Albine várt. Hosszú perceket töltött az utcai lámpa halvány fényében, a póznának támaszkodva, miközben egyetlen pontra függesztette a tekintetét. Az utca túloldalán magasodott a szálló, ahol fél évvel azelőtt járt utoljára. Most mégis ott állt előtte, és a bejáratot nézte szüntelenül.

Áltathatta volna saját magát azzal, hogy nem tudta, miért ment oda, hiszen hónapokig kerülte azt a helyet. De pontosan tisztában volt vele. Látni akarta Rhydian Cortezt. Csak még egyszer, utoljára, mielőtt maga mögött hagyja azt a várost, és olyan életre kényszerül, amilyenre sosem vágyott. De hogy mit akart tenni utána? Arról fogalma sem volt. Apja fegyvere pedig olyan nehéznek tűnt, mintha legalább száz kilót nyomott volna. De azt már maga sem tudta volna megmondani, hogy azt miért hozta magával. Talán biztosítékként. Talán csak azért, hogy megvédhesse magát. Talán csak azért, hogy ne érezze olyan védtelennek magát, mint legutóbb.

Fogalma sem volt arról, meddig várakozott ott. Figyelte az utcán igyekvő embereket, vagy épp a szálló vendégeit, ahogy ki és besétáltak a díszes bejáraton. Aztán megakadt a szeme valakin. Egy fiatal lány volt az, talán pont annyi idős lehetett, mint ő maga, és tanácstalan léptekkel sétált a szálloda felé. Görcsbe szorult a gyomra, ahogy a lányt bámulta. Saját magára emlékeztette, és ha arra gondolt, hogy talán pont olyasmire készül, mint amire akkor ő, ökölbe szorult a keze.

Át akart rohanni az úton, csak hogy megállíthassa, de mielőtt egy lépést is megtehetett volna, mozdulatlanná dermedt. A szálló ajtaján egy magas, barna, sötét hajú férfi lépett ki, arcán önelégült vigyorral engedett helyet maga mellett a fiatal lánynak, miközben tetőtől talpig végigmérte. Rhydian.

A férfi laza léptekkel indult el az éjszakában, mint akinek az égvilágon semmire nincs gondja. Albine mozdulatlanul figyelte őt az utca másik oldaláról, és csak a tekintetével követte a férfi lépteit. Képtelen volt megmozdulni. A félelem szinte elemi erővel vágta mellbe, és ha meg bírt volna mozdulni, valószínűleg azonnal sarkon fordult volna, hogy világgá szaladhasson. Mikor aztán Rhyidan befordult az utcasarkon, és eltűnt a szeme elől, a félelem már kevésbé kínozta. Abban a percben, a legostobább ötletnek tartotta a világon, hogy odament. De aztán újra eszébe jutott az a lány néhány perccel korábbról, és összeszorult a szíve. Ökölbe szorította a kezét, kifújta a mellkasát szorító levegőt, aztán Rhydian után eredt.

Tompa léptekkel osont utána, akár egy prédájára leső vad. Rhydian látszólag igyekezett valahová, és nem nagyon törődött a környezetével. Ha olyasvalakivel találkozott, akit ismert, megállt, udvariasan kezet fogott, majd csevegett egy rövid ideig, mielőtt továbbindult volna. Albine minden egyes ilyen alkalommal a legszívesebben odasietett volna, hogy a másik arcába ordíthassa, hogy Rhydian micsoda is valójában. Mérhetetlenül fájt neki, hogy egyedül ők ketten voltak tisztában azzal, hogy a férfi nem az az ember, akinek mutatja magát.

Albine-nak fogalma sem volt már, mióta követhette a férfit, csak ment utána szótlanul, mintha életének egyetlen megmaradt célja az lenne, hogy a világ végéig is kövesse őt, ha kell. Aztán Rhydian, gondolva egyet, hirtelen befordult az egyik sarkon. Albine utána sietett, mielőtt megint eltűnt volna a szeme elől, de aztán megtorpant a sikátor végén. Még látta, ahogy a férfi eltűnik egy újabb kanyarban, de ő nem tudott utána menni. Az egy dolog, hogy az utcán követi őt, na de hogy kettesben maradjon vele? A félelem újra a torkába kúszott. A pulóvere alatt, a nadrágjába csúsztatott fegyver csak még nehezebbnek tűnt. Nem hagyhatta, hogy így legyen. Nem akart többé úgy elaludni, hogy a sötétben az ő arcát látja maga előtt, és éjjelente róla álmodik. Nem akart többé félni tőle. Próbálta megnyugtatni dübörgő szívverését, aztán a férfi után indult.

Nem kellett sok idő, mire megtalálta. Ahogy az egyik sarkon befordult, Rhydiant pillantotta meg, aki a falnak támaszkodott, karba tett kézzel.

– Mit gondoltál, meddig követhetsz engem anélkül, hogy feltűnne? – szegezte neki azonnal a kérdést a férfi, de ő annyira megdöbbent a helyzettől, hogy egy szót sem bírt kipréselni magából. – Miért követsz?

Albine lehajtotta a fejét. Nem bírta tovább elviselni Rhydian tekintetét, aki úgy méregette őt, akárcsak legutóbb. Rátört a hányinger, ahogy eszébe jutott, hogyha a férfi valóban tudta, hogy követi, direkt egy olyan helyre csalta, ahol csak ketten lehetnek.

