5. Fejezet – Rejtőző titkok

Elsie sikítani akart, de egy hang sem jött ki a torkán. Nem tudta eldönteni, hogy ezt a páni félelem, vagy a szájára tapadó kéz okozta. A következő pillanatban egy zöld szempárt látott megvillanni a sötétben. Most a meglepettségtől lett volna kedve sikoltani, de a fiú keze még mindig a szájára tapadt.

– Hová tűnt a kis szépség? – hallott egy reszelős hangot a sikátor felől.

– Itt kell lennie valahol! – szólalt meg most egy magasabb, de mérgesebb hang.

– Gyere elő hercegnő! – A reszelős hang ijesztően közel szólalt meg rejtekhelyükhöz.

– Felszívódott! Ez nem lehet igaz! Hogy bénázhattad el ezt is? Már a markunkban volt! – A mérges hang még mérgesebbre váltott.

– Mi az, hogy az én hibám? – felelte a reszelős immár szintén idegesebb tónusban. – Te veszítetted szem elől!

– Neked csak annyi dolgod lett volna, hogy elkapd! – válaszolt ingerülten a magasabb hang – De te olyan lassan jöttél, hogy az öreganyám is meglépett volna előled!

A beszélgetésben némi szünet állt be. Elsie érezte, hogy majd kiugrik a szíve a helyéről, úgy kalapál. Damian keze még mindig megnémította, jóllehet már eszébe sem jutott volna megszólalni. El sem tudta képzelni, hogy mi lett volna, ha a fiú nem menti meg a rosszarcú egyének csapdája elől. De vajon hogy került ide? És honnan tudta, hogy bajban vagyok?

– És most mit mondunk a főnöknek? – kérdezte a reszelős bizonytalanabb tónusban.

– Semmit, semmit, mit mondanánk neki? – A másik hang már-már szopránba ment át az idegességtől. – A kiscsaj meglépett, és mi elbénáztuk, ezt akarnád elmondani?

Egy pillanatnyi csend után a reszelős így szólt:

– De hát nem az angyalka kell neki? Akkor miért a hercegnőt kell elkapnunk?

– Mert ez a főnök akarata! – fakadt ki a magas hangú. – Ha azt mondja, hogy a szőke kell neki, akkor a szőkét kell elkapni! Különben is – folytatta nem kevésbé mérgesen -, ha egy kislányt sem voltál képes elkapni, akkor hogy akarnád az angyalkát?

Ismét csönd borult a sikátorra, majd Elsie léptek zaját, és a reszelős kelletlen, ám egyre távolabbi mormogását hallotta. Észre sem vette amikor Damian levette a szájára tapasztott kezét. Szerencsésnek, vagy inkább kissé furcsának tartotta azt, hogy a rosszarcúak nem találták meg búvóhelyüket, de a vele szemben álló idegen mellett annyira biztonságban érezte magát, hogy nem is igazán érdekelte. Belenézett a fiú gyönyörű smaragdzöld szemeibe, kérdezni akart valamit, de ő egy kézmozdulattal csendre intette.

Damian kilesett búvóhelyükről, majd amikor megállapította, hogy tiszta a levegő, kézen fogta Elsie-t, és elvezette az éjszakába.

***

– Mi ez a hely? – kérdezte Elsie bizonytalanul. Egész úton szótlanul követte Damiant, aki határozott léptekkel egy külvárosi, kissé lepukkant környéken található lakásba vezette.

– A szüleimé volt – mondta tárgyilagosan a fiú.

– Volt? – kérdezte értetlenkedő hangon Elsie.

– Meghaltak – válaszolta komoran Damian.

Basszus, már megint előbb jár a szám, mint kellene! – gondolta a lány, és érezte, hogy elpirul.

– Nagyon sajnálom – mondta némi szünet után. A fiú erre nem válaszolt semmit, csak megvonta a vállát, és belépett a nappaliba. A lakás berendezése jó ízlésre vallott, mindazonáltal kopárnak és teljességgel lakatlannak tűnt. A bútorokon kívül nem sok tárgy volt a szobában, csupán néhány könyv a polcokon.

– Évek óta nem jártam itt – állapította meg Damian, amivel Elsie a vastag porréteget látva mélységesen egyetértett. Ekkor eszébe jutott, hogy miért is vannak itt.

– Na jó, elég a nosztalgiázásból. Elmondanád végre, hogy mi ez az egész?

A fiú pár pillanatig maga elé meredt, mintha azon filozofálna, hogy válaszoljon-e egyáltalán. Végül kimérten így felelt:

– Ez hosszú. És bonyolult. A jelen helyzetben úgy vélem, hogy biztonságosabb, ha minél kevesebbet tudsz.

– Hát ez aztán a fene nagy biztonság! – fakadt ki Elsie. – Hogy rám támadnak a nyílt utcán! – Megeresztett egy vádló pillantást Damian felé. – Legalább adhatnál valamiféle magyarázatot, nem gondolod?

– Rendben – szólt megadóan a fiú. – A lényeg az, hogy azt hiszik, hogy van nálad valami információ, ami kell nekik. Vagy, hogy mondtam neked valamit róla.

– De kik hiszik azt? És milyen információ? – kérdezte egyre nagyobb értetlenkedéssel a lány.

