12. rész – Felforgatott világ

Emeline a szobájában ült, és a fésülködőasztal tükrében nézte saját, szomorú tekintetét. Alig ismerte fel saját magát ez alatt a kínzóan bánatos maszk alatt, amit hetek óta viselt magán akaratlanul is. Aimes járt a fejében, és Julian. A két legfontosabb férfi az életében. Az egyiket testvérként szerette, a másikat nőként. És majd meghasadt a szíve, ha arra gondolt, hogy bármelyiküket is elveszítheti.

Gondolataiból halk kopogtatás zökkentette ki. Az órára pillantott. Éjjel tizenegy óra volt. Nem várt már látogatót. Lassan az ajtóhoz sétált, és óvatosan kinyitotta. Az ajtó másik oldaláról egy tanácstalan szempár pillantott rá.

– Aimes? – szólalt meg halkan a lány.

– Bejöhetek? – kérdezte Aimes, mire Emeline ellépett az ajtóból, majd bezárta azt a férfi után. Aimes beljebb lépett a szobába, és leült a lány egyik foteljébe a kandallóval szemben.

– Emlékszel arra a napra, amikor az apám magához vett? – kérdezte halkan. – Az apád halála után? Fel sem fogtam igazán, mi történt. Egyszer csak megjelentél, és napokig csak ültél a nappaliban, abban a hatalmas karosszékben. Nem szóltál senkihez, csak ültél. Emlékszem, hogy be volt fonva hajad, én pedig odamentem, és jól meghúztam – mosolyodott el a férfi. – Azt hittem, ezzel legalább kicsikarok belőled valami reakciót. De még csak meg sem szólaltál. Aztán olyan bűntudatom lett, hogy mindenképpen ki akartalak engesztelni, ezért leszakítottam egy szálat a kertész nagy szeretetben nevelt virágai közül, amiért jól elvertek. Tiszta kosz voltam, de odamentem, és a kezedbe nyomtam a virágot. Felnéztél rám, és elnevetted magad. Akkor azt hittem, csak én vagyok képes megnevettetni téged. Hogy csak mellettem lehetsz boldog.

– Mit szeretnél mondani ezzel? – kérdezte Emeline közelebb lépve a férfihez, majd melléült.

– Hogy tévedtem – felelte Aimes. – Nem tudnánk boldoggá tenni egymást, bármennyire is szeretnénk. De nem akarom, hogy azt hidd, nem szeretlek téged. Olyan vagy, mintha a húgom lennél. Ez az esküvő meg…

– Tudom – bólintott a lány. – Nem jó ez így. Két ember ül börtönben, és négy szenved miatta.

– Emeline… Te mit tennél, ha változtathatnál? Ha egyszer rajtad múlna? Mindegy milyen áron…

A lány elkerekedett szemekkel bámulta az előtte ülő férfit. Gondolatai a legkülönfélébb dolgokon jártak, ahogy újra és újra felidézte magában Aimes szavait.

– Meg akarod szöktetni? – suttogta a lány, mire a férfi mindenre elszánt tekintettel pillantott vissza rá. – De ha rájönnek, hogy te voltál…

– Nem tervezek maradni – vágott közbe Aimes. Emeline döbbenten nézett a mellette ülőre.

– Ennyire szereted őt?

– Felforgatta a világomat – felelte Aimes. – Te mit tennél, ha tálcán nyújtanának mindent, amire valaha vágytál, de sosem kaptad meg, ám cserébe elvesztesz mindent, amid van? – kérdezte Aimes halkan, mire Emeline csak megrázta a fejét.

– Fogalmam sincs.

– Szeretném biztonságban tudni őt, és szeretnék mellette lenni. Közben meg itt vagy te és az apám. Hogyan hagyjalak titeket hátra?

– Ne azt kérdezd magadtól, megéri-e maradnod – mondta halkan Emeline. – Hanem, hogy megéri-e menned.

Aimes elgondolkodott a lány szavain. Mit nyer azzal, ha itt marad? Az apját, és Emeline-t, aki boldogtalan lenne mellette. Ha pedig sikerül kiszabadítania Albine-t, és utánamegy, mi vár rá? Állandó menekülés és hajsza egy nő mellett, akit ő ugyan szeret, de Albine és a társai valószínűleg soha többé nem bíznának meg benne. Ráadásul őt is menekültként kezelnék, és ha elfogják, hazaárulásért halálra ítélnék.

– Aimes? – szólalt meg aztán a szőke lány halkan, lehajtott fejjel. – Menj utána… Nem akarom, hogy azt érezd, amit én. Ezt a tehetetlenséget. Azt se akarom, hogy évekkel később is azon gondolkozz, mi lett volna, ha. Ha tényleg szereted őt, akkor ne gondolkozz, csak szökj el vele. Így legalább az egyikünk boldog lehet.

