A tegnapi vihar után szokatlanul szép reggel virradt Twinbrookra. A felkelő nap első sugarai meghitt fényességbe vonták a hálószobát. Andrea ébredt fel először. Nagyot nyújtózott, és még néhány pillanatig élvezte, ahogy egy kósza napsugár kellemesen melengeti az arcát. Tekintete aztán a mellette egyenletesen szuszogó Dorianre vándorolt, és akaratlanul is elmosolyodott. Férje arcáról olyan nyugalom sugárzott, amit már hetek óta nem látott rajta. Elmondhatatlanul örült neki, hogy végre tudott pihenni az elmúlt hetek történései után. Néhány perc múlva erőt vett magán, aztán halk léptekkel átsétált a fürdőszobába.

Nem vágyott másra, csak egy frissítő zuhanyra. Amikor azonban levetette hálóruháját és tekintete meztelen tükörképére esett, meglepő dolgot pillantott meg magán, ezért közelebb lépett a tükörhöz, hogy jobban szemügyre vehesse. Vállán néhány zúzódást vélt felfedezni, amik érintésre kissé fájdalmasak is voltak. Csodálkozott rajta, hogy ezeket eddig észre sem vette, aztán valószínűsítette magában, hogy mindez csupán a tegnapi, szenvedélyes éjszaka eredménye lehet. Különösebb jelentőséget azonban nem tulajdonított neki.

Amint a fürdőszoba ajtaja megnyikordult, Andrea sietve magára kapta selyem köntösét. Nem szerette volna, ha Dorian meglátná a kék foltokat. Ismerte már annyira férjét, hogy tudja, nagyobb jelentőséget tulajdonítana azoknak, mint kellene.

Dorian figyelmét azonban nem kerülte el a hirtelen mozdulat.

– Valami baj van? – kérdezte mély, rekedtes hangon, miközben gyanúsan vizslatta feleségét.

– Semmi – válaszolta sietve –, csak zuhanyozni szerettem volna, de meggondoltam magam, majd inkább reggeli után. Velem tartasz?

– Azt reméltem, együtt zuhanyzunk – lépett mellé Dorian, de amikor át akarta ölelni feleségét, a nő halkan felszisszent. Dorian pont rossz helyen ért hozzá. – Ez meg mi volt? – nézett aggódva Andreára, nem értette mi okozhatott fájdalmat neki.

– Valahová beüthettem a vállam, semmi komoly – magyarázta Andrea, de Dorian nem engedett, egy mozdulattal kioldotta a köntöst, és lehúzta Andreáról. Ekkor ijedten látta meg a zúzódásokat a vállán.

– Ezeket én okoztam? – Dorian a felismeréstől teljesen ledöbbent. Úgy tűnt, tegnap este túlment egy határon, amit soha nem gondolt volna, hogy valaha is átlép. – Andrea, én… én úgy sajnálom.

– Dorian, ez semmiség – húzta vissza magára a köntöst, aztán a férfihoz lépett, és gyöngéden megsimogatta az arcát. – Tegnap este szenvedélyesebbek voltunk a megszokottnál, ennyi az egész.

Dorian azonban nem tudta ennyivel elintézni a dolgot. Elhúzódott a nőtől, mintha attól félne, ismét fájdalmat okoz neki.

– Remek… – rázta meg a fejét Andrea értetlenül. – Mostantól akkor hozzám se érsz majd?

– Talán az lenne a legjobb – túrt bele a hajába ingerülten Dorian, miközben visszament a hálószobájukba. Csak az járt a fejében, hogy a fenébe érhetett Andreához ennyire durván. Pont hozzá… Az elmúlt hetek összes feszültsége szakadt ki belőle tegnap este, de akkor se lett volna szabad ennyire elveszítenie a fejét.

Andrea kínjában fájdalmasan felnevetett, majd követte férjét.

– Az bizonyára jót tesz majd a házasságunknak – vágta hozzá dühösen. Nem akarta elhinni, hogy az utóbbi időben mennyire félresiklott az életük. – Ne haragudj, de ezt most túlreagálod!

