“I can feel it in my chest, this isn’t over yet.
Check the locks, shut the windows down.
This monsters back in town.”

Cortez kancellár súlyos léptekkel igyekezett előre a börtön labirintusszerű folyosóin. A hír, amit hallott, egyszerre töltötte el értetlenséggel, kíváncsisággal és örömmel, hiszen sosem volt még példa rá, hogy valaki önként feladja magát.

Már-már kezdte volna feladni korábbi terveit, de hű katonája bejelentése nyomán, újra fellángolt benne az elszántság, hogy pontot tegyen ennek az egész ügynek Emerson kancellárral, Albine Ashmore-ral, vagy akár az egész háborúnak a végére.

Hogy pedig pont egy ilyen régi ismerős jelentheti számára az új lehetőséget, mérhetetlenül felbátorította akár a korábbinál is nagyobb tervek véghezvitelére.

Jól emlékezett a volt katonára. Hogy milyen vad volt és elszánt, és a férfi távozásának napját is fel tudta volna idézni, ha nagyon koncentrál. Ugyan régen történt, mégis mélyen az emlékezetébe vésődött az a nap. Matthias Morales bukásának a napja.

Azonban, ahogy belépett a terembe, nem azt a férfit találta odabent, akit várt. Emlékeiben egy magas, izmos, határozott katona képe élt, aki viszont ott állt előtte, inkább egy megtört, zord emberre emlékeztette.

A volt katona az ajtó nyitódására ugyan felpillantott, de továbbra is mozdulatlanul álldogált a rácsos ablak mellett, mint aki ahhoz is túl fáradt, hogy reagáljon egy kancellár érkezésére.

– Tehát igazak a hírek. Matthias Morales, visszatért – kezdte Cortez közelebb lépve, miközben intett az addig őrként szobrozó katonának, hogy hagyja őket magukra.

– Honvágya volt, százados? Vagy netán nosztalgiázni szeretne?

– Nem csevegni jöttem – felelte komoran Matthias, ahogy a kancellár felé fordult.

– Őszintén meg is lepett volna, ha mégis. Hát árulja el, mégis mi vesz rá egy mocskos hazaárulót, hogy ennyi év nevetséges rejtőzködés után végül feladja magát?

– Épp eleget bujkáltam már. Változtatni akarok, ezért jöttem ide.

– Változtatni? Pont maga? Kétlem, hogy túl sok beleszólása lenne ennek a háborúnak a menetébe, mióta hátat fordított a hazájának, hogy a szánalmas életét mentse.

– Mind a ketten tudjuk, hogy miért mentem el. Ha aznap Maurice máshogy dönt, akkor…

– Ha aznap Maurice kancellárasszony máshogy dönt, nem csak a maga istenverte szakaszát áldoztuk volna fel, hanem az egész keleti frontot.

– Gyerekek haltak meg aznap…

– Katonák haltak meg aznap – mennydörögte Cortez. – Ideje lenne végre, hogy feldolgozza, ami történt. Most pedig árulja el, hogy miért van itt, mert ha csak azért jött, hogy mi ítéljük halálra a tetteiért, akkor igazán megspórolhatta volna magának az utat, és golyót röpíthetett volna a saját fejébe is. Tehát?

– Alkut ajánlok – felelte Matthias, aki láthatóan tipródott rajta, hogyan is vezesse fel, amit szeretne.

– Miért alkudoznék magával? – értetlenkedett Cortez.

– Mert olyan információim vannak, amikért bármit megtenne. Én pedig csupán egyetlen dolgot kérek cserébe. Adja írásba, és hirdessék ki, hogy nem toboroznak többé gyerekeket ebben a háborúban.

Cortez láthatóan megdöbbent Matthias szavai után. Hát erről lenne szó?

– Mégis miért tennék ilyet? – kérdezte végül.

– Mert ha hajlandó megtenni… – Matthias nehezen ejtette ki a következő szavakat. – Megkaphatja, amit akar.

– Mit gondol, mégis mit akarok én?

