“Telling myself I won’t go there
Oh, but I know that I won’t care
Tryna wash away all the blood I’ve spilt”

Albine csak tompán hallotta, ahogy Emerson az éjszaka történtekről és Cortezről magyarázott, de hiába nézte az arcát, szavai már nem értek el hozzá. Csak az járt a fejében, hogy az idős kancellár ott volt, vészesen közel hozzá. Megpróbálta megállítani remegő kezét, de hiába.

– Jól van? – hallotta meg aztán Emerson aggódó hangját, de csak megrázta a fejét.

Nem volt jól, sőt, meglehetősen rosszul érintette a helyzet. Ijedten pillantott körbe, mintha Cortez akármelyik pillanatban rátámadhatott volna, bár agya tudta, képtelenség lenne. Hiszen fogságba esett. Hirtelen fordult sarkon és hagyta faképnél a két férfit.

Ugyan hallotta, hogy Aimes utána szól, de nem állt meg. Lendületes léptekkel sietett vissza a házhoz, trappolt fel azon a néhány lépcsőfokon, majd miután belépett és bezárta maga mögött az ajtót, zakatoló szívvel dőlt neki. Nem mintha az az ajtó megvédhette volna, jutott eszébe. Hiszen, ha Cortez rátalált, akkor se egy ajtó, se néhány rács nem fogja visszatartani. Próbált úrrá lenni szapora pulzusán és továbbra is remegő kezén, de azzal nem számolt, hogy amint belép a házba, legalább három kíváncsi szempár kereszttüzébe kerül azonnal.

– Baj van? – lépett hozzá Nova rögtön, és ő ijedten kapta felé a fejét. Szótlanul intett nemet, bár tudta, ezzel úgysem lesz képes megtéveszteni a családját. Elhúzódott az ajtótól, és a szobájához sietett. – Albine? – nézett utána húga kérdőn, de nem felelt.

Amikor újra kinyílt az ajtó és Aimes is belépett, azonnal felmérte a helyzetet. Nem is mondott semmit, csak intett Nova felé, hogy majd ő elintézi, és már indult is Albine után.

Ahogy meglátta őt az ágy szélén kuporogva, legszívesebben azonnal szorosan a karjába zárta volna, csak hogy megnyugtathassa, minden rendben lesz. Azonban egyrészt tudta, hogy Albine nem biztos, hogy egy szoros ölelésre vágyna, másrészt valótlant sem akart ígérni neki. Mert fogalma sem volt, mi fog történni. Ezért aztán csak leült a másik ágyra, és onnan nézett a lány felé.

– Nem bánthat téged – kezdte aztán óvatosan. – Nem tehet semmit, foglyul ejtették.

– Tudom – bólintott Albine, mert bár ezzel ő is tisztában volt, a szíve mélyén tudta, ez nem ilyen egyszerű. Olyan nagyon el akart tűnni előle, de úgy érezte, nem maradt olyan hely a világon, ahol a férfi nem találna rá.

– Albine, nézz rám!

Lassan emelte a férfire a tekintetét. Aimes olyan szeretettel és közben olyan mérhetetlen aggódással nézett vissza rá, hogy egy pillanatra elszégyellte magát, amiért ilyen állapotba került pusztán ennek a hírnek a hallatán. De aztán egy sokkal erősebb érzelem férkőzött a szívébe.

– Félek – súgta maga elé, és úgy érezte magát, mintha életében először vallotta volna ezt be. Talán úgy is volt.

Amikor először fogták el és került a főváros börtönébe annyival erősebbnek érezte magát. Amikor azt hitte, hogy Cortez elé viszik, képes volt felszegett fejjel várni, történjék bármi is. De mostanra túl sok veszítenivalója lett és túl sokszor hagyta, hogy a féltve őrzött és gondosan rejtegetett érzelmei hatása alá kerüljön.

– Gyere! – nyújtotta felé a kezét Aimes, és áthúzta magához a másik ágyra. Már hajnalodott, de ők csak eldőltek az ágyon, és a férfi szorosan magához vonta őt. – Fáradt vagy. Próbálj meg aludni egy kicsit – súgta a fülébe.

