George Woodward szinte tombolt a dühtől, ahogy arra várt, hogy a lift ajtaja végre kinyíljon a tizedik emeleten. Amikor ez végre megtörtént, egyből Dorian lakása felé vette az irányt, de az ott elé táruló látványtól, csak még haragosabb lett. A fiatal férfi az ajtóban állt, és éppen egy csinos, de kissé alul öltözött lányt csókolgatott.

– És ha maradnék még egy kicsit? – búgta a fiatal lány, miközben Dorian felsőtestéhez simult. – A tegnap este annyira…

Dorian száján elégedett vigyor jelent meg.

– Nekem is, de jobb lesz, ha most indulsz. De mindenképpen megismételjük… valamikor…

Woodward rosszallóan megrázta a fejét, aztán elindult a pár felé. Dorian, amint észrevette közelítő felettesét, csak megforgatta a szemét.

– Beszélnünk kell! – dörrent rá Woodward, majd jelentőségteljesen a lányra nézett. – Most!

– Nem, nem kell! Mint látja, vendégem van – támaszkodott hanyagul az ajtófélfának Dorian.

– Valóban? És hogy is hívják? – nézett várakozásteljesen Dorianre, akit látszólag meglepett a kérdés.

– Veronika – jött a kissé bizonytalan válasz.

– Vanessa! – kérte ki magának a barna lány. Erre Woodward egy határozott mozdulattal belökte Doriant az ajtón, majd a lányhoz fordult. – Elnézést kisasszony, ez az ügy nem tűr halasztást, de majd biztosan keresni fogja… – azzal rácsapta az ajtót a lányra, aki csak nagyokat pislogott, majd lassan lekullogott a lépcsőn és közben azon gondolkodott, hogy oda sem adta a telefonszámát.

– Mégis mi a francot képzel magáról? – esett felettesének Dorian, de Woodward ugyanolyan szigorral nézett rá.

– Miért?! Szerintem már megkaptad tőle amit akartál! Vagy menjek utána, hogy elkérjem neked a telefonszámát?

– Ne, de akkor sem jöhet csak úgy ide! – vágta rá sértetten Dorian, majd a sörös üveg után nyúlt, hogy meghúzza, de Woodward kiütötte a kezéből.

– Ostoba nőcskékkel töltöd az időd és már korán reggel iszol, ahelyett hogy bejönnél dolgozni? – kérdezte szemrehányóan. – Ez nem te vagy Dorian!

– De igen, pontosan ez vagyok én! Már ez!

Woodward csalódottan megrázta a fejét. Sose gondolta volna, hogy egyszer így kell majd látnia legjobb barátja fiát.

– Na és ez mit jelentsen? – kérdezte a főfelügyelő, miközben elővett egy nyomtatványt, majd ledobta Dorian elé az asztalra. – Válaszolj, ha kérdeztelek!

– A felmondásom, de gondolom ezt maga is tudja…

– Nem fogadom el – kontrázott Woodward, majd egy határozott mozdulattal széttépte a lapot.

– Azt csinál amit akar, csak engem hagyjon békén. Most pedig menjen innen…

Woodward legszívesebben felpofozta volna Doriant, hogy végre észhez térjen, de visszafogta magát. Még akkor is, ha tudta, szép szóval se menne semmire most nála. Dorian jelenleg túlságosan mélyen volt ahhoz, hogy bárkire is hallgatna.

– Ha a szüleid és a húgod látnának most, megszakadna a szívük, hogy mi lett belőled.

– Milyen szerencse, hogy már nem látják, nem igaz? – vágta oda gúnyosan Dorian, mire Woodward nekirontott, a falnak lökte és fenyegetően közel lépett hozzá.

– Na ide figyelj, kölyök! El sem tudom képzelni, hogy min mész most keresztül, de egy biztos, hogy nem fogom hagyni, hogy tönkretedd magad. Nem a menekülés az egyetlen kiút ebből a tragédiából. Arról nem is beszélve, hogy tartozol annyival a családod emlékének, hogy nem mocskolod be a Carson nevet. Értve vagyok?

Dorian még néhány hosszúnak tűnő másodpercig farkasszemet nézett felettesével, majd némán bólintott.

– Most pedig zuhanyozz le, és igyál egy kávét, mert bűzlesz a piától és az olcsó, női parfümtől. Egy óra múlva bent akarlak látni a kapitányságon. És ez nem kérés volt, hanem parancs!

