Zsuzsinak

Amikor Madison hazaért az esti kutyasétáltatásból, alig tudta kinyitni a bejárati ajtót, a két eb olyan lendülettel rohant be a lakásba, hogy majdnem fellökték.

– Persze, menjetek csak előre, nehogy beengedjetek előbb engem! Hálátlanok… – lépett be utánuk zsörtölődve, de hirtelen akkora kiáltás csapta meg a fülét, amitől úgy összerezzent, hogy kiejtette a kezéből a kulcsot.

– Touchdown! – kiáltott fel Sam, majd gúnyolódni kezdett Frankkel, aki kissé morcosan ült a kanapén, hiszen kedvenc csapata, a Bridgeporti Erszényesek csúfos vereséget szenvedtek el.

– Csak nem megint a Lámák nyertek? – közelített feléjük hatalmas vigyorral az arcán Madison, még most sem értette, hogy egy alig hat éves kislány, hogy rajonghat ennyire a fociért.

– Frank megint elvesztette a fogadást, úgyhogy jön nekem öt gombóc fagyival – ecsetelte büszkén a kislány, miközben ujjain is megmutatta a gombócok számát a félreértések elkerülése érdekében.

– Helyes, így jár, aki nem a Lámáknak szurkol – nézett a kanapén puffogó férfire, de tudta, hogy csak keresztlányuk jókedve érdekében játszotta a sértettet. – De most nyomás kisasszony, még ki se pakoltál a szobádban.

– Oké, de aztán felhívhatjuk a Mamit? Ugye felhívjuk? – nézett boci szemekkel Madisonra.

– Naná, hogy felhívjuk, de most sipirc! – Miután Samantha felszaladt a lépcsőn, Madison leült Frank mellé a kanapéra. – És én hány gombóc fagyit kapok? Csak szólok, hogy öt alatt én sem vagyok alkuképes.

– Veled nem fogadtam, szóval egyet sem – válaszolta Frank hűvösen, majd inkább más irányba terelte a beszélgetést. – Tudsz már valamit Andyékről?

– Nem, még nem hívott – komorult el Madison arca. – Annyira aggódom értük Frank.

– Hé, minden rendben lesz, na gyere ide! – húzta magához feleségét. Madison először meglepődött, aztán hálásan pillantott rá, majd befészkelte magát Frank ölébe és szorosan átölelte.

Amióta összevesztek, nem igazán volt felhőtlennek mondható a házasságuk. Most mégis, ahogy Frank ránézett Madison aggodalommal teli arcára, megenyhült. Olyan sebezhetőnek látta őt, mint csak nagyon ritkán engedte.

– Frank?

– Hm? – kérdezte, miközben a nő hátát cirógatta.

– Ez annyira hiányzott – vallotta be a nő, miközben szorosan ölelte, nem akarta, hogy véget érjen ez a pillanat. – Kérlek, ne büntess tovább…

– Nem büntetni akarlak, bébi, csak egyszerűen bánt, amiért nem voltál őszinte arról, hogy nem állsz még készen egy gyerekre.

– Tudom, szörnyű vagyok, de esküszöm neked, hogy nem bántani akartalak, én csak félek, hogy rossz anya lennék.

– Az anyád miatt mondod ezt? – kérdezte hirtelen Frank, mire Madison csak lesütötte a szemét. – Madison, te nem vagy ő.

– Tudom – vágta rá a nő. – De attól tartok, hogy sokkal jobban hasonlítok rá, mint gondolnám és ez baromi ijesztő.

– Egyáltalán nem hasonlítasz rá! Te nem lennél képes elhagyni a gyereked.

– Nem, tényleg nem, de mi van, ha ugyanazokat a hibákat követem majd el, amiket az anyám és folyamatosan azt éreztetem majd a gyerekünkkel, hogy nem elég…

– Nem fogod, már csak azért sem, mert pontosan tudod, hogy az mennyire tud fájni – magyarázta Frank. – Velem se éreztetted soha, hogy ne lennék elég neked, pedig néha engem is vehetünk egy nagy gyereknek, Sammel sem éreztetted soha.

– Az más, Samy a keresztlányom, Andrea és Dorian jól nevelik. De egy saját gyerek az teljesen más. Tudod, amíg úgy volt, hogy egyikünk se akar gyereket, nem is gondolkoztam el rajta, hogy mi lesz, ha te egyszer felnősz ehhez a feladathoz.

– Azt hiszed, én felnőttem hozzá? – nevette el magát Frank. – Marhaság! Valahol ott kezdődött az egész, amikor egyre többször vigyáztunk Samre. Eleinte idegesített, hogy összenyálazott és összetapizott mindent. Rosszabb volt, mint Franky. Mégis egy idő után, volt egy fura érzésem, amit nem is értettem először, de hiányzott, hogy nincs itt. Nem csak az, hogy nem rohangál itt egy kiskölyök, hanem az is, akik mi voltunk mellette.

