Gordon Sawyer nyomozó soha életében nem volt az a fajta ember, aki egész nap otthon ücsörög és a tévét bámulja, most mégis ezt tette ódon, belvárosi lakásában, egy leégett cigarettával a kezében. Amióta megindult a nyugalmazási eljárás, és minden ügyet elvettek tőle – Cameron Gibson kezdeményezésére –, nem találta a helyét a világban. Hogyan is találhatta volna, hiszen az egész életét a nyomozói munkájának szentelte. Most pedig, hogy megöregedett, már nincs rá szükség. Nem tudta elfogadni, minthogy azt sem, mennyire eljárt felette az idő. És ő egyedül maradt. Tulajdonképpen, egy kóbor macskán kívül, akit évekkel ezelőtt az utcáról fogadott be, senkije sem volt.

– Mi az, te már megint éhes vagy? – kérdezte az őt meredten figyelő, farkát ide-oda mozgató macskától. – Na jó, gyere, keresünk neked valamit!

Gordon feltornázta magát a fotelből, és elindult a konyha felé. A macska tudván, hogy finom falatok várnak rá, hízelegve dörgölőzött gazdája lábszárának, miközben követte. Gordon örült neki, hogy a macska legalább valamelyest kizökkentette a kínzó letargiából. Legalább ennek a kis állatnak szüksége volt rá.

Miután feltöltötte a cica tálját, még egy darabig nézte, ahogy az jóízűen falatozik, aztán lassú léptekkel visszasétált a nappaliba. Tekintete, mint minden egyes alkalommal, amikor belépett ide, a kis könyvespolcra vándorolt, de nem a poros könyvek vonzották tekintetét, hanem a polcon álló női arckép. Újfent elgondolkodott rajta, hogy vajon mi lehet vele? Megházasodott? Lettek gyerekei? Bizonyára, hiszen mindig erről álmodott… Egy takaros kis házról messze a város zajától, aminek a kertjében gyerekek rohangálnak. Mai napig bánta, amiért nem tudta megadni neki mindezt, pedig ő is vágyott rá, csak máshogy alakultak a dolgok, ő pedig nem küzdött érte eléggé. Most pedig már mindegy. Jobb szeretett abban a tudatban élni, hogy a nő valószínűleg boldogan éli az életét családja körében, miközben neki csak ennyi maradt belőle, egy megkopott fénykép egy poros polcon megannyi emlékkel egy régmúlt szerelemről.

Nagyot sóhajtott, majd a régi lejátszóhoz lépett, kivette az első lemezt, ami a keze ügyébe akadt és felrakta. Abban sem volt biztos, hogy működik-e még ez a vacak egyáltalán, de amikor lehajtotta a lemeztűt, néhány reccsenés után elkezdett játszani egy ősrégi dalt. Gordon halkan dudorászni kezdett, miközben lassan ingatni kezdte a fejét a dallamra. Egy pillanatra elgondolkodott, mikor is hallotta utoljára ezt a muzsikát, amikor belecsapott a felismerés. Hát persze…

Sawyer nyomozó kedvetlenül állította le kocsija motorját, amikor megérkezett a gyilkossági helyszínre. Egyelőre még nem szállt ki. Rágyújtott egy cigarettára, és elrévedve bámulta, ahogy a vad hullámok verik a sziklás tengerpartot. Bár szívesebben ücsörgött volna a kocsijában cigarettáján pöfékelve, egyik kedvenc dalát hallgatva a rádióból, minthogy már kora reggel szembenézzen a halállal, de nem volt más választása.

Még kissé álmosan szállt ki a kocsiból, szippantott egy utolsót a dohányból mielőtt elnyomta volna, majd a halottkém felé vette az irányt, aki már megkezdte a holttest átvizsgálását a helyszínen.

– Á, Gordon, már azt hittem, nem is jössz – biccentett felé a halottkém. – Hosszú volt az éjszaka, öregem?

– Inkább hagyjuk, Doki – intette le a nyomozó, majd közelebb lépett, hogy tüzetesebben megnézze a halott lányt. – Mi történt vele?

– A parti őrség talált rá, közel a sziklás részhez, valószínűleg kimosta a dagály.

– Megfulladt?