Albine mindaddig észre sem vette, hogy valóban milyen fáradt volt. De ahogy Aimes karjában feküdt, addig féktelenül zakatoló szíve lassan megnyugodott, és zaklatott álomba ringatta a férfi ölelése.

Először az erdőben találta magát, a saját, jól ismert világában. Szél zúgott a magas fák között, és a Nap itt-ott átszűrődött a lombok között. Az eldugott kis tisztásuk felé vette az irányt, de ahogy odaért, nem a régi faházat találta ugyanazon a helyen. Az Ashmore ház állt a tisztás közepén, ugyanolyan állapotában, mint amikor a háború előtt éltek ott. Szélsebesen rohant oda, de ahogy feltépte annak ajtaját és belépett, újra a koszos cellájában találta magát. Ijedten nézett körbe a jól ismert helyen, aztán a rácsokhoz lépett. Segítségért akart kiáltani, de egy hang sem hagyta el a torkát. Ujjai görcsösen szorongatták a hideg fémet, mígnem egy kéz nyúlt ki a homályból és ragadta meg a csuklóját. El akarta rántani a karját, de az ismeretlen kéz olyan szorosan tartotta, hogy nem volt képes rá. Aztán a kézhez tartozó test is elő lépett, és ahogy Albine felpillantott, Rhydian rideg arcával találta szemben magát.

Álmai bár nem hoztak megkönnyebbülést, de egy valamit pontosan tudott, amikor néhány órával később felriadt. Rá kellett jönnie, hogy a tetteinek – legyenek azok bármilyen nemes vagy akár kínzó okból is – következményei vannak. Az indok pedig nem igazán számított.

Elhúzódott a még mindig alvó Aimestől, és átkuporodott a másik ágyra, onnan nézte a nyugodtan szuszogó férfit. Nem akarta felébreszteni, de valamiért megnyugtatta a tudat, hogy ott volt mellette.

Aztán, ahogy nem sokkal később Aimes is ébredezni kezdett, őt továbbra is összekuporodva találta, ahogy őt nézte és a korábbihoz képest szokatlanul nyugodtnak tűnt. Valóban az volt.

– Jobban vagy? – kérdezte Aimes álmos hangon, Albine pedig csak egy bólintással felelt. – Örülök.

– Beszélni akarok vele – jelentette ki Albine határozottan, Aimes pedig értetlenül meredt felé. Mint aki nem hallotta jól, pedig pontosan értette a lány szavait.

– Tessék?

– Beszélnem kell vele. Cortezzel.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – felelte Aimes elgondolkodva, és azon járt az agya, vajon Albine tényleg komolyan gondolja-e ezt. Bár amennyire ismerte, nem volt kétsége afelől, hogy igen.

– Ez egy borzalmas ötlet, tudom – helyeselt aztán Albine, miközben kihúzódott az ágy szélére.

– De tudnia kell, hogy miért tettem. Még ha nem is jó ember, a fiáról van szó.

– Semmivel nem tartozol neki – ellenkezett Aimes azonnal.

– Ez nem számít, Aimes, én… Megöltem a fiát. Tudom, hogy amit Rhydian tett az megbocsáthatatlan, de én tényleg elvettem őt az apjától. Szerinted a te apád mit tenne, ha rólad lenne szó?

– De nem rólam van szó – mutatott rá Aimes, de látta Albine arcán, hogy ez mit sem számít. – Elhiszem, hogy ez most nagyon zavaros, főleg azután, ami anyámmal történt, de…

– Nem csak róla beszélek – vágott közbe. – Hanem mindenről, ami történt csak azért, amit évekkel ezelőtt tettem. Nem bántam meg, de néha elgondolkodok azon, hogy vajon a helyes döntést hoztam-e. Eszembe sem jutott, hogy amit teszek, mit jelent majd a családomnak. Az apám sose tudta meg, Aimes, fogalma sem volt, de éreznie kellett, hogy valami nincs rendben, Nova pedig…

Albine elharapta a mondatot. Mindig is abba a hitbe ringatta magát, hogy húga csak mellette lehet biztonságban, és még csak eszébe sem jutott, hogy mi van akkor, ha pont ő az, aki veszélybe sodorja? Fájón telepedett rá ez a felismerés, de igyekezett elnyomni magában ezt az érzést.

