Gordon Sawyer nyomozó talán még soha nem volt jobbkor jobb helyen, mint azon az estén, amikor egy kétségbeesett feleség hívására mindent félredobott, autóba ült, és meg sem állt az évek óta lezárt bridgeporti világítótoronyig. Ahogy ő maga is felért a tetőre, az első, amit meglátott, hogy Dominic Bishop a földön lévő fegyver után nyúl. Nem volt ideje mérlegelni a helyzet súlyosságát, sem pedig a következményeit, egyszerűen csak előkapta a fegyverét és gondolkodás nélkül húzta meg a ravaszt, megelőzve ezzel mindenki mást.

Dominic Bishopnak még arra sem volt ideje, hogy felfogja mi történik. Minden csupán egy másodperc alatt történt. A jól célzott golyó pedig olyan pontossággal fúródott a mellkasába, hogy attól egyből hátratántorodott, de még egy pillanatig meg tudott állni saját lábán. Kezével azonnal a golyó ütötte részhez kapott, majd kétségbeesetten hátrálni kezdett. Próbált nekitámaszkodni a mögötte húzódó korlátnak, de az túl alacsony volt, így ahogy neki dőlt, egyszerűen csak átfordult rajta.

Dorian ezt látva egyből a korláthoz rohant. Ugyanezt tette Andrea, Gibson  és Sawyer is, de ahogy lenéztek a mélybe nem láttak mást, csak Dominic Bishop élettelen testét egy sziklán elterülve…

***

Dorian Carson csöndben figyelte, amint egy rendőrnő Abigail Morgant lassan beülteti az egyik járőrkocsiba. Szerencsére a lánynak fizikálisan nem esett baja, Dorian mégis aggódott érte, hogy a sebek, amiket a lelkén ejtettek ma éjjel, sosem gyógyulnak be, akárcsak az övéi.

– Mi lesz a lánnyal, Cam? – kérdezte a mellette álló Gibsontól, akinek éppen az egyik mentős látta el a karján lévő lőtt sebet.

– Ne aggódj miatta, meglesz – vont vállat az ügynök. – Most beviszik a kapitányságra. Elmondja szépen, hogy mi történt, aztán igyekszünk minél gyorsabban lezárni ezt a Bishop-ügyet. Elvégre is mindent beismert, mielőtt meghalt volna, nemde?

– Gibson ügynök – lépett melléjük az egyik rendőr –, a helyszínelés lassan befejeződik, elszállítják a holttestet. Van még valami, amiben intézkednünk kell, uram?

Gibsonon látszott, hogy gondolkodóba esett. Beosztottja kérdését mérlegelve hol Dorian Carsonra, hol a fiatal rendőr tettre kész arcára nézett, de végül megrázta a fejét.

– Nem, Henderson, elmehetnek – válaszolta, majd Dorianre nézett. – Itt már végeztünk.

Dorian meglepetten nézett az FBI-osra, hiszen biztos volt benne, hogy Gibson mindent meg fog tenni, hogy börtönbe juttassa az elmúlt napokban történtekért.

– Nem tartóztatsz le? – kérdezte döbbenten, amikor a rendőr már kellő távolságba került.

– Nem – válaszolta nemes egyszerűséggel Gibson. – Szabadon távozhatsz.

– Miért?

– Mert meglehet, hogy én is ugyanezt tettem volna a helyedben – válaszolta őszintén, de Dorian még mindig kételkedve nézett rá. – Figyelj, Dorian, ma este kölcsönösen megmentettük egymás életét, úgyhogy szerintem egyezünk ki annyiban, hogy kvittek vagyunk. Te menj haza, a többit pedig bízd rám.

– Köszönöm, Cam, én…

– Ne köszönd, csak mielőbb húzz el Bridgeportból a barátaiddal együtt, mielőtt még meggondolom magam – eresztett meg egy magabiztos félmosolyt Gibson, miközben kinyújtotta a kezét Dorian felé, aki hálásan viszonozta az erős kézfogást. – Na menj, vár a feleséged.

Dorian biccentett, aztán sietős léptekkel elindult Andrea felé. Ahogy Cameron Gibson utána nézett, és látta milyen szerelmesen öleli át feleségét a férfi, akaratlanul is halvány mosolyra húzódott a szája. Már értette, miért dobta félre az FBI-t annak idején Dorian. A tetőn történtek rádöbbentették, hogy vannak fontosabb dolgok is az életben, mint a karrier és a munka. Ki tudja, talán egyszer számára is lesz.