– Persze, mert én szerinted mindent túlreagálok!

– Nem ezt mondtam – csattant fel Andrea –, tudod, hogy utálom, ha kiforgatod a szavaimat!

– Mami? – Samantha ijedt tekintettel toporgott az ajtó előtt, nem értette, szülei miért veszekednek. – Rosszat álmodtam.

Andrea faképnél hagyta Doriant, és kislányukhoz fordult, hogy minél előbb megnyugtassa.

– Semmi baj, kicsim, csak egy álom volt, nem kell félned.

– Ez így van, kölyök – lépett melléjük Dorian is. – Mondd el, mit álmodtál?

– Azt, hogy egy szörny van az ágyam alatt – mesélte pityeregve a kislány.

– Tudod mit? Megyek megnézem, és ha még ott van, elzavarom. Mit szólsz hozzá? – ajánlkozott Dorian, de Samantha megrázta a fejét.

– A mamit akarom! – bújt édesanyjához vigasztalhatatlanul. – Mami, nézd meg ott van-e még!

Andrea Dorianre nézett, látta rajta, hogy mennyire rosszul esett neki kislánya visszautasítása. A férfi szomorúan megsimogatta Sam fejét, aztán tehetetlenül elvonult a fürdőszobába. Andrea szemébe könnyek szöktek. Úgy érezte, tényleg valamiféle szörny költözhetett az otthonukba, ami próbálja tönkretenni a családjukat, de egy biztos, ő ezt nem fogja hagyni neki.

– Gyere kicsim, űzzük el azt a szörnyet!

***

Rebecca Woodward a belvárosban kialakult dugó miatt szinte csigatempóban haladt kocsijával a rendőrkapitányság felé vezető úton. Ha tehette volna, legszívesebben be se ment volna ma dolgozni. Szörnyen aludt az éjszaka, és tudta, ez egész napjára rányomja majd a bélyegét.

– Ezt nem hiszem el – sóhajtott fel, ahogy pirosra váltott a lámpa pont előtte. Ez már legalább az ötödik volt, amit az elmúlt negyed órában kifogott. Úgy érezte, a mai reggelen még a közlekedési lámpák is ellene vannak. Hogy megnyugtassa idegeit egy pillanatra lehunyta a szemét, és vett egy nagy levegőt. Az utóbbi hetek történései őt is megviselték. Emily Carson ügyének megnyitása túl sok fájdalmas emléket szakított fel benne…

Rebecca édesanyja, Pamela Richards oldalán lépett be a twinbrooki temető kis ravatalozójának ajtaján. Korábban érkeztek, még alig voltak a teremben.

Tekintete egyből Emily díszes, virágkoszorúkkal körberakott koporsójára, majd pedig a róla kihelyezett fotóra esett. A kép előtt Dorian állt, üveges tekintettel meredve maga elé. Rebeccát hirtelen gyengeség fogta el a látványtól. Attól tartott, hogy ha nem karolta volna édesanyja, összeesett volna a lelkéig hatoló, rémes fájdalomtól.

– Kicsim, bírod? – kérdezte aggódva lányát Pamela. – Menjünk vissza a levegőre?

– Ne! Itt akarok lenni most – szipogta Rebecca lehajtott fejjel. Ahogy újra felnézett, édesapját pillantotta meg, ahogy feléjük siet.

– Apa! – vetette magát a karjaiba vigasztalhatatlanul.

George védelmezően szorította magához egyetlen lányát.

– Kicsim, úgy sajnálom…

Pamela közelebb lépett hozzájuk.

– George – biccentett üdvözlés gyanánt volt férje felé.

– Pam – viszonozta a hideg köszöntést a férfi.

– Dorian, hogy bírja? – kérdezte sietve Becky, miközben lopva újra Dorian felé pillantott.

George csak szomorúan lesütötte a szemét.

