“If only I could unbreak your heart,
Pull you close and fall in love with all your beautiful scars.”

Alexának

Liya álmosan csoszogott ki a szobájából, és hatalmasat ásítva nézett körbe a házban. Dél volt, és az előző esti tábortüzes mulatság után, ami miatt jóval a szokásosnál tovább volt ébren, egész délelőtt nem volt képes kikelni az ágyból. Anyja persze már korán felkelt, és épp a házat rakta rendbe, mintha bárkit is érdekelt volna néhány rosszul álló porszem, és közben Matisse szórakoztatta az idősebb nőt.

– …aztán persze Solomon kiakadt, és most őszintén! Láttad te már őt kiakadni? Egyszerre nagyon ijesztő és közben nagyon vicces – nevetgélt a fiatal lány, Diyana pedig figyelmesen hallgatta a szavait.

– Ó, épp a kedvenc témám van? Mások életén csámcsogunk? – lépett hozzájuk Liya, miközben kinyújtózott, és gyors csókot nyomott Matisse szájára. – Jó reggelt!

– Volt öt órával ezelőtt – vetette oda az anyja némi rosszallással a hangjában, de lánya csak megforgatta a szemét.

– Ugyan, Diyana, néha muszáj kiengedni a gőzt – vette védelmébe Matisse a fekete lányt, mire az hálás pillantásokat vetett felé, de Diyana nem tágított.

– Kérlek, Matisse drágám, ne bátorítsd! Anélkül is épp elég bolond a lányom.

– Hé! – méltatlankodott Liya. – Én is itt vagyok ám. Látod mi ez? – mutatott a fülére. – Hallok mindent.

– Az a lényeg – bólintott Diyana, miközben helyet foglalt az asztal mellett és Matisse-ra kacsintott, aki csak halkan elnevette magát. Liya csak legyintett egyet, aztán töltött magának egy pohár vizet.

– Amúgy hol a fenében van Jamal? – kérdezte, miközben ő is leült. – Úgy volt, hogy jön és felkelt, mert meg akartuk beszélni a beosztást Solomonnal.

– Azt hiszem Albine kereste, de nem biztos – gondolkodott el Matisse. – Talán az újdonsült feleségével van.

– Aha, hát szerintem azt hallanánk…

– Liya! – korholta az anyja, de a lány csak ártatlan szemekkel pislogott az anyjára, miközben vállat vont.

Ahogy aztán halkan bekopogtak, Liya azonnal felpattant és az ajtóhoz libbent.

Hatalmas mosollyal az arcán tárta azt szélesre, majd ahogy megpillantotta az érkezőt, arcára fagyott a vigyora.

– Na nézzenek oda, kit fújt ide a szél.

Emerson kancellár hosszan fújta ki a fogai között a levegőt, és legalább háromig elszámolt magában, mire képes volt nyugodt arckifejezést ölteni magára, miután szembetalálkozott a fekete lánnyal.

– Én is örülök, hogy látom – mondta aztán, de tekintete egészen másról árulkodott.

– Képzelem – sóhajtott fel Liya, miközben elállt az ajtóból, hogy a kancellár beléphessen.

Diyana, amint meglátta a férfit, azonnal felemelkedett a helyéről és rá köszönt.

– Üdvözlöm, Vincent. Kér egy teát?

– Köszönöm, ne fáradjon. Csak a fiamhoz jöttem – magyarázta Emerson, mire Diyana azonnal intézkedett, és a következő pillanatban már el is tűnt a másik szobában, amelyikben Aimes feküdt.

Emerson bizonytalanul lépett beljebb a házba, miközben magán érezte Liya kutató tekintetét. Aztán, ahogy körbepillantott és meglátta az asztalnál üldögélő másik lányt, azonnal megtorpant. Matisse hasonló vigyorral az arcán nézte őt, mint Liya.

– Nocsak – szólt meglepetten Emerson. – Milyen népszerű ez a ház.

– Pont eggyel többen vagyunk, mint kellene – gúnyolódott Liya mosollyal az arcán, miközben lehuppant Matisse mellé.

– Tudja, Harris kisasszony, bármikor találkozunk, az mindig bearanyozza a napom.

– Megteszem, ami tőlem telik – bizonygatta Liya, majd barátnője felé mutatott. – Matisse-t gondolom, ismeri.

