A bridgeporti Örök nyugalom temető ravatalozójának díszterme megtelt a zeneszakma legismertebb alakjaival, de akadtak szép számmal filmszínészek, és egyéb más tévés hírességek is, hogy leróják tiszteletüket a tragikus módon elhunyt Fiona Morgan előtt.

– Becky, drágám – fordult Pamela Richards lánya felé, amint beértek a terembe –, mindjárt kezdetét veszi a búcsúztató. Gyertek, keressünk helyet az első sorban!

– Menj csak nyugodtan előre, Anya. Nekünk még van egy kis dolgunk – válaszolta lánya, mire Pamela résnyire húzott szemmel nézett rá.

– Gondolom, ne kérdezzek róla, ugye? – kérdezte édesanyja, amit hallva Rebecca csak megrázta a fejét. Pamela aggodalommal a tekintetében, de elfogadta lánya néma kérését, majd asszisztense felé fordult. – Caleb, lennél kedves odakísérni Dina mellé, ha jól látom, van egy szabad hely mellette!

– Persze, Pam! – karolt bele főnökébe Caleb. – Láttad, milyen borzalmas ruhában érkezett Karen Thompson?

– Ne is mondd, valami rettenet az nő, de hát meg kell hagyni, sose volt ízlése szegénynek…

Amint Pamela és Caleb hallótávolságon kívül kerültek, Andrea Beckyhez és Tomhoz fordult.

– Arra gondoltam, hogy talán érdemes lenne szétválnunk – vázolta fel ötletét a nyomozónő, miközben körülnézett a ravatalozóban. – Tartsátok nyitva a szemeteket és a fületeket, Abigail Morgan bármikor felbukkanhat. Ha valamelyikőtök látja, azonnal jelezzen.

A következő pillanatban már abba is maradt a beszélgetésük, hiszen a temetés fő szervezője fellépett a pulpitusra, hogy megnyissa a búcsúztatót. Mindhárman bólintottak egymás felé, majd elindultak a ravatalozó különböző pontjaira.

Miután kezdetét vette az esemény, egyik híresség a másikat követte a szószékre, mivel többen is készültek egy-egy rövidke beszéddel, amivel megemlékezhettek az elhunyt énekesnőről. A negyedik beszédnél Andrea elcsigázottan dőlt neki a hűvös márványfalnak. A beszédek többségét felületesnek és hatásvadásznak tartotta. Egyáltalán nem azt szűrte le belőlük, hogy ezek az emberek valaha is közel álltak volna Fiona Morganhez. Egy pillanatra elgondolkodott, akad-e egyáltalán olyan ember a társaságban, aki valóban ismerte őt, a vágyait, a titkait, a múltját? Ha más nem, talán Abigail Morgan? Tekintetével ismét körbe pásztázta a helyiséget, de a lánynak egyelőre nyoma sem volt. Ő azonban nem csüggedt, mint mindig, most is bízott a megérzéseiben, amik határozottan azt súgták, hogy Abigail el fog ma jönni. Miközben ezzel biztatta magát, nem is sejtette, hogy valaki más viszont már nagyon is itt volt, ráadásul közelebb mint azt gondolta volna…

Dorian halkan lépkedett a márvány boltívek között, majd alig észrevehetően kilesett az egyik oszlop mögül. Épp a megemlékezés kellős közepébe csöppent, miután sikeresen meggyőzte a recepciós lányt, és az meghívó nélkül is beengedte a temetésre. Elégedett volt, hiszen eddig minden a tervei szerint haladt, most már csak Abigail-nek kellett felbukkannia. Mindezidáig olyan eltökélt volt, most azonban valami megmagyarázhatatlan, furcsa érzés kerítette hatalmába, nem is értette, hogy mi történt hirtelen. Tudatosan próbálta elfojtani magában ezeket a feltörő érzéseket, hiszen jól tudta, hogyha elhatalmasodnak rajta, nem tudja véghez vinni azt, amit eltervezett. Miután nagy nehezen visszavette az uralmat saját maga felett, újra a ravatalozót kezdte figyelni, folyamatosan Abigail után kutatva, de egyelőre mindhiába…

Amikor az utolsó beszéd is elhangzott, a temetés főszervezője ismét visszatért az emelvényre még néhány szó erejéig.