– Az most nem lényeg – legyintett Damian. – Úgy gondolják, hogy ha elkapnak, ki tudnak belőled szedni valamit.

– De hát nekem semmi közöm nincs ehhez az egészhez! – méltatlankodott Elsie. – Megmondanám nekik, hogy semmi közöm hozzá, és kész! – A fiú a fejét csóválta.

– Azt hiszed, hogy elengednének? Kizárt. Nekik egy élet nem jelent semmit. Vagy megölnének, vagy előbb megpróbálnának megzsarolni engem veled, és utána ölnének meg. És én egyiket sem akarom, hogy megtörténjen.

Elsie belenézett a smaragdzöld szempárba, és ösztönei azt súgták, hogy a fiú igazat mond, mégis nehéz volt elhinnie, amit hallott. Damian elfordult, és az egyik ajtó felé vette az irányt.

– Én a volt szobámban alszom. Te eldöntheted, hogy a szüleimébe mész, vagy alhatsz nálam a húgom ágyában. Szerintem a ruhái jók lesznek rád, ha kellenének – ezzel becsukta maga mögött az ajtót.

Elsie néhány pillanat múlva arra eszmélt, hogy egyedül maradt a nappaliban. Agyában szuperszonikus sebességgel cikáztak a zavaros gondolatok, és a megválaszolatlan kérdések. Mindazonáltal eszébe jutottak Damian szavai, miszerint valahol aludnia is kellene, ezért bizonytalan léptekkel elindult a túloldalon lévő szoba felé.

Amint belépett az ajtón, önkéntelenül visszatartotta lélegzetét. A szoba hangulata érzése szerint leginkább egy kriptáéra hasonlított. A bútorokon poros családi fotók álltak, az ágy hideg és érintetlen volt. Elsie közelebb lépett a tükörhöz, ami a szekrény fölött lógott, és megállapította, hogy még a szokásosnál is sápadtabb.

Tekintete a fotókra siklott. Mindegyiken boldog emberek látszottak. Egy kellemes arcú fiatal nő, és egy mosolygós, hirtelenszőke, igézően zöld szemű férfi. Egy másik képen egy fekete hajú, szép arcú kislányt látott, csinos ruhában. Az utolsó fotó egy tinédzser fiút, és az előbb látott kislányt ábrázolta, mindannyian boldogan mosolyogtak a kamerába. Tehát ő Damian húga. Tényleg hasonlítanak – állapította meg, miközben azon tűnődött, hogy vajon hol lehet most a lány. Levette tekintetét a képekről, ám a szoba dermesztő hangulata belépése óta egy csöppet sem változott, így úgy vélte, ideje életbe léptetni a „b” tervet.

Csöndben bezárta maga mögött az ajtót, és átvágva a nappalin, benyitott Damian szobájába. A fiút azonban nem látta sehol. Ez a helység, ha lehet, még komorabb volt, mint a szülői szoba. A két ágy a legtávolabbi pontokon helyezkedett el, a bútorok kopárak voltak, az üres falakról málladozott a tapéta. Már éppen azon volt, hogy mégiscsak visszamegy a másik hálóba, amikor megjelent az ajtóban a szoba tulajdonosa.

– Látom átjöttél – jegyezte meg színtelen hangon. A hajából csöpögött a víz, és a ruháját is átvette.

– Nem szeretem az idegen helyeket – osztotta meg a fiúval.

– Ahogy gondolod – morogta Damian, miközben bemászott az ágyba.

Elsie tétován elindult a szemben lévő ágy felé, és ledobta mellé a táskáját. Amikor megfordult, meglátta a szobában lévő egyetlen díszítésre szolgáló tárgyat, ami egy kép volt. Közelebb lépve látta, hogy az a korábban látott fekete hajú lányt ábrázolja, bár már tinédzserként. Mosolyogva nézett a kamerába, fekete szemei élénken csillogtak.

– Nagyon szép a húgod – próbált beszélgetést kezdeményezni a takarógombóccal, amiből csak egy fekete üstök lógott ki.

– Szép volt – hallotta a fiú válaszát. – Meghalt – hangszíne nem változott, de Elsie mégis kiérezte benne a szomorúságot.

Már megint sikerült beletenyerelnem! – szidta magát, de hiába akart felhozni valamit mentségére, semmi sem jutott eszébe. Egy pillanatra még látott egy zöld villanást a takaró alól, aztán a kupac elfordult a fal felé.

Elsie csak most érezte meg, hogy mennyire fáradt. Már éjfél is elmúlt, az utcai zajok is elcsendesedtek. Levetkőzött, majd bebújt az ágyba, de még sokáig nem jött álom a szemére.

Hallgatta a szoba másik végéből érkező ütemes szuszogást. Nem értette, hogy hogy aludhat valaki ennyire nyugodtan, miközben vadásznak rá. Még mindig nem kapott választ a kérdéseire, és csak egyre több kétely fogalmazódott meg benne a fiúval kapcsolatban. Nem tudott róla szinte semmit, és amint valami kiderült, amögött még nagyobb titkok lappangtak. Ám hiába próbálta észérvekkel meggyőzni magát, a szíve mélyén érezte, hogy a fiú jót akar. Próbálta kitalálni, hogy mit hozhat a holnap, de ötlete sem volt. Kétségek között nyomta el az álom.

6. Fejezet – Bánat

Mentés