– Vincent Emerson fejét. Albine Ashmore-éval együtt. Tudom, hogy hol találja őket, és hajlandó vagyok feladni őket, ha megteszi, amit kértem.

Csend telepedett a szobára. Fullasztó, mély csend, ahogy egymást nézte a két férfi. Egyikük szemében érdeklődő tipródással, a másikéban fájdalmas szomorúsággal. Matthias már rég megbékélt saját bűntudatával. A számára nagyobb jó, felülírta minden kétkedését, de a szívét mégis átjárta valami visszafordíthatatlan bánat.

Közben Cortez önmagával viaskodott. Áldozza-e fel a háború megnyeréséhez szükséges döntéseiket, saját bosszújának érdekében? De aztán a fiára gondolt. Aztán a nőre, aki kioltotta az életét, és a férfira, aki megfosztotta az édes bosszútól.

– Rendben van – egyezett bele végül.

Matthias szótlanul nézte végig, ahogy Cortez utasítja az embereit. Ahogy megfogalmazza a szükséges paragrafusokat. Ahogy elvégezteti a titkárjával a szükséges papírmunkát. Ahogy emberei értetlen pillantásokat vetnek egymásra a cikkely szövege nyomán. Ahogy formát öltött az egész, Matthias minden egyes perccel egy kicsit jobban megnyugodott. Talán sikerül. Talán most valóban sikerül rendbe hoznia valamit. Ahogy eszébe jutottak régi társai, egy pillanatra újra elszégyellte magát. Mit mondanának, ha most látnák? Elítélnék őt, mert sosem értették meg igazán. Nem is érthették, hiszen ők nem voltak ott.

– Készen van – szakította ki a gondolatai közül Cortez rekedt hangja. A férfi egy utolsó pecsétet helyezett el az előtte heverő papíron, majd az egyik katonája kezébe adta, aki egy gyors tisztelgés után, már úton is volt. – Éjféltől él a rendelet. Most pedig maga jön. Hol vannak?

Ahogy Matthias kimondta a következő szavakat, a szíve mélyén remélte, Albine képes lesz megszökni előlük. Hiszen annyi éven át megtette.

– A menekülttáborba készültek. Biztos vagyok benne, hogy odaértek. És mielőtt megkérdezi, nem, nem az egyik csalitábor felé igyekeznek, hanem Emerson vezeti őket az igazi felé.

– Biztos ebben?

Matthias csak egy bólintással felelt a kérdésre.

– Öröm volt magával üzletelni, százados – biccentett Matthias felé, de szája egyik sarkából gúnyos mosoly haladt végig az arcán, miközben az egyik katonája felé intett.

Az közelebb lépett, és mielőtt Matthias felocsúdhatott volna, akkora ütést mért a fejére, hogy a földre rogyott, és minden elsötétült körülötte.

Matthias először a hideg követ érezte meg a tenyere alatt, majd résnyire nyitott szemhéján keresztül halványan pislákoló lámpások fénye tört utat magának a sötétségben. Feje még hasogatott egy kicsit, ahol a korábbi ütés érte, de igyekezett felülni a kemény padlón.

– Látom, felébredt – hallotta meg Cortez hangját, valahonnan a közelből, de mivel szeme még nem szokott hozzá a sötéthez, csak értetlenül tekintgetett jobbra-balra. Mikor végül megpillantotta a kancellár ősz fejét, elkomorult.

– Tudja százados, maga nem csak katonának, de diplomatának is csapnivaló lenne.

– Hol a fenében vagyok? – kérdezte, pedig ahogy egyre jobban kitisztult a látása és a gondolkodása is, egyre egyértelműbbé vált a helyzet.

– Börtönben természetesen. A maga remek alkuja egyedül a saját életére nem tért ki. Szánalmas hiba.

– Rohadjon meg!

– Ugyan, Morales, mind a ketten tudtuk, hogy maga nem távozik innen élve. Lehetne boldogabb is, amiért nem ölettem meg ott helyben. De nem kell aggódnia, túl sokáig nem fogja a vendégszeretetem élvezni. Ugyanis, ha mégsem sikerül elkapnom őket, magán fogom kitölteni a haragom.

