Amikor Orion este lecsukta a szemét, már sejtette, hogy mi következik. Megpróbálta kiszakítani magát, de hiába igyekezett, a látomás olyan erővel szippantotta magába, hogy nem menekülhetett. Megjelent előtte egy angyal – legalábbis Orion úgy gondolta, hogy az – furcsa öltözékben, mintha egy más korból érkezett volna. Vagy csak a stylistja volt érdekes hangulatban, amikor felöltöztette. Ugyanis hosszú, barna kabát volt rajta, díszes mellény, és egy patinás búvárszemüveg díszelgett a homlokán.
A semmiből öltönyök bukkantak elő, amelyek maguktól mozogtak, nem viselte őket senki. Annyira abszurdnak találta az egészet, hogy majdnem elkezdett nevetni, azonban nem volt rá képes, a mellkasára nehezedő furcsa nyomás miatt.
– Á, szóval a csicskásait küldi maga helyett – szólalt meg gúnyolódva az angyal. – Már be sem akarja piszkítani a kis kacsóját?
Az öltönyök erre vészjóslóan elkezdtek hörögni, és előkapták pisztolyaikat. Orion rá akart kiáltani az angyalra, hogy vigyázzon, azonban ő egy laza mozdulattal kivédte a felé zúduló lövedékáradatot, és a szemüveget a szemére igazítva ellentámadásba lendült.
Olyan gyorsan mozgott, hogy szinte elmosódtak a körvonalai, és a fiúnak pislognia kellett párat, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem az ő szeme káprázik. Az angyal olyan természetességgel szórta a fénygömböket, mintha mindig is ezt csinálta volna, kabátja vadul suhogott mögötte. Az öltönyök amint a földre dőltek, rögtön elporladtak, mintha nem is léteztek volna.
Orion esze azt súgta, hogy ki kellene másznia ebből a látomásból, de minél gyorsabban, azonban a testrészei nem engedelmeskedtek, megbabonázva nézte a harcoló angyalt. Hihetetlen erő sugárzott belőle, ahogy sorra terítette le a lövöldöző öltönyöket. Sajnos azonban azok nem fogytak el, sőt, mintha egyre többen és többen lettek volna, és szinte teljesen bekerítették már a harcoló angyalt.
Ő azonban továbbra sem adta fel, angyalzöld szeme harciasan csillogott, homlokán már gyöngyözött az izzadság az erőlködéstől. Orion tudta, hogy itt nem nyerhet, ám hiába próbált volna szólni neki, úgysem hallotta volna, a nyomás pedig csak egyre nehezedett a mellkasán, teljesen elzsibbasztva az elméjét.
– Zelda! Fogd Frankie-t, és meneküljetek! – kiáltotta kétségbeesetten az angyal.
Ekkor felbukkant a semmiből egy nő, karjában egy kisdeddel.
– Nem foglak itt hagyni! – ellenkezett, ám hangját szinte elnyomta a lövedékek süvítése.
Az angyalt már teljesen körbevették az öltönyök, Orion pánikot látott megcsillanni a szemében, ami rajta is eluralkodott. Tudta jól, hogy mi következik, és nagyon nem akarta végignézni. Tett még egy kétségbeesett kísérletet a felébredésre, de semmi nem történt.
– MENEKÜLJ! – ordította a harcoló angyal az utolsó erejéből, az öltönyösök pedig pisztolyaikkal célba vették a nőt. Félelem ült ki az asszony arcára, és Orion még éppen látta a gyermek felé tartó lövedéket…
– NEM – hörögte, és kipattant a szeme. Felült, és néhány másodpercnyi szabálytalan lihegés után a kezébe temette az arcát.
El akarta felejteni az egészet, amit látott, ám tudta, hogy örökre beleégett a memóriájába, mint az összes többi látomása. Az utolsó leheletéig harcoló angyal, a vérszomjas öltönyök, és az ártatlan kisfiú, akinek meg kell halnia…
A zokogás megállíthatatlanul tört elő belőle. Még mindig ott érezte a vízió okozta nyomást a mellkasán, és annyira kilátástalannak érezte a helyzetet. Nem segíthet rajtuk. Senki sem segíthet rajtuk.
***
– Boldog szülinapot! – vetette Orion nyakába magát Kim, majd puszikkal sorozta meg az arcát. – Ezer bocs, hogy késtem, Mr. Stewart kitalálta, hogy elküld matekversenyre, és erről feltétlenül most kellett kiselőadást tartania – forgatta meg a szemét.