Egy határozott kopogás rántotta vissza George Woodwardot a múltból. Olyannyira megviselték a hirtelen rátörő emlékek, hogy csak a második kopogtatásra találta meg a hangját.

– Szabad! – adta meg az engedélyt végül erőteljes hangon.

– Főnök! Kérettél – lépett be Dorian Carson az irodába. Woodward azonnal az egyik székre mutatott. A nyomozó, követve az utasítást, helyet foglalt. Próbálta kifürkészni a főfelügyelő hangulatát, de mint mindig, ezúttal sem tudott sok mindent leolvasni a mindig szigorú és tekintélyt parancsoló arcról. – Miről lenne szó?

– Ma nálam járt az egyik régi kollégád az FBI-tól – kezdett bele Woodward. – Cameron Gibson különleges ügynök, ő vette át a nyomozást Bishop ügyében.

– A kolléga azért erős kifejezés, évekkel ezelőtt még csak egy nagyravágyó kis gyakornok volt – emlékezett vissza Dorian, bár csak egy évet dolgozott a szövetségieknél, Gibsonra mégis jól emlékezett, főleg a gúnyos köszönetnyilvánításra, amit az irodája átadása után mondott neki. – Máskülönben tudok róla, járt nálam is ma, hogy ne merjek újra beleavatkozni a nyomozásba. De sejtelmem sincs tőled mit akart?

– Megkért, hogy indítsak ellened fegyelmi eljárást, amiért túllépted a hatásköröd Bridgeportban…

Dorian arca azonnal elkomorult. Sejtette, hogy az az átkozott Gibson nem csak azért jött el idáig, hogy vele bájcsevegjen.

– Hát ezt valóban elfelejtette közölni velem – morogta Dorian. – Mit mondtál neki?

Woodward nagyot sóhajtott, mielőtt belekezdett volna.

– Nézd, Dorian, sajnos nem tekinthetek el a szabályszegéseid mellett. Főleg nem akkor, ha egy szövetségi ügynök hívja fel rá a figyelmem. Kénytelen vagyok elindítani az eljárást, és amíg tart a kivizsgálás, fel kell hogy függesszelek – bökte ki a főfelügyelő. Mindent megpróbált, hogy jobb belátásra bírja Gibson ügynököt, de az hajthatatlan volt. – Nincs más választásom, meg kell hogy érts.

– Ennyi erővel azonnal ki is rúghatnál!

– Pont ezt akarom elkerülni, hát nem érted? Az egyik legjobb nyomozóm vagy, de a szabály az szabály! – A főfelügyelő próbált nyugalmat erőltetni magára, de legbelül mérhetetlenül feldúlt volt. Szerette volna, ha Dorian venné át a helyét idővel, mint rendőr főfelügyelő, de ez a felfüggesztés mindent tönkre tesz.

– Hogy foghatnám fel másként? – nézett rá értetlenül Dorian.

– Tekints rá úgy, mint néhány hét szabadságra.

– Szabadságra? – kérdezett vissza a férfi, mintha csak rosszul hallotta volna. – Ezt te sem gondolhatod komolyan!

– Nézd, Dorian, mostanában nem vagy önmagad és ezt teljesen megértem azok után, amin most újra keresztül kell menned. Ez az egész Emily-ügy túl sokat vett ki belőled. Menjetek el valahová Andreával és lányoddal. Töltődj fel egy kicsit, szedd rendbe a gondolataidat. Hidd el, jót tenne, ha kiszakadnál most ebből a környezetből.

– Nincs szükségem pihenésre – pattant fel a helyéről Dorian, utálta amikor valaki meg akarta mondani neki, mire is van szüksége.

– De igenis van! – magyarázta Woodward. – Nem akarlak még egyszer olyan mélyen látni, mint a húgod halála után. Most már családod van, Dorian, rájuk is gondolnod kell! Bármennyire is nehéz, meg kell próbálnod elfogadni a jelenlegi helyzetet, különben teljesen fel fog emészteni.

– Fogadjam el? – szűkült résnyire Dorian szeme, nem tudta elhinni, hogy kérhet ilyet tőle pont Woodward. – Szóval, ha mondjuk a lányodat meggyilkolta volna valaki, és te évekkel később megtudnád, hogy ki tette, akkor csak úgy vállrándítva elfogadnád, hogy ez van?

A főfelügyelő egy pillanat alatt elsápadt. Belegondolnia is szörnyű volt, hogy elveszítse a lányát.