– Szörnyen – felelte kurtán. – Igyekszik tartani magát, de teljesen összetört.

– Istenem, ez a szegény fiú – csóválta meg a fejét szomorúan Pamela. – Emlékszel még George, milyen eleven, vidám kisfiú volt? Most pedig nézz rá…

– Emlékszem – bólintott George, szája szélén egy szomorú mosoly jelent meg, ahogy felidézte egy pillanatra a múltat.

Rebecca meglepetten hallgatta szülei beszélgetését. Idejét sem tudta, mikor hallotta őket ilyen nyugodt hangnemben kommunikálni egymással. Hálás volt nekik, hogy legalább Emily búcsúztatóját tiszteletben tartották, és nem kezdték el egymást marni.

– Odamegyek hozzá – mondta Rebecca, majd elindult a koporsó felé. Pam utána akart szólni, de George megállította.

– Hagyd, valahogy mindkettőjüknek fel kell dolgozniuk ezt – nézett szomorúan volt feleségére. – Együtt talán könnyebb…

– Dorian… – szólította meg az összetört férfit a lány.

Dorian lassan a hang irányába fordította tekintetét, amiben a lány olyan végtelen szomorúságot látott, amitől majdnem megszakadt a szíve.

– Becky… Szia… – köszöntötte kissé távolságtartóan. Rebecca hirtelen ötlettől vezérelve átölelte, de Dorian nem viszonozta azt, csak halkan hozzátette. – Köszönöm, hogy eljöttél.

– Itt a helyem, Emily olyan volt nekem mintha a nővérem lett volna. Nem tudom elhinni, hogy nincs többé… – Rebecca bármennyire is próbálkozott, nem tudta visszatartani könnyeit.

– Pedig nincs többé – válaszolta gépiesen Dorian, miközben eltolta magától a lányt, vele ellentétben ő már nem tudott sírni. – Ne haragudj, de beszélnem kell a pappal a szertartásról.

– Persze, menj csak, de ha bármire szükséged van, itt leszek. – Dorian bólintott, majd elindult a pap felé. Ő pedig csak nézte az egyre távolodó Doriant és nem tagadhatta többé, hogy még mindig érez iránta valamit…

Fülsiketítő dudálás rántotta vissza a valóságba Rebeccát. Elmélázása közben észre se vette, hogy a közlekedési lámpa időközben zöldre váltott. Beindította a motort, és lassan elindult. Ezzel együtt szerencsére a forgalom is újra megindult. Nem sokkal később, még mindig gondolataiba merülve fordult be kocsijával a rendőrkapitányság parkolójába.

Örömmel konstatálta, hogy legalább van szabad parkolóhely a bejárat közelében, így nem kell percekig keringenie az épület körül, mire talál egyet. Éppen leparkolt volna a kiszemelt helyre, amikor egy fekete Mustang előzte be. Rebecca arca eltorzult a dühtől. Nem volt rá jellemző, hogy ilyen könnyen felhúzza magát, de ezt egészen felháborítónak tartotta.

A sportkocsiból egy magas, fekete öltönyös férfi szállt ki, majd sietve elindult a rendőrkapitányság bejárata felé. Közben Rebecca autójára nézett, és tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott. A nő rosszallóan megrázta a fejét, de a férfi csak egy bocsánatkérő félmosolyt eresztett meg felé.

– Seggfej – morogta Rebecca, majd finoman a gázpedálra lépett, hogy új parkolóhelyet keressen.

A kapitányságon iszonyú fejetlenség uralkodott a kora délelőtti órákhoz képest. Rebecca egy elfásult sóhaj kíséretében lépett a pulthoz, hogy érdeklődjön, kereste-e valaki, de senkit nem talált a recepción.

– Ne is próbálkozzon, kisasszony, én már percek óta várok, de senki nem hajlandó foglalkozni velem – szólította meg egy ismeretlen. Rebecca azonnal a hang irányába fordult, és nem akart hinni a szemének, amikor meglátta a fekete öltönyöst, aki a parkolóban behajtott elé.

