Üsse kő!

– Bluebell!

A megszólított mérhetetlenül nagyot sóhajtott. Jól tudta, hogy mi következik.

– Megtennéd, hogy megeteted a szarvasokat? Megpróbáltam megkérni Rosepetalt, de azt mondta, hogy nem ér rá…

Persze, mi mást mondott volna – gondolta Bluebell –, amikor egész nap csak henyél. Na az aztán életbevágóan fontos. Az ő lelkiismerete azonban nem engedte, hogy édesanyja kérésének ne tegyen eleget.

– Hogyne, mindjárt befejezem a gyomlálást, és azonnal repülök! – erőltetett magára egy mosolyt.

– Jaj, kis drágám olyan egy tündér vagy! – lelkendezett az édesanyja. Ezzel ugyan nem mondott semmi újat, mivel Bluebell valóban tündér volt, mint ahogyan az idősödő asszony, és a lusta nővérei is. Igazából a környezetében mindenki ehhez a fajhoz tartozott.

Amint végzett a kert gondozásával, tempósan elindult megetetni a szarvasokat. Gyorsan le akarta tudni, mivel még számtalan feladata volt a mai napra: tündérport kellett adományoznia a közösség számára, segítenie kellett a tavaszi leltár összeállításában, esővizet kellett gyűjtenie, el kellett hoznia unokatestvérét a tündérmegőrzőből, vacsorát kellett készítenie, és még lehetne sorolni.

Nyilvánvalóan ezek nagy része olyan dolog volt, amit másoknak kellett volna megtenniük, és ezt Bluebell is tudta legbelül. Ám akárhányszor szépen megkérték valamire (avagy simán csak rálőcsölték a feladatot), ő megtett minden tőle telhetőt.

Este, amikor holtfáradtan esett be levélágyába, azt remélte, hogy a holnapi nap majd más lesz. Talán valaki meg fogja köszönni a fáradalmait. Köszönöm szépen, Bluebell, csak ennyit kellene kinyögniük. Még az sem zavarta igazán, hogy minden más tekintetben levegőnek nézik, csak ne vennék ennyire természetesnek, hogy mindent megcsinál! Az ilyesfajta gondolatok azonban nem kavarogtak sokáig elméjében, mert hamar elnyomta az édes álom.

Másnap Bluebell a káosz hangjaira ébredt. – Ellopták a Szent Követ! – kiáltozták mindenfelé a tündérek. Ezt az eseményt azonban semmiképpen sem lehetett újszerűnek nevezni, mivel minden évben egyszer eltűnt a Szent Kő. Ekkor egy bátor vállalkozónak vissza kellett szereznie, mivel az ereklye hatalmas jelentőséggel bírt: ebből fakadt a tündérek ereje.

Önkéntes természetesen sosem akadt, mivel minden évben lelki roncsként, megzakkantan tértek vissza a küldöttek – ha egyáltalán visszatértek, és nem a kísérőnek kellett hazaszállítania a Szent Követ, miközben szomorúan jelentette, hogy társa egyszerűen felszívódott.

A tanács rögtön össze is hívta magát, és a fiatal, életerős tündéreket (mert persze az öregek nem mehettek ilyen veszélyes vállalkozásra). Bluebell kissé reszketve ült le az első sorban, nővérei, Rosepetal és Dandelion társaságában, akik nem hogy egy szikrányi idegességet nem mutattak, de még jókedvűen sugdolóztak is.

A tanács feje, Basil, az ősz, sok mindent megélt bölcs tündér nyitotta meg a gyűlést, mély, zengő hangján:

– Nyilván tisztában vagytok vele, hogy miért hívtunk össze titeket: ismételten lába kelt a Szent Kőnek! Tehát – köszörülte meg a torkát -, szükségünk lenne egy önként jelentkezőre, aki ellátogat a Halott Tisztásra, és visszahozza az ereklyét megérdemelt tulajdonosainak.

Hirtelen minden kedélyes és izgatott pusmogás megszűnt, az összes fiatal tündér erőteljesen szuggerálta a füvet, nehogy a végén önkéntes híján kijelöljék. Bluebell sem tett másként, idegesen malmozott az ujjával, miközben azért fohászkodott, hogy valaki, bárki, jelentkezzen. Ám ez rendkívüli sajnálatára nem történt meg.

