Hűvös kora tavaszi reggel köszöntött Twinbrook ködbe burkolózó tájára. A városhoz közel eső építkezésen megindult a munka, de a megszokottal ellentétben most nem a markológépek nyikorgása és a munkások hangos szitkozódása törte meg a csendet, hanem a rendőrautók szirénái. Alig fél órája érkezett a bejelentés, miszerint egy fiatal lány holttestére bukkantak a munkások. Az építkezésen csakhamar hemzsegtek a rendőrök, a lezárt részen belül pedig helyszínelők biztosították a terepet.
Dorian Carson nyomozó távolabbról figyelte a történéseket. Hanyagul az egyik rendőrautónak támaszkodva azt a benyomást keltette, mintha tudomást sem venne a körülötte zajló felfordulásról. Túlságosan belemerült gondolataiba, így csak másodszorra hallotta meg, amint egy fiatal kollégája megszólítja.
– Elnézést, Carson nyomozó, de a főfelügyelő már a holttestnél várja.
Dorian bólintott, majd ráérős léptekkel indult meg a beszakadt gödör irányába, ahol a lányt megtalálták. A halottkém, Dr. Joseph Gilbert már lent vizsgálta a holttestet, George Woodward főfelügyelő pedig Frank Gerard nyomozó társaságában fentről szemlélte az eseményeket.
– Carson, na végre! – kiáltotta Woodward.
– Főfelügyelő, Gerard – biccentett Dorian, miközben próbálta szemügyre venni a holttestet. – Hogyan találtak rá?
– Az egyik munkás törmeléket akart önteni a gödörbe, amikor észrevette, hogy fekszik ott valaki. Azonnal szólt az építésvezetőnek, aki értesített minket – felelte a másik nyomozó.
– Lemegyek – jelentette ki a Dorian, majd elkezdett lemászni a gödörbe. Már megszokta, hogy gyilkossági nyomozóként az élet ilyen feladatok elé is állíthatja, de amint leért, és közelebbről megnézte a holttestet, azonnal összeszorult a gyomra. Munkájából adódóan rengeteg hullát látott már, nem zavarta a látványuk, de ez most mégis más volt. A fiatal lány túlságosan hasonlított egy olyan személyre, aki valaha a legfontosabb volt számára, húgára.
– Lehetetlen – motyogta, miközben lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye a lányt.
– Valami baj van? – kérdezte az orvos.
– Hm? Nem – zökkent ki merengéséből a nyomozó. – Tudjuk, ki az áldozat?
– Nem voltak nála iratok – kiáltott le Gerard nyomozó.
Dorian bólintott. Nem tudta levenni a szemét a lányról. Bármennyire is próbált tárgyilagosan gondolkodni, figyelmét nem kerülhette el, mennyire hasonlít húgára: hasonló vonások, ébenfekete haj, és értelmetlen halál.
– Doki − fordult a halottkémhez Carson –, meg tudod mondani, mi okozta, és mikor állt be a halál?
– Nos, így első ránézésre azt mondanám, a fejét ért sérülés. A halál beállta a test merevsége alapján úgy éjféltájt következhetett be, de a boncolás után tudok majd biztosat mondani – felelte a Dr. Gilbert.
– Rendben, mindenképpen fel foglak keresni. – Közben felállt és leporolta nadrágját, majd elkezdett kikecmeregni az árokból.
– Szegény lány – csóválta a fejét Gerard –, bizonyára megcsúszott és beesett a gödörbe.
– Vagy éppen ezt akarják velünk elhitetni – válaszolta ingerülten Dorian. – Mit keresne egy fiatal lány éjnek évadján egy építkezésen? Nem tartod ezt kissé furcsának?
Dorian nem túlzottan volt oda Frank Gerardért. Tulajdonképpen egyáltalán nem bírta elviselni a jelenlétét. Most is, hogy képes ilyen nyugodtsággal, nyomozás nélkül kijelentéseket tenni? – tette fel magában a kérdést. Még arra sem vette a fáradságot, hogy közelebbről szemügyre vegye a holttestet, nehogy bepiszkítsa az öltönyét. Lehet, sőt valószínű, hogy ezt a szerencsétlen lányt megölték, ez az idióta meg már le is zárná az ügyet!
– Nos, ezt kell kiderítenünk – jegyezte meg a főfelügyelő, Gerard pedig jobbnak látta, ha nem kerül összetűzésbe Doriannal, így inkább továbbállt.
– Dorian, minden rendben? – szólt ismét Woodward. Régóta ismerte már a férfit, de még sohasem látta ennyire feldúltnak
– Igen, főnök – jött a kurta válasz. – Ki kell emelni a lányt, és bevitetni a hullaházba, hogy Dr. Gilbert minél hamarabb elvégezhesse a boncolást.
A főfelügyelő egyetértően bólintott, és kiadta az utasítást a holttest mihamarabbi elszállításáról.
– Szeretném, ha rám bíznád az ügyet – jelentette ki határozottan Dorian.
Woodward felhúzott szemöldökkel mered a beosztottjára. Látta, hogy komolyan gondolja a dolgot.
– Tudod jól, hogy legutóbbi akciód után ez meggondolandó. Örülj, hogy egyáltalán itt lehetsz – válaszolta a főfelügyelő. Dorian pedig pontosan tudta, mire céloz főnöke. – Különben is, lehet, hogy Gerardnak van igaza, és ez csak tényleg egy szerencsétlen baleset – folytatta Woodward –, akkor pedig nem a gyilkosságiakra tartozik.
