9. Fejezet – Orion

Let the rain
Wash away
All the pain of yesterday
(Skylar Grey – Coming Home)

Hirtelen megszűnik minden borzalmas kép. Mintha megvakultam volna, vagy lehet, hogy csak elaludtam. De a következő pillanatban kivilágosodik minden. Homályosan látok néhány fát, olyan, mintha köd lenne. Sűrű, tejfehér köd, ami ellep minden tárgyat és élőlényt.

Aztán megpillantom: tisztán látom magam előtt, háttal áll nekem. Vörös loknijai rendezetten omlanak a vállára. Van egy olyan érzésem, hogy tudom, hogy mi következik.

– Szükségem van rád! – szólít meg vékony hangján a lány.

– Nézz rám! – kérlelem, mivel ez a múltkor már majdnem bevált. Sajnos most nem történik semmi, a lány meg se moccan.

– Tudod, hogy mit kell tenned – állítja, amivel teljesen összezavar. Honnét tudnám?  – Meg kell keresned, Michael – folytatja, miközben elkezd halványodni. – Várok rád.

Próbálom magam a látomásban tartani, de most sem sikerül. Megszűnik a fehérség, és már csak a szemhéjam belsejét bámulom.

– Mike? Ébren vagy? – hallom Sky suttogó hangját magam alól. Valamit visszamorgok neki, még nem tértem egészen magamhoz. Miért látom folyton őt? És most miért kéri, hogy keressem meg?

– Lejönnél? Beszélni szeretnék veled! És tudod, hogy tériszonyom van!

Sóhajtok egyet, és nagy nehezen lekászálódom az emeletről. Sky az alsó ágyon ül maga elé húzott lábakkal, és a falnak támaszkodik. Beülök mellé, és várakozóan nézek rá.

– Jól vagy? – kérdezi tőlem kissé aggódó hangon, de nem válaszolok. Még mindig eléggé zavarosnak érzek mindent, főleg így, hogy megint a vörös hajú lányról álmodtam.

– Figyelj, nem tehettünk mást – folytatja, miután látja, hogy hiába várja tőlem a feleletet. – Így is az életünket kockáztattuk.

– Tudom – mondom, és a szemközti falon lévő fiúzenekarokat ábrázoló posztereket kezdem bámulni. – De akkor is nehéz. Anyát akkor sem kellett volna otthagyni.

Csönd telepszik kettőnk közé. Még mindig nem tudom, hogy helyesen döntöttünk-e, mindenesetre a lelkifurdalás rettenetesen gyötör miatta. Sky megmozdul, mint aki megvakarja a szemét, de bénán leplezi a kigördülő könnycseppet. Eszembe jut, hogy neki már nem élnek a szülei, és kicsit elszégyellem magam.

– Nagyon hiányoznak? – kérdem tőle, de lehet, hogy ez hiba volt.

– Persze – válaszolja, és már meg sem próbálja leplezni, hogy a szemét törölgeti. Hirtelen erős belső késztetést érzek, hogy megöleljem, de visszafogom magam.

– És Clayton is hiányzik? – Nem tudom, hogy ezt miért kérdeztem meg, csak úgy kicsúszott a számon.

– Hát, nem tom – feleli még mindig a könnyeivel küszködve. – Mostanában, mármint, érted, elég sokat veszekedtünk. – Fura mód mintha megkönnyebbültem volna attól, hogy ezt mondja.

Egy darabig megint csak némán ülünk egymás mellett. Arra gondolok, hogy milyen lett volna, ha ez az egész hatalomátvétel dolog nem történik meg. Bizonyára most otthon aludnék, és a legnagyobb problémám a következő matek doga lenne. Viszont akkor meg sem ismertem volna rendesen Skyt…

– Megint a vörös hajú lánnyal álmodtál? – kérdezi az említett, ezzel visszarángatva a jelen sötét valóságába. Ránézek, látom, hogy már megnyugodott, de nyilván valami másra kívánja terelni a szót.

– Igen. Azt mondta, hogy meg kell keresnem.

Sky még fürkészi az arcomat egy darabig, mielőtt megszólal.

– Szerintem el kellene mondanod Orionnak – a hangja határozottan cseng, én pedig rábólintok.

– Az lesz.

– Mesélj a küldetésedről! – kérlel, bár ez a téma váratlanul ért.

– Nincs mit mesélnem róla, mivel fogalmam sincs, hogy mi az – mondom őszintén, amire Sky összehúzza a szemöldökét.

– Hogyhogy?

– Nagyon ritka, hogy valaki teljesen tisztában legyen a küldetésével. Általában csak akkor jövünk rá, hogy mi volt az, amikor már nagyon közel a beteljesítése. Ez egy olyan dolog, ami már születéskor eldől, de csak sokkal később tudatosul.