– Mi fog változni, ha beszélsz vele? – kérdezte Aimes halkan, de válaszul csak megvonta a vállát. Fogalma sem volt, de mégis úgy érezte, ez a helyes döntés. Vagy legalábbis egyfajta döntés, ami talán majd egy szép napon, megnyugvást adhat a lelkének.

– Nem tudom – vallotta be aztán. – Nem fogok bocsánatot kérni azért, amit tettem, de joga van tudni, hogy miért. Van ennek értelme?

– Nincs. De talán nem is kell, hogy legyen…

Solomont egy fokkal nehezebb volt meggyőznie, mint Aimest. Az idős férfi először még csak hallani sem akart annak a legcsekélyebb lehetőségéről sem, hogy ő bármikor is találkozhasson a foglyul ejtett kancellárral. De amikor Albine kijelentette, hogy igazából a férfi engedélye nélkül is el fogja érni, hogy kettesben maradhasson Cortezzel, Solomon jobbnak látta beleegyezni.

Aimes is sokszor próbálta meggyőzni, hogy hadd lehessen majd vele, de Albine hajthatatlan volt. Pontosan tudta, hogy olyan dolgokat szándékozik mondani a férfinek, amiket nem akarta, hogy Aimes – vagy bárki más – halljon. Ez az ő csatája volt, és most érezte először azt, hogy készen állna megvívni azt.

A találkozójukat megelőző este nem tudott elaludni. Csak a plafont bámulta, és azon töprengett, vajon milyen érzés lesz Cortez előtt állnia. Vajon a férfi tudja egyáltalán, milyen ember volt a fia? Vajon létezik olyan jövő, amelyben a férfi nem vadászik rá? Vajon képes lesz valaha megbocsátani saját magának a tetteiért?

Még akkor is ezeken gondolkodott, amikor másnap egy darnouth-i katonát követve lépkedett Cortez cellája felé. Szíve szaporán lüktetett melle alatt, tenyere izzadt, de közben valamiért várta is találkozást. Mintha megváltást várt volna attól, vagy legalábbis egy esélyt, hogy lezárhasson magában valamit, ami olyan régóta nyomta már a szívét. Mert talán, ha a szemébe nézhet Corteznek, hogyha csak egyszer az életben szembesíti a férfit azzal, hogy miért tette, amit tett, és csak egyszer az életben, ő is hangosan kimondja az összes fájdalmát, talán a lelkét gyötrő sebek gyógyulni kezdhetnek.

Albine végül két felfegyverkezett őr között lépett be a szobába, ahol Cortez kancellárt tartották fogva. Nem találkozott még korábban azokkal a katonákkal, ezért úgy gondolta, valószínűleg azok is Greyson emberei lehettek.

Odabent, a nem túl tágas helyiségben, csupán néhány fáklya nyújtott világosságot. A falakon nedvesség csillogott és az egész termet állott víz és föld szaga járta át. Időbe telt, amíg szeme alkalmazkodott a sötéthez, de aztán egy rácsot vett észre a terem közepén. Kimért léptekkel lépett közelebb ahhoz.

Ahogy lassan hozzászokott a gyenge fényhez egy ágyat látott meg. Aztán egy széket, majd ahogy tovább kúszott a tekintete, a fal mellett egy sötétségbe burkolódzó, magas alakot. Megállt, ahogy észrevette a férfit. Látnia sem kellett az arcát ahhoz, hogy pontosan tudja, az valószínűleg őt méregeti.

– Albine Ashmore – hallotta meg a saját nevét a férfi szájából, és végigfutott tőle a hátán a hideg. Az lassan ejtette ki a nevét, hosszan elhúzva a végét, mintha ezzel is csak kínozni akarná. De ő nem reagált. Meredten nézte az alakot, aki aztán kimozdult a sötétségből, és középre sétált.