A férfit meglepték a lány szavai. Nem hitte volna, hogy Emeline ilyen őszinte lesz vele. Miközben egyre elszántabbá vált a szökéssel kapcsolatban, egyre szomorúbb is lett Emeline miatt. Hogy hagyhatná itt őt? Egyedül és boldogtalanul.

– Mi lesz Juliannel? – kérdezte Aimes.

– Beismerte, amit tett – felelte a lány. – Néhány nap múlva halálra ítélik gyilkossági kísérlet miatt, és kivégzik.

Aimes tisztában volt vele, mi vár a fiatal katonára. A gyilkosság hatalmas bűn, akkor is, ha nem sikerült, ráadásul Julian Tobin egy kancellár fiát próbálta megölni. Nem fogják felmenteni. A fiatal katona egyetlen esélye a Kegyelem Törvénye volt, és ezt Aimes és Emeline is jól tudta. Preaven törvényei szerint, ha a sértett megkegyelmez a bűnösnek, az szabad lesz. A kegyelem gyakorlója pedig ebben az esetben Aimes volt. Akinek esze ágában sem volt megbocsátani annak az embernek, aki az életére tört.

– Remélem, még boldog leszel – mondta aztán Aimes, majd felkelt az ágyról és az ajtóhoz lépett. Kitárta, és már indult volna ki, amikor a lány utánaszólt.

– Aimes! – Emeline hangja kétségbeesettnek tűnt. Amikor a férfi visszanézett rá, könnyeket látott a szemében. Tudta, mit szeretne. Kegyelmet. Könyörgő tekintettel pillantott a férfire, majd szólásra nyitotta a száját. – Vigyázz magadra – mondta aztán halkan. Aimes bólintott, majd behúzta maga után az ajtót.

Amikor az ajtó bezáródott mögötte, még percekig bámulta azt. Egyik pillanatban rohant volna Albine-ért, a másikban Emeline-t akarta vigasztalni. Nehezen engedte el a lányt, de azzal is tisztában volt, hiába maradna mellette, sosem lenne képes boldoggá tenni őt. Megérdemlik, hogy olyan emberrel lehessenek, aki mindent megtenne értük, és nem csak azért, mert testvérként szeretik egymást. Már lépett volna el az ajtótól, amikor annak másik oldaláról fojtott zokogás hallatszódott ki a folyosóra. Összeszűkült szemmel meredt maga elé, kezét ökölbe szorítva. Julian tehet mindenről…

***

Aimes óvatosan közelítette meg a cellát. Nem akart zajt csapni. Szíve már így is olyan hangosan zakatolt, hogy attól félt, mindenki meghallja. A lány cellájához érve félve pillantott be rajta. De az üres volt. Legalábbis első ránézésre.

Aztán, ahogy a férfi szeme hozzászokott a cella sötétjéhez, megpillantotta a sarokban a földön kuporgó lányt. Aimes döbbent tekintettel meredt Albine-ra. Arcát, és valószínűleg a ruha alatt a testét is sebek borították. Némelyikből még mindig vér csordogált.

– Úristen – nyögte a férfi a lány sérüléseire meredve. – Ki tette ezt veled?

Albine felpillantott a rács másik oldalán álló férfire.

Olyan más volt most. Arca frissen borotvált, haja rendezett, ruhája tiszta, és körbelengte valami megmagyarázhatatlan dolog. Egyedül az arcvonásai emlékeztették az erdőből ismert Tobiasra.

– Hagyj engem békén – felelte aztán a lány, de Aimes csak megrázta a fejét.

– Cortez volt, ugye? Ő tette?

– Nem mindegy? – kérdezett vissza Albine, miközben a térdére hajtotta fejét.

Aimes szíve összeszorult, ahogy a lány alakját nézte. Olyan aprónak tűnt. Olyan törékenynek. Hogy volt képes Cortez ezt tenni vele?

– Menj el innen… Csak menj! – Albine olyan halkan beszélt, hogy a férfi először meg sem hallotta őt.

– Nem tehetem – rázta meg végül a fejét Aimes. – Szeretlek!

– Szeretsz engem? – kérdezte Albine felpillantva. Arcán könnyek csurogtak le, amelyek összekeveredtek a lány arcát borító vérrel és kosszal. – Akkor miért adtál fel?

– Mert ha nem teszem meg, ott helyben megölnek.

– Miért, mit gondolsz, most mi fog történni? Ott legalább egy pillanat alatt vége lett volna.