– Volt szerencsénk – biccentett a lány felé Emerson.

– De még milyen szerencsénk. Emlékszik még a pénzre, amit fogadásból nyertem, mert maga tényleg volt képes idejönni? – kérdezte Matisse, Emersonnak pedig türtőztetni kellett magát, hogy ne találjon valami sértőt felelni a lánynak. Úgy érezte, jelen körülmények között nem lenne ildomos.

– Hogy is felejthetném el? Remélem megfelelő helyet talált a pénzének.

– Piát csempésztem belőle és elittuk az egészet két este alatt – jött a büszke válasz, amin igazából meg sem lepődött.

Liyát is sokszor fárasztónak találta, de a Matisse nevű lány is versenybe szálhatott vele, ha az ő idegesítéséről volt szó.

– Hát nem fantasztikus teremtés? – pillantott a lányra szerelmesen Liya, Emersonnak pedig nem kellett egy pillantásnál többet vetni rájuk, hogy azonnal megértse a helyzetet.

– Isten óvjon mindannyiunkat – emelte égnek a szemét a férfi, majd oldalra kapta a fejét, ahogy valaki megköszörülte a torkát.

Aimes állt az ajtófélfának dőlve és hol az apja arcát, hol a két lányt nézte.

– Szervusz, fiam!

– Szia, Apa – köszönt neki Aimes is, majd visszafordult a szobába és intett a férfinek, hogy kövesse. Emerson nyugtalanul indult utána, majd miután utat engedett Diyanának, hogy az visszatérhessen a lányához, ő is belépett a szobába.

Az egyszerű helyiségben minden ugyanúgy volt, mint korábban, amikor ott járt. Bár nem sokszor tette ott tiszteletét. Aimes óvatosan leült az ágyára, ő pedig csak bizonytalanul megállt a falnál.

– Hogy érzed magad? – érdeklődött, Aimes pedig tanácstalanul kitárta a karját, mert mégis milyen választ remélt az apja? Emerson figyelmét nem kerülte el, hogy a mozdulatra a férfi egyik oldala megrándult.

– Mint akit hasba lőtt az anyja – adta meg végül Aimes a választ. – Azon kívül remekül.

– Tudom, hogy gúnyolódsz, de örülök, hogy jól vagy.

– Én is – bólintott Aimes, majd a szemben lévő ágyra mutatott. – Le akarsz ülni?

Emerson csak bólintott, aztán helyet foglalt Aimesszel szemben. Magyarázatot akart adni a fiának a történtekre, mégsem érezte magát késznek rá. Az elmúlt héten, amíg fia a gyengélkedőn lábadozott – bár minden nap látogatást tett nála – sosem hozta szóba a témát. Egyikük se. Egyszerűbb volt nem beszélni róla és úgy tenni, mintha nem történt volna meg a nyilvánvaló. Túl sok volt a tüske. Az sem segített, hogy akármikor a fia szemébe nézett, mintha Eleanor nézett volna vissza rá. Ugyanazok a hideg kék szemek. Ugyanaz a vádló tekintet. Megfontoltan kezdett beszéni, gondosan ügyelve minden egyes kiejtett szavára.

– Tudom, hogy nagyon sok gondolat van most a fejedben arról, ami történt, és hogy miért, mint ahogy valószínűleg rengeteg kérdésed is van. Megpróbálok választ adni rájuk, amikor úgy érzed, hogy készen állsz rá, hogy feltedd azokat a kérdéseket, és amikor én is készen állok válaszolni rájuk. De szerettem volna, hogyha tudod, hogy nagyon sajnálom. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.

– Annak, hogy újra találkozok vele annak ellenére, hogy te ezt nem akartad, vagy annak, hogy majdnem megölt?

– Mindkettőnek, azt hiszem – nézett Emerson fia dacos szemébe. – Már nem bánom, hogy megismerhetted, és tudom, hogy sok mindent mesélt magáról. Ahogy rólam is. Elhiheted minden szavát, ha szeretnéd, őszintén nem bánom.

– Tényleg te küldted el akkor régen?

– Erre tényleg válaszolnom kell? – értetlenkedett a férfi. Hiszen mi értelme lett volna tagadnia? Túl egyértelmű volt a helyzet. – Nem vagyok büszke erre a döntésemre, de ő nagyon szeretett téged, és ami történt, az az én hibám volt.