Cortez meglepetten mérte végig, mint aki szinte el sem hitte, hogy a lány áll vele szemben. A lány, akit olyan régóta kutatott, akiért olyan régóta sóvárgott. Akiért mindent megtett, hogy újra az ujjai közé kaparinthassa. És ott állt, csupán néhány méterre tőle. Az sem zavarta különösebben, hogy kettőjük közül ő volt bebörtönözve egy idegen országban.

Aztán a következő pillanatban a férfi a rácsnak rontott és vérben forgó szemmel próbálta megtámadni őt a fémen keresztül, de az kitartott. Albine azonban ijedten rezzent össze, de lábát mintha a földhöz szegezték volna. Nehezen összekapargatott magabiztossága egy pillanat alatt foszlott szét.

– Félsz tőlem, ugye? – vicsorogta Cortez, majd gonosz mosolyra húzta a száját. – Jól teszed. Mert ha egyszer kijutok innen, meg foglak ölni.

Albine-nak kétsége sem volt afelől, hogy a férfi minden szavát komolyan gondolja. Ahogy elnézte a rácsoknál álló Cortezt, arcát már megvilágította az egyik fáklya. Dühös volt. Olyan mérhetetlenül dühös, hogy Albine tisztában volt vele, ha nem lenne a köztük lévő rács, a férfi már régen puszta kézzel csapta volna a fejét a barlang falához és verte volna halálra ott helyben. Talán régen is rettegett tőle, de hogy abban a percben halálra rémisztette, abban egészen biztos volt.

– Na, mi van? Nem mondasz semmit? Milyen szánalmas egy senki vagy. Csak egy kis szenny – szólt Cortez Albine felé, szinte köpve a szavakat, ő pedig türelmesen hallgatta a férfi szidalmait. – Gyűlöllek téged. Gyűlölöm minden porcikád.

– Tudom – szegte fel aztán Albine a fejét, ami szinte meglepte a kancellárt.

– Tudod? – pillantott vissza rá kérdőn, majd elégedetten sóhajtott fel. – Helyes. Tettem róla, hogy tudd. Hogy tetszett a kis ajándékom? Elég látványos lett, nem gondolod?

Látványos, gondolkodott el Albine a szón. Sajnos tényleg elég találó kifejezés volt, mert az a rendelet, amit Cortez az ő szabadságához – vagy inkább életéhez kötött – tönkre tett mindent, ami valaha is fontos volt számára.

– Fájt, ugye? – folytatta Cortez, és nem számított neki, hogy szavai olyanok voltak Albine számára, mint a húsába vágó tőr. Sőt, inkább pont ez volt a célja. – Van bármi fogalmad róla, hogy honnan tudtam egyáltalán, hogy itt lehetsz? Az a név, hogy Matthias Morales, jelent bármit is számodra?

Albine nem igazán lepődött meg ezen. Mindig is sejtette, hogy Matthiasnak köze lehet hozzá, de már nem haragudott rá. Ez nem a férfi harca volt, ő egy egészen más csatát vívott önmagával szemben.

– Ő is a társad volt, aztán elárult, mert semmit nem jelentettél neki. Kinek is jelentenél? Úgyhogy remélem, kényelmes az itteni élet és a menekülés, mert ha én nem is öllek meg, Preavenben akkor sincs már helyed, és akik hozzám hűségesek, le fognak vadászni, bárhova is mész.

– Ezzel is tisztában vagyok – szólt Albine újra, mire Cortez a rácsokra csapott, aztán hátrébb lépett. Szinte csalódottan rázta a fejét.

– Milyen ostoba voltam, amiért többet gondoltam rólad. Azt hittem, méltó ellenfél leszel, de csak egy csalódás vagy. És mégsem tudlak nem a pokolra kívánni.

– Gyűlölhet, ha akar… Én is gyűlölöm magam.

– Helyes – sziszegte felé a férfi.

– Nem azért, amit Rhydiannel tettem – folytatta halkan, és nem tudta nem észrevenni, ahogy Cortez keze ökölbe szorult. – Azt nem bántam meg.

– Mondd még egyszer – lépett hozzá közelebb Cortez fenyegetőzve, mintha a köztük lévő rács, nem is létezett volna.

