“I see two paths that sit before me, the decision’s mine to make,
Do I wear the mask and follow, or pay the price of being brave?”

Emerson feldúltan közelítette meg Albine-ék házát. Már messziről kiszúrta a lányt, ahogy az a ház előtt a tűzrakás körül rendezgetett valamit. Pont olyan volt, mint máskor, és azon gondolkodott, vajon tényleg ennyire ügyesen leplezi az érzéseit mások előtt? Hogy képes ennyire nyugodt maradni, miközben pontosan tudja, mekkora veszélyben van?

Megszaporázta a lépteit. Minél előbb tudni akarta, hogy mi történt, és bár nem akarta lerohanni a lányt, minél közelebb ért hozzá, annál nehezebben tudta türtőztetni magát. Felbőszítette a tudat, hogy Albine titkolózott előtte, csak azzal nem volt tisztában, hogy azért volt-e dühös, amiért eltitkoltak előle egy ilyen fontos dolgot, vagy azért, mert pont a lány titkolózott előtte.

Albine egészen addig észre sem vette a közelítő férfit, amíg az már hallótávolságon belül nem volt. Még oda sem ért mellé, már messzebbről meghallotta a férfi ingerült hangját.

– Elmondaná, hogy mégis mi a francot csinál?

Albine megállt a mozdulatai közben, és értetlenül nézett le a lába előtt formálódó száraz fa kupacra. Egy pillanatra eltöprengett, mire gondolhat a kancellár, de aztán csak a kis farakás felé intett.

– Tüzet rakok – felelte gyanútlanul, miközben Emerson végül mellé ért.

– Ne fárasszon! – förmedt rá a férfi, miközben újabb mérges pillantást vetett rá, Albine-nak viszont fogalma sem volt, mégis mi járthat a másik fejében. – Árulja el, mégis miért nem szólt arról, ami történt? Mégis mi a fenét gondolt?

– Nem tudom, miről beszél – értetlenkedett tovább, és már kezdte bosszantani Emerson.

– Ne nézzen hülyének, Albine – emelte fel a hangját a férfi.

A közelükben álldogálók közül egyre többen figyeltek fel rájuk, ahogy Albine körbe nézett, és kezdte feszélyezve érezni magát, mert a kancellár nemhogy kezdett volna megnyugodni, inkább csak még feldúltabban pislogott felé.

– Rám nézzen! – utasította Emerson. – Mikor szándékozott tájékoztatni arról a határozatról?

– Csss! – csitította azonnal Albine ijedten, ahogy a ház felé kapta a tekintetét, de onnan szerencsére senki nem lépett ki. Aztán karon ragadta a férfit, és elkezdte távolabb húzni a háztól.

– Senki nem tud róla? – képedt el a kancellár, ahogy követte őt, mígnem Albine – amikor már úgy érezte, kellő távolságra értek a többiektől, és el a kíváncsi szemek kereszttüzéből – megtorpant és szembe fordult vele.

– Maga honnan tud róla? – szegezte azonnal a férfinek a kérdést. Nem túl sok ember tudhatott erről, és remélte, hogy társai nem is fognak soha. Ha viszont a kancellár megtudta, mégis mennyi időbe telik, hogy ez a titok ne maradjon titok többé?

– Corteztől – jött aztán az egyértelműnek tűnő válasz, amitől Albine-ban csak még több kérdés fogalmazódott meg. Ezek szerint nem ő maga volt az egyetlen, aki feltétlenül szükségét érezte, hogy találkozhasson az idős kancellárral. – És maga mégis honnan tud róla?

– Greysontól.

Emerson láthatólag meglepődött Albine válaszán. Neki nem csak fogalma sem volt erről a rendeletről, de azzal sem volt tisztában, hogy Dharma Greyson egyáltalán felkereste volna Albine-t. Vagy fordítva.

– Mikor beszélt maga Dharma Greysonnal? – kérdezte végül értetlenül, Albine pedig legszívesebben felnevetett volna kínjában.

– Nem tud róla? Hű, micsoda őszinte kapcsolat lehet a maguké. Lenyűgöző.

– Számomra az a lenyűgöző, hogy ennyi idő után is képes ilyen ostoba lenni. Ez pontosan az a szituáció, amiről tudnom kell.

