Megjegyzés: A novella időben a 2. évad végéhez köthető, tehát ha nem olvastad a történetet spoilereket tartalmazhat. Amennyiben már túl vagy a 2. évadon, jó olvasást kívánok! 🙂

Woodward főfelügyelő sietős léptekkel igyekezett elhagyni a rendőrkapitányság épületét. Az utóbbi időben egyre többet túlórázott, szinte mindig ő volt az, aki utolsóként távozott. Gondolataiba mélyedve menetelt a kijárat felé, ahol ismerős alak tűnt fel előtte.

– Te még itt? – szegezte meglepetten kérdést a fiatal nyomozónak, mire az csak megrándította a vállát.

– Volt még egy kis dolgom – magyarázta Dorian. – Tudod, a papírmunkával mindig el vagyok maradva. Ráadásul most még bepótolnivalóm is van.

– Igen, tudom – biccentett felettese. Mióta visszavette a munkába, Dorian még inkább igyekezett bizonyítani minden területen. – Andrea hogy van? Remélem, hamarosan visszatér közénk – próbált beszélgetésbe egyelődni a férfival. Bár nem mondta neki, de nagyon örült neki, hogy újra köztük van, és végre kezd egyenesbe jönni az élete.

– Jól van, de az orvos szerint még sokat kell pihennie. – Dorian féltette Andreát. Ez az egész sorozatgyilkos-ügy jobban megviselte, mint gondolta volna. Jól tudta, a testi sebek előbb-utóbb begyógyulnak. Sokkal inkább attól féltette Andreát, hogy a lelkén ejtett sebek jobbak megviselik, mint azt kimutatná.

– Szörnyű, ami történt, de Andrea erős nő, jól lesz – felelte hirtelen a főfelügyelő, mintha csak belelátott volna Dorian gondolatiba. – Na de nem tartalak fel, menj csak, biztosan vár már – biccentett beosztottja felé, majd elindult a kijárati ajtó felé, de Dorian utána szólt.

– Woodward – szólt utána Dorian kisvártatva. – Én még meg sem köszöntem, hogy visszavettél a csapatba.

– Ez az ajtó itt mindig nyitva áll előtted – válaszolta a főfelügyelő, majd némi töprengés után ismét Dorianhez szólt. – Apropó, nincs kedved beülni valahová? – kérdezte meg hirtelen ötlettől vezérelve Doriant, majd sietve hozzátette: – Már ha Andrea nem bánja, ha kicsit később érsz haza.

Dorian először meglepődött Wodward kérdésén, de aztán egyetértően bólintott.

– Nagyon szívesen, nehéz volt ez a nap, jólesne egy pohár sör.

– Remek, akkor induljunk is – veregette hátba Doriant a főfelügyelő, miközben kisétáltak az épületből.

***

Dorian vegyes érzelmekkel nézett körbe a kis kocsmán, miután leadták rendelésüket. Utoljára akkor járt itt, amikor Ethan Collins munkát ajánlott neki az FBI-nál. Mennyi minden történt azóta…

– Nem hiányzik az FBI? – kérdezte kíváncsian Woodward, miután a pincérnő letette eléjük az italukat.

– Nem – vágta rá gondolkozás nélkül Dorian. – Azt hiszem, életemben először érzem, hogy jó helyen vagyok itt, és végre tart valamerre az életem.

– Igyunk erre!  – Woodward magasba emelte az üveget, majd koccintottak.

– Emlékszem, még kölyökkoromban, az egyik szülinapi bulimon apámmal jól felöntöttetek a garatra – emlékezett vissza nevetve Dorian, ahogy végignézett Woodwardon sörösüveggel a kezében.

– Te jó ég, annak már vagy húsz éve – töprengett el a főfelügyelő. – Még emlékszel rá?

– Hát, nehéz lenne elfelejteni, ahogy ültök a teraszon, és énekelitek a Boldog szülinapot.

– Apád olyan volt nekem, mintha a testvérem lett volna – komorodott el Woodward arca, ahogy eszébe jutott egykori társa és legjobb barátja, Daniel Carson. – Annyira sajnálom, Dorian…

– Nem a te hibád volt – rázta meg a fejét a fiatalabb.