Madison döbbenten hallgatta a férfi szavait. Frank kétség kívül sokkal érettebben állt a dolgokhoz mint ő.

– Miért vagy ilyen cuki?

– Meguntam, hogy egy farok vagyok – vont vállat mosolyogva, majd a kezére mutatott. – És nézd csak, mi van itt?

Madison odanézett és elkerekedett a szeme. Frank ujján újra ott volt az arany karika.

– A gyűrűd – nézett fel rá mosolyogva Madison. – Akkor ez azt jelenti, hogy nem akarsz megszabadulni tőlem?

– Egyáltalán nem – simogatta meg Madison arcát Frank. – Elvégre tettem neked egy fogadalmat, és bár tényleg roppantul bosszantó nőszemély tudsz néha lenni, de az a helyzet, hogy én így is szeretlek. Madison Hart, nekem elég vagy úgy, ahogy vagy – mondta ki őszintén Frank. Madison pedig ezt hallva teljesen elérzékenyült.

– Frank…

– Sőt, néha még sok is, de ebbe inkább ne menjünk most bele…

– Muszáj volt tönkretenned a pillanatot, ugye? – nevetett fel Madison, miközben megrázta a fejét.

– Még szép – húzta magához feleségét –, a végén elsírod itt magad nekem, azt meg tudom, hogy utálod.

– Ez igaz – helyeselt Madison, majd mosolyogva Frankre nézett. – Remélem, a gyerekünk, majd rád fog hasonlítani.

– Ez azt jelenti, hogy egyszer lesz gyerekünk? – nézett rá csillogó szemekkel Frank.

– Nem tagadom, még mindig vannak félelmeim, de itt vagy te és együtt csak megbirkózunk vele valahogy. Nincs túlagyalás, nincs előre aggódás, csak vágjunk bele!

– Ezt most komolyan mondod?

– A lehető legkomolyabban, de előre szólok, hogy a folyamat nyálas lesz és össze is foglak tapizni mindenhol.

– Hihetetlen, hogy mire nem vagy képes öt gombóc fagyiért – csóválta meg a fejét megjátszott felháborodással Frank, majd egy mozdulattal maga alá fordította, és szenvedélyesen megcsókolta, aztán ajkával a nyakára vándorolt és finom csókokkal borította be.

– Emlékszel még, mi történt, amikor legutóbb a kanapén keféltünk? – nyögte Madison, mire Frank felnevetett.

– Na igen, még néha most is fáj a derekam, de megérte – folytatta Madison nyakának csókolgatását.

– Ne csináld, Frank, Samy bármelyik pillanatban itt lehet.

– Igaz, de később akkor is úgy meg… – harapta el a mondat végét Frank, amikor lihegés és egy bűzös lehelet csapta meg az arcát. Ahogy lassan oldalra néztek Franky és Charlie vizslató tekintetével találták szemben magukat.

– Hé, tűnés innen! – szólt rá a két ebre Frank, de akkor Charlie barátságosan arcon nyalta, és ez véget is vetett az idillnek. – Fúj, Charlie, ne már…

– Kész vagyok – szaladt le közben a lépcsőn hozzájuk Sam. – Akkor felhívjuk a mamit?

***

Andrea aznap már legalább huszadjára próbálta felhívni Doriant, de mindhiába. Csak a hangposta válaszolt. Közben Tom mindent megtett, hogy feltörje a Gibson gépéről lelopott fájlok titkosítását, de nehezebb volt, mint azt gondolta. Az idő pedig csak telt, és Andrea azt érezte, hogy mire megtudnak majd valamit, már késő lesz. Csak reménykedni tudott benne, hogy Dorian nem tesz semmi olyat, amit a későbbiekben megbánna. Nem értette, hogy lehet ennyire haragudni és ennyire szeretni ugyanazon embert ugyanabban pillanatba. Haragudott rá, amiért úgy döntött, személyes bosszúhadjáratot indít Bishop ellen, nem törődve a következményekkel, másrészről viszont mindennél jobban szerette őt, és nem vágyott másra, csakhogy végre magához ölelhesse és elmondhassa neki, hogy újra apa lesz.

Csalódottan dobta le a telefont a kanapéra, majd egy nagy sóhajtás kíséretében az ablakhoz lépett, ahonnan káprázatos kilátás tárult az esti fényekben pompázó, nyüzsgő Bridgeportra. Andrea mégis csak egy valamire tudott gondolni, amikor a nagyvárost nézte.

– Hol lehetsz most? – suttogta maga elé, majd újra a telefonja után nyúlt, mintha az elmúlt egy percben változott volna bármi is. – Vedd fel légy szíves… Fenébe…

– Nem sikerül elérni? – lépett a nappaliba Rebecca.

– Nem – rázta meg a fejét szomorkásan. – Őrjítő ez a tehetetlenség, Becky.

– Tényleg az, de ma már nem tehetünk semmit – felelte Rebecca. – Még ha Tomnak sikerül is feltörnie a titkosítást, ma már nem sokra megyünk vele. Neked pedig pihenned kellene, a baba miatt is.