– Azért ez szép volt magától – szólalt meg mellette Rebecca.

Gibson úgy tűnt, túlságosan is belemerült a gondolataiba, mert egészen ez idáig észre sem vette, hogy társasága van.

– Szerintem a történtek után, elhagyhatjuk ezt a szörnyű magázódást, nem gondolod?

– De igen – helyeselt Rebecca – Cameron, én szerettem volna bocsánatot kérni tőled…

– Inkább ne is folytasd – szakította félbe az ügynök. – Mindkettőnk érdekében jobb, ha az elmúlt két nap történéseit nem firtatjuk. Mint ahogy azt sem, hogy sikerült levenni a bilincset a csuklódról – húzta fel az egyik szemöldökét az ügynök, amit Rebecca csak egy mosollyal nyugtázott.

– Sose becsüld alá egy rendőrfőfelügyelő lányát…

– Eszem ágában sem volt alábecsülni téged, sőt – lépett közelebb a nőhöz, olyannyira közel, hogy Rebeccának hátrálnia kellett egy lépést, hogy megtartson egy bizonyos kényelmes távolságot az ügynöktől.

– Azt legalább hadd köszönjem meg, hogy elengedted Doriant… és minket is – nézett rá hálásan a nő –, igazán rendes tőled. Pedig elsőre meggyőződésem volt, hogy… szóval hogy…

– Hogy egy seggfej vagyok? – fejezte be helyette a mondatot Gibson nevetve.

– Nem éppen ezt a szót használtam volna, bár… – válaszolta a nő, de közben eszébe jutott, hogy pont ezzel a szóval illette a férfit, amikor először meglátta, így inkább nem mondott semmit.

– Mindenesetre örülök, ha megváltozott a véleményed – válaszolta az ügynök, majd reménykedve hozzátette. – Tudod, ha adnál egy lehetőséget, akkor bebizonyítanám, hogy vannak még más jó tulajdonságaim is…

– Cameron…

Tom távolabbról figyelte, ahogy Cameron Gibson és Rebecca kedélyesen beszélgetnek egymással. Reménykedett benne, hogy Becky csak elköszön az FBI-ostól, de amikor a nő megölelte és egy puszit nyomott az ügynök arcára, úgy érezte, mintha kést döftek volna a mellkasába. Már megint ugyanaz a lemez, és ő ugyanúgy hoppon maradt. Csak magára haragudott, amiért nem volt mersze már hamarabb bevallani a nőnek, hogy mennyire kedveli. Akkor, talán akkor lett volna esélye.

Miközben magát ostorozta, Rebecca hirtelen felé tekintett, ő pedig zavarában azt sem tudta hová nézzen, hogy ne úgy tűnjön, mintha leskelődött volna utánuk.

– Szia – lépett mellé kisvártatva a pszichológusnő. – Épp megköszöntem Cameronnak, hogy…

– Becky, nem kell magyarázkodnod. Láttalak titeket – vágott a szavába Tom, mire a nő kérdően nézett rá. – Te és Gibson igazán szép pár lesztek.

– Miről beszélsz? – kérdezett vissza nagyokat pislogva Rebecca, majd eszébe jutott, hogy Tom megláthatta, amint búcsúzóul megpuszilta a férfi arcát. Azt viszont Tom még csak nem is sejthette, hogy épp miatta utasította vissza az ügynök közeledését.

– Vagy úgy… Szóval téged nem zavarna? – kérdezte csalódottan Rebecca.

– Miért zavarna? – vont vállat a férfi, mintha sosem érdeklődött volna a nő iránt. Úgy érezte, most már fölösleges lenne bármit is mondani. Mit számít, mit érez, nem veheti fel a versenyt egy Cameron Gibson kaliberű FBI-ügynökkel.

– Igaz, miért is zavarna – bólintott szomorúan Rebecca. – Hát akkor én most megyek is, majd beszélünk Tom.

Tom letörten nézett az egyre távolodó Rebecca felé, és tudta, hogy ha most nem megy utána, azt mindig bánni fogja.

– Becky várj! – kiáltott utána. – Én az előbb nem mondtam igazat.

Rebecca megtorpant, s közben szíve nagyot dobbant. Lassan megfordult, és várakozásteljesen nézett a férfira.

– Nem?

– Igen… vagyis nem… – zavarodott bele teljesen mondandójába. – Vagyis igenis zavarna, ha azt a dinnyefejű tirpákot választanád.