– Látja, fölösleges volt annyira sietni.

– Áh, ön az? – eresztett meg egy lefegyverző mosolyt a férfi. – Na igen, nem indult túl jól az ismeretségünk.

– Valóban nem, de milyen szerencse, hogy ezzel véget is ért.

– Mit szólna, ha elölről kezdenénk? – indult meg utána a férfi. – Talán tud nekem segíteni. Ön itt dolgozik, ugye?

– Mégis mit szeretne? – kérdezett vissza Rebecca.

– Cameron Gibson ügynök, FBI – mutatta fel a jelvényét. Rebecca kérdően nézett rá. – George Woodwarddal kell beszélnem. Ismeri?

– Igen ismerem, ő az apám. Megkérdezhetem, milyen ügyben keresi?

– Erről sajnos nem adhatok tájékoztatást, Miss Woodward, de lekötelezne, ha útba tudna igazítani, hogy hol találom az édesapját.

– Értem. Ez esetben elindul azon folyosón, aztán jobbra a negyedik ajtó – válaszolta Rebecca lényegre törően, majd sarkon fordult, és ismét elindult az irodája felé.

– Miss Woodward, még egy szóra – szólította meg ismét Gibson. Rebecca kissé ingerülten fordult vissza. Szeretett volna már megszabadulni a férfitól, de erőt vett magán.

– Igen, Gibson ügynök?

– Nagyon röstellem a parkolós incidenst, esetleg kiengesztelhetném? – mosolygott bocsánatkérően. – Ma még Twinbrookban leszek. Meghívhatom egy ebédre?

– Becky, minden rendben? – lépett melléjük Tom Baltimore szokatlanul harciasan. Már egy ideje figyelte a párost és igencsak úgy tűnt neki, hogy a férfi zaklatja Rebeccát, így úgy gondolta, a segítségére siet.

– Igen, Tom, minden rendben – tekintett hálásan a férfira, majd újra Gibson felé fordult. – Sajnálom, Gibson ügynök, de már elígérkeztem. És ha most megbocsájt, rengeteg az elintéznivalóm.

– Rendben, de azért ezt itt hagyom, ha meggondolná magát, hívjon fel – nyújtott át egy névjegykártyát a nőnek, aztán elindult Woodward irodája felé.

– FBI? Az sose jelent jót… – nézett a névjegykártyára Tom. – Mit akarhat itt?

– Nem tudom… – Rebecca csak értetlenül megrázta a fejét. Ahogy a férfi után nézett, közben folyamatosan azon kattogott, vajon mit akarhat az FBI az apjától.

***

Madison Hart jókedvűen lépte át belvárosi lakásuk ajtaját. Kora reggel kelt, hogy levigye Frankyt sétálni, közben pedig beugrott kedvenc pékségükbe, hogy mindenféle finomságot vegyen a reggelihez.

Az ablakon kinézve megpillantotta Franket, hogy az erkélyen áll, és a korlátnak támaszkodva kémleli a köréjük magasló impozáns épületeket. Madison akaratlanul is elmosolyodott ezt látva. Annyi minden eszébe jutott, ha ránézett. Az, hogy mennyit szívatták egymást ismeretségük elején, aztán az a csók a kórházban, amit egy szakításokkal, ajtócsapkodásokkal és persze sok-sok szexszel és szenvedéllyel teli évek követtek. Egészen addig, amíg Frank meg nem kérte a kezét, amitől ő egészen Lucky Palmsig menekült, mert akkor még magának sem merte bevallani, hogy szívből beleszeretett a férfiba. Végérvényesen és visszavonhatatlanul.

Halk léptekkel megindult felé, szerette volna meglepni, de amint kilépett a teraszra, azonnal a kis asztalkán lévő fogamzásgátló tablettákra esett a tekintete.

– A mait még nem vetted be – szólalt meg gúnyosan Frank, közben rá sem nézett feleségére, csak mozdulatlanul állt még mindig a nyüzsgő várost bámulva. – Hoztam egy pohár vizet is hozzá.