– Ugyan miért? – szegte fel a fejét hirtelen. – Nem fogja tudni ezt megváltoztatni vagy eltörölni, főleg nem innen. Különben is, akik ott élnek, nem fogják ezt elfelejteni, mindegy mit tesz most már. Ha pedig mégis visszavonatná valahogy, az milyen képet festene magáról? Kétlem, hogy feláldozná a politikai státuszát csak azért, hogy megmentsen, úgyhogy…

– Csak ne csináljon hülyeséget! – vágott a szavába a férfi hirtelen, pedig Emerson is tudta jól, hogy Albine-nak igaza volt. Ez sokkal bonyolultabb volt, mint korábban remélte, és bár ritkán érezte magát tehetetlennek bizonyos kérdésekben, most mégis ez történt.

– Hülyeséget? Mint például? Hogy megvonom a vállam és besétálok valahova, ahol lehet, hogy megölnek? Magának bejött – mutatott rá Albine.

– A mi helyzetünk korántsem hasonló…

– Milyen igaz – bólintott Albine, ahogy visszaemlékezett egy régi beszélgetésére a férfivel. Henley és Abel halála után Emerson nyilvánvalóvá tette számára, hogy bármit is tesz a férfi, ők sosem lesznek egyenrangúak. – Hiszen hogy is mondta? Én csak egy senki vagyok, maga pedig sosem volt az.

– Csakhogy maga sem senki, Albine, vegye már észre!

– Talán pont ez a probléma – szakadt ki belőle fájdalmasan.

Emerson megenyhülten pillantott a lányra. Olyan szomorúan és lemondóan nézett rá, hogy szinte azonnal megbánta, hogy olyan ingerülten beszélt vele. Ha ő maga is olyan dühösnek és tanácstalannak érezte magát, vajon mit érezhetett Albine? Miközben magában tartott mindent, csakhogy ne okozzon fájdalmat a szeretteinek? Tényleg ő volt a legerősebb ember, akit ismert, de mégsem akarta, hogy a lány egyedül cipelje tovább ezt a terhet. Még egy ok, amiért a pokolra kívánta Cortezt.

– Beszélek Greysonnal. Cortezzel, ha az kell. Muszáj, hogy legyen valamilyen megoldás. Rendbe hozom ezt – próbálkozott, de Albine arca megkeményedett.

– Nem kértem rá! Miért akar ennyire nagyon segíteni rajtam? Terveket szőni a sorsomról? Azt se tudja, miért vagyok fontos magának, de mégis mindig bele akar szólni az életembe. Úgyhogy majd amikor kitalálta, hogy mit akar tőlem, majd beszélgethetünk. De nem leszek többé a bábja.

– Soha nem volt az – vetette ellen Emerson azonnal, de Albine csak hitetlenkedve nézett rá.

– Akkor mi vagyok? – kérdezte aztán a könnyeivel küszködve, pedig pontosan tudta, hogy a kancellár nem fog nyíltan felelni erre a kérdésre.

Bár sorsuk már réges-régen összefonódott, talán sokkal korábban, mint azon az éjszakán a főváros börtönének katakombáiban, Albine úgy érezte, a férfi soha nem lesz teljesen őszinte vele. Semmilyen tekintetben. Mert ha ő nem volt képes eldönteni, hogy ki is ez a férfi számára, aki úgy lebegett az élete felett, mint sötét árnyék, amely mégis a legváratlanabb helyzetekben hozott számára világosságot, hogyan is hihette, hogy Emerson tudja a választ erre a kérdésre vele kapcsolatban? Hiszen ki volt ő neki? Csupán Aimes apja? Vagy társak? Barátok? Sorstársak? Vagy több annál? Azonban Emerson számára ez valóban többről szólt, és az a korábbi – Corteznek megvallott – beismerés most fájón telepedett a férfire, ahogy Albine könnyáztatta tekintetét fürkészte.

– Sajnálom, Albine. Őszintén. Bár tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg úgysem hiszi el.

– De igen – bólintott Albine. – Csakhogy túl késő. Sokkal egyszerűbb lesz minden, ha ezt belátja.