– Miért is?

Tom vett egy nagy levegőt, majd lassan kifújta, és amilyen határozottan csak tudta, belekezdett a mondandójába.

– Azért, mert kedvellek, nagyon… és szeretnélek jobban megismerni – vallotta be Tom végre kertelés nélkül. – Szóval légy szíves, ne kímélj és mondd meg, komplett hülyét csinálok-e most magamból vagy van esélyem nálad?

Becky csak nézte Tom izgatottan várakozó arcát, majd széles mosoly terült el az arcán.

– Nem csinálsz hülyét magadból Tom – lépett közelebb hozzá –, én is nagyon kedvellek téged.

Tom legszívesebben felkapta volna a földről a nőt és megpörgette volna örömében. De ehelyett csak egészen közel lépett hozzá. Finoman megfogta a kezét.

– Komolyan mondod? – kérdezte végtelenül aranyos tekintettel. – Akkor lenne kedved randizni velem?

– Örömmel, már azt hittem, sose kérdezed meg! – felelte őszintén. Tom ezt hallva a legnagyobb tisztelettel emelte ajkaihoz a nő kezét és könnyed csókot lehelt rá. Rebecca pedig, ahogy a férfi csillogó szemébe nézett, már tudta, hogy a lehető legjobb döntés volt, amikor visszatért Twinbrookba…

Dorian, oldalán feleségével, az egyik rendőrautó mellől figyelte, ahogy Dominic Bishop holttestét eltolják előttük. Gordon Sawyer látva Dorian gondterhelt tekintetét, lassan melléjük lépett, és a fiatal nyomozó vállára tette a kezét.

– Vége van, Dorian! Már senkinek nem árthat – mondta nyugtatásképpen a férfinak.

Dorian csak bólintott, de tekintetével még mindig a holttestre fókuszált, aztán ahogy berakták az egyik kocsiba és rázárták az ajtót, végre Sawyer felé fordult.

– Köszönöm, Gordon – nyújtotta a kezét az idősebb felé, nem lehetett elég hálás neki azért, hogy megmentette az életüket.

– Ahogy én is, Sawyer nyomozó – ölelte át Andrea. Gordon pedig szívesen fogadta a kedves gesztust. – Mindent köszönünk.

– Örülök, hogy segíthettem, Andrea – nézett kedvesen csillogó szemmel a nő felé, aztán Dorianhez fordult. – A feleséged nagyszerű asszony, Dorian. Vigyázz rá!

– Tudom, és vigyázni fogok – bólintott Dorian, miközben megfogta Andrea kezét. – De igazából ő az én őrangyalom.

Gordon elégedetten nézett a párra. Szívből örült neki, hogy Dorian ilyen odaadó társra lelt Andreában

– Én akkor megyek is. – Gordon még egyszer megveregette Dorian vállát, aztán elindult az autója felé.

– Gordon – szólt utána Dorian, mire az idős nyomozó visszanézett. – Ha Twinbrookban jár, nézzen be a kapitányságra. Örülnénk neki.

– Úgy lesz – bólintott egy mosoly kíséretében, aztán folytatta az útját.

Dorian még néhány pillanatig nézte a lassan távolodó alakot. Nehezen tudta még elhinni, de ezúttal tényleg vége volt. Bár a miértekre a válaszok fájdalmasabbak voltak, mint azt valaha gondolta volna, legalább megkapta azokat, és Emily végre békében nyugodhatott. Így talán egyszer ő is megbocsáthat majd magának…

Ahogy ezen eltűnődve a nagy nyüzsgést figyelte, mintha Emily alakját látta volna meg az egyik mentőautó mellett álldogálni. Bár mindössze egy pillanatig tartott, és talán csak a képzelet szüleménye volt az egész, mégis ahogy tekintetük találkozott, a Dorian lelkét gyötrő fájdalom lassacskán enyhülni kezdett.

Emily elmosolyodott, majd hálásan bátyja felé biccentett. Dorian viszonozta a gesztust, de a következő pillanatban már tova is tűnt a látomás, s ő hiába kutatta tekintetével húga alakját.

– Baj van? – kérdezte aggódva Andrea, miközben próbálta megállapítani, mire fókuszál Dorian.