– Szerinted az angyalok, akiket omegások öltek meg, beteljesítették a küldetésüket? – kérdezi Sky óvatosan.

– Nem tudom – felelem, és amint jobban belegondolok, rossz érzésem támad. – Ha nem, akkor nagyon nagy gáz van!

– Azért remélem, hogy te be fogod teljesíteni a küldetésedet, akármi is legyen az! – mondja egy halvány mosoly kíséretében. Szívesen válaszolnám neki azt, hogy én is remélem, de nehezemre esne kimondani: ugyanis tisztában vagyok vele, hogy a küldetés beteljesítése nagyjából egyet jelent a halállal.

Sky váratlanul a vállamra hajtja a fejét. Kellemes, virágillatú a haja. Összerándul a gyomrom, és érzem, hogy ennek nem lesz jó vége. Nem engedhetem őt túl közel magamhoz, akármennyire is szeretném…

– Figyelj – szólítom meg, amire felkapja a fejét, én pedig hirtelen azt kívánom, hogy bárcsak meg se szólaltam volna -, jobb lenne, ha kialudnád magad. Hátha holnap minden szebb lesz!

– Nyugi, Mikey, még nem törtem teljesen össze, hogy babusgatni kelljen – mondja, majd játékosan arrébb lök, és megpróbál bebújni az ágyba. Én pont úgy helyezkedem, hogy ne tudja kihúzni alólam a takarót.

– Menj már egy kicsit arrébb, mert így nem tudom magamra teríteni a csodálatos csini virágos paplant! – szól rám, és nevetve elkezd kirugdosni az ágyból. Én nagy nehezen megadom magam, és felállok, ő pedig állig beburkolózik.

– Remélem, szép álma lesz az úrnőnek – mondom félig nevetve, miközben meghajolok előtte.

– Fulladj meg! – válaszol, és megdob egy rózsaszín párnával, amin mindketten elkezdünk röhögni.

Felmászom az emeletre, és betakarózom. Még mindig mosolygok, és szinte még érzem Sky hajának illatát az orromban. Nem tart soká, hogy bealudjak.

***

Fejvesztve rohanunk az ajtó felé, miközben a jéghideg októberi szél az arcunkba csapja az esőt. El tudnék képzelni kellemesebb időjárást is.

Orion éri el elsőként a bejáratot, és nagy hévvel beront rajta. Én is követem a példáját, majd gyorsan becsukom magam mögött a nyílászárót.

– Nem ártott volna egy esernyő – jegyzem meg, miközben próbálom a lehető legtöbb vizet lerázni a szárnyaimról.

– De legalább a kaja nem ázott meg – mutat rá Orion, és az asztalra teszi a városból beszerzett csomagot.

Ekkor Sky lép ki a szobánkból, és fejét csóválva tart felénk.

– Ilyen trutyi egy időt! Vegyétek le a vizes ruhát, mert a végén még megfáztok!

Közelebb lép hozzám, és elkezdi lerángatni rólam a felsőmet. Összecsukom a szárnyam, és engedem, hogy csinálja, amit jónak lát. Nagy nehezen megszabadulok a nedves ruhadaraboktól, a kezembe veszem őket, és Sky szemébe nézek.

Furcsa, hogy ennyire közel van, de nem akarok eltávolodni tőle. A kandallóban lobogó tűz fénye rávetül az arcára, még sohasem láttam ennyire szépnek. Csak állunk egymással szemben, némán, egyikünk sem akarja elrontani a pillanatot. Átfut az agyamon, hogy milyen érzés lenne most megölelni, de egy hang a fejemben rögtön figyelmeztet, hogy nem szabad ezt csinálnom. Nagy nehezen elszakítom magam gyönyörű mélykék szemeitől, és ránézek a kezemben tartott nedves holmikra.

– Asszem, én ezt kiteregetem – mondom, amire Sky is távolabb lép tőlem.

Miután ezt megtettem, elmegyek száraz ruhát szerezni a szülők szobájából. Miközben felöltözöm, folyton csak Sky szemei járnak a fejemben, ahogy néztek rám, hihetetlenül közelről: azt kívánom, bárcsak örökké tarthatott volna az a pillanat. Belenézek a tükörbe, és rögtön eszembe jut minden. Én angyal vagyok. És küldetésem van. Sóhajtok egyet, megrázom a fejem, de nem lett jobb így se, még mindig őt látom lelki szemeim előtt.

Kibaktatok a szobából, és meglepődve látom, hogy Orion a tűzhely körül ténykedik. Egy pillanatra megütközve nézem, majd lehuppanok Sky mellé a kanapéra.

– Látod, hogy Orion milyen házias? – kérdi tőlem megjátszott szemrehányással. – Felőled akár éhen is halhatnánk!

– Mert te aztán pláne egy mesterszakács vagy! Főztél már életedben bármit is?