– Akkor csak feladja? – pillantott felé értetlenül Emerson. Soha nem látta még a lányt ennyire csüggedtnek, ennyire lemondónak és közben mégis ennyire higgadtnak.

– Már megtettem – vallotta be Albine szomorúan. – De kérem, ne szóljon Aimesnek!

– Ezt ne kérje!

– Megtartottam a titkát, nem is egyet. Úgyhogy most magán a sor.

Emerson nem tudta, Albine vajon tényleg komolyan gondolja-e mindezt. Ő maga is szerette megtartani a legfontosabb információkat magának egészen addig, amíg rá nem jött, hogyan tudná azokat a legjobban felhasználni. De Albine más volt, és látta rajta, hogy már régen döntött a saját sorsáról.

– Maga okos lány, Albine, ezért pontosan tudom, hogy forgat valamit a fejében, de kérem, ígérjen meg valamit – lépett egyet Albine felé. Ő várakozva pillantott fel rá. – Ígérje meg, hogy vigyázni fog magára.

– Vigyázni fogok a családomra. Ezt megígérem – bólintott Albine, de Emerson bosszankodva rázta meg a fejét.

– Ha azt akarja, hogy megtartsam a titkát, akkor ez nem elég.

– Ha valóban fontos vagyok magának, akkor talán mégis az – vetette ellen Albine. Nézte még néhány pillanatig a kancellár eltökélt arcát, és azt találgatta magában, vajon a férfi tényleg hajlandó lenne-e nem szólni Aimesnek minderről. Végül hátat fordított neki, és visszaindult a ház felé. Titkon azt remélte, hogy Emerson utána szól valamit, vagy megpróbálja megállítani, vagy legalább tovább győzködi, de nem történt semmi.

Emerson csak hagyta, hogy elsétáljon tőle, és Albine már nem látta, ahogy a férfi korábbi határozott arckifejezése szomorúra vált, ahogy a hátát nézte. Mert mondani szeretett volna valamit. Vagy tenni akármit, ami több mint a nyugtalanító tehetetlenség. Csakhogy arra is rájött, hogy igaza volt, amikor azzal vádolta, hogy az életébe avatkozik. Mert nem is egyszer tette meg, amióta ismerte. Ha pedig tényleg olyan fontos volt számára a lány, amennyire annak érezte, akkor hagynia kellett, hogy meghozza a saját döntéseit. Még ha ez azt is jelentette, hogy lehet, végleg kisétál az életéből.

Ahogy Albine közelebb ért a félbehagyott tűzrakáshoz, Emeline-t pillantotta meg a ház előtt ülni. Kezét nagyra nőtt hasán nyugtatta, és az eget kémlelte. Szája alig észrevehetően mozgott. Albine már többször látta a lányt, ahogy ezt csinálta, de sose kérdezte meg tőle, vajon kihez beszél ilyenkor? Julianhez? Vagy valami feljebbvalóhoz? Vagy csak önmagához, hogy erőt merítsen valahonnan? Már épp készült volna odasétálni a lányhoz, amikor Solomont pillantotta meg a távolban, és ő is a szőke lány felé igyekezett. Az ősz férfi viszonozta a pillantását, és óvatosan megrázta a fejét. Albine azonnal hátrálni kezdett, aztán sarkon fordult és elsietett.

Emeline észre sem vette mindezt. Továbbra is csak az égen úszó felhőket nézte, és halkan beszélt magában. Bár sokkal inkább, a szíve alatt hordott gyermekhez.

– Majd egyszer megmutatom, milyen gyönyörű az otthonod. A hátsó terasz a dombokra nyílik, és minden tavasszal lila virágok lepik be az egészet. Ott találkoztam az édesapáddal is. Ő is azokban a gyönyörű fákban gyönyörködött, amikor…

– Üdvözlöm, Emeline. Zavarom esetleg? – köszönt rá Solomon kedvesen, ahogy mellé ért. Emeline azonnal elhallgatott, és a férfire emelte barátságos pillantását.

– Sosem zavar – mosolyodott a férfire, aki miután viszonozta a lány mosolyát, mellé ült.

– Hogy érzi magát?

– Egy kicsit már fáradtan – felelte Emeline őszintén, és Solomon nem is igazán várt más választ.

– Teljesen érthető, de remélem, minden a kényelmére van. Mennyi idő van még hátra?