– Nem, de nincs más választásod. Az FBI folytatja a nyomozást, bíznunk kell benne, hogy eredményes lesz.

Dorian ingerülten dörzsölte meg a homlokát, majd még elszántabb tekintettel nézett felettesére.

– Hát pedig én addig nem nyugszom, amíg rács mögött nem látom Bishopot…

– Pont ezt gondolja Gibson is. Ennek fényében nem csodálom, hogy félre akar állítani.

– Teszek rá, mit gondol az a nagyszájú barom!

– Sajnos én nem tehetek hasonlóképpen, bármennyire is szeretnék. Kérlek, tedd le a fegyvered és a jelvényed.

Dorian nem habozott, elővette jelvényét és a fegyverét, majd lerakta a főfelügyelő elé. Még egyszer utoljára végignézett rajtuk, aztán egyenesen felettese szemébe nézett.

– Húsz év, Woodward! Húsz éve szolgálom a törvényt. Erre tettem fel az életem, miatta kockáztatom azt nap mint nap, és amikor nekem lenne rá szükségem, akkor ellenem fordul. De tudod mit, talán nincs is már rá szükségem.

– Ne mondj ilyet, fiam.. – Woodward mérhetetlenül szomorú volt a férfi szavai hallatán.

– Nem vagyok a fiad. Az én apám rég meghalt – nézett vissza a főfelügyelőre, aztán elhagyta az irodát.

Rebecca éppen az apjához igyekezett, hogy megkérdezze, együtt ebédelnek-e, amikor Dorian ingerülten kilépett az ajtaján. Ahogy a férfi meglátta, egy pillanatra megtorpant. Tétován biccentett felé, aztán elindult a lifthez.

– Dorian, várj! – sietett utána Rebecca, de Dorian mintha meg sem hallotta volna a nő szavait, csak célirányosan haladt a lift felé. – Volnál szíves megállni egy pillanatra? Dorian!

– Hallgatlak! – dünnyögte, miközben arra várt, hogy a lift felérjen a negyedik emeletre.

– Feldúltnak tűnsz. Történt valami? – Beckynek csak az az átkozott FBI ügynök járt a fejében. Meg mert volna rá esküdni, hogy neki köze van ehhez az egészhez.

– Kérdezd az apádat! – vágta oda Dorian dühösen.

Mielőtt Rebecca bármit mondhatott volna, a lift ajtaja kinyílt, ahonnan Madison Hart lépett ki gyanakvó tekintettel méregetve őket.

– Sziasztok! – köszöntötte őket az érkező. Dorian egy gyors üdvözlést morogva bevágta magát a liftbe, és elindult a földszint felé. A két nő pislogva nézett utána. A döbbenettől magához térve Rebecca küldött egy zavart mosolyt Madison felé, aztán elindult az ellenkező irányba.

– Becky!

– Igen? – fordult vissza Rebecca.

– Dorian és Andrea nagyon szeretik egymást, ugye tudod?

– Efelől nincs kétségem, de hogy jön ez most ide? – értetlenkedett Rebecca.

– Csak úgy mondtam, tudod, folyton fecsegek, de biztosan mesélte már Frank – nevetett rá Madison, de mosolya cseppet sem kedves volt, jóval inkább fenyegető.

Rebecca már tudta, mire megy ki a játék.

– Doriannel csak barátok vagyunk – magyarázta, de nem úgy tűnt, mintha a másik elhitte volna ezt neki.

– Az jó, barátokra mindig szükség van, csak tudják, hol a helyük – mondta Madison, miközben farkasszemet nézett a pszichológusnővel. – Jaj, de nem tartalak fel tovább, biztosan rengeteg dolgod van. Azért jót dumáltunk – mosolygott még mindig azzal a csöppet sem barátságos mosollyal, majd faképnél hagyva a másikat, elindult a folyosón

– Tényleg jót – nézett utána döbbenten Rebecca.

***

Nagy nap volt a mai minden futball rajongónak, hiszen épp ma vette kezdetét az állami bajnokság. A legelső meccsen a címvédő Twinbrooki Lámák csaphattak össze a Midnight Hollow-i Farkasokkal, ami garantálta, hogy extrán izgalmas küzdelemre lehetett számítani. Andrea és Samantha is lázasan készültek már az élő közvetítésére. Pattogtattak kukoricát és szokásukhoz híven felvértezték magukat kedvenc csapatuk mezével. Már csak Doriant várták haza, hogy elkezdődjön a nagy családi mecsnézős este, ami az évek alatt már-már hagyománnyá nőtte ki magát a Carson családban. Andrea sose gondolta volna, hogy egyszer ennyire megszereti a focit, de mivel Dorian és Samantha ennyire rajongtak érte, lassan ő is megbarátkozott vele, sőt kifejezetten élvezte, amikor közösen szurkolhattak kedvenc csapatuknak.