Aimes figyelmesen hallgatta apja szavait. Haragudni akart rá, olyan nagyon akart. De azok után, ami történt, már csak úgy tett, mint aki dühös. Talán inkább önmagára haragudott, amiért ebbe a helyzetbe sodorta önmagát, az apját és persze Albine-t is. Közben viszont az anyjával töltött minden perc olyan volt számára, mint száraz földnek a zivatar.

– Fogalmam sem volt mennyire hiányzott, amíg nem találkoztam vele újra – vallotta be őszintén, Emerson arca pedig megenyhült. – Miért kellett elmennie?

– Ez egy nagyon bonyolult történet – felelte a kancellár. Minden szavát komolyan gondolta, amikor Albine-nak elárulta az igazságot. Nem volt képes elvenni a fiától azt a néhány boldog emléket, amit esetleg nem árnyékolt még be az, amit az anyja tenni próbált. – De én hoztam meg a végső döntést, és ez olyasvalami, amit remélem, egy napon megbocsátasz nekem.

Aimes nem találta kielégítőnek a választ. Szerette volna tudni az igazat, de látta az apján, hogy már ennek a témának a megkapargatása is fájdalmat okoz számára. Nem tudta, helyes lenne-e tovább firtatnia a témát csak azért, hogy attól hátha önmaga keserűsége enyhül egy kicsit, ha cserébe az apja bűnbánata fokozódna tőle.

– Biztos rengeteg dolog történt akkor régen. Nem vagyok hülye, Apa, még ha itt mindenki azt is hiszi, hogy mégis, mármint… Rám lőtt. Meg akarta ölni Albine-t. Engem. Pontosan tudom, hogy ez nem az a fajta helyzet, amire ráfoghatjuk, hogy csak úgy megtörtént. Történnie kellett valaminek, amikor gyerek voltam, tudom jól. Tényleg sok kérdésem van, de már vége van, és tőle már nem remélhetek válaszokat, ugye?

– Valóban nem.

– Tudod, ez annyival másabb érzés – folytatta szomorúan Aimes. – Tudni, hogy valahol ott van a távolban és éli az életét, csak nem mellettem, és tudni, hogy nincs többé. És annak ellenére, amit tenni próbált, még az anyám volt.

– Mindig az anyád lesz, és ez rendben van. Ez nem rossz dolog, ami pedig közte és köztem történt, az nem a te hibád volt. A maga módján, ő nagyon szeretett téged. Talán csak attól félt, hogy senki más nem lesz, aki ugyanúgy tud majd szeretni, ahogy ő.

– Tévedett – vágta rá Aimes.

Emerson nem tudta, hogy vajon kire gondol pontosan a fia. Őrá? Vagy Albine-ra? Vagy akár mindkettőjükre? Akárhogy is volt, elmosolyodott a gondolatra. De ahogy eszébe jutott a lány is, elgondolkodott.

– Beszéltél erről Albine-nal?

– Még nem – válaszolta habozva a fiú. – Szerettem volna, de nem tudom, mit kéne mondanom. Mert olyan szomorú, pedig ez nem az ő hibája volt.

– Ezt mondd el neki – tanácsolta Emerson, de Aimes csak lemondón megrázta a fejét.

– Nem fogja elhinni. Ismerem őt, Apa, pontosan tudom, hogy mit érez most, és azért kell ezt éreznie, mert meg akart menteni. Én nem haragszom rá azért, ami történt, csak közben elszomorít, hogy folyton ilyen helyzetbe kerülünk. Ennek nem kéne ilyen nehéznek lennie.

– Tényleg nem kéne – helyeselt a kancellár, ahogy eszébe jutott, mennyi megpróbáltatáson ment már keresztül fia és a lány. – De te erősebb, vagy mint én voltam. Úgyhogy harcolj érte! Én pedig remélem, hogy eljön majd az a nap, amikor megbocsátod nekem, amiket tettem.

– Apa… Ne!

– Minden jogod megvan rá, hogy dühös legyél – emelte fel a kezét tüntetőleg a férfi. – De nem zavarlak tovább, csak tudni akartam, hogy jól vagy-e.

– Jól leszek – nyugtatta meg Aimes az apját, mire az újra elmosolyodott. – Nem kell, hogy aggódj. Emeline így is az őrületbe kerget ezzel. Láttad mostanában?