– Nem, nincs víz a tüdejében. Viszont van egy jókora sérülés a koponya hátsó részén. Szerintem agyi hematoma okozta a halálát, de persze pontosat csak a boncolás után tudok mondani.

Gordon felnézett a magas sziklákra, és egy pillanatra elgondolkozott, hogy a lány talán saját kezűleg vetett véget az életének, de még mielőtt bármit mondhatott volna, a halottkém megelőzte.

– Nem öngyilkosság, akkora magasságból ha ráesne egy sziklára, nem így nézne ki, de ezt inkább nem részletezném. Arról nem is beszélve, hogy dulakodásra utaló jelek fedezhetőek fel a test több részén, és nézd csak a nyakát!

– Fojtogatták – nézte meg tüzetesebben Sawyer az említett testrészen húzódó lilás foltokat.

– Pontosan, ha engem kérdezel megölték, idehozták és bedobták a tengerbe, hátha sose kerül elő szerencsétlen.

– Ez is egy szép hétfő reggel… – mormogta Sawyer. – Gondolom nem volt nála semmilyen irat?

– Tévedsz, a hátsó zsebében volt a jogosítványa. A neve Emily Carson, Twinbrookból. Mindössze tizenkilenc éves volt.

Sawyer úgy nézett a halottkémre mintha szellemet látott volna.

– Mit mondtál? – kapta ki a kezéből a dokumentumot, de nem akart hinni még a saját szemének se.

– Most meg mi van? – nézett rá értetlenkedve az orvos.

– Ismerem ezt a lányt…

Az ajtócsengő csilingelő hangja egy pillanat alatt vetett véget a rossz emlékeknek. Gordon fáradt tekintettel pillantott a bejárati ajtó felé, fogalma sem volt róla ki keresheti, de jelen pillanatban nem is igazán érdekelte.

– Nem veszek semmit és nem hiszek Istenben sem, de köszönöm, hogy benézett – vágta oda mogorván, meg se nézve ki állhat az ajtóban.

– Nem vagyok hittérítő, Sawyer nyomozó. A Twinbrooki Rendőrkapitányságról jöttem – magyarázta Andrea az ajtó mögül. – Andrea Carson vagyok, Dorian Carson felesége, már találkoztunk a tárgyaláson. Kérem, nyissa ki az ajtót!

Gordon erre felkapta a fejét, hiszen valóban ismerte a nőt, de elképzelése sem volt, hogy mit kereshet most itt. Vonakodva bár, de végül ajtót nyitott. Meglepve tapasztalta, hogy a nő nincs egyedül. Kérdőn nézett, hol egyikre, hol a másikra.

– Ne haragudjon, amiért így letámadtuk, de fontos ügyben jöttünk – kezdett bele Andrea. – Ők itt a barátaim, Tom Baltimore és Rebecca Woodward. Esetleg bemehetnénk? – kérdezte Andrea, majd körbenézett a folyosón, nem szerette volna itt megbeszélni a dolgokat. – Dorianről van szó…

Gordon néhány másodpercig csak kétségekkel teli tekintettel nézte őket.

– Nem bánom, jöjjenek – engedett utat végül, aztán bezárta mögöttük az ajtót. – Szóval, mi van Doriannel?

– Itt van Bridgeportban, és nagy valószínűséggel köze van Bishop eltűnéséhez. Azért jött, hogy bosszút álljon rajta – magyarázta Andrea. – Meg kell állítanunk, mielőtt még végzetes hibát követne el. Maga az egyetlen itt, akiben Dorian megbízott. Kérem, segítsen nekünk megtalálni őt!

– Amikor utoljára segítettem egy Carsonnak, az az állásomba került, Andrea…

– Ezt meg hogy érti? – kérdezett vissza a nő.

– Fogalmazzunk úgy, Gibson ügynök úgy gondolta, ideje, hogy nyugdíjba vonuljak a történtek után.

– Sajnálom, nyomozó, erről nem tudtam…

– Honnan is tudhatta volna? Megjegyzem, ha igaz, amit az imént mondott, és a férjének köze van Bishop eltűnéséhez, akkor nagyobb slamasztikába nem is keverhette volna magát. Ha Gibson rájön, neki annyi.