Matthias erre már nem felelt, Cortez pedig elégedett mosollyal az arcán hagyta magára.

Valahol mindig is biztos volt benne, hogy ez vár majd rá. Talán titkon még remélte is a büntetését. Talán ha megbűnhődik a tetteiért, lelkiismeretfurdalás nélkül indulhat a fiai után.

Lassú mozdulattal álló helyzetbe tornázta magát, ám a fejét ért ütés miatt még szédült, ezért az egyik fal melletti priccsre zuhant.

– Jól vagy?

Matthias mindaddig észre sem vette, hogy nem egyedül volt a cellájában. A szemben lévő falnál egy férfi támaszkodott, és onnan nézte a volt katona marcona ábrázatát.

– Úgy nézek ki? – kérdezett vissza, miközben végignézett a sorstársán.

Fiatal volt, testalkatából ítélve katona, a sebeiből ítélve pedig, régóta raboskodhatott ott. Szőke haja kuszán meredt az ég felé, kék tekintete pedig a halovány lámpások fényében csillogott. Sosem látta még.

– Ki vagy te?

– Julian…

*

– Hiszel neki? – kérdezte Albine, ahogy szorosan Aimes mellé húzódott a ház előtti padon.

Hosszú percek teltek már el, mióta Eleanor ott hagyta őket, de Aimes nem volt képes visszatérni a házba. Csak odakint ült továbbra is, és mikor Albine észrevette, hogy magányosan üldögél kint, azonnal csatlakozott hozzá.

Aimes fojtott hangon foglalta össze neki mindazt, amit Eleanor mondott neki. Hogy mindent nagyon sajnál, hogyha tehetné, visszamenne az időben, de akkor régen nem ő döntött, hanem megtették helyette, és már nem mehetett vissza.

– Nem tudom – töprengett a válaszon a férfi, maga elé meredve. – Baj, hogyha nem? – Albine csak a fejét rázta. – Olyan sok mindent mondott. Szeretnék hinni neki, hiszen mégiscsak…

– Mégiscsak az anyád…

– De közben meg egy idegen – vallotta be Aimes, ahogy rápillantott. Fogalma sem volt, mit olvashatott le a férfi az arcáról. Neki is teljesen szokatlan helyzet volt, ráadásul fogalma sem volt, mit kéne mondania, már ha mondania kell egyáltalán. – Azt hiszem, szeretném megismerni. De nem tudom, hogy kezdjem el. Szerinted rosszul tenném?

Nem tudta mit feleljen erre a kérdésre. Ő maga a fél életét odaadta volna, ha csak még egyszer, akár egyetlen rövid percre is újra találkozhatna az édesanyjával. Ha átölelhetné. Ha a tanácsát kérhetné. Vagy ha csak nézhetné az arcát. De ez egy más helyzet volt. Végül csak megrázta a fejét. Tudta, ha Aimest boldoggá tenné a tudat, hogy az anyja az élete része lehetne, ő nem beszélheti le róla. Mindegy, milyen érzéseket keltett benne az asszony már a legelső találkozásukkor is.

– Közben meg az apámmal se találkoztam amióta itt vagyunk – folytatta a férfi. – Pedig biztos vagyok benne, hogy lenne mit mondania erről az egészről.

– Szerintem hamarosan megtudod, hogy mi mondana – felelte Albine, ahogy a távolba meredt.

– Hogyan? – kérdezett vissza Aimes, miközben követte a tekintetét.

Két katona kíséretében a volt kancellár közeledett feléjük magabiztos léptekkel. Aimes felpattant, és az apja elé sietett, majd azonnal szoros ölelésbe zárták egymást.

Ahogy Albine szótlanul őket nézte, gondolatai egyetlen dolog körül cikáztak. Hogy vajon hogyan illik majd ő maga, ebbe az újra egyesült családba? Hogyan lesz képes ennyi kegyetlen év után újra részesévé válni valami ennyire szép dolognak? És hogy Aimesnek, egyáltalán szüksége lesz-e még őrá?

