Dorian Carson összeráncolt szemöldökkel meredt a sötét megfigyelő helyiség falán lévő üvegablakra, ahonnan tökéletes betekintést nyert a fényárban úszó rendőrségi kihallgatószobára. Már várta, hogy Dominic Bishop végre belépjen a szobába. A tudat, hogy bár Bishop nem fogja látni, de ő annál inkább megfigyelheti minden egyes mozdulatát, szavát és gesztusát elégedettséggel töltötte el.

Amikor az ajtó végre kinyílt a másik oldalon, Dorian szinte abban a pillanatban felpattant a helyéről és egészen közel hajolt az egyirányú üvegfelülethez. A kihallgatóba Dominic Bishop magas alakja tűnt fel egy rendőr oldalán, amint bekíséri a helyiségbe. Egyáltalán nem látszott rajta semmiféle aggodalom, de még csak harag vagy félelem sem. Sőt, teljes nyugalom sugárzott az arcáról.

Mielőtt Dominic helyet foglalt volna, lassú léptekkel a tükröződő felülethez sétált, és olyan önelégült tekintettel nézte saját tükörképét, mintha tudta volna, hogy a másik oldalról figyeli valaki. Aztán egy laza mozdulattal végigsimított tökéletesen befésült ébenfekete haján, majd megigazította öltönyének zakóját. Látszott rajta, hogy nagyon elégedett azzal amit lát. Lassan visszasétált az asztalhoz, drága arany órájára pillantott, és a lehető legnagyobb nyugalommal foglalt helyet az asztal mellett.

– Chö, micsoda egy piperkőc pökhendi pojáca ez a Bishop! – horkantott egyet Madison, ahogy maga is végignézett az férfin. –  Te ismered őt?

– Sajnos igen – morogta Dorian, miközben ökölbe szorult a keze a hirtelen előtörő emléktől…

– Hát, ez lenne az – mutatott szomorkásan az idős férfi a szemben lévő faajtóra, aztán halkan bekopogott rajta. – Nagyon sajnálom a kislányt, mindig volt egy kedves szava hozzám, amikor meglátott. Fogadja részvétemet Mr. Carson…

Dorian csak lassan bólintott egy halk köszönömöt mormolva. Próbált erőt venni magán, de egyszerűen nem ment. Még mindig nem tudta elhinni, hogy Emily halott és ő már soha többé nem láthatja, nem beszélhet vele, nem ölelheti át. Bármit megadott volna érte, ha most húga nyithatna ajtót neki. Még azt sem bánná, ha jól leteremtené, hogy miért nem foglalkozik a saját életével ahelyett, hogy az övébe folyton beleszól. Igaza is lenne… Talán ha megértőbb lett volna vele, talán ha nem lett volna annyira szigorú, akkor húga nem menekült volna Bridgeportig és akkor még mindig élne…Talán…

Az ajtó hirtelen kinyílt, és egy szőkésbarna hajú fiatal lány bukkant fel mögüle. Igézően kék szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek. Bár még soha nem találkoztak, Dorian tudta jól, hogy nem lehet más, mint Emily lakótársa, Fiona Morgan.

– Szervusz Fiona, ő itt Dorian Carson, Emily bátyja, azért jött, hogy elvigyen néhány dolgot, tudnál neki segíteni?

– Igen, már beszéltünk. Szia Dorian – nyögte ki a lány zavartan. – Gyere csak be, már összekészítettem, amiket kértél.

– Akkor én ezt itt hagyom, ha végzett, hozza vissza – nyomta a kezébe az idős férfi a kulcscsomót, majd vonakodva, alig hallhatóan folytatta. – Emily nem fizette még ki az e havi lakbért, én igazán sajnálom, hogy ezzel kell zaklatnom, de tudja…

– Kifizetek mindent, amivel a húgom tartozott, emiatt ne aggódjon – válaszolta Dorian, a tulaj bólintott, majd behúzta maga mögött az ajtót.

Ahogy Dorian beljebb lépett a lakásba Fiona után, tekintete a egyik fotelnek támasztott gitárra esett, és még inkább elszorult a torka. Emily gitárja volt az, amit még tőle kapott ajándékba tizennegyedik születésnapjára. Eszébe jutott hányszor de hányszor ébredt fel arra, hogy a lány még éjfélkor is pengette a hangszert dalokat fabrikálva. Akkor mérgesen szorította a fejére a párnát, most mindent megadott volna érte, ha még egyszer Emily hangjára ébredhetett volna.

– Abban a dobozban vannak a legszemélyesebb dolgai – törte meg a csendet Fiona, majd tétován az asztalon lévő kis kartondobozra mutatott.

