10. rész – Fájó emlékek

A két nyomozó a kihallgatásokat követően Andrea irodájában beszélte át a tapasztaltakat. Mindketten felvázolták, mit vallottak a gyanúsítottak, és megpróbálták összeilleszteni a darabokat.

– Nem Oliver Bradford volt, azt hiszem, őt kizárhatjuk – állapította meg Dorian –, de a felesége egyre gyanúsabb.

– A fenyegetést és megvesztegetést ugyan beismerte – támaszkodott az asztalnak a nő –, viszont tagadja, hogy bármi köze lenne Stacy meggyilkolásához. Indítéka pedig volt, de tény, hogy van alibije.

– A személyzet megerősítette, ez igaz, de kérdés, mennyire megbízható ez? Nyilván azt mondják, amit a főnökük szeretne. – Dorian ingerült volt a kihallgatás miatt. Mindketten zsákutcába jutottak, és ez roppantul bosszantotta.

– Nem értem én ezt az egészet – gondolkozott el Andrea. – Adott egy fiatal lány, aki árvaházban nőtt fel, megtanulta, mi a nélkülözés és család nélkül felnőni. Rossz útra téved, de nagy nehezen kimászik a gödörből, mindent megtesz, hogy egy jobb életet építsen fel. Egy hibája volt. Olyanba lett szerelmes, akibe nem lett volna szabad. Az árvaházi gyerekekért képes volt mindenről lemondani, mégis meg kellett halnia. Ez annyira igazságtalan. Nem ezt érdemelte, olyan fiatal volt még.

– Akármilyen is volt, megölték – felelte szárazon a férfi –, és nekünk az a feladatunk, hogy rács mögé küldjük a gyilkost. Tudom, hogy mint sorstársadra tekintesz Stacyre, de a te életed szerencsére jól alakult.

– Miről beszélsz? – Andrea nem tudta mire vélni ezt a kijelentést.

– Te is árvaházban nőttél fel, nem? – feledkezett meg magáról Dorian.

– Honnan tudsz erről? Nem emlékszem, hogy említettem volna ezt neked – értetlenkedett a nő. Dorian döbbent arcán látva azonban hirtelen megvilágosodott. – Te nyomoztál utánam?

– Én… – hebegett a férfi. Nem értette, hogy lehetett ennyire ostoba, de tudta, most már nem hazudhat, így határozottan folytatta: – Én felhívtam egy Sunset Valley-i rendőr ismerősömet, és az aktádba is belenéztem.

– És ki a franc vagy te, hogy csak úgy belemássz az életembe az engedélyem nélkül? – Andreánál betelt a pohár, ezt már nem volt hajlandó elnézni. Nem akarta elhinni, hogy Dorian képes volt erre.

– Igazad van – adott igazat Dorian –, de tudnom kellett, kivel fogok együtt dolgozni.

– Ó, igen? – Andreát hihetetlenül bosszantotta a férfi flegmasága. – Ilyen alapon én is kikérdezhettem volna a kedves kollégáidat a múltadról, úgyis annyira szeretnek – vetette oda gúnyosan –, de én tőled kérdeztem meg, Dorian! Azt akartam, hogy bizalom alakuljon ki köztünk, hiszen elvégre társak vagyunk.

– Csak ideiglenesen – vágott vissza Dorian. Nem szerette, ha kioktatták. – És mondd csak, Andrea, miért is kellene nekem bármit is megmagyaráznom? Azt teszem, amit jónak látok, és én ezt láttam jónak. Ha ez neked nem tetszik, akar el is mehetsz! Nélküled is pontot teszek ennek az ügynek a végére. Eddig is tökéletesen megvoltam nélküled. Most is megleszek!  Andrea szívébe mintha egy kést mártottak volna, annyira fájtak a férfi szavai. Hogy is lehetett olyan ostoba, hogy azt higgye, Dorian elfogadta őt, sőt, hogy talán érez is iránta valamit.

Dorian hirtelen hátat fordított a nőnek, jelezve, lezárta ezt a beszélgetést.

– Még neked áll feljebb? Azt hiszed, ezzel a bunkó stílussal elérsz bármit is? Bármennyire is adod itt a macsó zsarut, akkor sem hiszem el, hogy érzéketlen vagy, és minden lepereg rólad, mert látom, hogy szenvedsz valami miatt. Bármit is mutatsz a külvilág felé, engem nem csapsz be! – Dühös volt Dorianra, magára viszont sokkal inkább, amiért még most sem tudott szívből haragudni a férfira.

– Nem tudsz te rólam semmit – válaszolta Dorian, még mindig hátat fordítva a nőnek. Nem lett volna képes a szemébe nézni. Andrea alig néhány nap alatt jobban kiismerte, mint eddig bárki, és ez megijesztette.