– Tudom. – Andrea egy pillanatra lehunyta fáradt szemét, majd lassan kifújta a levegőt. Amikor ismét felnézett, észrevette a falon sorakozó képeket, amelyek zömén egy feltűnően csinos nő szerepelt. Közelebb lépett, hogy tüzetesebben megnézhesse azokat. Bár Dorian említette neki, hogy Becky anyja színésznő, de azt nem is sejtette, hogy történetesen Pamela Richardsról van szó. – Ha Madison megtudja, hogy Pamela Richards az édesanyád, addig nem hagy békén, amíg össze nem hozol neki egy találkozót vele. A Szépkellemesi gyilkosságok az egyik kedvenc sorozata.

– Nem hinném, hogy Madison bármit is kérne tőlem. Nem kedvel és ezt nem is rejti véka alá – húzta el a száját Rebecca, ahogy visszaemlékezett az eddigi találkozásaikra.

– Madison sosem rejt véka alá semmit, pláne nem a véleményét – mosolyodott el Andrea. – De legalább mindig tudod hányadán állsz vele.

Becky csak bólintott, majd hátradőlt a kanapén. Andrea vett egy mély levegőt, majd lassan letelepedett mellé. Várt még rájuk egy beszélgetés, amit már nem akart tovább halogatni.

– Kérdezhetek valamit?

– Persze – válaszolta Rebecca, miközben felegyenesedett, látta Andreán, hogy komoly dologról lesz szó.

– Mi volt régen közted és Dorian között?

Ahogy Andrea kimondta a szavakat, Rebecca arca abban a pillanatban elfehéredett.

– Nem tudom, mit hallottál erről pontosan, de egy csókon kívül nem történt köztünk semmi más – válaszolta sietve a vörös –, és ennek is már húsz éve.

– Szeretted őt? – Andrea olyan egyszerűen ejtette ki ezt a két szót, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy másik nő férje iráni érzelmeiről beszélgetnek.

Becky ledöbbent a kérdést hallva. Egyáltalán nem számított rá, hogy Andrea ilyet kérdez tőle. Abban a pillanatban akaratlanul is bevillant egy oly sok évvel ezelőtti emlék, amire még mindig túl jól emlékezett…

– Feltűnőbben már nem is bámulhatnád a bátyámat – szólalt meg Rebecca mellett legjobb barátnője, Emily Carson, de ő egyszerűen nem tudta levenni a szemét a fiúról és annak barátnőjéről, Jenny Hayesről.

– Most nézd meg, Em – sóhajtott nagyot. – Szerinted Dorian tudja egyáltalán, hogy létezem?

– Már hogyne tudná – nézett rá értetlenül Emily –, hiszen te vagy a legjobb barátnőm, folyton nálunk lógsz.

– De nem úgy, mint a te stréber barátnőd. Hanem… – torpant meg egy pillanatra Becky. – …hanem mint nő.

– Őszintén? Nem – válaszolta Emily, nem akarta megbántani barátnőjét, de hazudni sem akart neki. – De nézz rá, tök hülye! Mármint ő bátyám és imádom, de Jenny Hayes? Tényleg? Kiábrándító…

– Mindegy is – sütötte le a szemét Rebecca –, ha anyámék végre meg tudnak egyezni és elválnak, úgyis elköltözünk. Akkor legalább lesz majd időm kiábrándulni a bátyádból.

– Jaj, ezt inkább ne is mondd – szomorodott el Emily már a gondolattól is. – Mi lesz velem nélküled?

– Inkább velem mi lesz nélküled? Bárcsak apával maradhatnék, az mindent megoldana – hajtotta le a fejét szomorúan a vörös hajú lány. A következő pillanatban Dorian lépett melléjük, hatalmas vigyorral az arcán.

– Sziasztok!

– Szia, tökfej – köszönt bátyjának Emily. – Hát te meg min vigyorogsz?

– Rajtad – nyomott egy barackot húga fejére, mire az dühösen belebokszolt bátyja karjába, de Doriannek meg se kottyant az ütés. – Erre még gyúrnod kell, hugi. Indulok haza, elvigyelek titeket?

– Én büntiben vagyok tanítás után – húzta el a száját Emily, mire Dorian bosszúsan megrázta a fejét. – Jaj, Dorian bele se kezdj, könyörgöm… Nem tehetek róla, hogy Mr. Palmer pikkel rám.

– Muszáj folyton bajba keveredned, Emily? A végén még kicsapnak! Anya állati pipa lesz – szidta le Dorian, de húga csak megforgatta a szemét.

– Nem fognak, nyugi! Te törődj a saját dolgoddal. Nem épp smárolnod kellene valahol Jennyvel?

Dorian elengedte a füle mellett a gúnyos megjegyzést, majd Becky felé fordult.

– Gondolom te nem vagy büntetésben. Szívesen hazaviszlek, ha végeztél.