– Igen, jó nagyra nőtt – nevetett fel halkan Emerson, de nevetése tele volt szeretettel. – Boldognak tűnik.

– Nagyon ügyesen játssza el, hogy az – helyesbített Aimes. – Nem boldog, te is tudod. Te és én, ez nem elég. Hiányzik neki Julian, de ő nagyon messze van. Már ha egyáltalán életben van.

– Él…

– Tessék? – pillantott Aimes meglepetten az apjára. – Honnan tudod?

– Csak tudom – jött a válasz, és Aimes látta az apján, hogy nagyon kikívánkozna belőle valami. Tudta jól, hogy az apja azért nem tölt velük annyi időt, mert ideje nagy részében Dharma Greysonnal van. Fogalma sem volt, milyen terveket szőhetnek azok ketten, vagy milyen akciókat szerveznek, és talán jobbnak is látta, ha nem tud róla. De ezek szerint Emerson bár messze volt Preaventől, továbbra is szemmel tartotta az eseményeket, sőt. Befolyásolta azokat. Mielőtt azonban az idősebb Emerson folytathatta volna, olyan hangosan vágódott ki a bejárati ajtó, hogy az szinte kiszakadt a helyéről.

Azonnal felpattantak, már amennyire Aimes gyógyulófélben lévő sebe engedte, és kinéztek a szobából. Jamal trappolt be a házba, és egész lényéből sütött a mérhetetlen harag. Úgy száguldott végig a nem túl nagy helyiségen, mint akit űznek.

– Mi bajod van? – fordult utána Liya, de Jamal nem felelt. Berobogott a Novával közös szobájukba, aztán már csak azt hallották, hogy a férfi az orra alatt duzzog, és választékosabbnál választékosabb káromkodások hagyják el a száját. Diyana a szája elé kapta a kezét, de Liya csak elismerően bólintott egyet. Mikor aztán a férfi újra a közös helyiségbe lépett és az ajtó felé indult, Liya felpattant és elé lépett.

– Elárulnád mi a bajod?

– Csak hagyjál! – ripakodott rá a férfi, és olyan ingerült arcot vágott, hogy attól még húga is megrettent egy pillanatra. Nagyon ritkán látta bátyját olyan haragosnak, és általában egy-egy jól irányzott poénnal enyhíteni tudta testvére dühét, de ezúttal azonnal belátta, esélytelen lenne. Aggódva pislogott felé.

– Basszus, mi történt?

Jamal továbbra sem felelt, de ahogy körbepillantott az őt aggódva bámuló társain dühe enyhülni kezdett, és átvette helyét a mérhetetlen szomorúság. Megrázta a fejét, majd ellépett Liya elől, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan maga mögött is hagyta a többieket. Tanácstalanul néztek össze a házban maradtak.

*

Albine halkan lépett be a félhomályos szobába. Nem akart zajt csapni. Éjszaka volt, és már mindenki elcsendesedett a házban. Léptei puhán értek földet, ahogy lassan megközelítette a mélyen alvó Aimest. Mellkasa szabályosan emelkedett és süllyedt, arca nyugodt volt. Egy ideig csak nézte a férfit. Annyi minden volt, amit mondani szeretett volna neki, de fogalma sem volt, hogyan kezdjen hozzá.

Olyan sok mindenen mentek már keresztül, annyi minden történt velük. Jó dolgok és rosszak egyaránt. Megannyi boldog pillanat és még annál is több nehézség. Mégis ott voltak. Dacára mindannak, ami velük történt, vagy talán pont amiatt, még mindig egymás mellett voltak. Egy része már el sem tudta volna képzelni az életét a férfi nélkül. Egy része viszont, talán túl sok mindenért vádolta önmagát.

Ahogy közelebb lépett hozzá, keze akaratlanul is megindult Aimes fekvő alakja felé. Ujjaival óvatosan érintette meg a ruháján keresztül a hasát. Óvatosan simított végig a gyógyulófélben lévő seben, nehogy mozdulatával felébressze őt, de az mégis felriadt az érintésre.

– Nem akartalak felébreszteni – húzta el Albine azonnal a kezét, de Aimes csak megtörölte a szemét, miközben ülő helyzetbe tornázta magát.