– Nem, nincs semmi baj – rázta meg a fejét Dorian, majd Andrea felé fordult és finoman magához vonta. – Andrea, én annyira sajnálom ezt az egészet. Nem ezt érdemelted…

– Dorian…

– Hadd mondjam végig – állította le feleségét. – Ha nem jössz utánam, és állítasz le, én attól tartok, tényleg meghúztam volna azt a ravaszt. Olyannyira eluralkodott rajtam a bosszúvágy, hogy nem is gondoltam bele, hogy ha megteszem, elveszíthetlek titeket. Azt se tudom, hogy nézzek ezek után a szemedbe… és a kislányunk szemébe.

– Dorian, Sam alig várja, hogy újra otthon legyen az apukája és szeresse. Semmi másra nincs szüksége, ahogy nekem se. Tettünk egymásnak egy fogadalmat, emlékszel? Jóban-rosszban kitartunk egymás mellett. Milyen társ lennék, ha nem álltam volna melletted, amikor a legnagyobb szükséged volt rá?

– Meg sem érdemellek – ölelte magához a nőt. – Köszönöm, hogy nem mondtál le rólam.

– Én rólad sose mondanék le, de azért légy szíves, most egy darabig ne tedd próbára a házasságunkat – nevette el magát Andrea, majd megsimogatta Dorian fejét – És bár nagyon szexi ez az új frizura, rövidebbre, azért már ne vágd, oké!

– Nem fogom – nevette el magát Dorian –, sőt mindent helyre fogok hozni.

– Helyrehozzuk, együtt – javította ki Andrea reménytelien. – Ne feledd, hamarosan négyen leszünk.

– Az én kis megmentőm – csúsztatta kezét Andrea hasára Dorian, majd óvatosan simogatni kezdte, mintha éreztethetné a kicsivel, hogy itt van az apukája. Nem tudta, mi vár még rájuk, de egy biztos, ez az aprócska élet, bár még nem is sejthette, ma este nagy dolgokat vitt véghez, hiszen megmentette őt attól, hogy valami olyan dolgot tegyen, ami végérvényesen megpecsételte volna az életüket. – Andrea?

– Igen?

– Menjünk haza…

***

2 hónappal később

George Woodward tekintélyt parancsolóan vonult fel a rendőrkapitányság pulpitusára. Már mindenki türelmetlenül várta a nagy bejelentést, ami már hetek óta lázban tartotta a kapitányságot. Találgattak, sugdolóztak, vajon ki lesz majd a főfelügyelő utódja? Woodward, megelégelve a hangzavart, határozottan megköszörülte a torkát, ennyi elég is volt, hogy egy pillanat alatt néma csönd legyen a teremben.

– Negyvenöt évvel ezelőtt meghoztam a döntést, hogy az életemet annak szentelem, hogy a törvényt szolgáljam. Kimondva hosszú időnek tűnik, de most visszatekintve, mégis mintha csak tegnap történt volna, hogy átléptem ennek a kapitányságnak a küszöbét fiatal rendőrként. Akkor még álmodni sem mertem róla, hogy húsz évvel később kineveznek főfelügyelőnek. Büszkén vállaltam ezt a feladatot, és az évek alatt mindig azon voltam, hogy a lehető legjobban helytálljak.

És most, amikor végignézek rajtatok, nem csak a beosztottjaimat látom bennetek, hanem inkább barátokat, családot. Mint azt már mindannyian tudjátok, lemondtam a főfelügyelői tisztségemről és visszavonulok. Úgy érzem, amit tudtam megtettem ezért a kapitányságért és most ideje, hogy átadjam a helyem. Bízok benne, hogy mindannyian egyetértetek ezzel a döntéssel.

Ezúton szeretném nektek bejelenteni a kapitányság új főfelügyelőjét, a személyt, aki már többször bizonyította rátermettségét és elhivatottságát. Mindamellett mindig megfontolt és józan ítélőképességű. Én maximálisan biztos vagyok benne, hogy a legjobb kezekben lesz a kapitányság jövője a vezetése alatt. Nem is húznám tovább az időt, hanem át is adom a szót Andrea Carson főfelügyelő asszonynak.

A teremben mindenki tapsolni kezdett, miközben az említett felvonult a pulpitusra.

– Köszönöm a kedves szavakat, nagy megtiszteltetés számomra ez az előléptetés – szólalt meg Andrea a szószék mögül, hálásan pillantva a leköszönő Woodwardra. Tekintete aztán Dorianre vándorolt, aki végtelen büszkeséggel és szeretettel nézett vissza rá.