– Remek ötlet – válaszolta barátnője helyett Emily, majd elkezdte őket a kijárat felé irányítani. – Becky épp a előbb mondta, mennyire utál buszozni. Na sziasztok! Én megyek is, vár a bünti. Dorian, ments ki Anya előtt, légyszi! Köszi! – indult el sietve, meg sem várva bátyja válaszát.

Becky megszeppenve nézett barátnője után. Nem mintha először fordult volna elő, hogy Dorian hazaviszi, de eddig mindig ott volt Emily is. Most azonban kettesben kell utaznia a fiúval. Már a gondolattól is fülig pirult.

– Akkor mehetünk? – kérdezte hirtelen Dorian, mire ő csak bólintott, majd elindultak a folyosón. – Minden rendben? Nagyon csöndes vagy ma.

– Persze, minden oké…

– Emily említette, hogy a szüleid beadták a válópert és el fogsz költözni anyukáddal Starlight Shoresba. Igaz ez?

– Sajnos igen, de ha szerencsém van, még ezt a félévet befejezhetem itt. Nagyon fog hiányozni Twinbrook.

– Te is hiányozni fogsz, Becky – vágta rá Dorian, amitől a lány szíve nagyot dobbant.

– Tényleg?

– Naná, te vagy Emily egyetlen normális barátnője, ha veled van, mindig nyugodt vagyok.

Becky csak lesütötte a szemét, hogy is hihette, hogy más miatt fog hiányozni a fiúnak.

Amikor kiértek a parkolóba, azonnal kitűnt a kocsik közül Dorian, apjától megörökölt, féltve őrzött Chevroletje. Egyértelműen a legmenőbb járgány volt az egész suliparkolóban. Dorian pedig büszke is volt rá. Mielőtt még elérték volna a kocsit, szinte a semmiből termett elő Jenny Hayes, és azonnal Dorianre tapadt.

– Jen! Azt hittem, próbátok lesz a lányokkal – nézett rá meglepetten a fiú.

– Jó hír, elmarad és ami még jobb, a szüleim ma későn érnek haza – búgta Dorian fülébe, tudomást sem véve Beckyről. – Szóval? Átjössz?

– Mindenképpen, csak előbb hazaviszem Beckyt – válaszolta Dorian, de úgy látszott, Jennynek egyáltalán nem tetszett, amit hall.

– Ez most komoly, Dorian? Más lányokat furikázgatsz ahelyett, hogy velem töltsd a délutánt?

Dorian távolabb húzta Beckytől a lányt, majd halkabban kezdett beszélni barátnőjéhez.

– Higgadj le, Jen! Becky nem más lány, te is tudod, hogy olyan, mintha a húgom lenne, máskülönben, segítenem kell Anyámnak. Mint mondtam, majd beugrom.

Hiába álltak távolabb, Becky minden szót hallott. Még életében nem érezte magát olyan kellemetlenül, mint ebben a pillanatban. Mindig tudta, hogy nincs esélye Doriannél, de hallani azt, hogy a fiú húgaként tekint rá, felért egy pofonnal.

– Most jut eszembe, hogy nem adtam le a cikkem a suliújságba, szóval vissza kell mennem – hazudta Becky, majd elindult vissza az iskola felé. – Menj csak nyugodtan, Dorian, majd beszélünk.

– Becky… – szólt utána Dorian, de a lány vissza se nézett, nem akarta, hogy meglássa az arcán legördülő kövér könnycseppet…

– Igen, szerettem – válaszolta végül Rebecca őszintén, közben Andrea reakcióit fürkészte, de még mindig nyugodtnak látta a nyomozónőt.

– Még mindig érzel iránta valamit? – kérdezte ismét Andrea. Nem számon akarta kérni a nőt, egyszerűen csak tudni akarta a választ.

– Hazudnék, ha azt mondanám, nem jutott eszembe mindaz, amit iránta éreztem, de már nem úgy, ahogy régen. Csak barátként tekintek Dorianre, ő pedig soha nem is tekintett rám másként.

– Sokáig én is azt hittem, hogy csak egy egyéjszakás kaland voltam az életében – emlékezett vissza Andrea a külön töltött egy évükre. – Dorian nem éppen az érzelmei kimutatásáról volt híres.

– Valóban nem – felelte Becky egy szomorkás félmosoly kíséretében. –, de már nem is számít… Hidd el Andrea, emiatt egyáltalán nem kell aggódnod.

– Köszönöm, hogy őszinte voltál velem – nézett hálásan a pszichológusnőre. Nagy kő esett le a szívéről, megkedvelte Beckyt és nem szerette volna a riválisát látni benne.

– Mentségemre szóljon, hogy a gimiben a legtöbb lány szerelmes volt Dorian Carsonba, mert az a helyzet, hogy már akkor is piszok jóképű volt – próbálta oldani egy kicsit a feszült hangulatot Rebecca, s úgy tűnt sikeresen, mert Andrea őszintén elnevette magát.