– No, már versenyre mész? – nevetett fel a fiú. – És még tőlem kértél segítséget? Szégyelld magad Kimberly Gemma Greene!
– Jól van, nem tehetek róla, hogy véletlenül max pontos lett a tz-m – magyarázta, miközben kézen fogta szerelmét, és elhagyták az iskola épületét.
– Véletlenül, persze! Én meg pont most kaptam egy karót fizikából – vonta meg a vállát Orion.
– Jaj, ne, már megint nem készültél?
– Nem tehetek róla, ha tök hidegen hagynak a longiduginális meg a transzperverzális hullámok! – méltatlankodott a fiú, Kim pedig harsány nevetésben tört ki. – Mindegy, év végére úgyis kijavítom.
– Azt ajánlom is! Na, hova menjünk, szülinapos? – váltott témát.
– Az mindegy, csak beltér legyen. Lefagy a farpofám.
– Igenis – kuncogott, majd egy röpke csókot lehelt szerelme ajkára.
A két fiatal végül a moziban kötött ki, ahol megtekintették az Igazságosztó Láma legújabb filmjét. Kim néhány alkalommal arra eszmélt, hogy a pattogatott kukorica helyett a saját körmét rágja, annyira izgult.
– Hát, ezt feltétlenül meg kell néznünk még egyszer – lelkendezett, mikor kiléptek a moziból.
– Eddig ez a legjobb IL film – fejtette ki álláspontját a fiú is. – Remélem, nem cseszik el a folytatást.
– Hát ezt én is remélem – bólogatott Kim. – És most? Mire vágyik a szülinapos?
– Világbékére – húzta félmosolyra a száját a fiú. – De már azzal is megelégednék, ha apám nem balhézna, amikor hazamegyek. Vagy nem próbálná kiszedni belőlem, hogy miről álmodtam az éjjel. Valószínűleg még ordibáltam is, szóval tuti meghallotta – komorodott el a tekintete.
– Megint látomásod volt? – kérdezte halkan a lány. – Akarsz róla beszélni?
– Nem – zárta rövidre a témát Orion.
Kim nyugtatóan megsimogatta a karját, miközben aggódó pillantásokat vetett szerelme felé. Látta, hogy egyre jobban kiborítják a látomásai, és egyre inkább magába zárkózik. Szeretett volna segíteni rajta, de ötlete sem volt, hogy hogyan tehetné, hiszen el sem tudta képzelni, hogy milyen lehet neki. A fiú csak megrázta a fejét.
– Túlélem.
Túl sokszor mondogatta ezt az utóbbi időben, és ez Kimet igencsak zavarta. Az, hogy nem mond el neki dolgokat, pedig pont ő mondta, hogy jobb, ha kibeszéli magából az ember.
– Na, hova megyünk még? – mosolygott rá Orion, mintha mi sem történt volna. Kim viszont csak lebiggyesztette a száját.
– Utálok ünneprontó lenni, de megígértem, hogy nyolcra otthon leszek. Szóval nekem lassan hazafelé kellene mennem.
– Oké, persze, hazakísérlek – bólintott a fiú, bár szomorúság csillant a szemében.
Miután a Greene ház ajtajában búcsút intettek egymásnak, Kim még sokáig figyelte Orion távolodó alakját, amint az lassan eggyé vált az éjszakai sötétséggel.
***
Orion egy nagyot sóhajtott, miközben táskáját levéve lenyomta a kilincset. Egész úton csak az járt a fejében, hogy mik történhetnek, hogy édesapja miket fog hozzávágni a fejéhez olyan címszavakkal, hogy tizenhét évesen már érettebb fejjel kellene gondolkodnia, és hasonlók. Nem akart még egy veszekedést, pláne nem a szülinapján.
Azonban amikor belépett a házba, a villanyokat leoltva találta, apjának pedig színét sem látta. Óvatosan lámpát gyújtott, majd rögtön megpillantott egy kis kupacot az asztalon.
Közelebb lépve látta, hogy egy szelet torta az, csokoládé, a kedvence. Mellette egy kis fehér boríték állt. Beleharapott az ajkába, majd óvatosan kinyitotta.
„Boldog szülinapot fiam! Szerettem volna, ha együtt ünneplünk, de az utolsó pillanatban beosztottak éjszakára is. Remélem, a torta kárpótol egy kicsit, tudom, hogy szereted. Ölel: édesapád.”