– Nem, de tudod, sokszor eszembe jut mostanában az apád és az, hogy miért ő halt meg, miért nem inkább én? – Woodward szemében szomorúság csillogott, amint eszébe jutott barátja.

– Téged is vártak otthon – válaszolta sietve Dorian.

– Akkor még igen – tűnődött el a főfelügyelő egykori életén. Pamela és a lánya, Rebecca volt az élete értelme. Akkor még minden rendben volt köztük. Őt is hazavárták, de aztán… Egyre több veszekedés és végül válás… Ráadásul Pam nem sokkal később egy munka miatt el is költözött a városból. Ő pedig alig láthatta a lányát, aminek következtében egyre inkább elhidegültek egymástól.

– Becky hogy van? – Dorian még élénken emlékezett Woodward lányára, aki annak idején sokat tartózkodott náluk, főleg iskolai szünetekben. Ő és Emily majdnem egyidősek voltak… Ahogy eszébe jutott húga, furcsa szorítást érzett mellkasában.

– Starlight Shoresban dolgozik pszichológusként – zökkentette ki merengéséből Dorian kérdése a főfelügyelőt. – Néha felhívom, de csak lefutunk pár udvariassági kört, és leteszi. Annyi mindent máshogy csinálnék, ha visszatekerhetném az időt!

– Azt már nem lehet sajnos. Inkább, keresd fel a lányod, és beszélj vele!

– Te ne szúrd el, Dorian – nézett rá mélységes szomorúsággal Woodward. Ritka pillanatok egyike volt, hogy ilyen közvetlenül beszélgettek egymással. – Mindig a család legyen a legfontosabb!

– Úgy lesz – bólintott Dorian. Őt is megrohanták az emlékek. Felrémlett előtte édesapja, ahogy a kocsija mellett áll mosolyogva, és rá vár, hogy hazavigye az iskolából. – Emlékszel még apám Chevroletjére?

– Az 1956-os Bel Air – húzta meg az üveget Woodward elrévedve. Hogyne emlékezett volna a gyönyörű járgányra! – Dan utánatok talán arra volt a legbüszkébb. Sajnálom, hogy el kellett adnotok.

– Kellett a pénz – mondta kurtán Dorian, majd ő is meghúzta az üveget.

– Túl hamar kellett felnőnöd, Dorian. – Woodward nagyon jól tudta, hogy Dorian édesanyja, Samanta betegsége mennyire megviselte az egész családot. A szíve szakadt meg a gyerekekért. Dorian túl büszke volt, hogy pénz fogadjon el, még tőle sem akart. Inkább amit csak lehetett, pénzzé tett, de a rák nem kímélte édesanyját, és sajnos a kemoterápia nem bizonyult sikeresnek.

– Igen, ez igaz – ült ki szomorúság az arcára, és pillanatra visszaemlékezett gyerekkorára, arra a pillanatra, amikor még minden rendben volt…

1998, Twinbrook

– Na, pattanj be, kisöreg – nyitotta ki az ajtót Doriannek apja, majd miután fia beszállt a kocsiba, ő is beült mellé.

– Kitesszük a szirénát? – kérdezte reménykedve a kisfiú, de édesapja csak komoran megrázta a fejét, miközben beindította a motort. Daniel Carson nem volt a legjobb kedvében. Főleg nem azután, hogy tegnap este felesége ismét számon kérte rajta a túlóráit, aminek megint veszekedés lett a vége.

– Nem tesszük ki – mondta Daniel, mire Dorian lebiggyesztette a száját.

– Kár, pedig menő lett volna – válaszolta szomorúan Dorian, majd hirtelen témát váltott. – Apa, miért veszekedtetek tegnap anyával?

Daniel szíve kihagyott egy ütemet a kérdésre. Remélte, hogy a gyerekek nem hallották, amint kiabálnak egymással Samantával. Haragudott magára, amiért fia fültanúja volt veszekedésüknek. Bízott benne, hogy legalább a kis Emilyt nem ébresztették fel.

– Dorian… a felnőttek összeszólalkoznak néha – hebegte zavartan Daniel. – Emiatt ne aggódj, semmi komoly, csak Anya aggódik értem.