– Ezért kell minél hamarabb cselekednünk – sürgette Andrea. – Meg kell találnunk Abigail Morgant. Biztos vagyok benne, hogy Dorian is őt keresi. Így két legyet ütnénk egy csapásra!

– Abigail Morgant? – szaladt magasra Sawyer szemöldöke – Ha Dorian őt akarja megtalálni, miért Dominic Bishopot kapta el?

– Dorian biztos benne, hogy Bishopnak köze van Abigail eltűnéséhez, talán így akar információt kiszedni belőle.

– Még ha így is van – helyeselt Sawyer –, én nem tehetek semmit, már Cameron Gibson az illetékes az ügyben, ő pedig biztos nem fog segíteni, főleg nem most, hogy elvileg forró nyomon van.

– Forró nyomon? – kérdezett vissza Andrea kíváncsian.

– Amikor legutóbb bent jártam a rendőrségen, hogy összeszedjem a maradék holmimat, akkor hallottam meg egy beszélgetést, miszerint Gibson valami fontos információ birtokába jutott Fiona Morganről, hogy ebből mennyi igaz, azt nem tudom.

– Meg kell tudnunk, mi az az információ – gondolkodott el Andrea –, mielőtt még kifutunk az időből.

– És mégis, hogyan akarja megtudni? – tárta szét a kezét Gordon. – Felhívja Gibsont, és megkéri, hogy ossza meg magukkal a nyomozás eredményeit? Ugyan már…

– Nyilvánvalóan nem – rázta meg a fejét Andrea. – De kell hogy legyen rá mód. Mindenek előtt tudnom kell, számíthatok-e magára?

– Rám? – fordította el tekintetét az idős nyomozó. – Miben segíthetnék én, a jelvényem nélkül egy senki vagyok.

– Nem, nem az – vágta rá a nyomozónő. – Tapasztaltabb bármelyikünknél, arról nem is beszélve, hogy magánál jobban senki nem ismeri Emily Carson ügyét. Minden vele kezdődött, így a válaszokat is a múltban kell keresnünk, csak akkor érthetjük meg azt, ami most történik.

– Mindent megtettem annak idején Emily ügyében, azt hiszi, majd pont maga és pont most fogja megtalálni azokat a válaszokat?

– Nem tudom. Talán nem, de meg kell próbálnom! A kérdés, hogy mit tesz maga? – közelített a férfihez elszánt tekintettel a nyomozónő. – Tétlenül nézi ezt az egészet vagy segít nekünk? Szükségünk van magára, Sawyer nyomozó!

Az utolsó mondatra Sawyer felkapta a fejét. Szükség van rá? Évek óta nem hallotta már ezt senkitől.

– Rendben, tegyük fel, hogy segítek – mondta végül Gordon. – De az esélye annak, hogy megszerezzük Gibsontól azokat az információkat egyenlő a nullával. Nem tart semmit papíralapon, csakis a gépén digitalizálva. Az pedig, hogy hozzáférjünk a számítógépéhez teljességgel lehetetlen. Nem ismerek olyan embert, akit beengedne az irodájába.

– Én viszont ismerek – szólalt meg Tom, mire minden szem rá szegeződött. – Becky…

– Én? – nézett rá megrökönyödve a nő. – Ezt meg hogy érted?

– Hát – vakarta meg a tarkóját Tom. – Legutóbb a kapitányságon egyértelműen flörtölt veled a fickó, még névjegykártyát is adott, hogy felkereshesd.

– Tényleg? – nézett rá kérdőn Andrea.

– Útba igazítottam, amikor Apát kereste, ennyi történt – magyarázta a vörös. – Ez is hetekkel ezelőtt, mégis milyen indokkal keressem fel, ráadásul a munkahelyén? Szerinted ez nem lesz gyanús?

– Ha okosan csináljuk, akkor talán nem – vont vállat Tom. – Ha bent vagy az irodájában, nekünk már csak el kell terelnünk Gibson figyelmét valahogy, hogy egyedül maradhass. Feltörjük a gépet, te pedig átmásolod a szükséges fájlokat és bingó.

– Nem hinném, hogy ez ilyen egyszerű lenne – vágta rá kételkedve Sawyer. – Gibson gépe bizonyára komoly biztonsági rendszerrel van védve.