Dorian bólintott, majd közelebb lépett és leült a kanapéra. A doboz legtetején fényképek hevertek. A kezébe vette és elkezdte nézegetni őket. A legtöbb kép Emilyről és a barátairól készült, de voltak köztük régi, családi képek is.

A következő fotót látva Dorian arcára szomorú mosoly ült ki. A képen Emily, ő és Becky szerepelt, még a gimnáziumi éveikből. Édesanyja készítette róluk ezt a fényképet, nem sokkal azelőtt, hogy kiderült a betegsége. Dorian jól emlékezett rá, pedig nem is akart szerepelni a képen, csak édesanyjuk unszolásának eleget téve állt végül a két lány mellé egy közös képre.

– Sokat mesélt rólad – szólalt meg hirtelen Fiona, nem nagyon tudott mit kezdeni Dorian hallgatagságával.

– El tudom képzelni, miket mondott – jegyezte meg szomorúan, miközben visszarakta a képeket a dobozba. Még mindig élénken élt az emlékeiben, miket vágott a fejéhez a lány mielőtt elment. – Ti jó barátnők voltatok, ugye?

– Igen, azok voltunk… – Fiona szeme könnybe lábadt, ahogy kimondta a szavakat. – Tudod, mindketten arról álmodtunk, hogy egyszer híres énekesnők leszünk. Nem tudom elhinni, hogy már nincs többé.

– Én se…

– Dorian…én… – kezdett bele a lány, de félbeszakította egy kopogtatás az ajtón. Fiona elnézést kért, majd megindult az ajtó felé. Amikor kinyitotta azt egy magas, húszas évei elején járó, fekete hajú férfi lépett be rajta.

– Dominic? – kérdezte Fiona a férfitől meglepetten, látszott rajta, hogy nem számított az érkezésére. Dorian megfeszült egy pillanatra a név hallatán, tehát ő lenne az a bizonyos Dominic Bishop, akiről Sawyer beszélt. Közelebb lépett, hogy jobban is szemügyre vehesse a férfit.

– Gondoltam benézek, hogy minden rendben van-e és hogy… – Hirtelen elharapta a mondat végét, ahogy észrevette a gyanakvó tekintetű Doriant.

– Hogy? – közelített felé Dorian vizslatóan méregetve. – Fejezd csak be nyugodtan!

– Ő meg ki? – biccentett Dorian felé egy fintorral.

– Ő Dorian – felelt a kérdésre Fiona. – Emily bátyja.

– Vagy úgy! – fonta karba a kezét a fekete hajú férfi, majd kisvártatva bemutatkozott. – Dominic Bishop. Én voltam Emily menedzsere. Fogadd őszinte részvétem a húgod miatt, Dorian. Annyira tehetséges volt. Fel sem tudom fogni ami vele történt. Tudod ő és én… Mi ketten elég közel kerültünk egymáshoz…

– Szóval közel kerültetek egymáshoz? – ízlelgette Dorian ezt a mondatot, de valahogy megakadt a torkán. Mindig is féltette húgát, pontosan az ilyen alakoktól. A következő pillanatban egy mozdulattal a falhoz nyomta a fiatal férfit. – Mit csináltál a húgommal?

– Neked elment az eszed? Azonnal eressz el – sziszegte Bishop, az erős szorítástól alig kapott levegőt.

– Ha nem hagyjátok abba, hívom a rendőrséget. – Fiona teljesen kétségbeesett a jelenetet látva.

– Hívd csak, már épp kérni akartam – szorította még jobban a falhoz Bishopot. – Beszélj! Veled volt, mielőtt meghalt.

– Semmi közöm a halálához! Azt hiszed, én nem akarom tudni, ki tette? Fontos volt nekem Emily – mentegetőzött Dominic.

– Hazugság! Na idefigyelj…

– Ha nekem nem hiszel, kérdezd meg Fionát, ő velem volt! – nyögte Bishop. Dorian Fionára nézett, de az nem nézett a szemébe. – Fiona!

– Igazat mondd – szólalt meg végül a lány –, hagyd békén, Dorian!

Dorian nem szívesen, de eleresztette a férfi nyakát, aki megkönnyebbülten kapott levegő után.

– Most megúsztad, de még koránt sincs vége, Dominic. – Dorian hangja talán még sosem volt elszántabb. – És ha egyszer kiderül, hogy neked közöd volt ehhez, puszta kézzel fogok végezni veled. Megértetted?

Dorian felkapta a dobozt az asztalról, és megindult az ajtó felé. Még egyszer visszapillantott a férfira.