– De apa, te ugye sose fogsz meghalni?

Daniel néhány végtelennek tűnő pillanatig csak meredt maga elé, görcsösen szorítva a kormányt.

– Fiam, mindenki meghal egyszer – mondta végül. – Ez az élet rendje. De ne félj, én még jó ideig nem fogok.

– Akkor jó – nevette el magát Dorian, majd meglátta apja jelvényét, felvette, és végighúzta rajta a kezét. – Ha nagy leszek, nekem is lesz jelvényem. Már alig várom!

– Még mindig rendőr akarsz lenni? – kérdezte Dan. Nem tudta leplezni büszkeségét. A fiának ő volt a példaképe, és ez melyik apát ne töltené el boldogsággal?

– Naná, reszkessetek rosszfiúk! – mutatta fel a jelvényét, nagyot kiáltva.

– Jól van, csak anyád előtt ne hangoztasd, oké?

– Oké – bólintott Dorian, majd hátradőlt az ülésen. Mosolyogva könyvelte el magában, hogy neki van a legklasszabb apja a világon.

***

– Föld hívja Dan Carsont. Jelentkezz, Dan – zökkentette ki társa hangja a merengéséből a gondterhelt férfit. Már jó ideje ült némán kihűlt kávéja felett a kedvenc bisztrójukban. Észre sem vette, hogy barátja már egy ideje szólongatja.

– Bocsi, csak elgondolkoztam – hörpintette fel maradék kávéját Dan, majd Woodwardra nézett. – Mondtál valami fontosat?

– Mi bajod? Egész nap olyan furcsa vagy. – Woodward még nem látta ennyire elkenődöttnek társát. Nem értette, mi lelte hirtelen.

– Ma reggel bevittem a fiamat az iskolába, és tudod, mit kérdezett tőlem? – nézett komolyan társa szemébe a nyomozó.

– Nem tudom, de mindjárt elmondod – horkant fel George, majd újabb kávét rendelt magának a pincérnőtől.

– Azt, hogy ugye apa, te sohasem fogsz meghalni? Érted, ezt kérdezte tőlem Dorian. Mit lehet erre mondani, amikor nap mint nap kockára tesszük az életünket?

– És mit mondtál neki? – kérdezte érdeklődve George.

– Azt, hogy egyszer mindenki meghal, de én még jó ideig nem fogok…

– Helyesen válaszoltál.

– És persze megint elmondta, hogy ha felnő, ő is zsaru akar lenni.

– Tudod, hogy szinte istenít az a gyerek, naná, hogy a faterja nyomdokaiba akar lépni. Ezen ne csodálkozz.

– Még jó, hogy Samanta nem hallotta, így is haragszik már rám.

– Na, mi történt? – Woodward átérezte barátja problémáját. Náluk is gyakori volt a veszekedés. Felesége aggódott érte, folyton azzal nyúzta, hogy dolgozzon kevésbé veszélyes munkakörben, főleg mióta megszületett Rebecca. De ő képtelen lenne aktahegyek mellett ülni egész nap, akármennyire is szerette őket.

– Összevesztünk – fújta ki fáradtan a levegőt Dan, miközben homlokát dörzsölte. – Tudod, tegnap megint későn éretem haza. Azt mondta, nekem nem fontos a családom, csak az átkozott munkám. Hogy mondhatja ezt nekem, George? Az életemnél is jobban szeretem őket, de hát mit csináljak, ha ez a munkám. Tudta, kihez megy hozzá, a fenébe is!

– Sajnálom, öregem. Nálunk is ez megy, Pam folyton nyaggat, de ahogy te is mondtad, tudták, hogy ez a munkánk, mikor igent mondtak, majd megnyugszik Sam is – próbálta megnyugtatni barátját nem sok sikerrel.

– Lehet, átkérem magam valamilyen irodai munkára… jövő évtől – morfondírozott Carson, de Woodward csak megrázta a fejét.

– Te tudod haver, én nem szólok bele – felelte. Már lassan tíz éve voltak társak Daniellel, ismerte, mint a saját tenyerét. Az utóbbi időben egyre gyakrabban hangoztatta, hogy nyugisabb munkát fog végezni, de a megvalósításig sose jutott. Munkája volt a hivatása, akárcsak neki, anélkül már nem is lennének ugyanazok az emberek.