– Tettem borzasztó dolgokat, ez nem is kérdés. De maga is. Úgyhogy nem hiszem, hogy bármi joga lenne ezeket számon kérni rajtam.

– Lényegtelen, hogy mit tettél. Tőlem felgyújthatod ezt az egész nyomorult helyet, nem érdekel. De megölted a fiamat…

– Igen, tényleg megöltem – bólintott, és a szíve majd megszakadt, ahogy kimondta ezeket a súlyos szavakat, amiket olyan régóta cipelt magában. – Tudja, a maga fia nem volt több mint egy aljas féreg. Aki kihasznált aztán megalázott.

– Fogd be a mocskos szád! – ordított rá a férfi, de Albine csak felszegte a fejét és tekintetét a férfi szemébe fúrta.

– Tudja aznap éjjel, amikor a maga fia megerőszakolt, én megszűntem létezni. Mert nem voltam képes tovább élni, és ha ki akartam bírni, meg kellett változnom. Van bármi fogalma arról, hogy milyen rohadt nehéz úgy tenni, mintha semmi se fájna? Hogy mennyire nehéz eltaszítani mindenkit csak azért, mert rettegek attól, hogy meglátják, milyen gyenge vagyok valójában? Hiába a maga fia halott, én vagyok pokolban. Úgyhogy igen, megöltem a fiát… De ő ölt meg engem először.

Cortez dühösen hallgatta őt, aztán újra a rácsoknak rontott. De Albine már nem rettent meg tőle. Állta a férfi vad pillantását.

– Te kis szajha – köpte felé. – Remélem, tényleg a pokolra kerülsz.

– Ha úgy lesz, akkor majd ott folytatjuk ezt a beszélgetést – felelte, majd azt ajtóhoz lépett. Részéről lezártnak tekintette a témát. Cortez felnevetett, aztán elkomorult a tekintete, és ádáz maszkján keresztül nézett Albine hátára.

– Remélem kísért a fiam. Így van, ugye? Hiába ölted meg – szólt még utána, Albine pedig megtorpant. Keze a kilincset szorongatta.

– Megnyugodhat. Rhydian sosem lesz elég halott ahhoz, hogy vigaszt nyerjek a halálában – vetette oda ridegen, aztán feltépte az ajtót, és kilépett rajta. Ahogy az bezáródott mögötte, úgy érezte magát, mint fuldokló, aki hosszú, viszontagságos percek után, először kap levegőt.

*

Nem Albine volt az egyetlen, aki szükségét érezte annak, hogy a foglyul ejtett Cortez kancellárral találkozhasson. Amikor Emerson megtudta, hogy a preaveni katonák között maga az egyik kancellár is a tábort támadja, eszébe sem jutott volna Cortez. Az idős kancellár bár valóban nagy hatalommal bírt, ugyanannyira féltette is az életét. Emerson pedig pontosan tudta, hogyha Cortez oda jött, annak csakis egyvalaki lehet az oka, és az nem ő volt. Sokkal inkább Albine.

Sokáig kellett győzködnie Dharma Greysont, hogy engedélyezze a találkozójukat, és bár az először megtagadta azt tőle, végül mégis beleegyezett. Valószínűleg azért, mert rájött, Emerson akkor is megpróbálná felkeresni a rabságba került régi társát, ha ő ellenzi azt. Ezért amíg Albine Solomon segítségével léphetett kapcsolatba Cortezzel, ő maga Greyson támogatását élvezte.

Ahogy aztán néhány nappal később ugyanazon a helyen állt, ahol előtte Albine is, ő is azon gondolkodott, vajon megéri-e mindez. Ám mielőtt lebeszélhette volna magát, lenyomta a kilincset és nagy lendülettel lépett be a terembe, ahová a másik kancellárt zárták.

A félhomályos, hűvös helység felét Cortez cellája foglalta el, és ahhoz közelebb lépve próbálta kivenni a férfi alakját, ám mielőtt szeme hozzászokhatott volna a sötéthez, valahonnan a rácsok túloldaláról egy mogorva hang szólt felé.

– Hát idáig futottál előlem?