– Csak néhány hét – mosolyodott el a lány, de a következő pillanatban mosolya már tova is szállt. – Izgatott vagyok, de bevallom, egy kicsit félek is.

– Nincs mitől félnie, jó kezekben lesz. Az orvosaink remek szakemberek.

– Teljes mértékben megbízok bennük. Eddig is mindenben segítettek, és Diyana is ott lesz, akiben legalább annyira bízok.

– Akkor mi a gond?

– Csak egy butaság – rázta meg a fejét Emeline, de Solomon nem tágított. Mindig ráérzett, amikor a környezetében támogatásra volt szüksége valakinek. Talán ezért is tartották jó vezetőnek, még ha ő önmagát, nem is feltétlenül tartotta annak.

– Valószínűleg nem butaság, Kérem, mondja el! Hátha tudok segíteni.

– Néha azon gondolkodok, hogy vajon egyedül elég leszek-e ennek a kisbabának – szólt Emeline bátortalanul. Sokszor gondolkodott ezen, pedig tudta jól, mindent meg fog adni a születendő gyermekének, amire csak képes. Csak remélni merte, hogy mindaz elég lesz.

– Nos, bár én nem ismerem túl régóta, de ez alatt a rövid idő alatt már megfigyeltem, hogy milyen erős és hogy mennyire tud szeretni. Úgyhogy csodálatos édesanya lesz, Emeline, mert kedvesem, ön egy csodálatos ember.

– Köszönöm – mosolyodott az ősz férfire. Jól estek neki a megnyugtató szavai.

– Én csupán őszinte vagyok cserébe az őszinteségéért. Úgy érzem, ez a legkevesebb, amit megtehetek – szabadkozott Solomon. – Bizonyára ijesztő helyzet lehet ez, de habár nincs itt, akit igazán szeret, nem lesz egyedül. Még akkor sem, ha ő messze van innen.

– Ezt az eszem és a szívem is tudja, de közben mégis annyira hiányzik – folytatta csüggedten Emeline. – Amikor megtudtam, hogy kisbabát várok, megrémültem. De amikor elmondtam neki, annyira boldog volt és megnyugtatott, hogy mindig velünk marad és boldogok leszünk. Végre család lehetünk. Most pedig olyan távol van, és én még csak azt sem tudom, hogy vajon jól van-e. Vagy egyáltalán életben van-e még. Feláldozta magát és a szabadságát értünk, amikor megszöktünk. Borzasztó érzés ez a bizonytalanság és a tehetetlenség.

Solomon figyelmesen hallgatta a lányt. Olyan aggódással és szeretettel a hangjában beszélt, hogy megsajnálta. Hiszen Emeline tényleg nem tehetett semmiről, mégis az egyik legnehezebb helyzetben találta magát. Ott volt, távol az otthonától, életének egyik legnagyobb csodájával a szíve alatt, akiért erősnek kellett maradnia, miközben a szíve szakadt meg azért az emberért, akit a legjobban szeretett, és aki olyan messze volt tőle.

– Nem az én tisztem lenne erről beszélni magának, de úgy érzem, joga van tudni bizonyos fejleményekről – kezdte Solomon halkan, közelebb hajolva a lányhoz. – A legutolsó kapott információk alapján, Julian Tobin életben van.

– Hogyan?

– Ez nem publikus információ, ezt meg kell értenie.

– De él – ragyogott fel Emeline arca. – Ez több mint amit remélni mertem. Még ha tudom is, hogy valószínűleg szenved. Tudja, egyszer én is Cortez fogságában voltam, ezért pontosan tudom, mire képes.

– Valóban hallottam aggasztó jelentéseket a módszereiről – helyeselt Solomon, Emeline előbb felragyogó arca pedig elkomorult.

– Velem sosem volt olyan kegyetlen, mint lehetett volna, mégis megtalálta a módját, hogy úgy kínozzon, hogy közben hozzám sem ért. Fogalmam sincs, hogy vajon azért-e aki vagyok, az állapotom miatt, vagy mert egyéb tervei voltak velem, de mégis különleges helyzetben voltam. Nem mindenki ennyire szerencsés egy ennyire szerencsétlen helyzetben, főleg nem Julian.