– Bluebell önként jelentkezik! – kiáltotta egy hang, azonban a lány biztos volt benne, hogy nem ő volt a felszólaló, mivel még mindig összepréselt ajkakkal ült, és próbált láthatatlan maradni.

Rémülten felkapta a fejét, és rögtön Basil és a többi tanácstag átható pillantásával találta szembe magát. Pislogott kettőt, majd oldalra nézett, ahol látta, hogy nővérei megvetően mosolyognak. Nyilván egyikük jelentette ki helyette, hogy önként jelentkezik.

– Valóban vállalod a feladatot? – kérdezte tőle Basil felhúzott szemöldökkel.

Bluebell úgy érezte, hogy mindjárt elsüllyed szégyenében, ahogyan ott ült a tündérszempárok kereszttüzében. Legszívesebben elrohant volna, ám valami belül azt súgta, hogy nem tagadhatja meg a feladatot. Mit gondolnának róla a többiek? Félt a Halott Tisztásra menni, nagyon is, ám a tündérek haragjától nem kevésbé tartott. Nyelt egy hatalmasat, majd kipréselt magából egy szokatlanul vékonyka hangot.

– Igen.

Ekkor néhányan tapsolni kezdtek, a lány pedig folytatta a jelképes elsüllyedést. Azonban ekkor észrevett valakit a bal szélen mozgolódni: Parsley. Úgy látszik, megint lekéste a gyűlést, és most próbált észrevétlenül belopózni a meghívottak közé. Bluebell meg is jegyezte magában, hogy elég bénán csinálja.

– Fiam! – harsant Basil hangja, amire a későn érkezett fiú abbahagyta a lopakodásnak szánt mozdulatsort, és bűnbánóan nézett a tanács fejére. – Nem hiszem el, hogy sosem bírsz ideérni időben!

– Én csak… – A lány szinte látta, ahogy kattognak a fogaskerekek Parsley, valószínűleg igen kevés észt tartalmazó agyában. – Megetettem a mókusokat!

Basil rosszallóan tette csípőre kezeit.

– Most komolyan ezzel a rossz mesével akarsz becsapni? A húgod épp a gyűlés előtt etette meg őket!

A fiú húga, a fiatal Willow erre jelentőségteljesen felemelte az állát.

A következő pillanatban a tanács legfiatalabb tagja, a mindig ledéren öltözködő, és idegesítően mézesmázos hangon beszélő Peaseblossom vette át a szót.

– Úgyis el kell küldenünk valakit a lánnyal a Halott Tisztásra! Véleményem szerint a fiad megfelelő választás lenne!

Bluebellt hirtelen elöntötte a pír, Parsley arcára pedig kiült egy kényszeredett mosoly.

– Deee, apám, mi lesz, ha történik velem valami? – hadonászott idegesen a fiú. – Ki fogja továbbvinni a családi örökséget? Csak nem kívánhatod egyetlen fiadat a halál torkába küldeni?

– Parsley, az ég áldjon meg, a kísérő szerep egyáltalán nem veszélyes! – forgatta a szemeit Basil. – És különben is, a húgodnak sokkal több esze van, mint neked, tehát nyilvánvalóan ő a tanácsbeli hely elsőszámú várományosa.

A fiú már meg sem próbálta az erőltetett mosolygást folytatni, ehelyett durcás kifejezést öltött csinos pofikája, Willow pedig kissé lenézően pillantott bátyjára.

– Üsse kő! Ha így állunk, én bebizonyítom, hogy lehet rám számítani! – fortyogott Parsley. – Mikor indulunk?

***

Egy jó óra múlva a két tündér már egymás mellett baktatott a Halott Tisztásra vezető ösvényen. Bluebell nem is tudta, hogy miért érzi ilyen kényelmetlenül magát a fiú társaságában. Na jó, talán mégis: mindig remélte, hogy a gyerekkori hajhúzogatás valami többé alakulhat köztük, ám mire felnőtt rá kellett jönnie, hogy Parsleyt valószínűleg csak a tündérek között is különlegesnek számító lila tincsei izgatták, és nem szerény személye.

– Tudod, Bells, én azért sajnálnám, ha történne veled valami – kezdte a fiú, amire a lánytól csak egy kétkedő pillantást kapott válaszul, bár közben szíve dobogása mintha felgyorsult volna. – Sosem fogom elfelejteni, hogy mindig segítettél nekem növénygondozás órán! Egyszer még a majdnem halott répáimat is feltámasztottad! Pedig én már szinte lemondtam róluk! Tuti, hogy megbuktam volna nélküled!