Orion egy pár pillanatig bambán bámulta a levélpapírt, azt hitte, rosszul lát. Semmi rossz szó, semmi számonkérés, csak csupa boldog, szeret, ölel… Aztán csak felhorkantott, és hitetlenkedve megrázta a fejét. Ezt nem írhatta az apja. Vagy valami hátsó szándéknak akkor is kell benne lennie. Megfordította, fény felé tartotta, titkos üzenetet keresett a sorok között, ám semmit sem talált. Mordult egyet, és a levelet összegyűrve a szemetesbe hajította azt, majd egy ültő helyében befalta a tortát. Nagyon finom volt.
Már épp fel akart volna menni a szobájába, azonban valami nem hagyta nyugodni. Odasétált a szemeteshez, kiszedte belőle a papírt, majd óvatosan széthajtogatta. Hiába várta, az üzenet semmit sem változott az utóbbi tíz percben. Egy árva könnycsepp gördült ki a szeméből.
***
A tavasz közeledtével az idő is egyre jobbra fordult: már nem borította hótakaró a házak tetejét, és a fák is elkezdték bontogatni rügyeiket. A nappalok észrevehetően hosszabbodni kezdtek, ami az emberek közérzetére is jó hatással volt.
A két fiatal családi helyzete is javult bizonyos szinten, mivel Orion még inkább kerülte édesapját, és nagyon igyekezett úgy tenni, mint akit nem érdekel, hogy néha szúrós szemmel néz rá. Kim apját meg egyre kevesebbszer lehetett látni, amiben az egyetlen pozitívum az volt, hogy a lány édesanyja jóval liberálisabban állt a fiatalokhoz, így többször tudtak legálisan náluk éjszakázni.
Az első hivatalos ottalvásra egy kellemesnek mondható márciusi vasárnapon került sor, amikor Kim elmondása szerint apja üzleti úton tartózkodott. A lány anyja kedvesen fogadta Oriont, még vacsorára is invitálta, amit ő készségesen elfogadott. Samantha főztje mennyei volt, a fiú nem is győzte dicsérő szavakkal illetni, a háziasszony pedig pironkodva fogadta a bókokat.
Olyan nyugodt és békés volt az egész, hogy Orion azt kívánta, bárcsak minden maradhatna így örökké. Csak nézte, ahogy az ikrek ugratják egymást (anyjuknak többször is rájuk kellett szólnia, hogy ne dobálózzanak az étellel), ahogy Kim önfeledten nevet rajtuk, ahogy Samantha tüsténkedik a felszolgálással. Úgy érezte magát, mintha egy igazi család részese lenne.
Szerelme megfogta a kezét és csillogó szemmel rámosolygott, ő pedig nem tudta megállni, hogy boldogan vissza ne mosolyogjon. Ez egy olyan pillanat volt, amiről tudta, hogy örökké meg fog maradni a szívében.
***
– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg félénken Kim. Már a vacsoránál eldöntötte, hogy beszélniük kell róla. Most, vagy soha.
– Már kérdeztél – nevetett fel Orion, amire hitetlenkedve megrázta a fejét.
– Ha-ha, de tényleg. Valami olyasmiről, amiről nem szeretsz beszélni.
A fiú sóhajtásából már tudta, hogy ő is sejti, miről lesz szó.
– Legyen – morogta végül kissé kelletlenül Orion.
– Szóval vannak ezek a látomásaid… tudod… és emlékszel, amikor azt mondtad, hogy láttad, hogy mi történt velem akkor? – Nem akarta kimondani, hogy mikor, de a fiú bólintott, hogy vette az adást. – Azt szeretném kérdezni, hogy a végkimenetelt is láttad?
– Úgy értve nem – húzta össze a szemöldökét a fiú. – Csak az elejét. Azt már nem, hogy be fogok-e avatkozni, vagy ilyesmi.
Kim elgondolkodott egy pillanatra, próbálta kihámozni az értelmét a dolognak, de nem jutott sokra.
– És amúgy nem lehet, hogy azért látod ezeket, mert… be kell avatkoznod?
– Nem… nem hiszem. Legalábbis vannak olyanok, amikről azt sem tudom, hogy mikor fognak történni. Volt már olyan, hogy tudtam, hogy valami olyat látok, ami most történik, abban a pillanatban. És van olyan, amiről érzem, hogy a jövőben lesz, de azt nem tudnám megmondani, hogy mikor, érted? Lehet egy nap, egy hónap, vagy akár évek múlva is.
