

– Annabell… – nézett döbbenten a kislányra. Nem értette, mi történik.

– A tiéd – mondta mosolyogva a kislány, miközben felé nyújtotta a kutyát. – Így soha nem leszel egyedül. Charlie mindig veled lesz és vigyáz rád.

– Kicsim, tartsd csak meg nyugodtan, én tudok vigyázni magamra – szöktek újra könnyek a nő szemébe.

– Ez az én ajándékom neked, karácsonyra.

Andrea nem találta a szavakat, annyira meghatódott. Tudta, mennyire fontos a kislánynak a kutya, most mégis neki akarja adni.

– Köszönöm – vette át Charlie-t, képtelen volt visszautasítani.

Annabell még egyszer megölelte, majd újra elindult Richardsonék felé. Ahogy odaért, a házaspár szeretetteljesen fogadta. Mrs. Richardson Andrea felé nézett, s amikor tekintetük összekapcsolódott, halkan suttogva köszönetet mondott, mire Andrea némán bólintott. Egy utolsó kövér könnycsepp még legördült az arcán, amint lassan bezáródott mögöttük az ajtó. Csupán egy napot kapott. Egy olyan ajándékot, amire mindennél jobban vágyott, mégis vissza kellett adnia, hiszen soha nem is volt igazán az övé. A kiskutyára nézett, és akaratlanul is elmosolyodott. Ez az ajándék, Annabell ajándéka viszont vele marad.

– Gyere Charlie, menjünk haza!

Vége!