Ha valaki aznap reggel a lehető leghatározottabban azt is állította volna, hogy Albine – hetek óta először – sikeresen fog levadászni, megnyúzni és megsütni egy nyulat, valószínűleg ő lett volna az, aki a legkevésbé hitte volna el mindezt. A szökésük óta eltelt pár hónap alatt nem sok ilyen nap volt, és ahogy ott állt egy eldugott tisztás szélén, úgy érezte, mintha feje tetejére állt volna a már amúgy is felfordult világa.

Lopva a tisztás másik felére sandított, ahol Jamal és újonnan megismert családja táborozott le, a lehető legtávolabb tőlük. Nem hibáztatta őket ezért, ők maguk is megpróbálták a legtávolabb eső pontot kiválasztani ahhoz, hogy ott fogyasszák el a vacsorájukat, vagy akár ott éjszakázzanak. Az elmúlt időben minden egyes alkalmat kerültek, amikor másokkal találkozhattak, és Albine ezért főleg a saját félelmeit okolta. Hiába mondta azt az apja már egy ideje, hogy jobban járnának, ha összeállnának hozzájuk hasonlókkal, és a húga is örült volna némi társaságnak, mégsem akarta ezt. Legalábbis addig a napig. Volt valami megnyugtató abban, hogy tudta, számíthat valakire, ha baj van. Ráadásul a közös vadászat alatt arra is rájött, hogy sokkal több dolog közös Jamalban és benne, mint azt elsőre hitte volna.

Amikor észrevette, hogy a fiatal fiú felé sétál, ő maga is, szinte gondolkodás nélkül indult meg az irányába.

– Hé – biccentett felé Jamal, ahogy egymás elé értek.

– Szia…

Bár Albine – szokatlan módon – sok mindent szeretett volna mondani, és tisztában volt vele, hogy a fiúnak is lenne mondanivalója, mégis csak szótlanul meredtek egymásra egy ideig.  Albine-nak fogalma sem volt, de Jamal nagyjából hasonlóan érzett vele, és a családjával kapcsolatban, hiszen ők is ugyanolyan cipőben jártak, mint az Ashmore família. Legalábbis többé-kevésbé.

– Jó volt ma együtt vadászni – jelentette ki aztán Jamal, és Albine igazat adott neki. Valóban sokkal egyszerűbb volt így a dolguk, ráadásul az sem volt elhanyagolható szempont, hogy egymásra is vigyázhattak közben. – Arra gondoltam, hogy esetleg… Mit szólnál, vagyis szólnátok hozzá, ha egy ideig…

– Együtt maradnánk? – bukott ki Albine-ból, és a legszívesebben azonnal elharapta volna a saját nyelvét. Bár valami azt súgta neki, hogy a fiú is hasonló dologra szeretne kilyukadni, mégsem szerette volna ennyire nyilvánvalóvá tenni, hogy igazából hasznát vennék a Harris családnak.

– Aha, ez jutott eszembe nekem is – helyeselt aztán Jamal, de aztán újra hallgatásba burkolóztak.

Túl szokatlan helyzet volt. Nehéz nyitni mások felé, még akkor is, ha talán pont arra lenne szükség. Pláne még nehezebb akkor, ha az egyetlen dolog, ami állandó az ember életében, az a szűnni nem akaró félelem. Mindenkitől. Az emberektől. A világtól. És közben a magánytól. Albine túl jól ismerte ezt az érzést.

– Amúgy az apád jól van?

Albine felkapta a fejét a kérdésre. Jamal aggódó tekintettel méregette a fa alatt, egy kidőlt fatörzsön üldögélő apját, akinek sápadt arca most még fakóbb volt, mint általában. Letagadhatta volna. Mondhatta volna, hogy csak a fáradtság. Még akkor is, ha a találkozásuk alkalmával botor módon már elszólta magát az apja állapotáról. De aztán mégis bevallotta.

– Nincs jól. Beteg.

– Ha nem bánod, anyám megvizsgálhatja – javasolta Jamal, de csak értetlenül pillantott rá. Az a nő ért egyáltalán ehhez? Jamal, látva az Albine arcára kiülő zavart, gyorsan hozzátette: – Ápolónő. Vagyis hát az volt, mielőtt… Szóval, ha szeretnéd, ránézhet.

– Az jó lenne – Albine kicsikart magából egy hálásnak szánt mosolyt, pedig igazából a megkönnyebbülés áradt szét benne.

– Nem mutatsz be? – lépett hirtelen hozzájuk egy fiatal lány, akit Albine nagyjából egyidősnek tippelt Jamallal. Valószínűleg testvérek, gondolta. – Liya vagyok.

– Albine.

– Tudom, Mal már mondta, de gondolom ő nem beszélt rólam. Mindig le akar tagadni.

– Téged mindenki le akar tagadni – forgatta meg a szemét Jamal, de a lány nem tágított.

– Ne hidd el neki! – szólt Albine felé. – Csak irigy rám.

– Mégis mire lennék irigy?

– A lehengerlő személyiségemre, mi másra?

Albine-t szórakoztatta a két testvér csevegése. Ő és Nova is jó testvérek voltak, de Albine néha úgy érezte, inkább anyaként viselkedik a húgával, mintsem testvérként, vagy akár barátként. Főleg azóta a nap óta, hogy hátrahagyták az otthonukat.

– Na mindegy – nevetett fel Liya, ahogy a bátyja vállába bokszolt. –  Igazából azért jöttem, mert ha itt akarunk éjszakázni, nem ártana tűzifát gyűjteni. Mondtam anyának, hogy elintézem, de nem akarja, hogy egyedül menjek – emelte égnek mélybarna szemét. – Szóval választhattok, hogy ki lesz az a szerencsés, aki velem jön.

– Majd én – vágta rá Albine gondolkodás nélkül. Úgy érezte, nem ártana neki, egy kis nyugalom, és az erdő legalább ezt mindig megadta neki. Arról fogalma sem volt, hogy Liya mellett a nyugalom kilométerekre fogja elkerülni őt. Jamalhoz intézte a következő szavait: – Megtennéd, hogy figyelsz rájuk? – biccentett a családja felé, Jamal pedig csak egy bólintással felelt, aztán végignézte, ahogy a két lány eltűnt a tisztás szélén a fák között.

Kissé nyugtalanul fordult Albine családja felé. Bár azt ígérte, hogy vigyáz rájuk, amíg fát gyűjtenek, rájött, hogy még be sem mutatkozott nekik. Úgy érezte, ennyit legalább illene megtennie. Kihúzta magát, és közelebb sétált. Kieran barátságos mosollyal fogadta, és megszorította a felé nyújtott kezet, aztán Albine húgához lépett.

– Szia! – Nova érdeklődve pillantott fel a ráköszönő fiúra. Jamal alaposan szemügyre vette őt, és nem is értette, hogy ilyen fiatalon, hogyan képes bárki is átvészelni ezt az egészet, amibe keveredtek. Néha még ő maga is megrettent a helyzettől. – Jamal vagyok. Téged hogy hívnak?

A lány még egyszer végigmérte az előtte álló fiút, majd halkan, szinte alig hallhatóan mondta ki a saját nevét.

– Nova…

Vissza az adatlapra