A következő pillanatban Tom lépett a nappaliba, mindkét nő kérdően nézett felé.

– Sajnos még semmi, de nem fog ki rajtam, nyugi! Most épp egy hosszabb folyamatot futtatok le, aminek a végén remélhetőleg sikerül feltörni a titkosítást.

– Én bízok benned Tom, ha bármi van, mindenképpen szólj, addig én felmegyek, lepihenek kicsit – veregette meg a férfi vállát Andrea, majd kettesben hagyta őket Rebeccával.

– Nem vagy fáradt? – kérdezte sietve Rebecca Tomtól, mire az csak tétován megvonta a vállát, majd leült a zongoraszékre.

– Egy kicsit igen, de nem számít – mondta, s közben le-leütött egy–egy billentyűt a zongorán.

– Tudsz zongorázni? – lépett közelebb Tomhoz Rebecca.

– Dehogy, bár a szüleim örültek volna, ha nem csak a számítógép billentyűzetét püfölöm naphosszat – vakarta meg a fejét zavarában. – Te zongorázol?

– Igen – bólintott Rebecca –, de tudod, nekem nem igazán volt választásom. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy megtanuljak valami hangszeren játszani.

– Azért nem semmi, hogy anyukád Pamela Richards – mondta elismerően Tom. – Nina Caliente a legmenőbb a Szépkellemesi gyilkosságokban.

– Á, szóval szereted a szappanoperákat – állapította meg mosolyogva Rebecca, miközben leült a férfi mellé a zongoraszékre.

– Láttam néhány részt belőle, ennyi az egész – magyarázta sietve Tom, pedig ha Becky tudta volna, hogy Madisonnal néhány hónapja két nap alatt darálták le a sorozat új évadát a Simflixen, meglepődött volna. – Te sohasem akartál színésznő lenni? Úgy értem, ez tudod olyan családi dolog, nem?

– Nem – rázta meg a fejét Becky. – Már a suliban is utáltam, ha szerepelnem kellett valami színdarabban.

– Azokat én is utáltam – emlékezett vissza Tom. – Mondjuk általában csak fa voltam, bár egyszer majdnem kaptam egy főbb szerepet az Üldözöttek hazájában. Ott lehettem volna végre tölgy, de persze épp lebetegedtem.

Becky őszintén felnevetett a hallottakon, és ezt látva Tom is elnevette magát.

– Vicces vagy – állapította meg a nő, miután megfékezte kacagását.

– Hát az tény, hogy többet nevetnek rajtam, mint szeretném – húzódott szomorú grimasz a férfi arcán. – De ha téged sikerült megnevettetnem, annak örülök.

– Jól esett kicsit nevetni, köszönöm. – Rebecca tényleg hálás volt, amiért sikerült egy pillanatra elfelejteni a problémákat.

– Becky, kérdezhetek valamit? – próbálta összeszedni minden bátorságát Tom, hogy végre randira hívja a lányt.

– Persze – fordult felé Rebecca, olyannyira közel voltak egymáshoz, mint eddig még soha.

– Tudom, hogy nem ez a megfelelőbb alkalom, de tudod, majd ha egyszer túl leszünk ezen az egészen és minden jól alakul, akkor… akkor…

– Igen? – Rebecca alig várta, hogy Tom végre feltegye a kérdést, de ehelyett egy másik, egyáltalán nem várt kérdés és egy ajtónyitás ütötte meg a fülét.

– Becky drágám, itt vagy? – zökkentette ki a beszélgetésből őket egy erőteljesen csengő női hang, majd néhány pillanat múlva tulajdonosa is felfedte magát. Pamela Richards tekintélyt parancsolóan vonult be a nappaliba egy szemtelenül fiatal és túlságosan harsány színekbe öltözött férfi oldalán.

– Anya? – kérdezte döbbenten Rebecca, majd küldött egy bocsánatkérő pillantást Tom felé, aki csak nagyokat pislogott. A férfi egyszerűen nem hitte el, hogy mindig megzavarja valaki, amikor randira akarja hívni Beckyt. Biztos volt benne, hogy valami felsőbb hatalom a bolondját járatja vele.

– Hát itt vagy, szívem! – Pamela szokásához híven két puszival üdvözölte lányát, de amikor észrevette, hogy egy férfi társaságában van, megtorpant és kérdően méregetni kezdte. – Maga meg ki?

– Anya, ne légy goromba! Ő Tom Baltimore, jó barátom a Twinbrooki Rendőrkapitányságról – magyarázta Rebecca, nem szerette, amikor anyja ilyen lekicsinylően viselkedik.

– Örülök, hogy megismerhetem Mrs. Richards – köszöntötte előzékenyen Tom, de Pamelát nem hatotta meg a kedvessége.

– Szóval rendőr…

– Igen, az vagyok, asszonyom – húzta ki magát Tom, de Pamela nem tűnt túl lelkesnek a választ hallva. Gyanús volt neki ez az egész helyzet. Mégis mit keres itt Becky ezzel a férfival? Nem elég, hogy visszaköltözött Twinbrookba, még a végén összeszed valami kis rendőrfiúcskát. Már csak pont ez hiányozna.