– Mami! Nem láttad az óriás plüss lámámat? – kérdezte Samantha, miközben már az egész nappalit feltúrta kedvenc játéka után.

– A szobádban megnézted már?

– Gyere Charlie, nézzük meg – csacsogta a kislány, de közben már rohant is fel az emeletre a kutyával.

A következő pillanatban kulcs zörgésre lett figyelmes, és kisvártatva be is lépett az ajtón Dorian. Ahogy tekintetük találkozott, Andrea azonnal látta, hogy valami nincs rendben. Dorian a konyha felé vette az irányt, ő pedig gondolkodás nélkül követte.

– Történt valami? – nézett végig a zaklatott férfin.

Dorian gondterhelten dörzsölte meg a homlokát, majd megtámaszkodott az asztalon.

– Woodward felfüggesztett…

– Tessék? – rökönyödött meg Andrea a férfi válaszától. – De hát miért?

– Az az átkozott Gibson! – Dorian arcára undor ült ki már a név említésétől is. – Fegyelmi eljárást indíttatott ellenem a Bridgeportban történtek miatt.

– Mégis ki a fene az a Gibson? – Andrea még nem hallotta eddig ezt a nevet, legalábbis nem rémlett neki, hogy férje említette volna.

– Cameron Gibson. Annak idején ő került a helyemre az FBI-nál – magyarázta Dorian. – A szövetségi nyomozóiroda átvette Fiona Morgan gyilkossági ügyét a Bridgeporti rendőrségtől. Ő lett a kijelölt ügynök és most azt hiszi, hogy bármit megtehet.

– Úgy tűnik, sajnos meg is tehet… – állapította meg szomorúan Andrea.

– Igen, és Woodwardnak volt képe azt mondani, hogy tekintsek úgy a felfüggesztésre, mint néhány hét szabadságra. Amióta az eszemet tudom zsaru vagyok, Andrea – morogta ökölbe szorított kézzel. – Mihez kezdjek most magammal?

– Dorian – lépett közelebb Andrea, óvatosan megérintve a férfi arcát –, tudom, hogy mit érzel most. Emlékezz csak vissza, amikor te magad vetted el a fegyverem és a jelvényem pont Woodward irodájában. Te sem akartál rosszat, ahogy most ő sem. Nem volt más választása. Ahogy ismerem, mindent meg fog tenni, hogy mielőbb visszajöhess. De addig is, tényleg rád fér egy kis pihenés, ezt te is beláthatod.

Dorian ezt hallva eltolta magától Andreát. Úgy érezte, mindenki úgy bánik vele, mint egy gyerekkel.

– Ne kezdd már te is ezt a pihenés marhaságot! Miért akarja mindenki megmondani, hogy mi a jó nekem? – vonta kérdőre feleségét. – Felnőtt ember vagyok Andrea, tudom, hogy mire van szükségem és az a munkám! Abban legalább még van valami hasznom.

– És mi lesz velünk? – nézett rá értetlenül Andrea. – Vagy én és Sam már nem is számítunk? Nekünk szerinted nincs szükségünk rád?

Dorian épp szóra nyitotta volna a száját, amikor meghallotta, hogy valaki közelít, így inkább magában tartotta.

– Tényleg a szobámban volt, Mami! – rohant be a konyhába Samantha a plüss lámájával. Amikor meglátta édesapját, azonnal odaszaladt hozzá és átölelte. – Apuci!

Dorian kissé tétován ölelte magához lányát.

– Szia kölyök – simogatta meg Samantha fejét.

– Még fel sem vetted a mezed? Mindjárt kezdődik a meccs! – húzta volna a nappali felé, de Dorian megrázta a fejét.

– Ne haragudj, kicsim, de most nem tudom veletek nézni…

– De hát…de hát a Lámák játszanak – szontyolodott el a kislány, annyira várta már ezt az estét. Segélykérően nézett édesanyjára. – Mami, mondd meg neki!

– Dorian, kérlek… – próbálkozott Andrea.

– Azt mondtam, hogy most nem – szólalt meg erélyesebben Dorian. – Ne haragudjatok, de szeretnék most egy kicsit egyedül lenni.