*

A következő néhány nap mindenki számára szokatlanul telt el. Furcsa módon, többnyire nyugalomban. Jamal és Nova életükben először tölthették minden percüket kettesben, Diyana és Liya órákig voltak képesek társalogni az újonnan megismert emberekkel, Emeline aggódó arccal, de legalább kipihenve üldögélt naphosszat, kerekedő pocakján nyugtatva kezét, Emerson többnyire távol volt tőlük, és titkos megbeszéléseket tartott Darnouth vezetőségével, Aimes pedig hol ebben segített az apjának, hol az anyjával sétálgatott a táborban, és szépen lassan mind hozzászoktak az új helyzetükhöz. Csak Albine érezte magát kívülállónak.

Riadtan fordult a kis házuk bejárati ajtaja felé, amikor az egyik napon kora délután, valaki váratlanul bekopogott. Nem várt látogatót. Először Solomon jutott eszébe, hiszen az idős férfi odaérkezésük óta többször is szót váltott vele, de aztán elhessegette ezt a gondolatot. A férfi még sosem kereste őt fel, általában Cale vagy Matisse jött érte, hogyha a férfinek beszéde volt vele, vagy csak érdeklődni akart a hogyléte felől. Legnagyobb megdöbbenésére azonban a nyitott ajtóban, egy ismerős kék szempár tulajdonosával találta szemben magát.

Aimes anyja, Eleanor állt az ajtóban, arcán kíváncsi arckifejezéssel.

– Aimes nincs itt – bukott ki belőle hirtelen a nő arcát kémlelve, de az csak elmosolyodott.

– Tudom, az apjával van – bólintott a nő, ahogy Albine válla felett betekintett a házba. – Én valójában hozzád jöttem. Hogyha nem zavarlak.

Albine hagyta, hogy a nő besétáljon mellette az ajtón, majd lassan bezárta azt mögötte. Eleanor végig hordozta fürkésző tekintetét a berendezésen, majd Albine-on állapodott meg.

Néhány végeláthatatlannak tűnő másodpercig egyikük sem szólalt meg, és Albine nem is igazán tudta, hogy mit mondhatna. Sosem volt még kettesben a nővel. Sőt, az ott töltött idejük alatt, nagyjából két mondatot váltottak összesen. A kínos csendet végül az idősebb nő törte meg.

– Úgy gondoltam, ideje lenne, hogy kicsit jobban megismerjük egymást, hiszen olyan sok közös van bennünk – kezdte mosollyal az arcán.

Fogalma sem volt róla, vajon mire célozhat a nő, de ez teljesen váratlanul érte. Hogy sok lenne bennük a közös? Albine úgy látta, hogy a hajuk színén kívül vajmi kevés közük van egymáshoz. Ám mielőtt bármit is reagálhatott volna, a nő folytatta:

– A fiamra gondolok. Tudod, nagyon sokat mesélt nekem az elmúlt évekről, és persze, nagyon sokat mesélt nekem rólad is. A találkozásotokról, a kalandjaitokról, és hogy mennyi mindent feláldozott érted. Miattad – helyesbített színtelen hangon.

– Igen, tudom.

– Jó látni, hogy ilyen erős és határozott férfi vált belőle. Bár bevallom, kicsit aggódok érte. Gyerekként olyan érzékeny volt.

– Húsz év alatt megváltozik az ember.

– Valóban, főleg hogyha belekényszerítik egy helyzetbe.

Albine megütközve tekintett a nőre. Ő épp eleget vádolta már magát azért, amiért Aimes miatta mondott le a korábbi életéről, de lassan megbékélt a lelkiismeretével. Egy idegentől hallani mindezt azonban, felért egy pofonnal.

– Nem én kértem rá…

– Szereted a fiamat, Albine? – szegezte neki a kérdést a nő, figyelmen kívül hagyva a szavait.