– Minden rendszert fel lehet törni – vont vállal a fiú. – Becky, emlékszel, amikor először találkoztunk, meséltem neked egy új programról, amit be kellett volna mutatnom. Tény, hogy élesben még nem lett tesztelve, de épp itt az ideje. Ennek a programnak van olyan funkciója, amivel viszonylag könnyűszerrel be lehet jutni szinte bármilyen rendszerbe, és még csak rá se fog jönni senki. Neked nem lesz más dolgod, mint egy pendrive-nak látszó modult csatlakoztatni Gibson gépére, és a megfelelő időben megadni nekem a hozzáférést, onnan már én átveszem. Bejutok a gépére, majd egy algoritmus segítségével pillanatok alatt megtaláljuk a szükséges fájlokat.

– Maga amolyan számítógépzseni, vagy mi? – kérdezte Sawyer, mire Tom csak vállat vont.

– Valami olyasmi.

– És ha én mennék? – ajánlkozott Andrea. – Nem akarom, hogy Becky bajba keverje magát. Ez veszélyes lehet.

– Tomnak igaza van, Andrea – bólintott végül Rebecca. – Nekem kell mennem. Engem ismer, nagyobb esélye van, hogy fogadni is fog.

– De Becky…

– Nem, meg tudom csinálni! Már csak az a kérdés, hogyan tereljük el majd a figyelmét?

– Nekem van egy ötletem.

***

Cameron Gibson elcsigázottan dőlt előre a székében, halántékát masszírozva. Fáradt volt és kialvatlan. Nem is csoda, hiszen az utóbbi hetekben rengeteget túlórázott. Minden idejét a Bishop-ügynek szentelte és most, hogy végre ilyen fontos információ birtokába jutott és megvan az esélye, hogy végre megtalálja Abigail Morgant, erre Bishop csúszik ki a kezei közül. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhetett. Gondolataiból az asztalon lévő telefon hangja zökkentette ki.

– Mondtam, hogy ne zavarjanak, Gwen – szólt bele határozott hangon a kihangosított készülékbe.

– Bocsánat, Gibson ügynök, de egy bizonyos Rebecca Woodward van itt, és mindenképpen beszélni szeretne Önnel. Azt állítja, már találkoztatok a Twinbrooki rendőrkapitányságon.

Cameron Gibson szemöldöke magasba szaladt a név hallatán, szeme előtt azonnal felidézte a lángvörös hajú nőt, akinek szépsége teljesen megbabonázta Twinbrookban. Még csak tippje sem volt, hogy került most ide, hiszen akkor elég határozottan elutasította őt.

– Kísérd fel kérlek az irodámba – válaszolta, és már alig várta, hogy megtudja, vajon mi járatban érkezett hozzá Rebecca Woodward.

Nem sokkal később már kopogtak is az ajtaján, mire Gibson megadta a belépésre feljogosító szócskát. A titkárnő kinyitotta az ajtót, majd beengedte maga mellett Rebeccát.

– Miss Woodward – pattant fel a székéből, lefegyverzően mosolyogva Gibson, majd előzékenyen a szemben lévő székre mutatott. – Kérem, foglaljon helyet.

– Köszönöm, igazán kedves – erőltetett mosolyt az arcára Rebecca, majd mindketten helyet foglaltak az asztal két oldalán. – Kérem, ne haragudjon, amiért bejelentés nélkül érkeztem, azonban egy roppant fontos ügyben szeretném a segítségét kérni, és még ma vissza kell utaznom Twinbrookba.

– Tényleg fontos lehet, ha csak miattam jött el egészen Bridgeportig – nevetett rá elégedetten Gibson.

– Igazából más, magánjellegű ügyekben érkeztem, de megtaláltam a névjegykártyáját a táskámban és úgy véltem, ha már itt vagyok, felkeresem. Az egyik páciensemről kell beszélnem magával.

– Páciens? – nézett rá kérdően Gibson. – Maga talán orvos?

– Pszichológus vagyok – javította ki Rebecca.

– Értem, nos ez esetben állok rendelkezésre, Miss Woodward – dőlt hátra kíváncsian a székében Gibson. – Bár bevallom, el sem tudom képzelni, melyik páciensével hozott engem összefüggésbe.