– Majd csak később kell – válaszolta zavartan Madison, nem tudta mit mondhatna. Szeretett volna rákérdezni, hogy találta meg, de végül is teljesen mindegy volt.

– Értem – bólintott Frank, majd besétált mellette a nappaliba. Madison vett egy mély levegőt, és utána ment.

– Frank, várj! – Madison csak a konyhában érte utol a férfit, aki már elkezdte kicsomagolni a  péksüteményeket.

– Csokis croissant nem hoztál? – kérdezte, miközben beleharapott egy bagelbe. Madison értetlenül nézett rá.

– Csokis croissant, ez most komoly?

– Miért mit mondjak, hm? – fordult vele ismét szembe. – Hazudtál nekem és hülyének néztél. Már csak azt nem értem, hogy miért? Ez megint valami beteges szórakozási mód? A “Hogyan szívassuk Franket” újabb része? Remélem, jól szórakoztál!

– Te komolyan azt hiszed, hogy ennyiről van szó? – képedt el a nő. – Akkor cseszd meg!

– Nem lehet, még a végén teherbe esnél – vágott vissza Frank. Madison pedig épp azon volt, hogy lekever neki egy pofont, amikor feltűnt neki valami, vagy inkább valaminek a hiánya.

– Hol a jegygyűrűd?

– Levettem… – jött a egyszerű válasz.

Madison úgy érezte, mintha szikét döftek volna a szívébe. Hát ennyi lett volna?

– Figyelj… – kezdett bele Madison immáron sokkal nyugodtabban – Őszinte leszek, nem számítottam arra, hogy te fogod előbb akarni ezt a gyerek dolgot. Mert eddig akárhányszor feljött ez a téma, mindketten egy véleményen voltunk. Most meg te már készen állsz, én meg még mindig félek ettől az egésztől. De közben meg annyira lelkes voltál, azt reméltem időközben ez rám is átragad, de nem történt meg. Egyszerűen nem érzem azt, hogy készen állnék az anyaságra.

Frank hiába látta Madison megbánó arcát, nem tudott mit kezdeni vele.

– Én komolyan gondoltam, hogy gyereket akarok tőled, Madison. Ha mondtad volna, hogy még nem állsz készen, vártam volna, sőt azt is elfogadom, ha egyáltalán nem is akarsz gyereket. Csak könyörgöm, beszéljük meg! De nem, az neked túl egyszerű lenne, meg unalmas. Te inkább beadod nekem, hogy te is akarod, közben meg… Mindegy, hagyjuk.

– Nem akarom hagyni!

– De én igen – válaszolta szomorúan a férfi. – Kell egy kis idő, hogy ezt most átgondoljam. – Frank meg sem várva mit válaszol felesége, elindult az emeletre. Madison pedig lerogyott az egyik székre tehetetlenül. Attól félt, hogy ezúttal olyannyira messzire ment, amit már Frank sem fog megbocsátani neki.

***

Dorian aznap később ért be a kapitányságra. Egyből az irodája felé vette az irányt, ahol tudta, hogy egy halom felgyülemlett papírmunka várja majd, amit az utóbbi időben teljesen elhanyagolt. Ellenkező esetben utálta munkája adminisztratív részét, de most azt remélte, hogy a monoton munka kellőképpen eltereli majd figyelmét.

Ahogy azonban belépett irodájába, döbbenten tapasztalta, hogy nincs egyedül.

– Maga meg ki a fene és mit keres itt? – dörrent rá az idegenre zsigerből, de ahogy az megfordult, azonnal felismerte benne egykori FBI-os kollégáját. – Gibson?

– Szép a kilátás az irodádból, Carson – mondta az ablak előtt álló magas férfi mély, öblös hangon. – Ezért tényleg megérte lecserélni az FBI-t.

Dorian gyomra összerándult egy pillanatra. Egyszerűen nem értette, mit keres itt Cameron Gibson, de semmi jót nem sejtett.