Ettől a kérdéstől azonban, csak még inkább megingott. Szótlanul pislogott maga elé ebben a valószerűtlennek tűnő helyzetben, és miközben egyik fele azonnal rávágta volna, hogy igen, a másik fele megrettent ettől a kérdéstől, mint már annyiszor korábban.

– Az igaz szerelem nagyon fontos – folytatta Eleanor fölényeskedő hangon. – Szívből remélem, hogy Aimes megtapasztalhatja egyszer, mert igazán megérdemli. Majd valaki mellett. Aki mellett ugyanaz a szelíd, jóindulatú fiú lehet, mint aki volt.

– Mit akar tőlem?

– Köszönettel tartozom neked, amiért mellette voltál, amikor én nem tudtam, és amiért elhoztad őt hozzám. Ezért sosem lehetek elég hálás.

Albine számára teljesen világossá vált, hogy mit is szeretne a nő pontosan. Aimest. Eleanor jövőről alkotott képében azonban, számára nem volt hely.

– Tudod, a kapcsolat anya és fia közt megmagyarázhatatlan. Egy olyan kötelék, ami nem szakad meg, bármi történjék is.

– Például, ha egy anya elhagyja a gyerekét?

– Kifejezetten akkor nem – villant rá Eleanor szeme. – Majd ha egy napon, valaki mellett ezt te is megtapasztalod, akkor megérted te is. Egy anya és a gyermeke közé nem állhat semmi… És legfőképp senki.

Annyi mindent szeretett volna egyszerre mondani a nőnek, de valami mégis megakadályozta ebben. Mert ahogy a nőt nézte, akaratlanul is Aimest juttatta eszébe. Ugyanaz a kék szempár tekintett rá, és ugyanaz a száj húzódott dacos mosolyra.

Albine aztán összerezzent, amikor hirtelen kivágódott az ajtó, és a vidáman cseverésző húga és Liya lépett be a házba. Azonnal elkapta a tekintetét az idősebb nő arcáról. Nem bírta tovább elviselni a nézését.

– Ó bocsánat, nem akartunk zavarni – szabadkozott Nova, amint észrevette, hogy egy valószínűleg fontos beszélgetésbe sétálhattak bele.

– Semmi baj, én már úgyis menni készültem – mosolyodott rá Eleanor. – Úgy érzem, már mindent megbeszéltünk – mondta, majd lassú léptekkel kisétált a házból, behúzva maga után az ajtót.

– Mi történt itt? – kérdezte nyomban Liya, ahogy hármasban maradtak.

– Fogalmam sincs – töprengett magában Albine, ahogy próbálta újra és újra felidézni magában az Aimes anyjával történő beszélgetését. Csupán pár perce történt, mégis annyira szürreálisnak érezte, hogy újra és újra végig kellett gondolnia, hogy tudja, valóban megtörtént. – Ez volt életem legbizarrabb beszélgetése – vallotta be halkan.

– Mi akart? – érdeklődött Nova, miközben letelepedett az egyik székre.

– Hogy hagyjam békén Aimest.

A következő pillanatban Liyából kitört a nevetés. Ahogy aztán Albine értetlen arcára pillantott, elhallgatott.

– Ja bocs, azt hittem szórakozol. Mégis miért akarná ezt? – kérdezte, de Albine csak vállat vont. Nem tudott erre a kérdésre válaszolni. Ő maga sem tudta. – Remélem jól elküldted a francba.

– Aimes anyja…

– És? – értetlenkedett Liya, de Nova csak leintette.

– Szereted őt, nem? – szólt a fiatal lány, de Albine ettől a kérdéstől is csak elbizonytalanodott, és csak egy alig észrevehető bólintásra volt képes.

Pár perccel korábban Eleanor is pont ugyanezt kérdezte tőle, de nem volt képes válaszolni neki. Nem volt képes megformázni azokat a szavakat, és kimondani. Túl ijesztő volt számára, pedig a szívében, igenis úgy érezte, hogy bármire képes lenne a férfiért. Hiszen szerette őt. Csak kimondani nem volt képes.