– Nevezetesen, Dorian Carsonról szeretnék beszélni – mondta Rebecca. Sokat gondolkoztak milyen ürüggyel hozakodhatott volna elő, de Sawyer nyomozó azt javasolta, próbáljanak a realitás talaján mozogni, ne játssza meg magát túlságosan, akkor Gibson talán nem jön rá, hogy át akarják verni. Rebecca csak remélni tudta, hogy Sawyernek igaza lesz.

– Csak nem maga Dorian pszichológusa? – kérdezett vissza felvont szemöldökkel a férfi, majd kissé gúnyosan hozzátette: – Hát ez igazán meglepő, nem gondoltam volna róla, hogy elmegy egy pszichológushoz, bár tagadhatatlanul ráfér az már biztos.

– Értékelném, ha ezt a maró gúnyt mellőzné, Gibson ügynök. Dorian nem csak a páciensem, de nagyon jó barátom is, máskülönben nem lennék most itt.

– Elnézést – erőltetett magára több komolyságot Gibson – Udvariatlan voltam. Kérem, folytassa!

– Ön bizonyára nem tud róla, de Dorian egy kisebb idegösszeomláson esett át nemrégiben.

– Nos, hát ez igazán sajnálatos, de mi közöm nekem ehhez?

– Elég nagyban hozzájárul a jelenlegi állapothoz az is, hogy az Ön kezdeményezésére felfüggesztették. Doriannek a munkája olyan állandó és stabil pont volt az életében, aminek hiánya, nagy részben hozzájárult a már amúgy is erősen traumatizált lelki állapotának összeomlásához. Fontos lenne a pszichés felgyógyulás szempontjából ennek az állandó pontnak a visszaállítása. Ezért jöttem el most Önhöz, hogy megkérjem, hogy ha van rá mód, segítsen ebben.

– Értékelem, hogy ezért idejött, Ön igazán lelkiismeretes orvos és barát, de sajnos nem áll módomban segíteni – válaszolta Gibson. – Dorian magának kereste a bajt. Rendőrnyomozóként az a legkevesebb, hogy tisztában van vele, hogy a szabályszegések nem maradnak következmények nélkül.

– Nem védeni akarom Doriant, valóban hibát követett el, de mielőtt ítélkezne felette beleképzelhetné magát az ő helyzetébe.

– Ítélkezésről szó sincs, az nem az én feladatom. Én csak a munkámat végzem…

– Tisztában vagyok vele, hogy csak a munkáját végzi – kontrázott Rebecca –, de Dorian Carson nem bűnöző, akit félre kell állítani, hanem épp ellenkezőleg.

– Ebben igaza van, de… – kezdett bele Gibson, de mielőtt befejezhette volna a mondatot, telefonja éles, riasztóhoz hasonlító hangon kezdett vijjogni. Gibson homlok ráncolva ránézett, majd felpattant a helyéről, és az ablakhoz sietett. Féltve őrzött és imádott sportkocsija riasztója kapcsolt be, de úgy tűnt tévesen, hiszen semmi zavargást nem látott körülötte, amikor kinézett az ablakon, így hát a telefonján lévő program segítségével kikapcsolta azt. – Elnézést, hol is tartottam? – kérdezte, de alig hogy visszaült a helyére a riasztó ismét jelzett. Gibson elmorgott egy halk szitokszót, majd újra elnézést kért Rebeccától, és ismét kinézett az ablakon, de újfent nem látott semmi zavarót. Megpróbálta újra kikapcsolni a riasztót telefonos vezérléssel, de ezúttal nem sikerült, újra és újra bejelzett.

– Valami baj van, Gibson ügynök? – érdeklődött megjátszott aggodalommal a hangjában Rebecca, pedig nagyon jól tudta, hogy Sawyer nyomozó ötlete nyomán, Tom hackelte meg Gibson kocsijának biztonsági rendszerét, hogy az ügynök ne tudja távolról leállítani a beindított riasztót.

– Nem tudom, valami gond van a kocsimmal, megbocsájtana pár percre?