– Köszönjük, ezeket a csodálatos búcsúztatókat. Reméljük, Fiona lélekben itt volt közöttünk, és hallotta, milyen sokat jelentett számunkra. Mielőtt azonban még elkísérnénk őt az utolsó útjára, hallgassuk meg az egyik, talán legszívhezszólóbb dalát legelső albumáról, a lenyűgözően tehetséges ifjú tehetség, Mia Sullivan előadásában – fejezte be a beszédet a férfi, majd átadta a helyet a fiatal énekesnőnek.

Becky nem messze az emelvény mellett találta meg kijelölt helyét. Úgy gondolta, innen egész jól be lehetett látni az egész termet. Most azonban kíváncsian fordult a fiatal énekesnő felé. Be kellett ismernie magának, hogy ha megölnék, akkor se tudna mondani egyetlen Fiona Morgan dalt se, úgyhogy már alig várta, hogy végre meghallgathassa az állítólagos egyik legismertebb számát. Miután az énekesnő elfoglalta a helyét, alig láthatóan a zongorista felé biccentett, aki azonnal bele is kezdett a dal felvezetésébe, amibe néhány pillanat múlva az énekhang is becsatlakozott. Mia Sullivan valóban tehetséges volt, efelől nem volt kétség. Kristálytiszta hangján közvetített muzsika melankolikus dallama betöltötte az egész termet. Mindenki elismerően hallgatta az előadást.

Beckyt is teljesen elvarázsolta a lány hangja, egyszerűen nem is tudott másra koncentrálni, csakis a dalra, aminek már az első soraiba beleborzongott. A következő pillanatban azonban arca elkomorult, mert a dal hatására egyszer csak megelevenedett előtte a múlt…

– Emily, én úgy sajnálom, hogy nem tudtam itt lenni anyukád temetésén – szabadkozott Rebecca, lesütve a szemét. Szörnyen érezte magát, amiért nem tudott legjobb barátnője támasza lenni azon a napon.

– Ugyan, Becky, nem tehetsz róla, hogy törölték az összes járatot – nyugtatta meg Emily, egyáltalán nem hibáztatta őt a történtekért. – Örülök, hogy most itt vagy. Hiányoztál csajszi!

– Te is nagyon hiányoztál nekem – szorította meg Emily kezét Rebecca, majd kissé félve megkérdezte. – Hogy bírjátok?

– Rosszul – hajtotta le a fejét a fekete hajú lány. – Iszonyatosan hiányzik Anya, de próbálok arra gondolni, hogy legalább már nem szenved. Doriant is nagyon megviselte, de persze nem ismeri be, inkább megjátssza magát. Úgy csinál, mintha összedőlne a világ, ha gyengének látszana akár egyszer is.

– Próbáltál vele beszélni erről?

– Amióta anya meghalt, megváltozott. Azt hiszi, egyedül neki kell mindenről gondoskodni, köztük rólam is – magyarázta Emily –, csak közben észre sem veszi, hogy én mit akarok.

– És mi az, amit akarsz? – kérdezte érdeklődve Rebecca.

– Elmenni innen és vissza se nézni – vágta rá Emily. – Dorian ki fog akadni, ha megtudja, de nem akarok Twinbrookban maradni, Becky. Túl sok fájdalmas emlék fűz ide. Bridgeportba megyek és megvalósítom az álmaimat. Énekesnő leszek. Anya mindig azt mondta, hogy ha igazán akarunk valamit, akkor tennünk kell érte. És én tenni is fogok!

– Emily biztos vagy ebben? – kérdezett vissza aggódva Rebecca, bár teljesen megértette Emily álláspontját.

– Igen, biztos – vágta rá a lány elszántan –, és Bridgeport közel van Starlight Shores-hoz, szóval gyakrabban tudnánk találkozni.

– Hát az az igazság… – hajtotta le a fejét Rebecca szomorkásan –, hogy el akartam mondani valamit…csak nem tudtam hogyan…

– Mégis micsodát?

– Felvettek a Champ les Sims-i egyetem pszichológia szakára. Szeptembertől odaköltözöm – vallotta be a vörös hajú lány vonakodva.

– Oh…

– Sajnálom Emily…

– Ne sajnáld, mindig erről álmodtál – mosolyodott el végül Emily –, hogy Franciaországban tanulhass, szóval végtére is mindketten megvalósítjuk az álmainkat és ez tök jó, Becky. Csak sajnos most még messzebb leszünk egymástól. De ne aggódj, majd meglátogatlak és megmutathatod az egész várost.