– Hogyne! Egyszer egy zacskós rizst!

Mindketten elnevetjük magunkat, és rájövök, hogy tényleg tök jó, hogy Orion itt van, mert ketten nyilván nehezebben boldogulnánk. Az említett úgy tűnik, hogy végzett a főzéssel, mert az elkészült ételt ízlésesen feltálalja, majd szól nekünk.

– Íme a mai nap specialitása, spagetti a la Orion!

Körülüljük az asztalt, és elkezdünk falatozni. Nagyon jól esik végre a főtt étel, már idejét sem tudom, hogy mikor ettem utoljára normális kaját.

– Jó ez a tészta – szólal meg Sky, miután lenyel egy nagy falatot.

– Kösz – válaszolja Orion. – Ősi családi recept. Ez persze nem igaz, de otthon mindig így csináltuk.

– Twinbrookban laktál? – kérdezem tőle.

– Igen, a város peremén. Apám eléggé, hogy is mondjam… Antiszociális típus volt. De a küldetését komolyan vette.

– Meghalt?

– Már egy pár éve – feleli elgondolkozva. – De a mai napig nem tudom, hogy hogyan történt. Egyik nap megtalálták a hulláját a csatornában.

– Jesszus, ez borzalmas! – kiált fel Sky.

– Annyira azért nem hiányzik – folytatja Orion. – Elég sajátos nevelési módszereket alkalmazott. Például sosem gyógyított meg. Mindig csak azt várta, hogy gyógyítsam meg magam, úgyhogy elég sok randim volt a baleseti sebészettel fiatalabb koromban.

– De neked legalább volt valaki, aki elmagyarázta, hogy mi van – jegyzem meg. – Én tizenhárom éves koromig azt sem tudtam, hogy angyal vagyok.

– Tényleg? – néz rám Sky csodálkozva.

– Ja – válaszolom. – Az volt a legpocsékabb szülinapom. Valahogy nem volt kellemes arra ébredni, hogy két szárny áll ki a hátamból. Azt se tudtam, hogy mit kezdjek velük. Két napig be voltam zárkózva a szobámba, és nem szóltam senkihez. Aztán anya végül valahogy betört, és elmondott mindent. Én meg totálisan kiakadtam. – Sóhajtok egyet. – Oké, azt már régebben is tudtam, hogy nem a nevelőapám az igazi apám, bár tényleg már kiskoromtól kezdve ő nevelt, de azért ilyesmire nem számítottam. Tisztára be voltam pánikolva, hogy hogy megyek így emberek közé. Aztán végül csak sikerült kapcsolatba lépni apával, és elmagyarázta a lényeget.

– Az komoly – bólint Orion. – Szóval magadtól tanultál mindent?

– Nagyjából.

– Akkor azt kell mondanom, hogy még előrébb tartasz, mint gondoltam.

– Dehogyis. – Lesütöm a szemem. – Nem vagyok elég jó.

– Akkor majd gyakorlunk.

– Komolyan? – kérdezem meglepődve, és felkapom a fejem. Tanulhatnék egy hús-vér angyaltól? Totál fellelkesülök ettől a lehetőségtől: végre tudnám kontrollálni magam rendesen.

– Persze, csak előbb nem ártana levédeni ezt a kalyibát, mielőtt ránk találnak – közli, majd feláll, üres tányérját a mosogatóba teszi, és elindul kifelé.

– Hát, úgy látszik, a mosogatás ránk marad – mondja csalódottan Sky, és elindul elvégezni az említett házimunkát.

***

– Oké, első lecke: ne hagyd, hogy betörjek a fejedbe.

Egymással szemben ülünk, én a kanapén, Orion pedig egy fotelben. Sky mellettem foglal helyet, és kíváncsian tekintget ránk felváltva.

– De hát az már megy – jelentem ki, amire Orion csak felhúzza a szemöldökét.

– Tényleg? Akkor csináld!

Felkészülni sincs időm, de már érzem, hogy matatni készül a fejemben. Én hárítom a behatolást, de ő nem hagyja abba, hanem még erősebben próbálkozik. Alig bírom kizárni, még sohasem éreztem ilyet. A kitartásom viszont nem tart sokáig, és Orion bejut a fejembe.

– Nagyon erős vagy! – állapítom meg, miközben abbahagyja a fejbenézést.

– Ez nem erő kérdése, hanem a koncentrációé. Oké, új szabály: gondolj valami egyszerű dologra. Például egy színes alakzatra, vagy bármi. Ha kiolvasom a fejedből, bukta.

Bólintok, hogy megértettem, és egy zöld négyszögre gondolok, bár kicsit parázom, hátha most sem sikerül. Megint érzem Oriont a fejemben, próbálok koncentrálni, hogy távol tartsam, de pár pillanat múlva váratlanul megszólal:

– Zöld négyszög, nem nyert.