– Oh, persze, várjam meg esetleg odakint? – kérdezte Rebecca, hogy nehogy bármi gyanú felmerüljön Gibsonban, de nagyon reménykedett benne, hogy nem fogja elküldeni.

– Nem, nem, maradjon csak, még mindenképpen szerettem volna Önnel folytatni ezt a beszélgetést, csupán néhány perc az egész és itt vagyok – hadarta sietve Gibson, majd kiviharzott az irodából, hogy mielőbb megnézze, mi baj lehet kocsijával.

– Na végre – szólalt meg Rebecca, amint a férfi elhagyta az irodát, majd gyorsan a számítógép elé ült. Felhívta Tomot és Andreát a telefonján. Néhány másodperc múlva már mindannyian vonalban voltak. – Sziasztok! Itt vagyok Gibson gépe előtt.

– Rendben, nincs sok időnk és még fel is kell törnünk a gépet – válaszolta Tom.

– Szerintem azzal már nem kell bajlódnunk, mivel nem kapcsolta ki a gépét – örvendezett Rebecca.

– Nem zárolta? – kérdezett vissza Tom meglepetten, aztán tekintete elkomorult. – Ez így túl egyszerűnek tűnik. Vagy nagyobb marha, mint gondoltam, vagy okosabb, mint hisszük.

– Reméljük az előbbi. Mondd, mit csináljak? – kérdezte Rebecca az instrukciókra várva.

– Oké, csatlakoztasd a modult, és futtasd a rajta lévő programot, aztán amikor felugrik egy ablak, add meg a hozzáférést nekem – magyarázta Tom, Rebecca pedig követte az utasításait. Amint Tom távolról hozzákapcsolódott Gibson gépéhez, azonnal nekilátott, hogy megkeresse a szükséges fájlokat a gépen, de mikor megtalálta, problémába ütközött. – Francba…

– Mi történt? – kérdezte Rebecca.

– Ettől tartottam, amikor mondtad, hogy ez a barom, nem zárolta a gépét.

– Megosztanád velünk is? – csatlakozott be Andrea, az ő feladata az volt, hogy szemmel tartsa Gibsont odalent.

– Megtaláltam a fájlokat, viszont írásvédettek és le vannak titkosítva, ehhez több idő kell, hogy feltörjem.

– Nem akarlak sürgetni, Tom, de erre most nem igazán van időnk – válaszolta Andrea –, talán pár percig még ellesz a kocsijával, de könyörgöm, siessetek.

– Akkor most mi lesz, fölöslegesen csináltuk ezt végig? – kérdezte Rebecca aggodalommal a hangjában.

– Nem, megoldom! – Tom ujjai alatt szinte lángolt a billentyűzet, tudta, hogy minden másodperc számít, és most kell bizonyítania. Magabiztosan haladt előre. Lehet, hogy sok esetben ügyetlen és határozatlan volt, de a technika világban nem ismert lehetetlent.

Néhány perc múlva azonban Andrea rossz hírt közölt velük.

– Srácok, most indul el a kocsijától! Hogy állsz Tom?

– Mondhatni jól, az írásvédelmet ki tudtam kapcsolni, és már másolom a fájlokat, de kicsit aggaszt, hogy tudunk–e majd vele egyáltalán kezdeni valamit – közölte a fejleményeket Tom, miközben letörölte izzadtságcseppektől gyöngyöző homlokát.

– A titkosítás feltörésével ráérünk foglalkozni később – mondta Andrea. – Most a lényeg, hogy Becky le nem bukjon.

Rebecca ujjait tördelve figyelte a gépet, ahogy másolja a fájlokat, közben fel-felpillantott az ajtóra. Szíve a torkában dobogott, de már csak egy kicsi hiányzott.

– Gyerünk már, gyerünk már…

Cameron Gibson sietős léptekkel tartott vissza az irodája felé, miközben folyamatosan azon agyalt, mi a fene üthetett kocsija biztonsági rendszerébe, hogy így megbolondult. Hiszen még sosem csinált ilyet… Aztán, akár egy villámcsapás, úgy csapott bele a gyanú, hogy lehet nem is véletlen volt ez az egész? Hirtelen felbukkan ez a nő Twinbroorkból… Aztán meg a kocsija… De nem, nem lehet összefüggés a kettő között, ez abszurd lenne. Egyébként is, minden alaposan el van zárva, és a gépén pedig minden titkosított. Mit kezdene ezzel egy pszichológusnő? Ugyan már… Nyugtatta magát, de minden esetre még inkább meggyorsította a lépteit. Amikor odaért, ingerülten tépte fel az ajtót, de Rebeccát épp olyan pozícióban találta, mint ahogy ott hagyta. Semmi nem utalt arra, hogy bármi történt volna az alatt a pár perc alatt, amíg egyedül volt.