– Az jó lenne, te pedig remélem meghívsz az első koncertedre.

– Még szép, te leszel az első! Bárcsak már ott tartanánk…

– Játszol nekem valamit? – kérdezte Rebecca őszinte lelkesedéssel, mindig jól esett a lelkének, ha Emily dalait hallgathatta.

– Miért is ne, tudod, mostanában úgyis sok új dalt írtam. Azt hiszem, ez segített át a legnehezebb órákon.

Rebecca hátranyúlt a gitárért, majd átnyújtotta neki. Emily mosolyogva elvette a hangszert, jól tudta, melyik dalt fogja megmutatni barátnőjének. Szomorúan elmosolyodott és belekezdett. Rebecca csak hallgatta a éneket, és közben mintha Emily lelkébe látott volna általa, talán ezért is szerette annyira a dalait, mert Emily valami olyasmit tudott megmutatni általuk, amit csak nagyon kevesen. A dal refrénjének utolsó sorai még mai napig visszhangoztak benne…

Az idő múlik, de a fájdalom marad,

Az emléked örökké szívem mélyén él.

Mint egy csillag az éjszakai égen ragyogsz,

De te már nem vagy itt, és az éjszaka hideg mint a tél.

– De te már nem vagy itt, és az éjszaka hideg mint a tél… – ismételte el Rebecca a dal utolsó sorát, miközben egy könnycsepp gördült le az arcán. – Nem, ez nem lehet… – motyogta maga elé, de aztán újra megszólaltak a sorok a fiatal énekesnő előadásában és már nem volt kétsége többé. Ez a dal nem Fiona dala volt, hanem Emilyé! Tudta, ezt azonnal el kell mondania Andreának. Sarkon fordult és sietős léptekkel elindult felé, azonban hirtelen egy túlságosan ismerős hang szólította meg…

– Nahát, Miss Woodward, micsoda meglepetés…

– A fenébe! – szörnyedt el Andrea látva, hogy Gibson karon fogja Rebeccát és a kijárat felé kezdi vezetni. Azonnal a pszichológusnő segítségére akart sietni, de nem figyelt, és ahogy lendületből elindult, majdnem beleütközött valakibe.

– Bocsánat, kisasszony – mondta sietve valaki, de mire Andrea felnézett, már csak egy széles hátú, rövidre nyírt hajú férfit látott távolodni. Teljesen összezavarodott, hiszen a kinézet idegen volt, de ezt a hangot akár ezer közül is azonnal felismerte volna…

– Dorian… – suttogta maga elé, miközben azonnal utána indult, de már hiába kereste szemével a férfit, az teljesen eltűnt a tömegben.

Dorian célirányosan nyomult előre, hiszen a terem végében néhány perccel ezelőtt megpillantott egy lányt, aki egy csokor virág és egy napszemüveg mögé bújva próbált elrejtőzni. A lány egy pillanatra levette a szemüvegét, hogy egy zsebkendővel megtörölje könnyes szemét, és ekkor Doriannek már szemernyi kétsége sem volt. Abigail!

Örömittasan közelítette meg, azonban nem volt elég óvatos és a lány észrevette. Kétségbeesett tekintettel kezdett hátrálni, majd futásnak eredt a folyosón. Dorian elmorgott egy halk káromkodást, félrelökte az előtte téblábolókat, és azonnal Abigail után iramodott.

– Abigail, várj, nem akarlak bántani! – kiáltott a lány után, de annak esze ágában sem volt megállni, inkább gyorsan befordult az egyik folyosón, és egy pillanatra eltűnt a férfi szeme elől. Dorian amilyen gyorsan csak tudta, követte, de már csak azt látta, ahogy a lány a folyosó végén kilép a ravatalozó ajtaján és becsapja maga mögött. Az ajtó egyenesen a temetőkertbe vezetett, de amikor Dorian kilépett utána, már sehol nem látta a lányt.

Szemével folyamatosan kutatott a sírok között, de úgy érezte, mindhiába. Elvesztette. Kétségbeesetten kulcsolta át kezét a fején, legszívesebben ordított volna, hiszen itt volt a lehetőség és ő elszúrta. Aztán egyszer csak, mielőtt még minden remény elhagyta volna, egy záródó ajtóra emlékeztető hangot hallott meg. Azonnal a hang irányába kapta a tekintetét, ami az egyik kripta felől érkezett.