– Nos, lenne itt még egy dolog, amiről tudnia kellene. Talán tényleg nem az én felelősségem lenne mindezt megosztani, de kedvelem önt, Emeline és úgy vélem, ez a helyzet talán mégis megköveteli a nyíltságom.

– Mire gondol?

– A néhány nappal korábbi támadás során több preaveni katonák foglyul ejtettek itt. Erről nem sokan tudnak, ám arról még ennél is kevesebben, hogy az egyikük Cortez kancellár.

– Tessék? – pillantott Emeline ijedten a férfire.

– Nem tudom, hogy mindezt tudni hasznos lesz-e önnek bármilyen formában, de úgy vélem, kegyed olyasvalaki, akinek különleges múltja van a kancellárral. Sok minden köti össze magukat, ezért véleményem szerint ön azon kevesek egyike, akinek joga van tudni erről.

– Ki tud még erről?

– Csak néhányan, és mindegyiküknek titokban kell ezt tartania – adta meg a választ Solomon, mire Emeline összehúzta a szemét.

– Akkor miért mondta el nekem?

– Mert tudván mindazt, amin keresztül ment és amin Julian Tobin megy keresztül jelenleg, nem foszthatom meg az igazságtól.

– Köszönöm, hogy megbízik bennem – mosolyodott el Emeline. – Úgy gondolja, hogy…

– Én nem gondolok semmit, Emeline – vágott közbe Solomon halkan. – De tudnia kellett, mert ha valaki segíthet önnek és a szerelmén akárhogyan is, az valószínűleg a kancellár.

Emeline újra végig simított a hasán. Túl sokszor érezte már tehetetlennek magát az utóbbi időben, és Solomon valóban jól látta, hogy ha valakinek, neki tényleg szüksége volt egy kapaszkodóra. Még ha ehhez olyan dolgokat kellett is megosztania vele, amit egyéb helyzetben nem lett volna szabad. Ezért pedig végtelenül hálás volt a férfinek. Most először érezte azt, hogy talán egy halvány reménysugár csillant meg valahol a távolban. Egy apró, szinte alig észrevehető esély a boldogságra.

– Vajon szabadon engedné Juliant? – suttogta maga elé elgondolkodva, nem is annyira Solomonnak címezve a kérdést, mint inkább saját magának, de a férfi tanácstalanul vállat vont.

– Nem igazán ismerem a kancellárt, ugyanakkor azt pontosan tudom, hogy néhány vezetőben, vagy legalábbis azokban, akikkel korábban együtt működtem, van egy közös tulajdonság. Mégpedig az, hogy néha kénytelenek felajánlani dolgokat, ha meg akarják tartani a pozíciójukat, és néhányan annyira ragaszkodnak hozzá, hogy hajlandóak megtenni bármit. Még akkor is, ha olyasvalamiről van szó, amit egyéb helyzetben sosem tennének meg.

– Ne értsen félre, nem állítom, hogy segítene magának – folytatta a férfi. – De úgy vélem, hogyha van rá mód, hogy megmentse a gyermeke édesapját, akkor talán a kancellár az egyetlen, aki ezért bármit tehetne.

– Cserébe miért?

– Fogalmam sincs, Emeline – vallotta be Solomon őszintén. – Ez olyasvalami, amit önnek kell végig gondolnia. Én csak szerettem volna esélyt adni, egyetlen őszinte lehetőséget, mert nem érdemli meg, hogy ne tudjon minderről. Úgy vélem, ennél kegyed sokkal okosabb. Valószínűleg érezte, hogy történt valami, én pedig szerettem volna, ha a teljes képet láthatja, mert megérdemli az igazat. Talán jobban, mint itt sokan mások, de legalább ugyanannyira. A múltjának nem kéne árnyékot vetnie a születendő gyermeke életére.