– Amikor tizenegy éve munkát kaptam a Twinbrooki Rendőrkapitányságon, még nem is gondoltam volna, hogy itt mindent megtalálok majd, amire valaha is vágytam. Szerelmet, családot, a világ legjobb barátait és kollégáit, és mindemellett egy olyan karriert, amelyről eddig még álmodni sem mertem. Twinbrook, ez alatt a hosszú idő alatt kijelenthetem, hogy az otthonommá vált, és szeretném, ha ez az otthon minél biztonságosabb lenne, nem csak számomra és a családom számára, hanem minden itt élő ember számára is.

Nincsenek lehetetlen korszakalkotó célkitűzéseim, se elrugaszkodott újító törekvéseim, csak az, ami az eskünkben is áll: szolgálni és védeni. A várost, ezt a rendőrkapitányságot és velük együtt titeket is. Folytatni fogom azt a nemes munkát, amit már elődeim elkezdtek. Bár George Woodward magasra tette a lécet, igyekszem megugrani azt, és a lehető legjobb tudásom és tapasztalatom szerint ellátni a feladataimat. Köszönöm a rengeteg támogatást, amit eddig kaptam tőletek, és remélem, hogy a jövőben is számíthatok majd rátok. Tekintsünk úgy erre a pillanatra, hogy ez most nem valaminek a vége, hanem valami újnak a kezdete…

Andreát a beszéd után megrohamozták kollégái, hogy gratulálhassanak neki. A legtöbben örültek a kinevezésnek, hiszen régóta ismerték már a nőt és jól tudták, hogy meg fogja állni a helyét. Persze akadtak olyanok is, akik nem feltétlenül örültek a kinevezésének, de Andrea jól kezelte a helyzetet. Bár először ő maga is tartott tőle, hogyan fogja ellátni feladatait, hiszen éppen második gyermekét várta, de Dorian és barátai biztatására, na meg persze a kapitányság kiváló bölcsődéjének köszönhetően, ahol a nap bármelyik részében láthatja majd a kicsit, vállalta a kinevezést.

– Na végre, már azt hittem, a kerületi ügyész sose szakad le rólad – ölelte át legjobb barátnőjét Madison. – Arra gondoltam, hogy megünnepelhetnénk a kinevezésed ma este. Szigorúan csak csajok – nézett Dorianre jelzésértékűen.

– Vettem a lapot, már itt sem vagyok. Úgyis beszélni akartam még Woodwarddal. Később akkor találkozunk – puszilta meg Andreát, majd elindult a főfelügyelő irodája felé.

– Na mit szólsz? – kérdezte lelkesen Madison.

– Jól hangzik, tényleg jó lenne egy csajos este – válaszolta Andrea. – De tudod, hogy nem ihatok!

– Sebaj, több marad – vont vállat Madison, majd amikor meglátta a feléjük közelítő Rebeccát, már messziről odaszólt neki. – Becky, te mit szólsz? Csatlakozol ma a Madison féle terá-piás foglalkozáshoz?

– Jó lenne, de randim lesz – mosolygott sokat sejtetően Rebecca, majd hozzátette Madison felé sandítva. – Nem Dorian Carsonnal máskülönben.

– Jesszusom, Becky hányszor kérjek még bocsánatot? – pufogott a nő látványosan megforgatva a szemét, Andrea viszont nagyon jól szórakozott Becky beszólásán, bár még mindig nehezen tudta elhinni, hogy Madison és Becky kibékültek egymással. Miután Madison megtudta, hogy Becky milyen sokat segített Andreának Bridgeportban, erőt vett magán és bocsánatot kért a pszichológusnőtől, amiért olyan gonoszul viselkedett vele. Szerencsére Becky nem volt haragtartó, sőt kifejezetten örült neki, hogy sikerült rendezniük a viszályt. Madisonnak pedig be kellett ismernie, hogy Becky tényleg jó fej, ő pedig fölöslegesen generálta a feszültséget.

– Inkább mesélj, hogy alakulnak a dolgok Tomy fiúval? – faggatózott tovább Madison.

– A lehető legjobban – vágta rá Rebecca szerelmesen csillogó szemmel. – Tom minden tekintetben csodálatos.

– Minden tekintetben? – vágta oldalba cinkosul Beckyt Madison. – Mindent hallani akarok!