***

A napokból hetek, a hetekből pedig hónapok lettek, de Daniel még mindig nyomozóként dolgozott. Otthon szerencsére rendeződni látszottak a dolgok. Daniel igyekezett több időt tölteni a családjával, aminek felesége, Samanta és a gyerekek is nagyon örültek. Épp egy nyugalmas este volt kilátásban a Carson családban. Miután megvacsoráztak, az egész család átvonult a nappaliba, ahol Dan önfeledten játszott a gyerekekkel.

– Papa, most engem – nézett fel kérően a kis Emily édesapjára, aki épp Doriant emelte a magasba. Dannek sem kellett több, felkapta a kislányt a nyakába, mire az boldogan nevetett, majd átölelte apja nyakát.

– Na jól van, teljesen lefárasztottátok apátokat – ült le a kanapéra Dan, de a gyerekek azonnal körbefogták. Úgy érezte, sohasem volt boldogabb. Van egy gyönyörű felesége és két csodálatos gyereke. Kell ennél több? Puszit nyomott a mindkét gyerkőc fejére, és hátradőlt a kanapén. Az idilli hangulatnak a telefonja csörgése vetett véget. Gyomra összerándult a hangtól, majd lassan telefonja után nyúlt. Látva a hívót kisétált a konyhába, majd a füléhez emelte a készüléket. Felesége aggódva figyelte az ajtóból férjét, érezte, hogy semmi jóra nem számíthat.

– Baj van? – kérdezte azonnal Samanta, amint Dan lerakta a telefont.

– Be kell mennem – mondta ki nemes egyszerűséggel, de nem mert felesége szemébe nézni.

– Most? Daniel, kérlek, ne menj! Rossz érzésem van – nézett könyörgően férjére.

– Sam, kaptunk egy fülest Ulrichról, nem szalaszthatjuk el – magyarázta Daniel. Felesége nagyon jól tudta, hogy férje nem fog engedni. Már hónapok óta csak erről az Ulrichról beszéltek Woodwarddal.

– Ugye hazajössz? – nézett fel rá könnyes szemekkel Samanta, Daniel pedig letörölte a sós cseppeket szerelme arcáról.

– Mindig hazajövök – csókolta meg feleségét, úgy, mintha ez lenne az utolsó csókjuk.

***

– Most elkapjuk! – nézett elszántan Woodwardra Carson, miközben mindketten kibiztosították a fegyverüket. – Megyek előre, fedezz!

– Dan, azért óvatosan! – nézett rá aggódva társa.

– Mindig óvatos vagyok – mondta, majd bement a raktárépületbe. Woodward szorosan követte. A terep tiszta volt. Semmi mozgás. Egyre gyorsabban járták be a területet.

– Valami nem stimmel – aggodalmaskodott Woodward. – Gyanúsan nagy a csend. Lehet, hogy csapda.

Carson arca elkomorult. Neki is épp ugyanez jutott eszébe, de ekkor hang csapta meg a fülét. Némán intett társának, majd megindultak a zaj felé. Mindkettőjük szeme felvillant, mikor meglátták Ulrichot, amint három testőre társaságában egy aktatáskával igyekszik felfelé a tetőre.

– Rendőrség, fel a kezekkel! – kiáltottak rájuk, mire a három öltönyös azonnal lőni kezdett, Ulrich pedig menekülni. Mindketten sikeresen fedezékbe tudtak vonulni a golyózápor elől. Sőt, Danielnek sikerült leszednie az egyiket, majd Woodwardhoz szólt.

– Ulrich elmenekül! Utánamegyek, te fedezz, és hívj erősítést! – mondta, majd kibújt a fedezékből, és szaladni kezdett. A fegyveresek persze azonnal felé kezdtek lőni, de Woodwardnak sikerült hatástalanítani az egyiket, amíg Dan lélekszakadva futott, hogy utolérje Ulrichot.

– Állj! Itt a vége, Ulrich! Nincs hová menekülnie! – szegezett fegyvert a férfira Dan, aki hirtelen megtorpant.