Dorian sietve az épület felé vette az irányt, aztán ő maga is belépett.

– Abigail, tudom, hogy itt vagy, kérlek, gyere elő! Nem akarlak bántani. Én vagyok az, Dorian Carson nyomozó. Ugye emlékszel rám? – kezdett bele azonnal a beszédbe. Szeme még nem szokott hozzá a hirtelen jött sötétséghez, így nehezen tájékozódott.

– Abby, kérlek… – szólította a lányt a becenevén, ahogy azt ő maga kérte tőle, amikor először beszélgettek.

Abigail az egyik kőfal mögül hallgatta a nyomozót, miközben minden lépését figyelte azt várva, hogy amint kellő távolságra kerül tőle, kirohanjon mögötte az ajtón. Elkezdett magában tízig számolni, majd amikor úgy érezte, a férfi elég messze van tőle, rohanni kezdett. Dorian azonban kellőképpen éber volt és utolérte a lányt, mielőtt az még elérte volna az ajtót.

– Hagyjon békén – kezdett rúgkapálni a lány, de Dorian nem eresztette el, mivel a lány hangosan kiabálni kezdett, kezével betapasztotta a száját.

– Abby, nyugodj meg, mint mondtam, nem akarlak bántani. Most szépen lassan elveszem a kezem, de csak akkor, ha megígéred, hogy nem fogsz kiabálni, rendben? – kérdezte a férfi, mire a lány vonakodva bár, de bólintott. Dorian szép lassan levette a kezét a lány szájáról. Abigail pedig ígéretéhez hűen, nem kezdett újra kiabálni.

– Mit akar tőlem? – kérdezte kétségbeesetten a férfitól, látszott rajta, hogy rettenetesen fél.

– Abby eltűntél a tárgyalás napján! Mondd, miért tetted? Bishopnak köze van hozzá? – kérdezte türelmetlenül. – Ha igen, nem kell félned, én meg tudlak védeni – mondta őszintén a lánynak.

– Csak hagyjon elmenni, kérem! – könyörgött a lány, de Dorian nem tágított.

– Azt nem tehetem, hiszen te magad kérted tőlem, hogy ígérjem meg, börtönbe juttatom azt, aki ezt tette a nagynénéddel. Ezért vagyok most itt, de nélküled nem megy… – Abigail csak nézte a nyomozó fáradt, szomorú, de mégis elszánt tekintetét és végül halkan megszólalt.

– Megkeresett Bishop ügyvédje – bökte ki a lány némi hezitálás után.

– Az a szemét! – szorult ökölbe Dorian keze. – Mit mondott neked?

– Azt, hogy semmi esélyem sincs ellenük, és ne lepődjek meg, ha végül én kerülök börtönbe, hiszen tulajdonképpen nekem volt a legnagyobb indítékom arra, hogy megöljem Fionát és örököljek. Ha kell, ezt bizonyítani is tudják. De nem igaz, Carson nyomozó, nem én öltem meg Fionát esküszöm magának, hogy nem én voltam! – magyarázta kétségbeesetten a lány.

– Hé-hé, nyugalom, én hiszek neked, Abby – próbálta megnyugtatni Dorian a zaklatott lányt. Keze ökölbe szorult, ahogy belegondolt, hogy Bishopnak sikerült még valakit tönkretennie. Végül mégis csak igaza lett, és bár közvetve, de ő beszélte tele a lány fejét. Végülis a manipuláláshoz nagyon értett. Abby pedig túlságosan fiatal és naiv még, így könnyedén behálózhatta. – Miért nem szóltál nekem, vagy az ügyvédednek? Segítettünk volna…

– Nem mertem… – sütötte le a szemét a lány. – Az mondták, magának csak a húga miatt fontos az ügy, az hogy velem mi lesz, nem érdekli…

– Abby, ez nem igaz – rázta meg a fejét Dorian. – Bishop mindkettőnktől az utolsó élő családtagját vette el. Nem úszhatja meg! El kell menned a rendőrségre és tanúskodni ellene!

– Magának elment az esze? – nézett rá döbbenten Abigail. – Most már senki nem hinne nekem… és ha Dominic megtalál…

– Dominic nem árthat neked, efelől nyugodt lehetsz!

– Ezt hogy érti? – Abigail értetlenül nézett a nyomozóra.

– Úgy, hogy elkaptam, biztos helyen van, ahol senkinek sem árthat.

