Megjegyzés: Emeline és Julian kapcsolatának kialakulásáról sajnos nem sok szó esik a történet során, ezért arra gondoltam, bemutatom a történetnek ezt a részét is. 🙂 Ez a jelenet a 4. részben olvasható visszaemlékezés után pár héttel játszódik.
*
Julian Tobin már hosszú percek óta tanácstalanul bámulta az ölében tartott füzetet. Ujjai között egy ceruzát egyensúlyozott, és időről-időre végigsimított az üres papírlapon. Mindig igyekezett kihasználni a szabadidejét, hogy kedvenc tevékenységének hódoljon, de ahogy aznap délután az Emerson kúria parkjának egy félreeső szegletében üldögélt, szinte nyomasztó tehernek érezte az alkotást. Hetek óta nem volt képes rá, hogy fessen vagy rajzoljon valamit. Utoljára akkor vett ecsetet a kezébe, amikor az egyik teraszon próbálta megörökíteni a tájat. Azóta se volt képes befejezni azt a festményt. Hiányzott neki valami, az ihlet pedig olyan messzire elkerülte, hogy szinte már fogalma sem volt, mit szeretett régen a festésben.
Már épp azon gondolkodott, hogy inkább összepakol, és hamarabb átveszi az őrséget az egyik társától, akivel a kúria biztonságát vigyázták, amikor egy női alak jelent meg nem messze tőle. Szapora léptekkel sietett át a parkon, majd az egyik padra rogyott. Julian azonnal felismerte őt. Emeline Beaumont. Szája akaratlanul is mosolyra húzódott, ahogy rápillantott, de a lány szomorúságát látva, inkább az ő szívébe is csak bánat költözött. Festő volt, és nem szerette, ha egy számára gyönyörű dolgot beárnyékol a keserűség.
Sejtette, hogy mi lehet az oka annak a fáradt szomorúságnak, ami csak úgy áradt Emeline egész lényéből. Mindenki tudta, milyen döntést hozott Emerson kancellár, ő maga pedig tisztában volt azzal is, hogy mennyire a lány ellenére van ez a házasság. Elég volt arra a bánatos arcra néznie, és máris tudta.
Szerette volna megvigasztalni a lányt. Olyan gyorsan jött a késztetés, hogy az addig az ujjaiban tartott ceruza kiesett a kezéből. Már épp felkelt volna, hogy előléphessen a rejtekhelyéről, amikor valaki Emeline mellé lépett. Aimes Emerson volt az, és a barna férfi gondterhelten álldogált a pad mellett, mielőtt a lány mellé telepedett volna. Látta, ahogy csöndesen beszélni kezdenek, majd ahogy Aimes megszorítja Emeline kezét. Nem tudta, hogy mégis miért, de különösképpen idegesítette, hogy a férfi Emeline-hez ért. Aztán, ahogy a lány arcán mosoly futott végig, irigységet érzett. Nyomasztó, és kínzó irigységet. Ő szerette volna felvidítani, ő szeretett volna az lenni, aki újra mosolyt csal az arcára.
Volt valami Emeline-ben, ami nem hagyta nyugodni. Azóta a nap óta, hogy találkoztak a teraszon. Azóta a nap óta, hogy először a szemébe nézhetett. Azóta a nap óta, amióta nem volt képes egyetlen ecsetvonást sem húzni. Az a bizonyos festmény pedig azóta is félkészen állt a szobájában, a falnak támasztva, és minden nap az érezte, hogy szinte már az a kép is őt vádolja, amiért még mindig nincs kész.
Látta, ahogy aztán Aimes Emerson szorosan magához ölelte a lányt, majd felkelt és elsétált tőle, magára hagyva Emeline-t. A bánatos arc talán már kevésbé volt szomorú, és miközben az egyik fele furcsa módon irigységet érzett, amiért nem ő vidíthatta fel a lányt, a másik felébe boldog megnyugvás költözött, amiért Emeline már kevésbé volt szomorú. Órákig képes lett volna elnézni őt, ahogy ott ült szótlanul a padon. Gyönyörűnek látta őt. Gyönyörűbbnek látta, mint valaha, azzal a félszeg kis mosollyal az arcán. Nem is vette észre, ahogy a következő pillanatban a keze megmozdult, és a ceruzával halvány vonalakat kezdett húzni a papírra…
Jaj, ez annyira aranyos volt, Emeline a kis múzsája :3 Juju milyen kis féltékeny már most, cuki XD A képek pedig nagyon szépek lettek, tök jó ez a kis kert 😀
Köszi, örülök, hogy tetszett! ^^
Hát igen, Emeline már kezdetben is nagy hatással volt Julianre, hát mi lesz még később?. 😀
Nagyon tetszett ez a kis jelenet! Kíváncsi vagyok miről beszélgetett Aimes és Emeline, Juju meg cuki volt a féltékenykedéssel. 😛 Nekem Emelian az egyik kedvenc párosom a történetedből. 🙂 A képek nagyon szépek lettek. Köszönjük szépen!