– Mióta is próbálsz elkapni, Carson? – fordult meg pisztollyal a kezében a megszólított.

– Túl régóta – rezzent meg Carson arcizma. – Tedd le a fegyvert, vége van.

– Lehet – jelent meg egy gonosz félmosoly Ulrich szája szélén –, de te is velem fogsz bukni! – Dan észlelte a veszélyt, a két fegyver szinte egyszerre dördült el, és Ulrich holtan esett össze a földön. Azonban nem csak őt érte lövés. Daniel hátratántorodott, kezét a mellkasára szorította. Érezte, amint a kibuggyanó vére vörösre festi ruháját. Hátrálni kezdett egészen a korlátig, próbált megkapaszkodni benne, de elvesztette az egyensúlyát, átfordult rajta, s a melybe zuhant. Woodward épp akkor ért oda, de már csak azt látta, amint társa elterülve fekszik a raktár koszos padlóján.

– Ne! – rohant le a lépcsőn, miközben értesítette a mentőket, de rettegett tőle, hogy nem érnek ide időben.

– Dan, haver… – térdelt le összetörten társa mellé. Látva, hogy még lélegzik, enyhe reménysugár jelent meg előtte.

Dan szeme erőtlenül kinyílott, majd társát látva halvány mosoly jelent meg a szája szélén.

– Georgie – mondta erőtlenül, mire Woodward szomorúan elmosolyodott. Eszébe jutott, hogy mennyit szívatta eleinte Dan a nevével. Mai napig nem értette, miért találta annyira viccesnek.

– Dan, ne erőltesd meg magad.

– Hazudtam a fiamnak… – köhögte Carson, miközben fájdalmas vonások jelentek meg az arcán. – Meg fogok halni.

– Nem! – rázta meg a fejét Woodward. – Nem fogsz meghalni, megértetted?! A családodnak szüksége van rád!

– Mondd meg… – próbált megszólalni Dan, de elcsuklott a hangja. – Mondd meg Samnek, hogy szeretem, és a gyerekek… Ígérd meg, hogy vigyázol rájuk!

– Megígérem – mondta végül társának, mire annak nyugalom ült ki az arcára.

– Köszönöm, barátom… – Már csak ennyit tudott mondani, mielőtt szeme végleg lezáródott.

***

Dorian lélegzetvisszafojtva hallgatta a megtört főfelügyelőt. Ennyire részletesen még sohasem hallotta apja halálának körülményeit. Bár Woodward tényleg mindig mindenbe segítette a családját apja halála után, valahogy soha sem engedte őt közel magához. Anyja és később Emily halála után valami megváltozott. Nem sokkal később pedig a főnöke lett, és ettől fogva a szigorú munkakapcsolaton kívül szinte sohasem beszéltek már.

– Nem tartottam be az ígéretem…

– De igen! – vágta rá Dorian. – Minden megtettél, ami tőled telt. Anya beteg volt, Emily pedig… Rá nekem kellett volna vigyázni.

– Dorian, ne okold magad. – Woodward el se tudta képzelni, Dorian hogy bírta még húga halálát is feldolgozni, de félt tőle, hogy igazából sohasem sikerült neki. De most Andreával esélyt kap egy új életre, legalábbis remélte, hogy több csapás már nem éri a férfit.

– Ideje hazamenni, hívok neked egy taxit – szólalt meg hirtelen Dorian. Túlságosan megviselte, hogy újra át kellett élnie élete legszörnyűbb részeit.

– Az jó lenne, azt hiszem, többet ittam a kelleténél – bólintott helyeslően a főfelügyelő. – Mindenesetre örülök, hogy beszélgettünk.

– Én is örülök neki…

– Dorian! – szólt utána Woodward, mielőtt beszállt volna a taxiba. – Ahogy ott állt előtte Dorian, mintha csak Dant látta volna maga előtt. – Apád büszke lenne rád.

Dorian arcán szomorú mosoly jelent meg, lassan bólintott, majd elindult az ellenkező irányba. Woodward pedig elhatározta, hogy megfogadja Dorian tanácsát: minél előbb felkeresi a lányát…

Vége!

Vissza az adatlapra!

Mentés