Miután Solomon magára hagyta Emeline-t, ő még sokáig üldögélt ugyanazon a helyen, egymagában. Egy távoli szemlélőnek akár úgy tűnhetett, mintha a többi ember felé bámészkodna, de valójában gondolatai messze jártak onnan. Túl a táboron, túl a hegyeken, még az erdőn is túl, a fővárosban. Egy sötét, nyirkos cellában, benne pedig Juliant látta maga előtt. Szívét egyszerre töltötte meg boldogság és bánat, ha arra gondolt, szerelme életben van, de távol van tőle és bántják. Nem bírta már elviselni ennek a tudatnak a fájdalmát. Hiszen a férfi mindent megtett érte, kivé válna ő, ha nem tenne meg ugyanúgy mindent a férfiért?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok milliói cikáztak a fejében, és zavarták össze teljesen, miközben leszállt az éj.

Amikor Albine visszatért a táborba, már sötét volt és fények gyúltak a házak között. Az ő házuk előtt is tűz égett, pont az a rakás, amit ő pakolt össze néhány órával korábban. Már távolról ki tudta venni, ahogy ott ült valaki, és ahogy közelebb sétált, Aimes alakját ismerte fel a tűz fényében. A férfi nem vette észre őt. Lehunyt szemmel üldögélt, és az arcán lévő halvány mosolyát megvilágított a tűz. Olyan békésen üldögélt, hogy egy ideig Albine csak figyelte őt. Ahogy lassan emelkedett és süllyedt a mellkasa, ahogy a haját néha megmozdította a szél, ahogy a mosolya hol jobban, hol kevésbé volt kivehető. Próbálta emlékeibe zárni ezt a nyugodt képet Aimesről.

Mikor végül megszólalt, Aimes azonnal csendre intette. Még mindig nem nézett rá, csak kinyújtotta felé a kezét.

– Gyere! – húzta le magához Albine-t a földre. – Hunyd be a szemed és csak hallgasd!

Albine egy kicsit még elidőzött Aimes békés arcán, ahogy mellé ült, de aztán lecsukta a szemét, és fülelni kezdett. Hallotta, ahogy előttük a tűz ropogott és szinte látta maga előtt a fahasábokat, ahogy azok belülről izzanak és lüktetnek a tűzben. Hallotta, ahogy valahol a távolban egy lány nevetett fel, és olyan volt, akár húga vidám nevetése régről. Hallotta, ahogy a szél néha fel-felsüvített a tábor házai között, és az orrába fújta a tűz és a füst illatát. Akaratlanul is elmosolyodott, ahogy eszébe jutott az erdőben töltött idő. Az a ház a tisztáson. Az otthona.

– Gyönyörű, igaz? – hallotta meg a férfi halk hangját, és ahogy kinyitotta a szemét, Aimes már őt nézte. Egy pillanatra talán el is felejtett mindent a férfi kék tekintetébe pillantva, és átadta magát az érzésnek, mintha valóban boldog lenne.

– Ugyanezt kérdezted tőlem legelőször is a tűz mellett – mosolyodott el, ahogy visszaemlékezett egyik első beszélgetésükre a tisztáson. Hasonlóan tiszta éjszaka volt akkor is, és bár ő kifejezetten utálatos volt aznap a férfivel, ő valamiért mégis kíváncsi volt rá.

– Sokat gondolok arra a napra. Az egészre.

– Tényleg?

– Igen – bólintott Aimes elgondolkodva. – Az is sokszor eszembe jut, hogy milyen szerencsés voltam.

– Majdnem meghaltál. Ezt én nem nevezném szerencsének.

– De rám találtatok és megmentettetek. Aztán én lettem a világ leghülyébb embere, amiért beléd szerettem – idézte Aimes Albine szavait régről, mire ő felnevetett. – Életemben először minden értelmet nyert. Ezért vagyok szerencsés. De ne haragudj, tudom, hogy nem szereted, ha túl érzelgős vagyok.

– Most nem bánom – vallotta be Albine, és nehezére esett visszatartani a könnyeit.

– Tudom, hogy ez az egész dolog Cortezzel mennyire megvisel, de én itt vagyok veled, ő pedig rácsok mögött van. Nem bánthat. Minden rendbe jön majd.

– Tudom. Rendbe hozom – tette hozzá halkan, Aimes pedig kérdőn nézett vissza rá.

Albine tudta jól, hogy Aimes nem tudja a részleteket. Fogalma sincs a rendeletről, amit ezek szerint Emerson sem mondott el neki, és fogalma sincs mindarról, amiről Cortez és ő beszéltek. Már nem sajnálta a titkokat. Mielőtt azonban Aimes rákérdezhetett volna bármire is, kinyílt a házuk ajtaja.