– Rosszat mondtam? – nézett fel anyukájára a kislány megszeppenve.

– Dehogy! Te nem mondtál semmi rosszat, csak Apa most nagyon kimerült, ennyi az egész – próbálta megnyugtatni Samanthát Andrea. Közben szomorúan nézett Dorian után. Úgy érezte, egyre távolabb kerül tőlük, és ő bármennyire is próbálkozik, nem tehet ellene semmit…

A következő napokban Dorian ellen megindult a fegyelmi eljárás. Közben pedig vészesen közeledett az újabb tárgyalás időpontja, de sem a rendőrség, sem az FBI nem találta meg ezidáig Abigail Morgant. Dorian a tehetetlenségtől napról napra zárkózottabb és ingerültebb lett. Andrea bármivel is próbálkozott, annak csak veszekedés lett a vége, amibe már ő maga is kezdett belefáradni. Úgy döntött, ad egy kis időt férjének, de a helyzet nem javult. A falak, amiket évekkel ezelőtt közösen bontottak le, most újra kettejük közé emelkedtek. A kis Samantha is egyre nehezebben viselte a szülei között elhatalmasodó feszültséget, így Andrea úgy döntött, az őszi szünetre leviszi a kislányt a nagyszülőkhöz Sunset Valleybe. Doriant is próbálta meggyőzni, hogy ők is töltsenek pár napot a farmon, de hallani sem akart róla. Andrea próbált erős maradni, hiszen nemcsak feleségként, hanem anyaként és nyomozóként is helyt kellett állnia, de nem tudta, meddig bírja még ezt így. Pedig akkor még nem is sejtette, hogy a neheze csak most következik.

***

Andrea Carson célirányosan haladt végig a rendőrkapitányság folyosóján. Közben igyekezett kerülni minden szemkontaktust, hogy még véletlenül se kelljen senkivel beszélnie. Sietve benyitott a női mosdóba, belépett az egyik mellékhelyiségbe, majd magára zárta annak ajtaját. Remegő kézzel vette elő a magával hozott terhességi gyorstesztet. Otthon akarta csak megcsinálni, de egyszerűen nem tudott a munkájára koncentrálni.

Nem is halogathatta tovább a dolgot, több mint egy hete késett már. Néhány nappal még nem foglalkozott volna különösképpen, máskor is előfordult ilyen, hiú reményeket ébresztve benne, viszont miután az elmúlt napokban a reggeli rosszullétek is párosultak hozzá, elkezdett reménykedni. Rutinosan végezte el a folyamatot, hisz az elmúlt évek alatt számtalan tesztet megcsinált már a várva várt második gyerek reményében, de minden egyes alkalommal csalódnia kellett.

– Öt perc, Andy, csak öt perc – suttogta maga elé, de a percek mintha ólomlábakon jártak volna, és ő olyan nagyon egyedül érezte magát a szűk helyiségben, mint már nagyon régen nem. Házassága egy hullámvölgy kellős közepén van és ő itt ül a kapitányság mosdójában arra várva, hogy kiderüljön, gyereket vár-e Doriantől. Az idő közben eltelt és amikor a tesztre nézett az egyértelmű eredményt mutatott.

Kilépve a helyiségből lassan a mosdókagylóhoz lépett, és még mindig remegő kézzel megnyitotta a vízcsapot. Néhány pillanatig csak meredten figyelte a csobogó vízsugarat, aztán egyszer csak kitört belőle a zokogás. Erősen megkapaszkodott a márványlap szélében, mintha attól tartana, menten összeesik a gyengeségtől.

– Szia! – lépett be Rebecca a mosdóba.

– Szia Becky! – Andrea szipogva próbálta eltakarni könnyáztatta arcát, miközben alaposan kezet mosott, de Becky figyelmét nem kerülhette el zaklatottsága.

– Andrea, te sírsz? – lépett közelebb a másik, sosem látta még ennyire meggyötörtnek a nőt. – Baj van?

A nyomozónő csak megrázta a fejét. Kicsit kényelmetlenül érezte magát, amiért Rebecca épp egy ilyen gyenge pillanatában látta meg.

– Dorianről van szó, vagy valami más? – próbálkozott ismét Rebecca, mindenképpen segíteni szeretett volna valahogy. Andrea könnyektől csillogó szemmel nézett rá, miközben halványan elmosolyodott.

– Terhes vagyok…

8. rész – Összeomlás