– Még találkozunk, Bishop…

Dominic Bishop unott arccal ült a kihallgató teremben, arra várva, hogy végre történjen valami. Nem bánta ugyan, hogy várakozni kell, így legalább ügyvédjének lesz ideje, hogy ideérjen. Hogy szórakoztassa magát, ujjaival dobolni kezdett az asztalon, egészen addig, amíg végre az ajtó ki nem nyílt. Ekkor egy pillanatra abbahagyta a dobolást, aztán újra folytatta, oda se nézve ki jött be.

– Dominic Bishop, rég találkoztunk – ült le vele szembe Gordon Sawyer nyomozó.

– Sawyer nyomozó, ha nem tévedek – ismerte fel Dominic is a férfit. – Mondanám, hogy örülök, hogy látom, de mindketten tudjuk, hogy nem lenne igaz.

– Gondolom, tudja miért hoztuk be.

– Mert egy szenzációhajhász kislány alaptalanul vádaskodik – dőlt hátra a székében, arcizmai megremegtek a dühtől. – Amit mellesleg nem fogok annyiban hagyni. Már beszéltem az ügyvédemmel, hogy tegye meg a szükséges lépéseket.

– A gyilkosság igencsak komoly vád Mr. Bishop, úgyhogy szüksége is van ügyvédre – válaszolta kimérten Sawyer. – Máskülönben maga se gondolhatja komolyan, hogy csak szenzációhajhászásról van szó? Tény, hogy Fiona Morgan híres volt, de ne felejtse el, hogy annak a szegény lánynak ő elsősorban a nagynénje volt, ráadásul az egyetlen élő rokona.

– Évekig dolgoztam együtt Fionával. A halálának híre engem is megrázott, nyomozó – magyarázta Bishop. – Miért öltem volna meg? A feltételezés is abszurd.

– Épp ezt akarom kideríteni. De menjünk szépen sorban. Milyennek írná le a kapcsolatát Fiona Morgannel?

– Szakmai, baráti – vágta rá röviden. – De már Fiona évekkel ezelőtt visszavonult, akkor mindenkivel megszakította a kapcsolatot, köztük velem is, szóval talán a semmilyen jobb válasz lenne erre a kérdésre.

– Értem. Mikor találkoztak utoljára Fionával?

– Ahogy már mondtam, nem igazán tartottuk a kapcsolatot, mióta leköltözött vidékre, de néhány hete összefutottunk egy rendezvényen. Meg is lepődtem. Akkor újságolta el, hogy visszaköltözik a városba.

– Tehát néhány hete – hümmögte Sawyer. – És miről beszélgettek?

– Érdeklődtem a hogyléte felől, kérdeztem a terveiről, ahogy az lenni szokott.

– Hát persze. Tudomásunkra jutott, hogy Miss Morgan tervezte a visszatérését, de úgy tűnik nem a Bishop Records-szal. Tárgyalásokat folytatott egy másik nagy lemezkiadóval. Erről is beszélgettek? – szegezte neki a kérdést rezzenéstelen arccal a nyomozó.

– Igen, említette – vágta rá Dominic kertelés nélkül –, de nem igazán érdekelt, ha Fiona így látta jónak, hát rendben, áldásom rá.

– Tehát nem is dühítette fel? – kérdezte meglepetten Sawyer. – Azért maguknak nagy közös múltjuk volt, hiszen Fiona közel húsz éve a maga lemezstúdiójában adta ki az első albumát, amivel egyből a slágerlisták élére került, és ami meg is hozta neki a hírnevet, magának pedig egy rakás pénzt. Mindenki jól járt, nem igaz? És higgyem el, hogy nem is érdekelte, hogy most kihagyta volna magát a buliból?

– Nézze nyomozó – dőlt előre a székben Bishop. – Fiona nem véletlenül vonult vissza. Már a kezdetektől problémái voltak a drogokkal. Elvonóról elvonóra járt, és ez a hírnevének sem tett jót. Már a legutolsó lemezével se került egyetlen toplista élére sem. Szóval őszintén nem bántam, hogy nem kell ehhez újfent asszisztálnom.

– Értem. Azért meg kell kérdeznem, hogy hol tartózkodott csütörtök este tíz és tizenegy óra között?

– Otthon voltam, pihentem – rándította meg a vállát Dominic.

– Tudja ezt bárki igazolni?

– És ha nem? Akkor máris én vagyok Fiona gyilkosa? Egyedül élek nyomozó. – Ahogy Dominic beszélt, ujjaival egyre gyorsabban és idegesebben dobolt az asztalon, néha-néha hozzá koppintva a felülethez arany pecsétgyűrűjét. Sawyer egy pillanatra odatekintett, és ahogy nézte Bishop ujjait táncolni az asztalon, belehasított a felismerés.