Abigail bizalmatlanul lépett távolabb a nyomozótól.

– Honnan tudjam, hogy nem hazudik nekem?

– Mi okom lenne rá? – értetlenkedett Dorian. – Abby, csak te segíthetsz, hát nem érted?

– Akkor vigyen el hozzá – mondta hirtelen a lány, amitől Dorian teljesen elképedt.

– Tessék?

– Vigyen el hozzá, kérem – erősködött a lány. – Látnom kell, hogy tudjam, nincs mitől félnem.

– Abby…

– Carson nyomozó, kérem! Látnom kell!

Dorian csak nézte a lány arcát, amelyen egyszerre tükröződött a fájdalom és az elszántság, majd bólintott.

– Rendben van, elviszlek hozzá…

***

Tom Baltimore teljesen kétségbeesetten mászkált a ravatalozó folyosóin. Nem értette, hogy egyszerre hová tűnhetett el mindenki. Sem Andreát, sem pedig Rebeccát nem találta sehol, és már kezdett nagyon aggódni, hogy valami bajba keveredtek. Ahogy befordult az egyik folyosón, és végre meglátta Andreát, megkönnyebbült.

– Andrea már mindenhol kerestelek! Hol voltál? – rohant oda a nőhöz. Ahogy azonban ránézett látta, hogy valami nagy baj van, és ez megrémítette. – Andrea mi történt veled?

– Itt volt, Tom… – nyögte ki a nő.

– Abigail Morgan?

– Nem csak ő – rázta meg a fejét. – Dorian is…

– Itt volt Dorian? – kérdezett vissza döbbenten Tom. – Tudtál vele beszélni?

– Épp ez az, hogy nem! – vágta rá kétségbeesetten Andrea. – Egy pillanat volt az egész, ahogy megláttam, tudtam, hogy ő az! Utána siettem, de már csak azt láttam, ahogy Abigail Morgant üldözi. Megpróbáltam követni, de elvesztettem őket, Tom. Hogy lehettem ennyire szerencsétlen?

– Andrea, nem vagy az, nincs semmi baj. Meg fogjuk találni őket – biztatta Tom. – Legalább tudjuk, hogy Abigail Morgan életben van, és hogy Dorian is jól van.

– De hogyan tovább, Tom? Azóta próbálom megtalálni őket, de mintha elnyelte volna őket a föld. Mi tévők legyünk most?

– Először is, keressük meg Beckyt és utána kitaláljuk!

– A francba… Becky… – kapott a fejéhez a nyomozónő.

– Mi van Beckyvel? – kérdezte Tom rémülten.

– Cameron Gibson is itt volt, magával vitte Beckyt – magyarázta Andrea. – Lehet, hogy lebuktunk, amikor leloptuk az adatokat a gépéről…

– A fenébe, hogy ezt a nyomorultat ide ette a fene – bosszankodott Tom, még belegondolnia is rettenetes volt, hogy Rebecca Gibson karmai közé került. – Akkor sietnünk kell, segítenünk kell Beckynek!

– Egyetértek, de nem tudom, mitévők lehetnénk?

– Hívjuk fel Sawyert…

***

Dominic Bishop már annyit kiáltozott segítségért az elmúlt nap folyamán, hogy alig volt hangja, szája iszonyatosan ki volt száradva, éhes volt és fázott is. Azt sem tudta, a rohadék Carson visszajön-e még egyáltalán, vagy itt hagyta élve megrohadni. Fejét már csak nehezen tudta fenntartani, majdnem elbóbiskolt, amikor a régi fémajtó rozsdás zárja megnyikordult. A hangra azonnal felkapta a fejét.

– Visszajöttél, te szemét? – fröcsögte dühtől eltorzult arccal, de amikor meglátta, hogy Dorian nem egyedül érkezett, hanem Abigail Morgannel az oldalán, a dühöt felváltotta a meglepettség.

– Na mi az Dominic? Nem erre számítottál, ugye? – kérdezte Dorian, amint bevonult a lánnyal az oldalán.

– Abby – mondta Bishop, és amint a lányra nézett, arca mosolyra húzódott. Dorian nem értette mi történik, egészen addig. amíg meg nem hallotta egy fegyver kibiztosításának félreérthetetlen hangját a háta mögül.

Amikor megfordult, egy pisztoly csövével találta szemben magát, amit maga Abigail Morgan szegezett egyenesen neki…

14. rész – A hiányzó darab