Cortez a priccs szélén üldögélt, és onnan nézett Emerson felé. Ő csak felszegte a fejét, és hagyta, hogy Cortez gyűlölködve mérje végig.

– Sejtettem, hogy valaki közülünk segíti ezeket a mocskokat. Túl sok volt mostanában a preaveni veszteség és mintha túl sok titkot tudott volna az ellenség. Mindig is túl gyenge voltál az igazán nehéz döntéseket meghozni, de hazaárulás, Vincent?

– Nekem más elképzeléseim vannak arról, hogy ki és hogyan árulja el a hazáját.

– Valóban csak a túl eltérő elképzelésünk volt a gond? – nézett felé Cortez kérdőn.

– Nem, sokkal inkább az, hogy mindenkin átgázolsz a céljaidért és közben túl elvakultan akarsz bosszút állni mindenkin.

– Te ne prédikálj nekem bosszúról! – Cortez mogorván pattant fel, és lépett közelebb a rácshoz. – Te is bőven kivetted már belőle a részed.

– Meglehet – helyeselt Emerson, miközben körbenézett a cellában. Az koszos volt, rideg és nem illett egy preaveni kancellárhoz. – Csakhogy kettőnk közül mégsem én vagyok bezárva egy idegen országban. Áruld el, mégis hogyan kaptak el?

Cortez rideg arccal hajolt közelebb a rácshoz, onnan szegezte tekintetét Emerson barna szemébe.

– Túl elvakultan akartam valamit…

Emersonnak nem kellett sokat gondolkodnia, hogy rájöjjön, az a valami Albine Ashmore volt. Mindig is tudta, hogy Cortez mennyire elszánt vele kapcsolatban, de hogy kockáztassa a saját szabadságát, valamiért meglepte.

– Nos, ha már így alakult, remélem kényelmes a szállásod. Még nem tudom, pontosan mik a terveik veled, de tettem néhány javaslatot.

– Ennyire a szívedre vetted, ami történt? – húzta mosolyra a száját az ősz férfi, homlokát még mindig a rácsokhoz nyomva.

– Mármint? Hogy rám küldted az embereid, hogy az álmomban gyilkoljanak meg? Nem tagadom, egy kicsit még valóban fáj.

– Nekem is fájt, hogy akit a barátomnak tartottam, elengedte az egyetlen embert, aki a fiam haláláért felelős – vert ingerülten a rácsokra Cortez, aztán elfordult.

– Őszintén sajnálom, ha csalódást okoztam azzal, hogy életben maradtam.

– Először valóban elég kellemetlenül érintett a helyzet, főleg mert aztán bujkálni kezdtél a fiaddal együtt, mint a többi söpredék. De aztán rájöttem, hogy a nevelt lányod élete mennyit is ér számodra. Ne aggódj, vigyáztam rá. Többnyire – tette hozzá Cortez elgondolkodva.

– Ha bántottad volna, esküszöm az égre, hogy a két kezemmel fojtanálak meg és még ez a rács se állítana meg – lépett közelebb Emerson, arcán vészjósló magabiztossággal, de a másik csak hitetlenkedve rázta meg a fejét.

– Ugyan, öreg barátom, sose voltál képes átlépni azt a bizonyos határt.

– Úgy véled? – vonta fel a szemöldökét Emerson. – Itt tévedett a két bérgyilkos is, akiket utánam küldtél.

Emerson már nem sokat gondolt Henley-re, se Abelre. Megbékélt azzal, amit tett, még ha akkor meg is rettent attól, hogy mennyire könnyű volt elvennie valaki életét. De mérhetetlen elégedettséggel töltötte el Cortez arcát látnia, ahogy az lassan megértette, hogy mire utalt a szavaival. A férfi először meglepetten nézte, de aztán valahogy mégis mintha lenyűgözte volna, amit tett.

– Ezek szerint fejlődsz. Öreg korodra talán képes leszel kemény kézzel is kormányozni – szólalt meg aztán Cortez, majd töprengve nézett felé. – Miért jöttél ide, Vincent? Mert biztosan nem azért, hogy az izgalmas közös múltunkról csevegjünk.