– Szerintetek elmondjam neki? Mármint Aimesnek?

– Mit? Hogy az anyja megbolondult? Az lesz ám csak vidám beszélgetés.

– Liya… – háborgott a fiatalabb Ashmore lány.

– Mi van? Igazam van, vagy nem?

– Ezzel akkor se segítesz – korholta le Nova, majd nővéréhez fordult. – Szerintem egy normális világban senki nem akarná hallani, ha ezt teszi az anyja. De mi nem egy normális világban élünk, Albine, tudod te is. És túl sokat szenvedtetek már mindketten ahhoz, hogy olyasvalaki álljon közétek, aki egyszer már lemondott róla.

– Te mióta vagy ilyen okos? – kérdezte Liya, ám Albine már nem figyelt oda a két lány ezt követő csipkelődésére. Húga szavai jártak a fejében. Talán igaza volt. Ha tényleg szereti a férfit, nem hagyhatja, hogy bármi is közéjük álljon.

Albine még akkor is az aznap délutáni eseményeken gondolkodott, amikor már alváshoz készülődött. Odakint már sötétség és csend honolt, és ő maga is csak csöndes magányban üldögélt a szobájában. A másik ágy, Aimes ágya, érintetlenül álldogált mellette.

Szinte egész nap nem is találkoztak, jutott eszébe hirtelen. Ráadásul az azt megelőző napon is alig látta a férfit. Régen olyan ragaszkodó volt, talán túlságosan is. Már-már kezdte hiányolni a megszokott közelségét.

Épp az utolsó, még égő gyertyát szerette volna elfújni, amikor meglebbent az ajtó gyanánt szolgáló függöny, és Aimes lépett be a szobába. Meglepetten pillantott a lányra.

– Azt hittem már alszol – mondta halkan, de Albine válaszként csak megrázta a fejét. – Nova mondta, hogy kerestél. Ne haragudj, hogy csak most tudtam elszabadulni.

– Nem baj – felelte, miközben végignézte, ahogy Aimes gyorsan kibújik az alváshoz túl meleg ruháiból, aztán továbbra is érintetlenül hagyva a másikat, mellé bújik az ágyba, miután elfújta a gyertyát.

– Olyan fura ez az egész – kezdte a férfi, ahogy karjával átölelte, és hosszan beszívta az Albine-ból áradó illatot. – Van egy anyám, érted ezt? Vagy legalábbis nagyon igyekszik, hogy annak tűnjön. Talán hagynom kéne neki.

– Talán…

– Apám meg folyton ideges – folytatta halkan. – Egész délután vele voltam, és próbáltam segíteni neki, de szerintem csak azt akarta elérni, hogy ne Eleanorral legyek. Azt persze, nem tudom kihúzni belőle, hogy miért fáj ez neki. Mármint persze, őt is elhagyta akkor régen, de itt lenne az esély rendbe hozni. Anyám legalább lelkes. Azt mondta valamelyik nap megmutatná az otthonát. Te is eljöhetnél. Jó lenne, ha megismerkednétek.

Albine legszívesebben rávágta volna, hogy már igenis megismerte, de ahogy Aimes gyermekien lelkesedő arcára nézett, inkább lenyelte a mondatot.

– Ne haragudj, csak beszélek itt össze-vissza – szabadkozott aztán Aimes, újra magához ölelve őt. – Miről akartál beszélni?

– Én csak… – kezdte, de valahogy nem jöttek a szájára a szavak. Újra és újra Nova hangja csendült fel a fejében. Ha tényleg szereti a férfit, nem engedheti, hogy Eleanor közéjük álljon. De ahogy Aimes boldogsággal teli tekintetét fürkészte, már máshogy érezte. Ha tényleg szereti, akkor ő maga nem állhat a férfi útjába. – Igazából már nem is olyan fontos – mondta, majd közelebb húzódott a férfihez, és néhány perccel később már egyenletesen szuszogva aludtak egymás karjaiban.

4. rész – Peregnek a hetek