– Milyen szép gyűrűje van. Megnézhetem? – nyújtotta kezét a férfi felé. Bishop egy pillanatig értetlenül nézett rá, de végül kénytelen-kelletlen lehúzta az ujjáról az ékszert, és odaadta a nyomozónak, aki így tüzetesebben is megnézhette azt. Kackiás B betű volt belegravírozva, amit csupa aprócska gyémánttal díszítettek.

– Elmondom, én mit gondolok – kezdett bele Sawyer. – Utánanéztünk kicsit a Bishop Records pénzügyi hátterének, és az utóbbi években igencsak lefelé ívelt. Senki nem akart már magával dolgozni. Jól jött volna egy nagy visszatérő név, mint például Fiona Morgané. De ő is visszautasította. Amit maga személyes sértésnek vett, így volt, Mr. Bishop? Ezért ölte meg őt?

– Ugyan már, Sawyer nyomozó – nézett fel rá mosolyogva Bishop. – Maga mindig annyira ostoba teóriákat tud felállítani, nagyon szórakoztató. Milyen kár, hogy ez csak alaptalan rágalmazás. Különben is, az ügyvédem bármelyik pillanatban megérkezhet. A továbbiakban csak az ő jelenlétében vagyok hajlandó válaszolni. És kérném vissza a gyűrűmet, felbecsülhetetlen családi érték.

– Azt mindjárt sejtettem – bólogatott Sawyer –, de rendben, hagyjuk most Fiona Morgant és a lemezszerződést, lesz még időnk visszatérni rá. Talán szívesebben beszélne Emily Carsonról?

– Emily Carson? – kérdezett vissza Dominic elképedve. – Ugyan már, hogy jön ez most ide?

– Úgy, hogy én nem hiszek a véletlenekben, Mr. Bishop. Lehet, hogy egy vén bolondnak tart, és csak nevet rajtam, de tisztán emlékszem mindenre a Carson lány ügyéből.

– Arra is, hogy már akkor is alaptalanul vádaskodott?

– Alaptalanul? Valóban alaptalan lett volna? Emily Carsont a maga lemez stúdiójában látták a meggyilkolása előtt. Maga azt állította, hogy bár ez igaz, valóban ott volt aznap késő délután, de onnan sietve távozott. A halálának időpontjában pedig éppen Fiona Morgannel volt megbeszélése, mert Emily ajánlására őt is elkezdte menedzselni. Fiona igazolta mindezt, így egy csapásra kikerült a gyanúsítottak listájából. Milyen meglepő, hogy pont Fiona Morgan volt, aki alibit biztosított annak idején magának, és most ő is halott. Nahát, nem túl szerencsés magával jóban lenni, Mr. Bishop.

Dorian szíve, ahogy hallgatta Sawyer szavait a kihallgatóból, egyre hevesebben kezdett kalapálni a mellkasában. Türelmetlenül várta, hogy Dominic hogyan fog reagálni, de az csak értetlenül meredt Sawyerre. Madison látta Dorian néma tépelődését. Lassan közelebb lépett, és biztatóan megszorította a karját tudatva vele, hogy itt van mellette. El sem tudta képzelni, milyen nehéz lehet neki végighallgatni ezt az egészet.

– Mire célozgat? – kérdezett vissza Bishop. – Semmi közöm nem volt sem Emily, sem pedig Fiona halálához, felőlem fenyegetőzhet, akkor sem bizonyít rám semmit.

– Valóban? Tudjuk, hogy a gyilkosság napján Fionánál járt és Emily Carsonról vitatkozott vele, sőt meg is fenyegette, majd egy találkozót beszélt meg vele. Egyértelmű bizonyíték van rá, hogy Emily és Fiona gyilkosa ugyanazon személy, szóval nincsenek jó kilátásai, és most nincs, aki alibit hazudjon magának. A gyűrűjétől pedig búcsúzzon el, mostantól tárgyi bizonyítékként szolgál.

– Maga tényleg egy vén bolond – vetette oda félvállról Bishop. Arcán talán most először látszott átfutni némi aggodalom.

– Lehet, hogy az vagyok, de remélem, mára már nem volt programja.

– Mire készül, Gordon?

– Húsz évvel ezelőtt megúszta, de most nem fogja. Dominic Bishop, Fiona Morgan és Emily Carson meggyilkolásának alapos gyanújával előzetes letartóztatásba helyezem – fejével intett az ajtó mellett álló rendőrnek, hogy bilincselje meg Bishopot.