– Sikerült elhárítani a problémát? – kérdezte őszinte érdeklődéssel a tekintetében, semmi nyoma nem volt rajta, hogy alig két perccel ezelőtt még szinte a torkában dobogott a szíve.

Gibson közben kifújva a levegőt visszasétált az asztalához, vetett egy pillantást az elsötétült monitorra, és megnyugodott.

– Igen, ugye nem várakoztattam meg nagyon?

– Egyáltalán nem.

– Szóval hol is tartottunk?

– Ott, hogy Dorian nem bűnöző, csupán egy testvér, aki tudni akarta, miért kellett meghalnia a húgának. Másrészről pedig, egy kiváló nyomozó, akire épp úgy szüksége van a Twinbrooki kapitányságnak, ahogyan neki is szüksége van a kapitányságra.

– Nem is állítottam azt, hogy ne lenne jó nyomozó – tárta szét a kezét Gibson –, de mint mondtam már, a szabályok rá éppúgy vonatkoznak, mint másokra! Máskülönben csöppet sem hiányozna, ha újfent úgy döntene, hogy majd ő igazságot szolgáltat. Félre kellett állítanom, és ezt a saját érdekében tettem. Még akkor is, ha az Ön szemében most én vagyok a rossz.

– Nem mondtam ilyet, csupán azt szeretném, ha megfontolná, amiről beszélgettünk.

– Tudja mit, rendben, fontolóra veszem a kérését, de csak ha lezárult ez az egész Bishop-ügy, akkor talán közben tudok járni az ügyben, de addig semmiképpen sem. Remélem, megérti az aggályaimat, és persze addig Dorian is összeszedheti magát.

– Köszönöm, Gibson ügynök, ahogy azt is, hogy szakított rám időt és meghallgatott. Viszont most már lassan indulnom kell. El kell érnem a esti gépet Twinbrookba.

– Magára mindig szívesen szánok időt. Esetleg kivihetem a reptérre? – ajánlkozott Gibson, de Rebecca megrázta a fejét.

– Nem viselném a lelkemen, ha miattam elhanyagolná a munkáját, de ha Twinbrookban jár – nyújtott át egy névjegykártyát a férfinak –, keressen fel.

Gibson szája akaratlanul is elégedett félmosolyra húzódott, miközben átvette a kártyát a nőtől.

– Okvetlen keresni fogom – nyitotta ki az ajtót a nőnek. Rebecca szinte el se hitte, hogy megúszták ezt az egészet, de amikor Gibson hirtelen utána szólt, összerándult a gyomra. – Miss Woodward, egy pillanatra.

– Igen?

– Hol is van most pontosan Dorian?

– Elutaztak a családjával vidékre, hogy összeszedhesse magát – improvizált Rebecca, remélte, hogy Gibson nem fogott gyanút.

– Azt jól tette – bólogatott Gibson. – Nagyon örültem Rebecca, még találkozunk.

Becky nagyon remélte, hogy nem, de mégis küldött egy mosolyt a ügynök felé.

– Legyen úgy, Gibson ügynök, legyen úgy – válaszolta, majd megfordult, és elindult a kijárat felé. Az ő feladata itt véget ért, most már Tom Baltimore-on volt a sor. Csak remélni tudta, hogy sikerül feltörnie a fájlok titkosítását.

Cameron Gibson elégedetten legeltette a szemét az egyre távoldó Rebeccán, aztán előkapta a telefonját, beütött egy számot, a füléhez emelte a készüléket, majd néhány másodperc múlva beleszólt.

– Szia Roger, minden információra szükségem lenne egy bizonyos Dr. Rebecca Woodwardról, amilyen gyorsan csak lehet…

11. rész – Nyílt lapokkal