– Anya, ne haragudj, de mit keresel itt?

– Tudom, hogy azt mondtam a tiéd a lakás, szívem, de közben rájöttem, hogy hivatalos vagyok egy eseményre, ahol feltétlenül számítanak a jelenlétemre. Caleb, mikor is kezdődik ez az egész? – szólt hátra az asszisztensének, miközben megmasszírozta a halántékát.

– Holnap délután háromkor, de van még egy találkozód délelőtt Jessica Finnickkel, hogy megbeszéljétek a következő évad előkészületeit. Szóval legkésőbb fél óra múlva vár az ágy és a szépítő alvásod – magyarázta szélsebesen a fiatal férfi hevesen gesztikulálva, majd amikor meglátta Rebeccát elszörnyedt.

– Becca! Hát ez meg mi rajtad!? Csak nem a tavalyi kollekció? Uram Isten, szörnyen le vagy maradva édesem, holnap el kell mennünk vásárolni. Láttad a L’ama legújabb kollekcióját? Egyszerűen csodás.

– Hagyd csak, Caleb drágám – intette le Pamela –, a lányom nem követi a divatot. Már Twinbrookban dolgozik egy rendőrkapitányságon, szóval azon se lepődnék meg, hogyha legközelebb valami nevesincs darab lenne rajta. Rémes – szörnyülködéséből a telefon csörgése zökkentette ki. – Ezt fel kell vennem, bocsássatok meg egy percre. Malcolm, drágám de jó, hogy hívsz, épp most érkeztem meg!

Becky csak megforgatta a szemét, aztán Calebhöz fordult.

– Örülök, hogy látlak – adott két puszit a fiúnak. – Albin hogy van?

– Szakítottunk, azt mondta, nem ugyanazok a céljaink, és így ez nem működik – vetette oda sértetten Caleb, még mindig érzékenyen érintette a dolog. – És mindezt miért? Mert nem egy belvárosi barlangban tervezem leélni az életem, mert én többre vágytam?

– Sajnálom, Caleb – válaszolta Rebecca együttérzően. Caleb már öt éve volt édesanyja személyi asszisztense, és ez idő alatt az egyik legjobb barátja lett, szívből sajnálta, amiért zátonyra futott a szerelmi élete.

– Hagyjuk is – intette le Caleb, amint jobban szemügyre vette Tomot. – Inkább mutass be a barátodnak.

– Oh, igaz is – kapott észbe Rebecca. – Caleb, bemutatom neked a kollégámat, Tom Baltimore-t.

– Caleb Caven – küldött felé egy ellenállhatatlan mosolyt, miközben kezet fogtak. – Örvendek Tom, remélem, lesz időnk közelebbről is megismerkedni.

– Öhm, biztosan – motyogta zavartan Tom, miközben kezet rázott a férfival, nem igazán tudta értelmezni Caleb gesztusait az irányába.

– Már itt is vagyok, ne haragudjatok, hol is tartottunk? – tért vissza a társaságba Pamela.

– Becky jól hallottam, jött valaki? – sétált le a lépcsőn Andrea, majd meglepve tapasztalta, hogy kicsit talán többen vannak a kelleténél. – Ó, bocsánat.

– Na jó, most már mondja el valaki, hogy mi folyik itt? – fakadt ki Palema az újabb ismeretlen láttán. – Becky?

– Elnézést kérünk, Mrs. Richards – vette át a szót Andrea –, a nevem Andrea Carson, a Twinbrooki rendőrkapitányság nyomozója. Az igazság az, hogy fontos dolgunk van itt Bridgeportban és Becky felajánlotta, hogy maradhatunk addig itt, de ha zavarunk akkor…

– Carson? – kérdezett vissza Pamela, nem tudta véletlen egybeesés-e, de azonnal Dan és Samantha Carson jutott eszébe, akikkel annak idején jó barátok voltak exférjének köszönhetően.

– Andrea Dorian felesége, Anya – világosította fel Rebecca, és ezt hallva Pamela szeme felcsillant.

– Á, Dorian! Ő is itt van? Olyan régen láttam, tündéri gyerek volt – emlékezett vissza a régi időkre Pamela, amikor még egy-egy vasárnapi kerti sütögetésnél ők és Carsonék együtt töltötték az időt, a gyerekeik pedig a hátsó udvarban játszottak.

– Nem, ő most nincs itt – rázta meg a fejét Andrea. – Szóval, ha zavarunk, akkor tényleg…

– Nem-nem, kedvesem, van itt elég szoba mindannyiunknak, maximum Thomas majd a kanapén alszik – kezdett rendezkedni Pamela.

– Pam, a világért sem sürgetnélek – csatlakozott be ismét Caleb. – De még nem választottad ki, mit veszel fel holnap.