– Mit szóltok egy kávéhoz? – ajánlotta fel Andrea lelkesen, mire mindketten bólintottak. Ahogy ők hárman elindultak a kantin felé, külső szemlélőként senki nem mondta volna meg, hogy egy főfelügyelő. egy pszichológus és egy halottkém sétál egymás mellett. Jelen pillanatban csupán három barátnőt láttak, akik olyan egyszerű, de mégis bonyolult dologról beszélgetnek, mint a szerelem…

***

Dorian gondolataiba merülve ballagott a főfelügyelő irodája felé. Amikor odaért, meglepve látta, hogy az ajtó tárva nyitva volt. Ahogy benézett rajta látta, hogy az iroda a bútorokat leszámítva üres volt. Eltűntek a fényképek, a kitüntetések, de még a oly jól ismert névjegytábla is az íróasztalról, amin immáron, csupán egyetlen egy kartondoboz árválkodott, mellette pedig George Woodward állt, és eltűnődve nézte a hófödte belvárost. Dorian jelképesen bekopogott a nyitott ajtón.

– Szabad?

Woodward azonnal hátrafordult, amikor meglátta Doriant halványan elmosolyodott.

– Dorian, gyere csak! Végre elkészültem az összepakolással, ez az utolsó doboz – csapott rá finoman a kartondoboz lezárt tetejére, majd újra körbenézett. Be kellett ismernie magának, a búcsú ettől a helytől nehezebb volt, mint azt valaha gondolta volna.

– Milyen üres lett ez az iroda – zökkentette ki gondolataiból Dorian. – Hiányozni fogsz!

– Nekem is hiányozni fog – bólintott szomorkásan –, de jó kezekben lesz a kapitányság.

– Ebben én is biztos vagyok – helyeselt Dorian. Több szempontból is megfelelőbbnek tartotta Andreát a pozícióra, mint saját magát, és ezeket az érveket Woodwardnak is felvázolta, aki maximálisan támogatta az ötletet, és örömmel ajánlotta Andreát a pozícióra. – És most hogyan tovább?

– Elutazom egy jó hosszú szabadságra – magyarázta Woodward. – Még sosem csináltam ilyet, de befizettem magam egy két hetes tengeri hajóútra.

– Ez igazán jól hangzik, de azért vigyázz magadra és küldj képeslapot, hogy irigykedhessünk.

– Úgy lesz – válaszolta Woodward. – És te hogy vagy, jársz még a pszichológushoz?

– Igen – bólintott Dorian. Már lassan két hónapja annak, hogy Becky beajánlotta egyik kollégájához. – Nem mondom, hogy könnyű a traumáimról beszélni egy idegennel, de nem akarom, hogy még egyszer megtörténjen az, ami legutóbb. Szeretném végre végleg magam mögött hagyni a múltam és csak a családomra koncentrálni.

– Helyes, jól döntöttél – veregette meg büszkén a vállát Woodward.

– Főnök én…

– Már nem én vagyok a főnököd, hanem Andrea – nevetett fel George, mire Dorian is elmosolyodott.

– Te nekem már mindig Főnök maradsz, Andrea pedig valljuk be, bizonyos értelemben már eddig is az volt.

– Látod, ebben igazad van.

– Még nem is kértem tőled bocsánatot – kezdett bele Dorian, már jó ideje beszélni akart Woodwarddal. Tudta jól, mennyire megbántotta őt.

– Nincs is rá szükség – rázta meg a fejét az idősebbik.

– De igenis van, mert igazságtalan voltam veled – kontrázott Dorian –, pedig te mindig ott voltál, amikor szükségem volt rá, mellettem álltál és kirángattál a gödörből, még akkor is, ha nem akartam. Elviselted, amiket a fejedhez vágtam, segítettél helyrehozni, ha hülyeséget csináltam. Lehet, hogy nem te vagy a vér szerinti apám, de apám helyett apám voltál, és ezért hálával tartozom neked. Köszönöm mindazt, amit az elmúlt évek alatt értem tettél.

Woodward, ahogy hallgatta Doriant, nehéz volt tartania magát, hiszen mindig is fiaként tekintett rá és az, hogy Dorian is valahol apaként tekintett őrá, az teljesen meghatotta.

– Köszönöm, Dorian, el se hiszed, milyen sokat jelent ez számomra – nyújtotta kézfogásra a tenyerét George, de Dorian kézfogás helyett, inkább megölelte.

Andrea nem akarta megzavarni a pillanatot, de épp ekkor ért oda és egyszerűen annyira meghatódott a jelenetet látva, hogy egy pillanatra megállt az ajtóban és csak nézte a két férfit.