– Lehet. Viszont azt, tudom, hogy szánalmas vagy – adta meg a kegyelemdöfést a nő, majd becsapta maga után az ajtót…

***

Andreán a tehetetlenség bénító érzése uralkodott el. Ezért, hogy egy kicsit elterelje gondolatait, és megnyugtassa idegeit, belelapozott kedvenc könyvébe. Ám az oly jól ismert sorok mintha ismeretlen nyelven íródtak volna, teljesen értelmetlennek hatottak, így hamar feladta, és félredobta a kötetet. Végigvágta magát a kanapén, és a plafont bámulta. Szüntelenül az este történtek jártak a fejében. Úgy érezte, talán ő is túlreagálta a dolgokat, de akkor sem volt hajlandó lenyelni Dorian sértő megjegyzéseit.

Egy idő után elnyomta az álom. Bár ne aludt volna el! Álmában hosszú idő után újra a múlt démonjai kísértették…

Az eső megállás nélkül zuhogott, a kocsi ablaktörlője alig győzte lesöpörni a lezúduló vizet a szélvédőről, ám Andrea nem csak emiatt látta egyre rosszabbul az autópályát, hanem elapadni nem akaró könnyei miatt sem. Folyamatosan rezgő mobiltelefonja hihetetlenül idegesítette, a kijelzőjén villogó név láttán pedig undor fogta el.

– Andy! – szólalt meg az üzenetrögzítőn keresztül egy mély, kétségbeeset férfihang. – Andy, tudom, hogy hallasz! Vedd fel, kérlek! Kicsim, meg tudom magyarázni. Beszéljük meg! Szeretlek! – Andrea megborzongott az utolsó szó hallatán, hiszen tudta, hogy hazugság. Ha a férfi valóban szeretné, soha nem lett volna képes ilyet tenni vele.

– Még szép, hogy meg tudod magyarázni, te rohadt szemétláda! – beszélt magában, miközben kinyomta a készüléket. – Hiszen az én hibám, hogy megcsaltál azzal a ribanccal, ugye? – ironizált. Álmában sem gondolta volna, hogy egyszer arra kell hazaérkeznie, hogy férje az ágyukban hempereg valami közönséges kis nőcskével, amíg ő a közös gyereküket várja.

Andrea és Adam három éve voltak házasok. Adam Cooper markáns és megnyerő volt, nem mellesleg Sunset Valley egyik legkiválóbb ügyvédje. A nők oda voltak érte, bármelyiket megkaphatta volna, de neki csak Andrea kellett. Talán épp azért, mert a nő többször is visszautasította. Mintha előre tudta volna, nem szabad belemennie ebbe a kapcsolatba… Adam viszont addig koslatott utána, amíg végül beadta a derekát.

Kétség sem férhetett hozzá, hogy Andrea megszerette a férfit, de az egyre gyakrabban ismétlődő vitatkozások egyre nagyobb éket vertek kettejük közé. Andrea gyerekeket szeretett volna, Adam viszont inkább karrierjére akart koncentrálni. Amikor a nő egy óvatlan pillanatban teherbe esett, a férfi bár egyáltalán nem örült a hírnek, mégis nagy nehezen beletörődött az apaság gondolatába. Andrea mindennél boldogabb volt, biztos volt benne, hogy amint Adam a karjában tartja a kisbabájukat, minden kétsége elszáll afelől, hogy elhamarkodták volna a dolgot.

– Mit csináltam rosszul? – kérdezte magától könnyeit nyelve, miközben gyöngéden megérintette még alig érzékelhetően gömbölyödő hasát. Annyira igyekezett jó feleség lenni. Adamnek mégsem volt elég. Isten tudja, mióta csalta. Közben a telefonja újra rezegni kezdett. Miközben idegesen utána nyúlt, elvesztette uralmát a kocsi felett, és többször megpördült a csúszós úttesten. Nagy nehezen tudta csak megzabolázni a járművet, mire az keresztbe állt meg az úton. Minden olyan gyorsan történt. Még fel sem ocsúdott az előző sokkból, amikor két hatalmas fényszórót látott közeledni. A baleset elkerülhetetlen volt…

Andrea felriadt, újra átélte annak a rémes éjszakának minden egyes pillanatát, mint az elmúlt két évben annyiszor. Pedig már kezdte azt hinni, elmaradnak a rémálmok. Remélte, az új környezet jót tesz majd, de nem így történt. Ismét magát kezdte hibáztatni. Nem lett volna szabad kocsiba ülnie, a saját felelőtlenségének köszönhet mindent. A balesetet ugyan csodával határos módon túlélte, de sokáig élet-halál között lebegett. Akkor és ott mindent elveszített, ami valaha fontos volt számára. Semmire sem vágyott jobban, mint egy gyerekre, ám azon az éjjelen nem csak méhében növekvő magzatot vesztette el, hanem az esélyt is, hogy valaha is anya legyen. A vetélés következtében súlyos komplikációk léptek fel, amit csak műtéttel lehetett megoldani. Az orvosok ezután nem sok esélyt adtak az újabb gyermekáldásra. Bárcsak ő is meghalt volna – töprengett el –, akkor minden olyan egyszerű lenne. Még hogy jól alakult az élete? Dorian nem is tévedhetett volna nagyobbat…