– Jaj, Caleb ne is emlékeztess – kezdte masszírozni a halántékát Pamela – utálom a fekete ruhákat és a temetéseket.

– Kinek a temetésén kell részt venned, Anya? – kérdezett utána kíváncsian lánya, amint Caleb társaságában elindultak a emelet felé.

– Fiona Morgan – válaszolta édesanyja, majd látva a döbbent tekinteteket, nem értette mi rosszat mondott. – Most meg miért bámultok így?

– Fiona Morgan? – kérdezett vissza meghökkenve Rebecca. – De hát, hogy lehet, hogy erről nem is hallottunk?

– Mert zártkörű lesz, csak meghívottak vehetnek rajta részt. Elvileg ez volt Fiona végakarata – hadarta Pam.

– Hát ez igazán érdekes – gondolkodott el Andrea. – Mrs. Richard, ön jól ismerte Fiona Morgant?

– Felületesen, de tudja, hogy megy ez a sztárvilágban, mindenki ismeri egymást, vagy így vagy úgy – magyarázta Pamela.

– Megbocsát egy pillanatra? – szakította félbe Andrea, majd barátaihoz fordult. – Becky, Tom, tudnátok jönni? – intett a fejével, s kicsit távolabb vonultak.

– Ti is arra gondoltok, amire én? – kérdezte kicsit halkabban. – El kell mennünk Fiona temetésére, biztos vagyok benne, hogy ott lesz Abigail Morgan is.

– Ezt meg miből gondolod, lehet nem is tud róla – suttogta Tom. – Hallottad, hogy zártkörű megemlékezés lesz.

– Ha én lennénk Abigail, biztosan ott akarnék lenni a szeretett nagynéném temetésén – magyarázta Andrea.

– Még akár igazad is lehet. Becky megkérhetnéd Anyukádat, hogy juttasson be minket – fordult Rebecca felé Tom.

– Végülis megpróbálhatom – egyezett bele Rebecca, majd édesanyjához fordult. – Anya?

– Mondd gyorsan drágám, mert most már tényleg le kell pihennem.

– Elmehetnénk veled Fiona temetésére? – kérdezte Rebecca, Pamela pedig értetlenül nézett rá. – Ha már itt vagyok, szívesen elkísérnélek, Tom és Andrea pedig nagy rajongói voltak Fionának.

– Tényleg? – kérdezte grimaszolva Pamela, gyanús volt neki ez az egész, de nem akart nemet mondani lányának. – Hát, ha nagyon akarjátok, el tudom intézni. – Pamela asszisztense felé intett. – Caleb, intézkedj, szólj Lionel-nek, hogy számoljon plusz három fővel.

– Köszönöm, Anya!

– Nincs mit szívem, örülök, ha velem tartasz, így legalább nem lesz annyira unalmas. Apropó a legfontosabb kérdés, van megfelelő ruhátok egy temetésre? Nem jelenhettek meg akárhogy! Főként híres emberek lesznek ott.

Becky Andreára és Tomra nézett, akik megrántották a vállukat, egyikük sem készült temetésre, ahogy ő sem.

– Sajnos az nincs, de reggel megoldjuk, szerzünk valamit.

– Na végre, vásárolunk – csapta össze a kezét örömittasan Caleb, majd Tomra kacsintott. – Már alig várom.

***

Dorian Carson a hideg téglafalnak támaszkodva figyelte a vascsőnek kötözött, eszméletlen Dominic Bishopot, arra várva, hogy végre magához térjen. Minél tovább nézte, annál inkább undorodott az előtte lévő alaktól. Forrt benne a bosszúvágy, de tudta, ennek még nem jött el az ideje. Addig nem, ameddig nem tudott meg mindent, amit akart.

Mindeközben Dominic lassan elkezdett magához térni. Hirtelen azt sem tudta, hogy hol van. A hangokat és a fényeket csak tompán érzékelte. Próbálta felidézni az elmúlt órák történéseit, de egyszerűen nem ment. Feje sajgott, végtagjai teljesen elgémberedtek. Szemét pedig zavarta a pislogó neon lámpa fénye. Meg akarta dörzsölni a szemét, de kezei egy nehéz vascsőnek voltak bilincselve.

– Mi a… – motyogta maga elé, de még a beszéd is nehezére esett.

– Na végre, már azt hittem, sose térsz magadhoz – hangzott egy ismerős hang, de ahogy felnézett, csak egy homályos pacát látott maga előtt. Megrázta a fejét, majd hunyorítva újra felnézett, és ahogy lassan kitisztult a kép, szeme szinte szikraként pattant ki. Hirtelen minden eszébe jutott, Dorian Carson a kocsija motorháztetején, aztán az az ütés a tarkóján, szinte még jobban belesajdult, ahogy felidézte. Aztán egyszer csak elkezdett nevetni, amit meghallva Dorian értetlenül nézett rá, olyannyira groteszk volt a jelenet, hogy egy pillanatra elgondolkodott, hogy talán túl nagyot üthetett Bishop fejére, más magyarázatot nem talált a történtekre.