– Andrea, gyere csak – mondta Woodward, amint észrevette a nőt.

– Ne haragudjatok, csak Doriant kerestem és nyitva volt az ajtó – szabadkozott Andrea.

– Nem-nem, ez már a te irodád – mosolygott rá kedvesen George. – Vedd csak birtokba bátran.

– Köszönöm, George – nézett rá hálásan Andrea. – De én igazán…

– Igazán nincs mit, akkor én megyek is – kapta fel a dobozt az asztalról, és elindult a kijárat felé. Még egyszer utoljára visszanézett a régi irodájára, nagyot sóhajtott, majd elmosolyodott, és kilépett az ajtón.

Amikor már csak ketten maradtak az irodában, Andrea kissé szomorkásan húzta végig a kezét a fényes fa asztallapon, majd elgondolkodva nézett körbe.

– Min gondolkodik ilyen lázasan, Carson főfelügyelő asszony? – nézett felé széles vigyorral az arcán Dorian, le sem tagadhatta volna, mennyire büszke feleségére.

– Csak azon, hogy ez az iroda mennyire fontos szerepet játszott az életünkben – magyarázta Andrea, ahogy fejben végigpörgette eddigi életüket.

– Ez igaz. Itt találkoztunk először… – gondolkodott el Dorian is, ahogy felidézte a pillanatot, amikor először meglátta Andrea Mackenzie-t ebben az irodában, még nem is sejtve, hogy ő egyszer a felesége és gyermekei anyja lesz.

– Aztán pedig itt találkoztunk újra egy év után – folytatta Andrea a nosztalgiázást –, amikor visszajöttél szívdöglesztő FBI-osként, hogy félreállíts az ügyemtől.

– Hát igen, akkor még kissé, hogy is mondjam, mogorvább voltam – válaszolta Dorian egyre közelebb érve feleségéhez.

– Ha még csak mogorva lettél volna – nevette el magát Andrea.

– Na szép, akkor miért mentél feleségül egy ilyen lehetetlen alakhoz? – kérdezte Dorian megjátszott sértettséggel, de közben olyan ellenállhatatlanul nézett Andreára, amitől a nőnek még ennyi év után megremegett a térde.

– Mert ez a lehetetlen alak elrabolta a szívem, nem volt más választásom, mint egy életre letartóztatni.

– Éljen az igazságszolgáltatás – mondta mosolyogva, majd megcsókolta feleségét. – Miben lehetek még a szolgálatára, Mrs. Carson?

– Most csak maradjunk így egy kicsit. Olyan szépen esik a hó – fordult az ablak felé Andrea, majd befészkelte magát férje karjaiba. Dorian bólintott, és csak csöndben nézték, ahogy a fehér hótakaró lassan egész Twinbrookot beborítja.

***

7 hónappal később

Dorian lányát kézen fogva sétált végig a Belvárosi kórház szülészeti osztályának folyosóján, hogy végre Sam is találkozhasson a tegnap este megszületett kistestvérével. Már majdnem elérték a kórterem ajtaját, amikor a kislány egyszer csak megtorpant, és elengedte édesapja kezét. Dorian kérdőn nézett rá, de Sam csak szomorúan lehajtotta a fejét.

– Mi a baj, kölyök? – nézett vissza rá Dorian. – Nem szeretnél találkozni a Mamival és a kis testvéreddel?

– De igen, csak…

– Na gyerünk, ki vele! Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz – biztatta lányát, mire az szomorúan lebiggyesztette a száját.

– Most már engem nem fogtok úgy szeretni, mint eddig?

– Honnan vetted ezt a butaságot, kicsim?

– Az oviban mondta Alex, hogy amióta megszületett a kistestvére, vele már alig foglalkozik az anyukája és az apukája – mesélte el a minap történéseit a kislány, de Dorian csak elmosolyodott.

– Őszinte leszek veled, mert már nagylány vagy – kezdett bele komolyan. – Most valóban több figyelem irányul majd a testvéredre, de ez nem azért lesz, mert őt jobban szeretnénk, mint téged. Ha majd meglátod milyen pici, te is meg fogod érteni, hogy milyen sok törődésre van szüksége. És neki csak mi vagyunk, csak ránk számíthat – simogatta meg szeretetteljesen kislánya arcát.

– Rám is? – nézett apukájára meglepve Sam.