– Semmi baj, úgysem aludtam túl mélyen – rázta a fejét, ahogy felnézett a sötétben ácsorgó lányra. – Egész nap nem láttalak. Jamal azt mondta, összevesztetek valamin. Minden rendben?

– Persze, csak sok dolgom volt. Solomon is megkért pár dologra, aztán még körbejártam a járatokat is.

– Pihenned kéne – állapította meg Aimes Albine arcát nézve. A lány fáradtnak tűnt és bánatosnak. Túlságosan is annak. – Na gyere! – húzta magához az ágyra, és átkarolta.

Már nem is emlékezett, mikor voltak utoljára így együtt. Csendesen, nyugodtan, egymás ölelésében.

– Hiányoztál – súgta Albine fülébe, ahogy magához vonta, és érezte a keze alatt a szívének dobogását. – Köszönöm, hogy megmentetted az életem…

– Ezt hagyjuk inkább – feszült meg Albine, és el akart húzódni Aimestől, de az nem engedte.

– Kérlek, Albine, ne kerülgessük ezt tovább, jó? Ismerlek. Tudom, hogy mit érzel, de nem kell, hogy úgy érezz.

– Megöltem az édesanyád, Aimes – szakadt ki Albine-ból fájón. – Megöltem, és én csak… Mindent elvettem tőled.

– Ez nem igaz – ellenkezett a férfi, ahogy Albine arcához nyúlt, és felemelte azt, hogy a szemébe nézhessen. – Nekem te vagy a mindenem.

– Ne mondd ezt!

– Ez az igazság – folytatta Aimes határozottan. – Annyi mindent bánok, Albine, és ha visszamehetnék az időben, mindez nem történt volna meg. Se az, amiért és ahogy összevesztünk, se Cale, se ez. De megmentetted az életem, ahogy a sajátodat is és ezért nem vádolhatod magad.

– De olyan nehéz. Mert annyi rossz dolgot tettem, és annyi rossz döntést hoztam már. Nehéz azoknak a jó hatásait nézni, ha közben nekem kell együtt élnem a rossz oldalával.

– Bármit is tettél, Albine, az nem változtat azon, amit irántad érzek. Ez kell, hogy jelentsen valamit – magyarázta Aimes, mire Albine megenyhülten pillantott az arcára és óvatosan végigsimított rajta.

– Mindent ez jelent – felelte halkan, aztán közelebb hajolt a férfihez, és hagyta, hogy Aimes puha csókot leheljen az ajkaira.

– Szeretlek, Albine. Annyira szeretlek – suttogta Aimes a csókba, és Albine közelebb húzódott hozzá.

A férfi újra és újra végigsimított a hátán, aztán apró csókokkal hintette tele a nyaka ívét. Ráérős mozdulatokkal bújtatták ki egymást a ruháikból, és dőltek végig az ágyon. Albine tekintete elidőzött Aimes sebhelyén. Azon az apró, gyógyuló seben a tökéletes bőrén. Örökké hordozni fogja azt, mint valami elátkozott mementót életük egyik legnehezebb pillanatáról. Talán egy napon már csak egy heg marad, de sose lesznek képesek kitörölni a jelentését a szívükből. Finoman simított végig a sebhelyen, miközben Aimes arcára pillantott.

A férfi aztán megfogta a kezét, és magához vonta a testét. Gyengéden érintették egymást a gyertyafényben, és engedték, hogy együtt hullámzó testük és halk sóhajaik hatására, ha csak egy rövid időre is, de feledésbe merüljön mindaz, ami velük történt. Ha csak egy kicsit is, de csak egymásra összpontosítsanak. Csak egymásra gondoljanak. Csak egymást szeressék.

Ahogy aztán összebújva várták a megnyugvást hozó álmokat, Albine még rövid ideig hallgatta Aimes szuszogását. Az szépen lassan szabályossá vált, de Albine nem tudott elaludni. Összekuporodva nyomta homlokát a férfi mellkasának, és mélyen beszívta a férfi illatát.

– Én is szeretlek – súgta maga elé, bár tudta jól, hogy a másik nem hallja őt. Talán könnyebb volt így. A sötétben azonban már nem látta, ahogy titokban elsuttogott vallomása nyomán Aimes ajka halvány mosolyra húzódott.

12. rész – Ne nézz vissza