– Mi olyan vicces? – közelített a megkötözött Bishop felé, aki úgy tűnt, nagyon jól szórakozik valamin.

– Hát ez az egész – válaszolta még mindig nevetve.

– Örülök, ha jól szórakozol, élvezd ki, mert már nem tart sokáig.

– Miért, meg akarsz ölni? – játszotta meg magát Bishop, majd újra nevetni kezdett. – Na látod, ez a csattanó a vicc végén. Játszod itt az agyad, Dorian, de mindketten tudjuk, hogy nem teszed meg. Akkor meg minek ez a nagy felhajtás?

Dorian néhány lépésnyire tőle megállt és a szemébe nézett, amitől Bishop arcáról hirtelen lefagyott a mosoly. Volt valami Dorian tekintetében, amitől megfagyott az ereiben a vér.

– Látod, ezért vagy ostoba Dominic. Legszívesebben már most holtan látnálak, de azt akarom, hogy minden áldott nap megfizess mindazért, amit a húgommal tettél.

– Neked teljesen elment az eszed? Nem öltem meg a húgod!

– Engem nem versz át – rázta meg a fejét Dorian –, hiába magyaráztad ki magad minden bizonyítékból és hiába iktattad ki Abigail Morgant. Én tudom, hogy te tetted, és itt nem lesz védőügyvéd, sem bíró, csak én.

– Csak nehogy végül te kerülj börtönbe, amiért elraboltál és fogva tartottál! Te vagy a rendőr, mondd meg te, mi jár mindezért.

– Te ezzel ne foglalkozz, inkább halljam, hol van Abigail Morgan?

– Mit akarsz ezzel elérni, hm? – vágott bele a szavába gúnyosan Dominic. – Feloldozást? Amiért a húgodat Bridgeportig üldözted? Azt hiszed, ha valaki másra hárítod a halálát, akkor kevésbé érzed majd bűnösnek magad?

– Itt én teszem fel a kérdéseket és nem te, ha még nem tűnt volna fel! Azt kérdeztem, hogy hol van Abigail? – ismételte meg Dorian, lassan kihangsúlyozva minden egyes szót.

– Ha van egy csöpp esze már a városban sincs, félrevezette a rendőrséget és miatta ültem előzetesben majdnem egy hónapig – fröcsögte dühtől eltorzult arccal. – Szóval ha megtaláltad, mindenképpen értesíts, hogy az ügyvédem intézkedhessen.

Dorian bólintott, majd Bishophoz lépett és gyomorszájon vágta, mire az fájdalmasan összecsuklott, de Dorian felrántotta és a falhoz szorította.

– Nem ezt kérdeztem! Beszélj, hol a lány? – szűrte a fogai között Dorian.

– Fogalmam sincs! – ellenkezett Bishop, ezért Dorian újra hasba vágta, jóval erősebben mint az előbb.

– Jó, akkor kérdezek mást, mi lesz holnap délután háromkor? És mielőtt letagadnád, megtaláltam a telefonodban az emlékeztetőt. Ajánlom, hogy az igazat mondd, vagy a következő ütés a pofádban landol, vagy egy olyan testrészeden, amit igencsak sajnálnál. – Dorian újabb ütésre emelte a kezét, de akkor Bishop hirtelen megszólalt.

– Várj! – állította le nehezen véve a levegőt. – Fiona temetése…Fiona temetése lesz holnap a bridgeporti temetőben.

– Szórakozol velem? – hunyorított rá Dorian. – Ha Fionának temetése lenne, arról valószínűleg az egész város tudna.

– Fionának furcsa elképzelései voltak a halálról – magyarázta Bishop. – Azt hitte, ha a rajongói nem látják, ahogy eltemetik, akkor nem is felejtik el soha. A végrendeletébe foglalta, hogy ne tudjanak róla, mikor temetik el. Csak egy zártkörű búcsúztató lesz. Közeli barátok, énekesek, színészek lesznek ott.

– Ott lesz Abigail is?

– Honnan a francból tudjam? Mondtam már, hogy nincs semmi közöm hozzá – mondta Bishop, arcán még az előző ütés fájdalmai tükröződtek. – Eressz el, mert megfulladok!

Dorian összeszűkült szemmel figyelte a férfit, aztán hirtelen eleresztette és elindult a kijárat felé.

– Hé-hé! Most mégis hová mész? – nézett utána Bishop. – Eressz el és szépen elfelejtjük ezt az egészet. Hallod, Dorian?! Itt ne merj hagyni, te szemét! Mégis mit akarsz csinálni?

Dorian még egyszer visszapillantott rá, de nem válaszolt semmit, jól tudta, hogy itt úgysem hallja meg senki Bishop kiáltozásait. Újra a kijárat felé fordult és célirányosan menetelt előre, közben azon gondolkodott, hogy szereznie kell egy öltönyt...

12. rész – Anyai szeretet