– Pontosan tudod, hogy miért jöttem. Hogy kiért – lépett közelebb a rácsokhoz Emerson.

– Komolyan alkudozni akarsz velem?

– Mit akarsz az életéért cserébe? – kérdezte szárazon, de Cortez csak elnevette magát.

– Túl nagyra tartod magad, ha azt hiszed, lenne bármi, amit felajánlhatnál érte. A vérét akarom, Vincent – szegte fel a fejét Cortez, és korábbi talán furcsán szívélyes hangját, felváltotta a mérhetetlen düh.

– Rhydiant nem kapod vissza, hiába ölöd meg őt – felelte a fekete férfi ridegen.

– Szerinted én ezzel nem vagyok tisztában? Én csak azt akarom, hogy ugyanúgy szenvedjen, ahogy én tettem, mert megérdemli – mondta dühösen Cortez, és Emerson tisztán látta, semmi esélye meggyőznie régi társát. A férfi már rég túl volt a józanész határain, ha Albine-ról volt szó. Olyan messze, mint ő maga Preaventől.

– És ha megölöd? – tárta szét a karját kérdőn. – Mi lesz aztán? Egyedül neki nem fog fájni utána.

– Valóban – gondolkodott el Cortez látványosan, aztán Emersonra függesztette kínzó tekintetét. – Akkor mit javasolsz? Várjam meg az elsőszülöttjét, és öljem meg azt? Az fair lenne? Ne adj olyan ötleteket, amiket nem akarsz, hogy fontolóra vegyek.

– Hagyd békén azt a lányt, Romano! – csattant fel aztán Emerson, és bár határozott volt, Cortez nem tudta nem észrevenni a hangjába vegyült halvány kétségbeesést. Túl jól ismerte már a férfit. Régen nem csak társak, de barátok is voltak. Meglepetten pillantott rá, aztán gúnyos mosoly ült ki az arcára.

– Nocsak, te vén kujon! – Cortezt láthatólag mulattatta a kialakulóban lévő helyzet. – Hát ezért ilyen fontos neked? Csak nem gyengéd érzelmeket táplálsz iránta, Vincent?

– Fogd be a szád!

Emerson legszívesebben a másiknak rontott volna, és most először talán örült a kettejüket elválasztó vasrácsnak. De nem azért, amit az feltételezett. Hanem mert még ha magának csak nagyon nehezen is vallotta be, Corteznek többé-kevésbé igaza volt, és ettől szörnyen érezte magát.

– Mondd csak, legalább viszonzott az érzés? – érdeklődött tovább Cortez szórakozottan, mire Emerson akaratlanul is lesütötte a szemét. – Nem is tudja? Ah, milyen tragikus – folytatta tettetett együttérzéssel az ősz férfi.

– Azt mondtam, hogy hallgass – csattant fel hirtelen Emerson, és olyan közel robogott a rácsokhoz, hogy szinte látta önmaga dühös arcát az annak másik oldalán álldogáló férfi szemében.

– Ugyan, nincs ebben semmi szégyellni való, és ami azt illeti, nem is ez lenne az első eset, hogy szemet vetsz a fiad választottjára.

– Mi is volt a neve annak a fekete lánynak? – lépett hátrébb Cortez, és elgondolkodva kezdett fel-alá járkálni a helyiségben. – Margot? Marlene? Áh, már tudom, Marisol. Emlékszem, a fiad mennyire kiborult, amikor a lány faképnél hagyta. Megkérdezném, hogy megtudta-e azóta, hogy mi történt, de amilyen arcot vágsz, gyanítom, nem.

– Az egy hiba volt – hallotta Emerson a saját, rideg hangját, ahogy felidézte magában azt a jó pár évvel korábbi történetet. Erre sem volt kifejezetten büszke.

– Te is tudod, mit mondanak azokról az emberekről, akik újra és újra elkövetik ugyanazt a hibát. Úgyhogy ne próbálj nekem morális leckét tartani arról, hogy mi helyes és mi nem. Tarts inkább a fiadnak! Miért is te alkudozol a lány életéért és nem Aimes?

– Hagyd ki ebből a fiamat! – förmedt rá Emerson.