– Ki lehet az ilyenkor? – rezzent össze az ajtócsengő hangjára. A faliórára nézett, amely szerint már tizenegy óra is elmúlt, ennek ellenére örült, hogy valami végre kizökkentette a néma tépelődésből. Amikor ajtót nyitott, nem hitt a szemének. – Te meg mit keresel itt? – tárta szét a karját értetlenül.

– Tudom, hogy már késő van, nem is tartanálak fel sokáig, csak… szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésem miatt – válaszolta bűnbánó tekintettel Dorian. – Nem lett volna szabad kutakodnom a múltadban… és olyan szörnyű dolgokat a fejedhez vágni.

– Miért van az, hogy neked folyton bocsánatot kell kérned valami miatt? – Hirtelen észrevette, amint a szomszéd, Mrs. Thompson árgus tekintettel figyeli a beszélgetésüket. – Inkább gyere be, közönségünk van – invitálta be a férfit.

– Andrea – kezdett bele a férfi már zárt ajtók mögött –, amiket mondtam, nem gondoltam komolyan, igenis szükség van rád, hogy felgöngyölítsük ezt az ügyet, és akar még többet is – válaszolta őszintén.

– Miért mondod most el ezeket? – Nem tudta, mire vélni Dorian fellépését. – Nem várhatott volna?

– Még ma tisztázni akartam, mert nem szeretném, ha ez befolyásolná a nyomozást és a közös munkát – magyarázta a férfi. – Tényleg nem volt jogom hozzá, hogy belenézzek a dolgaidba – folytatta a férfi. – Kérlek, ne haragudj! – Pedig három napja nagyon is jogosnak vélte, hogy Andreáról mindent kiderítsen, amit csak lehet. Azóta viszont egyre jobban megkedvelte a nőt, és már egyáltalán nem tűntek fontosnak ezek a dolgok.

– Dorian, idejössz, és azt hiszed, egy bocsánatkéréssel mindent megoldasz? – kérdezte Andrea színlelt haraggal. Nem értette, hogy szállhat el mérge csupán a férfi egyetlen gyöngéd pillantásától. Dorian jelenléte teljesen összezavarta. Minél hamarabb távozik, annál jobb. –  Végeztünk! Az lesz a legjobb, ha most elmész – mutatott az ajtóra.

– Mit jelentsen az, hogy végeztünk? – lépett egyre közelebb szikrázó tekintettel Dorian. Andrea hátrált, egyre jobban megrémítette a férfi közelsége.

– Azt, hogy elegem van belőled – hebegte Andrea miközben mélyen belenézett az igézően kék szemekbe, amelyekből olyan érzékiség sugárzott, ami teljesen megbabonázta.

Fel sem foghatta, hogy mi történik, amikor Dorian hírtelen magához húzta, és megcsókolta. Andrea próbált kibontakozni a szorításból, de a férfi karja acélkapocsként tartotta fogva, így végül megadta magát, ajkai készségesen nyíltak szét, és szenvedélyes csókban forrtak össze. A férfi először büntetésnek szánta a dolgot, lassan azonban egészen más érzések kerítették hatalmukba. Keze egyre követelőzőbben kezdte felfedezni a nő testét. Andrea ismét ellenkezni akart, egy hang ordított belül, hogy nem szabad engednie Doriannak, de amikor meg akart szólalni, csak egy kéjes sóhaj hagyta el száját, ami csak még inkább felkorbácsolta a férfi vágyát.

Nem sokkal később a hálószobában találták magukat. Miután ügyesen megszabadultak a zavaró ruhadaraboktól, Dorian gyöngéden az ágyra fektette, majd hosszan és érzékien megcsókolta. Olyan vonzerő áradt belőle, aminek Andrea nem tudott és nem is akart ellenállni. Minden egyes porcikájával sóvárgott a férfi érintése utána, szinte elemésztette a vágy, amint forró csókjait érezte a nyakán.

Nem érdekelték a következmények, csak élvezni akarta a pillanat gyönyörét, amivel a férfi ajándékozta meg. Amikor testük eggyé vált, már nem tudott tisztán gondolkozni, odaadóan simult hozzá, és önkívületben adta át magát Doriannak, aki olyan szenvedélyesen ölelte, mint még soha senki ezelőtt…

11. rész – Bűntudat