– Albine! – hallotta meg Liya lelkes hangját, aki Matisse-szal az oldalán lépett ki a házból. Jamal követte őket, aki amikor meglátta őt, inkább lehajtotta a fejét. – De jó, hogy itt vagy. El kell döntened egy nagyon fontos kérdést.

– Nem neki kell eldöntenie – ellenkezett Jamal azonnal, de a férfi nem nézett felé. Helyette inkább elindult a barlangok bejárata felé.

A többieknek fel sem tűnt, de Albine nem tudta nem észrevenni az apró szúrást Jamal szavaiban. Ezek szerint még mindig haragudott rá a férfi. Azonnal felpattant, és barátja után szólt.

– Jamal! – A férfi rögtön megtorpant. Kelletlenül fordult felé. – Annyira sajnálom.

– Tudom – jött a rideg válasz.

– De muszáj, hogy…

– Albine! – vágott közbe Jamal hirtelen. – Tudom, hidd el. Csak én is sajnálom.

Albine látta barátja arcán, hogy viaskodott magában. Túl jól ismerte már ahhoz, hogy tudja, mi járhat a fejében. Mert tudta, hogy haragszik rá, de azt is tudta, hogy mégis megértette őt. Jamal aztán elfordult tőle, és folytatta útját, Albine pedig visszafordult a többiek felé. Értetlenül meredtek rá. Ám mielőtt magyarázkodni kezdett volna, Diyana lépett ki a házból.

– Nem láttátok Emeline-t? – kérdezte tőlük aggódva, de mindenki csak a fejét rázta.

*

Emeline sokáig nézett farkasszemet a kilinccsel, mielőtt lenyomta volna azt. Bár furcsának találta, hogy bár Cortez kancellár volt állítólag a legfontosabb foglyuk, mégsem őrizték katonák a cellája ajtaját, de a kíváncsisága és elszántsága mégis győzedelmeskedett rajta.

Ahogy belépett, és lassú nyikorgással becsukódott mögötte az ajtót, kirázta a hideg. A nyirkos sötétségben alig tudta kivenni a szoba közepén húzódó rácsok körvonalait. Remegő lábakkal lépett közelebb ahhoz, de először nem látott bent senkit. Szinte karnyújtásnyira volt már tőle a rács, amikor hirtelen elé lépett Cortez, és ő ijedten hőkölt hátra.

– A kedvenc foglyom – nézett végig rajta a férfi. – Bevallom nem gondoltam volna, hogy találkozunk még. Milyen érdekes, hogy minden egyes ember, aki keresztezte az utam, ebbe a koszfészekbe menekült előlem.

Emeline nem felelt azonnal. Nem is próbált úgy tenni, mintha nem rémítette volna halálra a férfi, még így a rácsok mögül is. Cortez számára pedig túl egyértelmű volt ez, és az is, hogyha Emeline felkereste őt, annak csak egy oka lehetett.

– Megkérdezném, hogy az én hogylétem miatt aggódott-e, de tévednék, nem igaz? Sokkal inkább miatta aggódik. Julian miatt.

– Életben van? – kérdezte Emeline óvatosan, hogy megtalálta a saját hangját.

– Amikor utoljára láttam, még életben volt. Bár nem volt túl jó állapotban, de élt – jött a nem túl megnyugtatónak szánt válasz, de Emeline szíve még ettől is hatalmasat dobbant. Ezek szerint Solomon nem hazudott neki.

– Én… Én…

– Mondani szeretne valamit? – hajolt közelebb a rácsokhoz Cortez, és Emeline szemébe fúrta szigorú tekintetét, aztán suttogva folytatta. – Vagy netán kérni?

Emeline saját magával küzdött. Nem volt helyes, amit tenni szeretett volna, de Solomon valóban nem hazudott neki, és tudta jól, hogy abban is igaza volt, hogyha bármi esély is van arra, hogy Julian valaha is visszatérhet hozzá, az Cortez kancelláron fog múlni. Csak azzal nem volt tisztában, vajon milyen árat kell majd ezért fizetnie.

– Azt akarom, hogy szabadon engedje…

16. rész – Feloldozás