– Megnyugodhatsz, én kifejezetten hálás vagyok neki, mert nélküle sose találtam volna rá a lányra. Ám a tudat, hogyha egyszer végre a kezem közé kaparinthatom az neked is fájni fog, csak még édesebbé teszi majd a bosszúm.

– Tévedésben élsz, drága barátom – felelte Emerson, miközben újra körbenézett a helyiségben. – Tényleg nem futott át az agyadon, hogy meg is ölhetnek itt?

– Téged sem öltek meg – vetette ellen Cortez nyugodtan. – Nálam pedig biztosan nem vagy értékesebb. Ha elfelejtetted volna, a katonáink legnagyobb része még mindig az én parancsaimat követi. Gondolod, hogy mégis többet érek ezeknek itt holtan?

– Tegyünk egy próbát – javasolta Emerson rezzenéstelen arccal, Cortez pedig lassan elmosolyodott. Mosolya azonban koránt sem volt szívélyes, sokkal inkább ádáz és számító. – Hagyd békén végre a lányt, Romano – kérte aztán újra, pedig tudta, süket fülekre talál a kérése.

– Miért tenném? Tudod, találkoztam vele. Volt pofája ide jönni. De tudod, valamiért mégis nőtt a szememben, mert ő legalább nem könyörgött. Megértette, hogy neki már teljesen mindegy, mert elvettem tőle mindent, és ezt ő is tudja. Úgyhogy ne alázd meg magad jobban érte, miközben ő is érzi, hogy megérdemli, amit tennék vele.

– Miről beszélsz? – pillantott felé értetlenül, Cortez pedig újra felnevetett.

– Maradjunk annyiban, hogy tettem róla, hogy ne igazán lássák szívesen odahaza.

– Mit csináltál? – lépett közelebb Emerson. Az ősz kancellár meglepetten pillantott rá a rács túloldaláról.

– Ő tud róla, és nem mondta el neked? Ez biztosan szörnyen fájhat.

– Romano!

Cortez lassan kezdett beszélni, megfontoltan. És minden kiejtett szava közben azt figyelte, hogy Emerson egyre mélyebb elkeseredésbe süllyed. Abban a percben olyanok voltak, mintha Emerson lett volna a rácsok mögött, és Cortez kínozta volna őt.

– Kihirdettem egy rendeletet Preaven-szerte, hogy csak akkor nem toboroznak több fiatalt a seregbe, hogyha Albine Ashmore feladja magát. Mostanra valószínűleg mindenki az ő nevét átkozhatja odahaza, és gyanítom utána is küldtek néhány embert, hogy keressék meg és ráncigálják vissza. Ha feladja magát, vagy akárhogy visszaviszik, valószínűleg kivégzik utána, ha pedig nem tér vissza, örökre menekülnie kell. Ha pedig ez a háború véget is ér, mindenki gyűlölni fogja őt pont ott, ahova visszavágyna. Mit gondolsz? Ez kellő büntetés a számára?

Emerson hitetlenkedve nézett régi barátja magabiztos arcára. A hazugság legapróbb jelét kereste rajta. Bármit, ami azt jelenthetné számára, hogy mindez nem igaz. De a szíve mélyén pontosan tudta, hogy Cortez pont annyira kegyetlen, hogy ezt megtenné.

Szótlanul hátrált el a rácstól és lépett az ajtóhoz. Még akkor is hallotta Cortez kínzó nevetését, miután az ajtó bezáródott mögötte. Kétkedve nézett maga elé, mert ha ez valóban igaz, hogy történhetett az, hogy neki még csak fogalma sem volt róla? Hogy titkolhatták el előle?

Feldúltan vert bele ököllel a barlang falába, és érezte, ahogy felszakad a bőre. De ő még csak észre sem vette, ahogy kiserkent a vére. Fel sem tűnt neki a fájdalom, mert elnyomta azt minden fejébe tóduló fájdalmas gondolat a lányról, a fiáról és önmagáról. Egy valamit tudott biztosan. Meg kellett keresnie Albine-t, mielőtt túl késő lenne.

15. rész – Nyugtalanító tehetetlenség