– Mégis mit vársz tőlem? – kérdezte gúnyosan Dorian. – Üljek tétlenül, és nézzem végig, ahogy Gerard viccet csinál az ügyből? – Doriannak a munkája volt az élete. Nem volt már senki, aki fontosabb lett volna az életében. Minden egyes ügyet komolysággal és elszántsággal kezelt. Ennél az ügynél viszont más is volt a háttérben. Akarva-akaratlanul is előjöttek régi emlékei. Húga jutott eszébe, akit ehhez a lányhoz hasonlóan öltek meg tíz évvel ezelőtt Bridgeportban. A tettes nem került elő, az ügyet lezárták, de ő azóta sem nyugodott bele. Meggyőződése volt, hogy ez a lány is gyilkosság áldozatává vált, amit balesetnek próbálnak álcázni
– Kérlek, ne vádaskodj! Ott van még az egészségügyi állapotod is. Alig egy hete jöttél ki a kórházból – felelte a főfelügyelő. – Nem tudom, készen állsz-e egy új ügyre.
– Készen állok, erről biztosíthatlak – válaszolta a nyomozó.
– Nem bánom, szaglássz körbe a munkások között. Több szem többet lát – engedett végül a főfelügyelő. – De ezt ne vedd készpénznek. Ha bármilyen gyilkosságra utaló jelet találnánk, még visszatérünk a témára – zárta le a vitát Woodward
Dorian jelen esetben nem tehetett mást, minthogy kivárja a boncolás és a helyszínelők eredményeit. De annak örült, hogy a főfelügyelő elsődlegesen engedélyezte, hogy részt vegyen a nyomozásban. Így először is felkereste az építésvezetőt, hogy elbeszélgessen vele a történtekről. A keresett személyt az építkezés melletti kis házikóban találta. Idegesen hadonászva telefonált, de amint meglátta betoppanni a férfit, letette a kagylót, és ingerülten meredt a hívatlan vendégre.
− Maga Robert Thomson? – lépett hozzá a nyomozó.
− Én volnék. Ki maga, és mit akar? – kérdezte ingerülten az építésvezető.
− Dorian Carson, gyilkossági csoport – mutatta fel jelvényét Dorian. – Lenne néhány kérdésem.
− Gyilkossági csoport? Azt akarja mondani, hogy azt a lányt megölték? Na, ez aztán a hab a tortán. Már mindent elmondtam a kollégáinak, amit tudok – felelte flegmán Thompson.
− Aki itt kérdez, az én vagyok – jelentette ki természetes nyugodtsággal. – Van itt térfigyelő kamera a közelben?
− Volt.
A nyomozó kérdően nézett rá, a férfi folytatta, miközben újra idegesen kezdett hadonászni a kezével.
− Az átkozott környékbéli kölykök körülbelül egy hónapja tönkretették, még nem szereltettünk fel újat. Látja – mutogatott ki az ablakon a korlátra –, ezt is lerombolták, csak itt jöhetett be a lány.
− Volt már rá példa, hogy valaki éjszaka az építés területére tévedt?
− Nem, eddig soha. Nyomozó úr, azt a lányt tényleg megölték?
− Ezt akarjuk kideríteni, Mr. Thomson. Esetleg felismerte a halott lányt? – kérdezte a nyomozó.
− Nem, sohasem láttam errefelé. Miért, már gyanúsított vagyok? – kérdezte idegesen az építésvezető.
− Ezt senki sem mondta, csak egy egyszerű kérdés volt. – Dorian hangja még mindig nyugodt volt. – Egyelőre végeztünk, de nem kizárt, hogy még felkeresem.
– Csodálatos – morogta az építésvezető.
A nap további részében kihallgatott még néhány építőmunkást, nem tudott meg tőlük sok mindent, mégsem tartotta fölesleges munkának. Noteszébe feljegyezett néhány nevet és információt
***
Későre járt, mire Dorian hazaérkezett. Sokáig benn maradt a kapitányságon, hogy átolvassa az építőmunkások vallomásait. De akár ezerszer is végigolvashatná, akkor sem lenne semmi értelme, ameddig nem tudják a lány személyazonosságát. Senki sem jelentette az eltűnését, a rendőrségi adatbázisban pedig nem szerepel az ujjlenyomata. Sajnos Dr. Gilbertnek is voltak még előbbre való ügyei, így nem tudott részletes információval szolgálni, csak néhány röntgenfelvételt küldött a kapitányságra, amelyek segíthetik az azonosítást. A boncolási eredményeket későbbre ígérte.
A nyomozó nem vágyott másra, csak egy forró fürdőre. Élvezettel nyúlt el az illatos vízben, s érezte, ahogy lassan elmúlik ólmos fáradtsága. Ahogy behunyta a szemét, ismét a halott lányt látta maga előtt. Minden egyes ügy mögött ott a kérdőjel, és erre a válasz mindig egy emberi sors. Vajon ez a lány mivel érdemelte ki, hogy így végezze? Véletlen baleset? Gondatlanságból elkövetett emberölés, vagy előre kitervelt gyilkosság? Kérdések tömkelege cikázott a fejében
Nem tagadhatta, hogy húga miatt is foglalkoztatja ennyire az ügy. Ha annak idején lett volna valaki, aki komolyan veszi a dolgokat, akkor a gyilkos még most is börtönben rohadna. Magát okolta testvére halála miatt, ha akkor erélyesebb, és nem engedi el a nagyvárosba, akkor még mindig élne. Ezen már sajnos nem tud változtatni, de ennek a lánynak még megadhatja a végső megnyugvást azáltal, hogy kideríti, mi is történt vele valójában