– Hát persze – vágta rá Dorian –, hiszen te leszel a nővére. Tudod, a testvérek között van az egyik legerősebb kapcsolat a világon, amit senki és semmi nem szakíthat szét, soha. Történjék bármi is, ti mindig testvérek maradtok és mindig szeretni fogjátok egymást. Ő már nagyon várja, hogy megismerhessen téged, ebben biztos vagyok. Hát te?

– Én is – bólogatott elvarázsoltan a kislány. Bár még nem értette tökéletesen a lényeget, mégis valamiért egyre izgatottabb lett édesapja szavai hallatán. Ez a testvér dolog egyre jobban tetszett neki.

– Helyes, akkor gyere, ne várakoztassuk meg – fogta újra kézen kislányát, majd óvatosan benyitottak a szobába. Éppen jókor jöttek, hiszen Andrea már végzett a baba etetésével. Még kicsit megviselten, de annál nagyobb szeretettel nézett a belépő kislányára és férjére. Sam először csak édesapja háta mögül szemlélte a kisbabát, aztán Andrea biztatására halkan az ágyhoz lépkedett, majd óvatosan felmászott anyukája mellé, hogy végre láthassa testvérét.

– Szia, kicsim – nyomott puszit a fejére Andrea. – Nézd csak, ki van itt? Bemutatom neked a kisöcsédet, Adriant – fordította lánya felé a babát Andrea. Sam pedig elbűvölve nézte az aprócska, szőke hajú, kék szemmel pislogó emberkét.

– Ó, Mami, de aranyos! És milyen jó az illata! – szaglászta meg a csöppséget a kislány.

– Bizony ám – nyomott gyöngét puszit a kisfiú fejére Dorian, majd szerelmesen Andreára nézett. – Tiszta anyukája.

– Halihó – dugta be a fejét az ajtón Madison – Meg szabad látogatni, Twinbrook legfiatalabb szívtipróját?

– Gyere csak – invitálta be Andrea. Madisonnak sem kellett több, széles mosollyal lépett be a szobába, de nem volt egyedül. Utána Frank, Tom és Becky is bevonult az ajtón. Mindannyian az ágyhoz léptek, hogy megcsodálhassák a kis jövevényt.

– Meg kell zabálni ezt a kis pufi arcocskáját – gügyögött Madison bugyután. – Istenem, de édes kiskölyök.

– Jaj, szívi, már csak hét hónap és neked is lesz egy – szólalt meg Frank büszkén, a többiek legnagyobb meglepetésére.

– Mi? – kérdezte döbbenten, szinte egyszerre a társaság.

– Frank! – szólt rá férjére erélyesen Madison.

– Most mi van, úgyis elmondtuk volna előbb utóbb. Emberek, apa leszek! – mutatott magára büszkén Frank. Madison pedig egyszerűen nem tudott rá haragudni.

– Gratulálok! – nézett boldogan barátnőjére Andrea, Dorian pedig elismerően veregette meg a szőke férfi vállát. – Miért nem mondtad eddig?

– Mert nem akartam elkiabálni, plusz most hozzátok jöttünk, hogy megnézzük Adriant – magyarázta Madison. – Frankkel nem lehet bírni, amióta megtudta.

– Ezt megértem! Annyira örülök nektek – szorította meg legjobb barátnője kezét Andrea.

– Tom, Becky, jó hogy ti is bejöttetek – nézett sejtelmesen Dorian a párra. – Andreával szerettünk volna kérdezni valamit tőletek.

– Persze, mondjátok csak – nézett érdeklődve Becky a férfira.

– Igazából szerettünk volna felkérni titeket, hogy legyetek Adrian keresztszülei. Sokat jelentene számunkra.

Tom és Becky boldog mosollyal néztek egymásra, majd mindketten bólintottak.

– Örömmel leszünk – válaszoltak egyöntetűen. – Nagyon köszönjük, hogy ránk gondoltatok.

– Mami – szólította meg Sam anyukáját. – Szerinted lehetek én Madison babájának a keresztanyja?

– Attól tartok, szívem, hogy te még kicsi vagy ehhez – magyarázta Andrea, a kislány pedig csak bánatosan elhúzta a száját, de a következő pillanatban örömmel ugrálta körül kisöccsét.

Dorian pedig csak nézte boldogságtól sugárzó feleségét, és két gyönyörű gyermekét. Egyszerűen nem tudott betelni a látvánnyal, mert ahogy rájuk nézett, nem a fájdalmakkal teli múltját látta, hanem a jövőjüket, ami ígéretesebb volt, mint valaha…

Vége!