– Pedig én próbálkozom! – Kissé elszontyolodom a sikertelenségtől. Mi van, ha mégsem fog menni?

– Nem koncentrálsz eléggé. Dobj el minden más gondolatot, csak a védekezésre összpontosíts. Megértetted?

– Meg – mondom, és már megint érzem, hogy betörni készül. Próbálom őt kizárni a fejemből, hogy megvédjem a piros háromszögemet. Most mintha sikerülne jobban rákoncentrálni, vagy nem tudom, de sokkal megfoghatóbbnak érzem a jelenlétét, mint eddig. Távol tartom egy darabig, még a szememet is összeszorítom, azonban ismét sikerül megtörnie az ellenállásomat.

– Piros háromszög, ez már jobb volt, mint az előző.

– Nem megy! – csattanok fel hirtelen.

– Ne legyél ilyen türelmetlen! Az ilyesmihez sok gyakorlás kell. Nem csak próbálkozunk kétszer, és hopp, megy!

Hátradőlök, és ránézek Skyra, aki „Orionnak igaza van” arckifejezést vesz fel. Én is tudom, hogy igaza van, de annyira szeretnék fejlődni, hogy rettentően türelmetlen vagyok.

– Oké, próbáljunk mást – szólal meg ismét Orion. – Most te törsz be hozzám. A szabály ugyanaz.

Összehúzom a szemeimet, és elkezdek koncentrálni, de egyelőre nem látok semmit, csak a sötétséget. Próbálok beljebb menni, de ott sincs semmi. Most még erősebben összpontosítok, még előre is hajolok, de nem járok sikerrel.

– Tudd, hogy mit keresel, ez nagyon fontos – mondja, amint érzi, hogy feladtam a próbálkozást. – Célzott támadást kell indítanod, különben szétszóródik az erőd. Ugyanaz a lényeg: a koncentráció. Ha összpontosítani tudod a gondolataidat, sokkal hatásosabb lesz minden, amit csinálsz.

– Oké – bólintok, és megpróbálok határozottan egy dologra gondolni: be kell jutnom a fejébe. Érzem, hogy ellenáll, ezt akár bíztató jelnek is vehetem. Olyan, mintha az elménk egymással szemben állna, az övé egy pajzsot tartana maga elé, és a gondolataim az egyedüli fegyverek, amit felhasználhatok ellene. Mindenképpen látnom kell, amit rejteget!

Hirtelen mintha megszűnne a pajzs, és látok… Egy sárga kört? Kimászom a fejéből, el sem hiszem, hogy sikerült! Orion is mosolyog, de van egy olyan érzésem, hogy kicsit hagyta magát, hogy legyen valami sikerélményem.

– Úgy látszik, a betörés jobban megy, mint a védekezés – állapítja meg. – Bár ez nem szokatlan. Általában a betörés mindenkinek jobban megy. A fiatal angyalok, akik még nem tudják kontrollálni az erejüket, néha akaratlanul is belemásznak mások fejébe, igen kellemetlen helyzetbe hozva az illetőt.

– Ennek sztori szaga van! – kapja fel a fejét Sky, és kíváncsian néz Orionra.

– Hát, lehettem vagy tíz éves – kezdi mesélni -, és volt az osztályban egy kivételesen nagydarab, és kivételesen bunkó fiú. Az a tipikus elkényeztetett fajta, aki azt hiszi, hogy övé a világ. Én kicsi voltam, és a koromhoz képest alulfejlett, szóval az a típus, akit a nagydarab fiúk előszeretettel használnak bokszzsáknak. Szóval egyik nap éppen engem pécézett ki magának. Valamit beszólt, apámról mondott valamit, de már nem emlékszem, hogy mit, csak hogy totál bepöccentem. És akkor véletlenül megláttam.

– Mit? – kérdezi Sky izgatott fészkelődés közepette.

– Hogy piros szivecskés alsógatya van rajta! – neveti el magát Orion. – Én, mivel kicsi voltam, és fürge, gyorsan mögé kerültem, és közszemlére tettem a ruhadarabot. Az egész osztály rajta röhögött!

– Hogy te mekkora csibész voltál kiskorodban – mondja Sky, és ő is elneveti magát, és én is megmosolygom a történetet.

– Csak tudtam, hogy hogyan védjem meg magam – vonogatja a vállát Orion.

Sky még mindig mosolyog. Olyan ritkán látom mosolyogni. Majd kinézve az ablakon, észreveszem, hogy elkezdett lemenni a nap.

– Azta, már ilyen késő van? – csodálkozom rá, hogy milyen sokáig tartott a gyakorlás. – Asszem én elmegyek fürdeni – jelentem ki, és elindulok a mosdó felé.

10. Fejezet – Elvesztett ész

Mentés

Mentés