– Na mi van? Nem mondasz semmit? Elvitte a cica a nyelved? – lépett közelebb felé, mire ő reflexszerűen hátrált egy lépést. Rhydian arcán meglepett vigyor jelent meg, ahogy tudatosult benne fölénye. – Csak nem félsz tőlem?

– Nem – hazudta, ahogy lassan megtalálta a hangját, Rhydian pedig hangosan felnevetett. – Fogd be!

– Nézd, kislány, én nem tudom, hogy mi a bajod, vagy hogy milyen bogyón élsz, de…

– Nem emlékszel rám? – bukott ki belőle a kérdés, ahogy tágra nyílt szemmel pislogott az előtte állóra. A felismerés felért egy arcon csapással. Miközben ő képtelen volt elfelejteni azt az arcot, és hónapok óta őt látta maga előtt minden éjjel, Rhydian még csak nem is emlékezett rá? Ennyi lett volna neki az egész? Egy felejthető emlék az, hogy tönkreteszi valaki más életét? Albine csak még jelentéktelenebbnek érezte magát, mint valaha. Mintha ő, és ami vele történt, igazából senki másnak nem is számítana.

– Hát bocs, de… – kezdte volna Rhydian, ahogy elemezni kezdte Albine arcát, majd ahogy lassan tudatosult benne, ki is áll vele szemben, gúnyos vigyor terült szét az arcán. – Na, most már tudom, hogy ki vagy. Mit akarsz tőlem?

– Nem tudom – vallotta be aztán halkan, miközben alig észrevehetően megrázta a fejét. Az egész helyzet annyira furcsának tűnt a számára. Mint amikor az ember sokáig tervezget valamit, de amikor végre cselekednie kéne, az egész annyira értelmetlennek tűnik már. Szerette volna bebizonyítani magának, és a férfinek is, hogy ő már nem ugyanaz a lány, aki akkor volt. Hogy dacára mindennek, ami történt, ő nem tört meg teljesen. Hogy bátran szembe tudna szállni Rhydiannel. De ez volt életének egyik legnagyobb tévedése. – Miért tetted?

– Mert megállapodtunk – lépett közelebb a férfi, mire Albine újra hátrált egy lépést.

Rhydian hangja olyan volt, mintha a világ legegyszerűbb dolgáról beszélne. Mintha minden ennyire egyértelmű lenne, pedig Albine számára egyáltalán nem volt az.

– Nemet mondtam…

– Nézd, cicám! Nem tudom, hogy mit dumáltál be magadnak azóta, de akármi is történt akkor, mikor visszaértem, se te, se a pénzem nem volt ott. Jut eszembe, hogy van az apád?

Albine nem felelt. Az egyik része – a kisebbik része – tudta, hogy Rhydiannek valahol igaza van. Hiszen bármi is történt köztük aznap, ő magával vitte a pénzt. És azóta a nap óta undorodott magától emiatt.

– Figyelj ide…

– Ne gyere közelebb! – szólt Rhydianre, aki továbbra is apró léptekkel sétált felé, de a hangja alig árulkodott magabiztosságról. Inkább tűnt egy ijedt kislánynak.

– Miért, mi lesz, ha mégis? – tette fel a férfi a kérdést egy vigyorral a száján, amire abban a pillanatban Albine csak egyetlen választ látott elég jónak. Kirántotta az addig a nadrágjában pihenő fegyvert, és határozottan a férfi mellkasára szegezte.

– Mit gondolsz, mi lesz?

Rhydian az új helyzettől szemmel láthatóan megdöbbent. Meglepetten hátrált pár lépést, tekintete pedig hol a fegyver csövére, hol Albine arcára esett.

– Nyugi, cicám.

– Nemet mondtam – szűrte a fogai között Albine remegő kézzel. Fogalma sem volt, képes lenne-e meghúzni a ravaszt. De abban a percben először, végre erőfölényben érezte magát.

– Rendben. Igazad van, tényleg – próbálkozott Rhydian. – Nem kellett volna ezt tennem. Nem volt már semmilyen megállapodás. Sajnálom.

Gyáva féreg. Miközben Albine a férfi szavait hallgatta, tekintetében egyáltalán nem látott őszinteséget. Azt mondta, amit szerinte ő hallani akart. Ez pedig Rhydian életének volt a legnagyobb tévedése.

– Nézd, szerintem mindketten tettünk aznap olyasmit, amit lehet nem kellett volna – folytatta halkan Rhydian, és közben azt figyelte, ahogy Albine lassan leengedte a kezében szorongatott fegyvert. – Mert akárhogy is nézem, ha nem volt alku, akkor te meg megloptál. De megbocsátom ezt. Látod? Mindent meg lehet dumálni. Így már kvittek vagyunk.

– Nem… Nem vagyunk – szegte fel a fejét, majd hirtelen újra felemelte a fegyvert, és mielőtt Rhydian egyáltalán érzékelhette volna, mi fog történni, két golyót eresztett a férfi mellkasába.

Megbánás nélkül nézte, ahogy Rhydian a földre rogy, majd ahogy teste elernyed. Már csak üveges szemmel meredt maga elé.

Hirtelen zuhant Albine-ra a felismerés. El kellett tűnnie onnan. Visszasüllyesztette a még mindig meleg fémet a nadrágjába, majd futásnak eredt, hogy maga mögött hagyja azt a sikátort. Aztán pedig, az egész régi életét.

Vissza az adatlapra