Ó, hát örülök, ha tetszett. 🙂
Hogy miről beszélgettek? Hm, hát a helyzetükről, de Juliannek nincs oka féltékenykedni. Kár hogy ezt nem tudja. xD
Édes kis epizód. Túl sok minden ugyan nem történik benne, de az érzelmek nagyon ott vannak. Julian finoman szólva nem túl boldog attól, h Emeline és Aimes olyan jól megértik egymást. 😉 De annak örül, hogy a fiúnak sikerül a lányt megvigasztalnia – ezáltal ő maga is jobb kedvre derül, és végre ő maga is folytathatja a festményét. 🙂 Kíváncsi vagyok milyen lesz ha elkészül, és gondolom Emeline is. Remélem Julian is így gondolja 😉
Elgondolkoztam, mennyire van reális esélye ennek a kapcsolatnak. Úgy értem, Julian nyilván “magasabb körökből” származik, különben nem lenne ideje olyan “haszontalanságokra”, mint a festegetés, és a kancellárok is inkább bízzák a maguk – és családjuk -védelmét olyan katonákra, akik “megbízható” rétegből jönnek, mint olyanokra, akiket erőszakkal soroztak be. De vajon felküzdhette-e volna magát olyan pozícióba, hogy Emerson esetleg elfogadja, mint vejét? Egyszer azt írtad, Emerson eredetileg katonának készült, és csak később kezdett a politika iránt érdeklődni. Ez arra utal, h a kancellári rang nem öröklődik, hanem a praeven-i nép – esetleg annak egy nagyobb vagy éppen szűkebb csoportja – úgy választja meg a vezetőit. ( Persze a nép ennyi csalódás után kiábrándulhatott mind a vezetőiből, mind a politikából, de nagyon is elképzelhető a számomra, h Praeven-ben a választásokon való részvétel is éppen olyan “hazafias kötelesség”, mint a katonáskodás. ) Vagyis elvileg ( kis túlzással ) bárkiből lehet kancellár, ha elég dörzsölt…
Egyébként a szösszenethez kapcsolódóan újra elolvastam a megjegyzésben említett epizódot – és persze az azt megelőzőeket is. Beleértve az Aimes megölésére tett kísérletet. És felmerült bennem a kérdés: vajon Julian tényleg előre megfontolt szándékkal cselekedett? Amikor ugyanis megkérdezi tőle, miért jelentkezett járőrnek,a fiatalember azt feleli, h unatkozott. Julian-nek, aki már így is féltékeny – és ezért dühös – Aimes-re, ez lehetett az utolsó csepp a pohárban. Hogy unatkozhat valaki egy olyan nő mellett, mint Emeline? Aki gyönyörű, okos, és remek az ágyban? Szóval könnyen lehet, h a tettét “hirtelen felindulásból” követe el…
Akármi is helyzet, remélem ennek a párosnak is lesz szerencsénk alaposabban megismerni a történetét 🙂
Valóban, ez nem egy nagyon akció dús részletecske, de szerintem ettől jó. 🙂 Julian tényleg kicsit féltékeny, és bár még csak egyszer volt alkalma beszélni a lánnyal, nagy hatással volt rá. Hogy milyen is az a kép amit rajzolt? Hááát nem kizárt, hogy Emeline egyszer megkapja azt. 😉
Hát a kancellárok őrei némileg szabadabb életet élhetnek, mint azok a katonák, akiket kiküldtek a frontra. Hogy Julian végül hogyan került Emerson házába az igazából egy puszta véletlen műve. A kancellári rang igazából – legalább az én fejemben – úgy néz ki, hogy a kancellárok választanak maguk közé olyasvalakit, akit erre alkalmasnak találnak. Na most alkalmas alatt sokszor az számít, hogy kinek van a legtöbb pénze. Emerson nem származott nagyon vagyonos családból, nem véletlenül érdekelte kezdetben a katonai pálya, de mikor rájött arra, hogy a politikában magasabbra törhetne, úgy helyezkedett, hogy végül egy gazdag nő mellett kössön ki. Tőle született a fia is. Így, a hadi és politikai tudásával, na meg persze egy jó adag pénzzel a zsebében gyakorlatilag megvásárolta a pozícióját.
Julian motivációja hát tényleg elég kétoldalú. Mert hát többféleképpen is gondolhatjuk. Szerintem őt sokszor az indulat vezérli igazából, és nem olyan ember aki készülne arra hogy megöljön valakit.
Örülök hogy azért tetszett ez is, és nem kizárt, hogy a jövőben még érkezik rövid jelenet róluk. 🙂