– De azt érzed, hogy mikor kell beavatkoznod?
– Nem tudom – túrt bele göndör fürtjeibe kissé gondterhelt ábrázattal Orion. – Azt tudtam, hogy nem hagyhatlak akkor ott.
– És mi van, ha valamibe beleavatkozol, és az csak elindít valamit, ami a többihez vezet? És aztán minden megváltozik? Vagy mi van, ha nem avatkozol bele, és akkor lesz rosszabb, és…
– Nem tudom – szakította félbe gondolatmenetét a fiú.
– De biztos nem ok nélkül látod ezeket!
– Lehet, de nem tudom! – emelte fel egy kicsit a hangját, de Kimben annyi megválaszolatlan kérdés sorjázott, hogy nem tudta abbahagyni.
– De nyilván jelentenek valamit! – erősködött, amire Orion széttárta a kezét.
– Kim, mondtam már, hogy nem tudom!
– Jó, oké, látom, hogy nem akarsz erről beszélni velem!
– Tudod, hogy nem erről van szó! – sóhajtott a fiú.
– Jó, tudom, hogy miről van szó!
– Most ne sértődj már meg! – morgott Orion, amire Kim megrázta a fejét.
– Nem sértődtem meg, bocs.
– Nem kell bocsánatot kérned…
A lány csípőre tette a kezét, és a fiú szemébe nézett. Látta rajta, hogy milyen rosszul érintette, hogy erről kell beszélnie, vagy csak hogy egyáltalán gondolnia kell rá, ezért egy kicsit elszégyellte magát, amiért így erőltette a dolgot.
– Tudod, hogy én csak jót akarok – biggyesztette le az ajkát, amire Orion arckifejezése is megenyhült, majd közelebb húzódott hozzá.
– Tudom, szeretlek – súgta a fülébe, majd egy gyengéd csókban forrt össze ajkuk. Kim azt kívánta, bárcsak megoldódna minden, és szerelme elfelejthetné az őt gyötrő dolgokat, mert pontosan tudta, hogy sokkal jobban fájnak neki, mint amennyire kimutatja.
Csókjuk végtelen hosszúságúnak tűnt, de a lánynak sikerült is megfeledkeznie közben a külvilágról. Orion karjai között biztonságban érezte magát, és csak ő töltötte ki a valóságát. Gyengéden végigsimított a hátán, majd benyúlt a pólója alá. A fiúnak nem is kellett több bíztatás, gyorsan meg is vált a zavaró ruhadarabtól, majd újabb forró csókok közepette próbált hasonló hatást elérni nála is.
Ekkor azonban kivágódott az ajtó, és két kislány rontott be rajta.
– Orion, miért vetted le a pólódat? – kérdezte kissé félrebillentett fejjel Elle.
– Ja, hát nagyon melegem lett hirtelen – válaszolta a fiú kissé zavartan, miközben megpróbált visszaöltözni, és Kim maga is igazgatni kezdte félrecsúszott felsőjét. – Ti nem érzitek? Lehet, hogy lázas vagyok?!
– Akkor nem kellene Kimmel csókolóznod! – okoskodott Myra csípőre tett kézzel. – A végén még elkapja!
– És mi van, ha pont tőle kaptam el?
– Jaj! – kiáltott fel Elle. – Akkor lehet, hogy már mi is megbetegedtünk!
– Érzem is, hogy fáj a torkom! – kontrázott rá Myra.
– Sajnos így nem tudunk holnap suliba menni!
– Jaj, ti rosszcsontok! – nevette el magát Kim. – Nincs is semmi bajotok! Nyomás aludni!
– De mi van, ha tényleg elkaptak valamit? – kérdezte Orion, amire a lány felhúzta a szemöldökét. A fiú odasétált a két cserfes lánykához, és a homlokukra tette a kezeit, mintha meg akarná őket vizsgálni.
– Nagyon súlyos? – kérdezték kórusban az ikrek.
– Sajnos igen – hajtotta le a fejét gyászos képpel Orion. – Kim, a húgaid kóros iskolaundoritiszben szenvednek. Esélytelen a gyógyítása.
A lányból erre a mondatra, és szerelme arckifejezésére kitört a röhögés, és a kicsik is elkezdtek kuncogni. A humora volt az, amit a legjobban imádott a fiúban, hogy még a leggondterheltebb pillanatából is egy csapásra át tudott váltani valami poént bedobva, hogy másoknak úgy tűnjön, mintha semmi baja nem lenne.