Aimes kétkedve nézett a földön ülő lányra. Emlékezett arra, milyen volt még a táborban. Emlékezett arra, milyen erős volt és határozott. Aki bármit megtenne a szeretteiért. Az a lány sosem adta volna fel. A lány azonban, aki ott ült a földön, valaki más volt. Aki sebezhető volt és meggyötört. Akiben valami megtört. Aimes pontosan tudta, hogy erről ő tehet. Fájdalmat okozott a lánynak. De mindegy, mi történt, nem hagyhatta, hogy így érjen véget. Akkor sem, ha Albine soha többé nem bocsát meg neki.

– Figyelj rám – szólalt meg Aimes olyan halkan, amennyire csak tudott. – Ki foglak szabadítani.

A férfi szavaira Albine újra felpillantott rá. Szemében kétség csillant.

– Miért? – kérdezte, de Aimes figyelmen kívül hagyta a kérdését.

– Holnap éjjel, éjfél körül elterelem az őrök figyelmét, és kinyitom a cellád ajtaját. Te pedig elindulsz abba az irányba – mutatott a börtön belseje felé. – Lesz egy kis, szűk folyosó balra. Régen arra vitték ki a szabadba azokat, akik itt haltak meg. Menj arra, és siess végig rajta. A végén egy rács van, de ígérem, nyitva lesz. Indulj egyenesen, és az erdőhöz érsz. Onnan már tudod az utat, és…

– Miért? – vágott a szavába Albine.

Aimes csak nézte a lány kétkedő arcát, és nem értette, miért nem nyilvánvaló, amit tesz. Amiért teszi. Hiszen számára annyira egyértelmű volt minden egyes mondata vagy cselekedete.

Aztán erőteljes hangon újra megszólalt:

– Mert nem fogom hagyni, hogy valaki még egyszer bántson téged… – Elszánt tekintettel nézett a lányra, majd halkan folytatta. – Megértetted, amit mondtam? – kérdezte, mire Albine csak egy lassú bólintással felelt. – Helyes…

Aimes elfordult a cellától, és hosszú lépetekkel indult egy másik rab cellája felé. Most, hogy ennyire elszánt volt a szöktetéssel kapcsolatban, tudta, hogy az rá is hatással lesz. Amit Emeline-nek mondott, azt komolyan gondolta. Ha Albine sikeresen megszökik, képes lenne mindent hátrahagyva utánamenni. De előtte még elszámolnivalója volt valakivel.

Aimes halkan lépdelt a hideg kőfolyosón. A fáklyák fénye megvilágította dühös arcát, ahogy egyre közelebb ért a cellához. Amikor odaért, megállt egy pillanatra. Újra felidézte azt a napot, amikor utoljára találkozott Julian Tobinnal. Azon a napon, amikor meg akarta ölni. Felidézte a férfi haragos tekintetét, és öklének erős ütését az arcán…

– Emeline? – szakította ki egy halk hang a gondolataiból, mire elmosolyodott. – Te vagy az?

– Majdnem – lépett a rácsokhoz Aimes, mire Julian ijedten hátrált el a cella ajtajától. – Csak nem másra számítottál?

Julian szótlanul figyelte, ahogy a rács túloldaláról Aimes gúnyos mosollyal végigméri. Ismerte már néhány éve Emerson kancellár fiát, de ilyen dühöt még sosem látott a tekintetében. Mintha nem is Aimes Emerson állt volna vele szemben.

– Mit akarsz? – kérdezte végül a szőke férfi.

– Meg akartál ölni, mit gondolsz, mire készülök most? De ne aggódj, eszem ágában sincs megölni téged. Hidd el, nem érsz annyit, és nem is érdemled meg, hogy ilyen könnyen vége legyen – felelte Aimes, mire Julian csak szótlanul pillantott vissza rá. – Megérdemelnéd, hogy ebben a cellában maradj életed végéig, és közben lásd, ahogy Emeline boldog valaki másnak az oldalán. Talán pont az enyémen – tette hozzá halkan Aimes, mire Julian a rácsoknak rontott. – Na mi az, Julian? Mit akarsz csinálni?

– Fogd be – sziszegte a fogai között a férfi.

– Miért, mit fogsz tenni? – kérdezte Aimes. – Az a helyzet, hogy nem félek tőled, és nem csak azért, mert te ott vagy bent, én pedig idekint. Hanem, mert tudom, hogy még amikor lehetőséged lett volna megölni, akkor is túl gyenge voltál hozzá. Gyenge férfi vagy, Julian. Hogy is gondolhattad, hogy boldoggá teheted őt?

– Mert szeretem…

– Az lehet – bólintott Aimes. – De hogy nem ismered igazán, az is biztos. Komolyan azt hiszed, hogy valaha képes lenne megbocsátani neked azt, hogy megpróbáltál megölni engem?