– Ezt még megbánja! Nagyon rossz emberrel húzott ujjat, Gordon! – szűrte a fogai között Dominic, miközben kattant a csuklóján a bilincs.

– Alig várom, na vigye innen! – utasította a fiatal rendőrt. Miközben a rendőr kivezette Bishopot a teremből, Gordon az egyirányú tükör felé nézett, nagyon jól tudta, hogy Dorian is pont őt figyeli. Lassan bólintott, remélte, hogy ezúttal nem csúszik ki a kezük közül Bishop.

– Magában aztán van rock’n’roll – fogadta kitörő örömmel az ajtón belépő Sawyer nyomozót Madison, de a férfi csak kérdőn nézett rá. – Csak arra céloztam, hogy nagyon menő volt, ahogy lekapcsolta a pöcsfejt.

– Hát köszönöm, azt hiszem – vonakodott a nyomozó, tagadhatatlanul jól esett neki az elismerés, már évek óta nem mondott ilyet neki senki. Tekintete aztán a székben, gondterhelt tekintettel ülő Dorianre esett.

– Dorian, jól vagy? – kérdezte aggódva Sawyer.

– Nem – nézett fel rá Dorian. – Megölte a húgom, Sawyer, már csak az a kérdés, hogy miért tette?

***

Amikor Dorian hazaért, már éjfél is elmúlt. Amint belépett az otthonukba, halkan becsukta maga mögött az ajtót, majd nekitámasztotta fejét. Olyan fáradt volt, hogy alig állt a lábán, feje zsongott akár egy méhkas. Nem vágyott másra, csak hogy vegyen egy zuhanyt és bebújjon Andrea mellé az ágyba. Néhány másodpercig még pihentette a szemét, aztán ahogy megfordult, felesége szomorú tekintetével találta szemben magát.

– Van fogalmad róla, mennyire aggódtam érted? – Andrea hangja, bár hihetetlenül haragudott Dorianre, mégsem számonkérő volt, hanem inkább végtelenül csalódott.

– Nem így terveztem… – válaszolta elgyötörten a férfi, miközben elfordult tőle, nem volt képes a szemébe nézni, ahogy kimondta a szavakat. Egész nap fel sem hívta a nőt, csupán egy üzenetet küldött neki délután, hogy egy halaszthatatlan ügy miatt csak késő este ér haza.

– Ennyit vagy képes mondani? – kérdezte tőle a nő, de választ már nem kapott. – Egész napra eltűnsz, kikapcsolod a telefonod… Tényleg ennyit érdemlek?

– Kérlek, ne haragudj rám – rogyott le a kanapéra Dorian, majd kezével megdörzsölte a homlokát.

– Miért nem mondtad el, hogy Bridgeportba mész Emily miatt?

– Honnan…

– Becky elmondta – válaszolta szomorúan Andrea, már maga sem tudta, mit gondoljon erről az egészről. – A feleséged vagyok, a lányod anyja, mondd, mégis mit kellene még tennem, hogy megossz velem egy ilyen fontos dolgot? Azok után amin együtt keresztül mentünk, te még mindig nem bízol bennem?

– Az életem is rád bíznám, te is tudod – nézett végre felesége szemébe, tekintetéből olyan gyötrelem sugárzott, mint még soha. – Egyszerűen csak nem akartalak belerángatni ebbe az egészbe… Senkit nem akartam, csak tudnom kellett… Tudni akartam…

Andreát megrémítette Dorian zavartsága, még sose látta ennyire sebezhetőnek a férfit, mint ebben a pillanatban. Félrerakta hát saját sérelmeit, közelebb húzódott hozzá és átölelte.

– Dorian, itt vagyok, nyugodj meg – simogatta a férfi hátát, hogy megnyugtassa. – Mondd el, mi történt?

– Emily gyilkosát letartóztatták. Ennyi év után, talán végre vége van. Elhiszed ezt, Andrea?

– Istenem, Dorian… – Andrea könnybe lábadt szemmel térdelt férje elé. Két keze közé fogta a férfi megviselt arcát, aztán szorosan magához ölelte. Nem akart már semmit kérdezni, nem akart már semmit a fejéhez vágni, egyszerűen csak mellette akart lenni és támogatni őt, amennyire csak tudja. Hiszen tudta, mennyire szenved a tudattól, hogy húga gyilkosa sose bűnhődött meg azért amit tett, így magát okolta mindenért. És most végre talán megbocsájthat magának. Dorian fejében is hasonló gondolatok cikáztak, ahogy feleségét ölelte, bár akkor még nem is sejthette, hogy mindez korántsem a vég, hanem csak mindennek a kezdete…

5. rész – Pro és Kontra