– Na, jó – kelt fel ültéből, amikor nagyjából elhalt a nevetés –, most már tényleg mennetek kellene aludni!
– De akkor mesélsz nekünk? – kérdezte Elle.
– Csak ha nem a Raymundo kalandjait akarjátok századszorra is meghallgatni! – terelgette szobájuk felé a lánykákat.
– Naaa – kérlelte Myra, és ikertestvérével bociszemekkel néztek nővérükre.
– Én szívesen mesélek – ajánlkozott mosolyogva Orion, amire a lányok rettentően fellelkesültek, és gyorsan ágyacskáik felé vették az irányt.
– Egy angyal vagy – suttogta Kim szerelme fülébe, majd egy puszit nyomott az arcára. Orion erre a gesztusra szélesen elmosolyodott.
– Ezt most úgy mondtad, mintha eddig nem tudtad volna – kacsintott rá, majd leült a babzsákfotelbe, és átvette a könyvet, amit a lány a kezébe nyomott.
Orion fantasztikusan mesélt, még ő maga is élvezte a történetet annak ellenére, hogy már sokadszor hallotta. Néha még a hangját is elváltoztatta, és olyan beleéléssel olvasta fel a párbeszédeket, hogy az több ízben nevetésre késztette a két kislányt, sőt, még Kimet is.
Ahogy a fiú előadását hallgatta, önkéntelenül is elkalandoztak a gondolatai. Elképzelte, hogy milyen jó apa lenne, olyan, aki mindig mosolyt csal gyerekei arcára. Egy pillanatra egy idilli családkép jelent meg a szeme előtt, ő és szerelme, amint egy takaros kis házban nevelgetik közös csemetéiket, békességben és boldogságban.
Az ikrek megint felnevettek valamiért, és ez kizökkentette a lányt a merengésből. Kicsit restellte magát, amiért ilyenekről álmodozik, hiszen még csak alig fél éve vannak együtt, mégis milyen alapon tervezget ennyire előre, amikor annyi minden történhet akár csak néhány hónap alatt is? Azonban amint a következő pillanatban Orion rámosolygott, minden ilyen gondolata elszállt, és biztos volt benne, hogy ő az örök és az egyetlen számára.
Megjegyzések: Bevallom, hogy szeretem Orion látomásait írni, mert rakhatok bele (majdnem azt írtam, hogy elrejthetek, de hát egy részük elég nyilvánvaló) utalásokat! Például most is volt egy lerakatnyi a második évadra vonatkozóan… Nem tudom ki mennyire emlékszik (gondolom senki semennyire), de volt egy olyan rész, ahol sorolták, hogy hogyan áll Simlandia angyal-ügyileg, és abban volt megemlítve a Midnight Hollow-i angyal, aki nagyon küzdött, na hát az ő, aki most megjelent a látomásban. Amúgy nem azért választottam, mert szeretem a steampunk stílust áááá neeeem :P.
A másik, amiért szerettem ezt a részt, mert Kim végre előhozakodott olyan dolgokkal, amiket Orion legszívesebben elásna a föld alá XD. És hát hiába a fiú a fő-főszereplőm, azért nem tökéletes. Amúgy nagyon makacs, és ha eldöntötte, hogy valami fehér vagy fekete, akkor az olyan. És háááát nem feltétlenül az a legjobb. Szóval egyrészt a látomás-témát meg az egész beavatkozni, nem beavatkozni, mi lesz ha témát nagyon érdekesnek tartom. És lehetne boncolgatni még hosszú oldalakon keresztül, de ettől most mindenkit megkímélek XD.
Egyébként a rész címe lehetne “átütő táskapántok és sálak” is, mert mit nem javítgattam a képeken ezek miatt XD. Azért remélem nem annyira feltűnő…
Extra köszönet a volt gimis föcitanáromnak a longiduginális és transzperverzális hullámokért :P. Máshogy nem biztos, hogy meg tudtam volna jegyezni XD.
Majdnem elfelejtettem megemlíteni a mai nyerőszámunkat csillagképünket, ami nem más, mint a nyúl. Eléggé hasonlít szóval lehet nem volt nehéz kitalálni. Kapcsolata a részhez kérdéses XD.
Le is zárom a litániát, ha bármi eszetekbe jutott, várom komiban! 🙂