– Gondolom, nem tudod, miért vagyok itt – folytatta az FBI-os, miközben kényelmesen elhelyezkedett az egyik fotelben.

– Nem, de bármi is legyen az, meglepő, hogy Collins téged küldött ide – huppant bele a székébe Dorian is, így újra szemtől szembe került egykori munkatársával.

– Egyszer már hibázott a Twinbrookba kirendelt ügynökkel kapcsolatban – mosolyodott el Gibson. – Most biztosra akart menni, így engem küldött.

Dorian csak bólintott, próbálta nem magára venni ezt a jól rászabott inget.

– Értem, még szerencse, hogy épp ráértél. Miről van szó, Cam?

– Fiona és Abigail Morganről, Dominic Bishopról, Gordon Sawyerről és még sorolhatnám, de legfőképpen rólad, Dorian.

– Mire gondolsz pontosan?

– Nézd, én sajnálom, ami annak idején a húgoddal történt, de ez még nem jogosít fel arra, hogy azt csinálj, amihez kedved szottyan. Az ügyében mostantól az FBI nyomoz. Szóval nyomatékosan felhívnám rá a figyelmed, még mielőtt bármilyen magánakcióba is kezdenél, hogy ne tedd, a saját érdekedben.

– Miből gondolod, hogy ezt tervezem?

– Ugyan már, Carson, ne nézz hülyének! Azt hiszed, az FBI nem tud a Sawyerrel kötött kis szövetségetekről? Mégis mi a francot képzelsz magadról? Már csak egy egyszerű kis nyomozó vagy, ne gondold, hogy átlépheted a hatásköröd következmények nélkül.

– Csak szerettem volna a húgom gyilkosát rács mögött látni.

– A húgod és Fiona Morgan ügye jó kezekben van, emiatt ne aggódj.

– Egyértelmű, hogy Bishop volt az, a bíróság mégis hagyja, hogy szabadlábon védekezzen, és még azt kéred tőlem, hogy ne aggódjak?

– Miután a koronatanú meglépett mégis mit vártál? – tárta szét a kezét Cameron.

– Biztos vagyok benne, hogy Bishopnak köze van a lány eltűnéséhez!

– Nem kizárt, de ezt bizonyítani is kell és nem úgy, hogy bemész hozzá a börtönbe és megkérdezed. Egyébként ha jól hallom, Bishop épp könyvet készül írni a megrázkódtatásairól. Ha szerencséd van, kapsz egy egész fejezetet.

– Az az átkozott! – Dorian keze ökölbe szorult. Érezte, hogy egyre jobban elhatalmasodik benne a düh, amint arra gondol, hogy a végén a média még mártírt csinál ebből a patkányból. – Ő a gyilkos Gibson, ne mondd, hogy te nem így gondolod.

– Te azzal ne foglalkozz, hogy én mit gondolok. Inkább jegyezd meg amit mondtam, és tartsd távol magad Bridgeporttól és az ügytől is. Megértetted? – Gibson hangja ellenkezést nem tűrően hangzott.

Dorian válasz helyett csak hátradőlt a székében.

– Kösz, hogy benéztél, Cam, de jobb ha mész, itt nem szeretik az FBI-osokat.

Gibson gúnyosan bólintott, aztán felemelkedett a székből, és lassan az ajtóhoz sétált. Tekintetük még egyszer találkozott mielőtt kilépett volna az ajtón.

– Remélem, most találkoztunk utoljára. A te érdekedben, Dorian. – Cameron hangosan becsapta maga mögött az ajtót.

Dorian egy pillanatra elgondolkozott rajta, hogy vajon lehet-e még ennél is rosszabb ez a nap, amikor ismét kopogtak az ajtaján.

– Szabad! – jött a válasz. Az ajtón egy rendőr lépett be az irodába. Dorian kérdőn nézett rá.

– A főfelügyelő kéreti, Carson nyomozó. Azt mondja, nagyon fontos!

7. rész – Touchdown