Hát, meg is érdemelted volna – gondolta magában Bluebell, miközben keserű csalódottság árasztotta el. Egy rövid pillanatig már azt remélte, hogy törődik vele valaki. De Parsleyt is csak az idióta répája érdekelte.

Ahogy fokozatosan beljebb hatoltak az erdőbe, a lány egyre jobban érezte a halott tisztás felől áradó bűzt, a félelem pedig nőttön-nőtt a szívében.

Még néhány percnyi gyaloglás után a pöcegödörszag már szinte elviselhetetlenné vált.

– Azt hiszem, én itt megállok, már nincs messze a tisztás, egyedül is odatalálsz! – veregette meg Bluebell vállát Parsley. – Hát, sok sikert – nyögte még oda a fiú, mielőtt eliszkolt az egyik közeli bokorba.

Kösz a semmit – mormogta magában a lány, és remegő lábakkal elindult a Halott Tisztás irányába.

Minden olyan volt, mint ahogyan legrosszabb rémálmaiban elképzelte: a halott fák szomorúan susogtak a szélben, a fű már régen kiszáradt, középen pedig ott állt a Szent Kő, magányosan, mintha csak arra várna, hogy valaki hazavigye.

Nyugi, nem lesz semmi baj – mantrázta magának Bluebell. – Csak odarohanok, felkapom a követ, mégis mi történhetne? – Valahogy mégis inkább az ellenkező irányba lett volna kedve szaladni, de még ahhoz is gyáva volt, hogy elfusson. Ezért inkább lélegzetvisszafojtva, tyúklépésben haladt az ellopott ereklye felé.

Amikor aztán odaért, az történt, hogy nem történt semmi. Ami persze nemhogy nem nyugtatta meg a lányt, de még idegesebb lett tőle. – Mi van, ha csapda? Lehet, hogy ha hozzáérek, egyszerűen meghalok és kész!

Ahogyan ott toporzékolt a Szent Kő mellett, egyszer csak egy varjú idegesítő károgása hasította át a csendet. Erre aztán olyan pánik kerítette hatalmába a lányt, hogy egészen véletlenül rátette a kezét a kőre.

És ekkor eltűnt a tisztás.

És Bluebell a levélágyában találta magát. A hajnali napsugarak éppenhogy elkezdték aranyszínűre festeni a tájat, a madarak pedig vidáman csiripeltek. A lány egy hirtelen mozdulattal felült, és még mindig érezte, hogy a szíve eszeveszett sebességgel dübörög mellkasában.

Csak egy rossz álom volt – sóhajtott, miközben próbálta elméjét visszarángatni a valóságba. Mi más is lehetett volna, hiszen a Halott Tisztás nem is létezik, a Szent Kő pedig nagy valószínűséggel a helyén trónol.

Megdörzsölte a szemét, feltápászkodott, és egy nagyot nyújtózott. Lassan már kiheverte a sokkot, és tudatosította magában, hogy egy új nap következik, és neki valószínűleg megint ezer és ezer dolgot kell megcsinálnia mások helyett.

Miután végeztek a reggelizéssel, nővére, Rosepetal közelítette meg, és már a szeméből látszott, hogy itt ugyan nem lehet semmi jóra számítani.

– Drága Bluebell, megtennéd, hogy kigyomlálod a kertet? Tudom, hogy ma én vagyok a soros, de annyira fáj a vállam! Valószínűleg elfeküdtem – masszírozta említett testrészét igen ügyetlenül.

A lány már-már beleegyezett volna az újabb feladat magára vállalásába, amikor eszébe ötlött valami: mi lenne, ha ez a nap más lenne? Mi van, ha csak akkor változtathat a dolgokon, ha végre egyszer az életében a sarkára áll? Üsse kő, egyszer meg kellene próbálni! Szinte egy levegővétellel válaszolt végül nővérének.

– Sajnálom, de nagyon sok dolgom van, kérj meg valaki mást! – És ezzel elviharzott, nem is figyelve Rosepetal csodálkozó arcát, hogy elvégezze azokat a feladatokat, amik tényleg az ő reszortját képezték.

Vége

Mentés