– Tudom, hogy elveszítettem őt – felelte Julian. – Talán még egyszer boldog lesz.

– Nem lesz az – rázta meg a fejét Aimes. – Ezt mind a ketten tudjuk. Őt is boldogtalanná tetted, akárcsak saját magad. Hadd kérdezzek valamit! Megérte? Hm?

Julian csak megrázta a fejét, aztán elhúzódott a rácstól, és leült a fekhelyére, fejét pedig a térdére hajtotta. Tudta, hogy mindent elrontott. Emeline-nek igaza volt. Attól a pillanattól kezdve, hogy eldöntötte, mindent elveszített. Akkor mégis jó lehetőségnek tűnt. Az egyetlen lehetőségnek.

– Tudod, mi ebből a tanulság? – szólalt meg Aimes, de Julian nem nézett rá. – Ha csinálsz valamit, akkor csináld rendesen. Ha ölni akarsz, akkor tedd meg. Ha pedig szeretsz valakit, akkor csak szeresd, mindegy. mi történik.

– Most már mindegy…

– Valóban, hiszen néhány napon belül úgyis halott leszel. Mit gondolsz? Lesz még boldog? – kérdezte Aimes, mire a szőke férfi alig láthatóan megrázta a fejét. – Akkor fogadd meg a tanácsom, és csináld rendesen.

Aztán Aimes a zsebéből előhúzott egy tekercsbe kötött papírlapot, és a rácsok között a férfi ágyára tette. Julian értetlenül pillantott a rácsok túloldalán álldogálóra.

– Holnap szabadulsz. A kegyelmemmel.

– Miért?

– Mert én nem te vagyok – felelte Aimes halkan. Néhány pillanatig még egymás arcát nézték, aztán Aimes elfordult a cellától, és a kőfolyosón kisétált a börtönből.

***

Albine a cellája sötétjében ült, és a szemben lévő fal mélyedéseit tanulmányozta, miközben gondolatai Aimesen és a tervezett szökésen jártak. Annyira más volt akkor. Mintha nem is az erdőből ismert Tobias nézett volna rá a rácsok mögül. Sosem látta még ilyen elszántnak. Ilyen határozottnak. Ez a szökés pedig… Miért kockáztatna érte ekkorát? Ha rájönnek, hogy ő volt, őt is bezárják, mindegy, kinek a fia. Cortez kancellár sosem hagyná, hogy Aimes elhagyja a fővárost élve, ha tudná, ő segített megszökni a fia gyilkosának.

Órákon keresztül ezen gondolkodott, és habár nem fogadta el a tényt, de aggódott a férfiért. Saját maga miatt már rég nem félt, hiszen már lemondott saját magáról, amikor Cortez emberei megjelentek. Még ha a szökése nem is sikerül, ugyanaz várna rá, mint eddig. De Aimes… Ő csak veszíthet.

Fogalma sem volt arról, mikor lesz másnap éjfél. Aludni és pihenni próbált, aztán csak ült a sötétben, és várta, hogy Aimes megjelenjen. Már ha egyáltalán sikerül elterelnie az őrök figyelmét. Már ha egyáltalán nem gondolta meg magát…

Aztán az egyik percben sietős lábdobogásra lett figyelmes. Felpattant a földről, és a rácsokhoz lépett. A következő pillanatban Aimes arcát látta meg maga előtt. A férfi csak egy pillanatra nézett rá, aztán a kulcsért nyúlt, és szélesre tárta a cella ajtaját.

– Menj! – szólt a lányra ellentmondást nem tűrő hangon.

Mikor Albine kilépett az ajtón a férfi újra rápillantott. A lány mondott volna valamit, de Aimes csak megrázta a fejét, aztán a folyosó másik irányába bökött a fejével.

– Indulj! És vigyázz magadra!

Albine csak egy bólintással felelt, aztán még egy utolsó pillantás után elsietett a folyosón.

Tekintetével a kis átjárót kereste, amit Aimes említett. Néhány méter után megtalálta, aztán gondolkodás nélkül bevetette magát a szűk kőfalak közé.

A megbeszélt úton haladt a börtön eldugott, félhomályos folyosóin a szabadulást jelentő kijárat felé. Minden kanyar előtt nagyot dobbant a szíve abban a reményben, hogy annak végén már a szabadság várja. Ugyanakkor azt is tudta, bármikor kószáló őrökbe botolhat. De csak sietett, és sietett, ahogy a lába bírta. Az egyik kanyar után azonban megfagyott az ereiben a vér.

A kőfolyosó végén Vincent Emerson állt.

13. rész – Echó