5. rész – Rhydian

– Milyen közel járnak? – Jamal zaklatottan járkált fel és alá a faház kis nappalijában. Albine az asztal mellett ült, és ujjaival idegesen dobolt a kemény fán.

– Elég közel, hogy ne érezzem magam biztonságban – felelte a lány. – Talán nem fedezik fel a bejáratot.

– Egy talánnal nem megyünk sokra – vágta rá a férfi, miközben megállt a szoba közepén. – Mi legyen?

Albine csak meredt maga elé, és a lehetőségeiken gondolkodott. Ha felfedezik a tisztásra vezető bejáratot, katonákkal jönnek vissza értük. De ha nem is most, hamarosan mindenképpen megtalálják majd, és akkor mindennek vége. Ideges gondolatai közül az apja hangja rántotta vissza a valóságba.

– Kint vannak a csapdák.

Kieran hangja halk és nyugodt volt, de szavaiban határtalan félelem csengett. Albine szíve kihagyott egy ütemet, amikor felfogta az apja szavainak jelentését. Néhány csapdát elrejtettek az erdő közeli területein. Habár igyekeztek jól álcázni azokat, a szél és néhány nagyobb arra tévedő állat könnyedén megbonthatta az álcát. Ha pedig a felderítők akár egyet is megtalálnak, nem fognak elmenni, amíg meg nem keresik azokat, akik odarakták a csapdákat.

– Valakinek ki kell mennie és ellenőrizni őket – szólalt meg aztán Jamal, majd gondolkodás nélkül, azonnal az ajtó felé indult. Albine-t egy pillanat alatt egy addig számára ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Félelem uralkodott el rajta, ha arra gondolt, hogy barátja egyedül indul el, és bármikor megtalálhatják. Hogy nem jön vissza. Mi lesz akkor Novával?

– Te nem mehetsz, Mal! – szólt rá Albine, miközben felpattant az asztal mellől. A férfi értetlenül pillantott vissza a lányra, aki ijedt szemekkel nézte barátját.

– Tudok vigyázni magamra – szólt végül a férfi, mire Albine lassan bólintott egyet.

– Tudom – mondta. – De inkább maradj… – Maradj Novával, akarta mondani Albine, de aztán csak halkan folytatta. – Maradj, és vigyázz a többiekre!

Albine még utoljára az apjára és Jamalra pillantott, majd kisétált az ajtón.

***

Jamal még mindig fel-alá járkált a szobában. Albine már legalább egy órája elment, és a férfi aggodalma percről percre nőtt. Mi lesz, ha nem jön vissza? Ha elfogták? Ha megölték? Legalább a többiek miatt nem kell aggódnia, jutott eszébe, majd lehuppant az egyik kanapéra. Percekig csak ült ott szótlanul, aztán Tobias lépett ki az egyik szobából, és a kanapén ülő férfire pillantott.

– Tényleg ilyen veszélyes? – kérdezte.

– Nem, minden tök nyugis, totál felesleges a feszkó, nyílván csak túlreagáljuk – vágta rá Jamal, majd megforgatta a szemét. – Mit gondolsz, miért tiszta ideg mindenki? Albine nem jókedvében ment el.

– Mi lesz, ha megtalálnak egy csapdát?

– Baromira sokat kérdezel… – állt fel Jamal, majd közelebb lépett Tobiashoz.

– Csak válaszolj!

Jamal néhány pillanatig elnézte az előtte álló Tobiast, majd halkan beszélni kezdett.

– Ha megtalálnak egy csapdát, azt a felderítők jelentik a fővárosban, és hamarosan katonák lepik el a környéket, akik gondolkodás nélkül megölnek, ha menekültnek néznek… Hát ez lesz, ha megtalálnak egy csapdát. Megnyugtatott a válaszom, vagy esetleg van még néhány hülye kérdésed?

– Mi a franc bajod van velem? – vágta rá Tobias, mire Jamal szemöldöke a magasba szaladt. – Amióta itt vagyok, egy alkalmat sem hagysz ki, hogy ne sértegess. Hol hülye vagyok, hol gyilkos, pedig nem tettem semmit, amiből erre következtethetnél. Vagy ha mégis, hát sajnálom, bár lehet, csak túl paranoiás vagy!

– Hah… – adott hangot döbbenetének a fekete hajú férfi, majd gondolkodás nélkül állon vágta Tobiast, amitől az hátratántorodott. – Na, hát ez jólesett…

A következő pillanatban Tobias a másikra vetette magát, és ott püfölte ököllel, ahol érte. Jamal sem hagyta magát, aztán egyik ütés követte a másikat, miközben megállás nélkül szidták egymást.

A másik szobában pihenő Diyana felfigyelt a zajra, és kikukkantott az egyik ajtó mögül. Mikor meglátta az egymást püfölő Jamalt és Tobiast, azonnal közéjük vetette magát.

– Mégis mit képzeltetek? – rivallt az előtte ülőkre Diyana. Vele szemben a kanapén a fia és Tobias ült megszeppenten. – Albine épp odakint van, kockáztatva az életét értetek, erre itt verekedtek, mint két rossz óvodás. Hát mire jó ez?

– Paranoiásnak nevezett – vágta rá Jamal.

– Te meg hülyének, szóval kvittek vagyunk – kontrázott a másik.

– Elég! – csattant fel a nő, miközben tekintete ide-oda cikázott a két férfi között. – Elég legyen végre! Ne egymással verekedjetek, harcoljatok a katonák ellen, akik ránk találnak… Igen, Tobias, a fiam tényleg hajlamos túlreagálni dolgokat, és néha túl forrófejű, de ha annyi ideje élnél itt, mint mi, akkor te is így éreznél. Te meg, drága fiam, igazán visszafoghatnád magad, mert Tobias semmi rosszat nem tett, és ha bántani akarna minket, már rég megtehette volna… Szóval elég legyen!

– Sajnálom, Diyana – szólalt meg végül Tobias, mire Jamal először a mellette ülőre, majd az anyjára pillantott.

– Igen… Sajnáljuk!

A nő bólintott, majd még utoljára végigmérte az előtte ülő két férfit, aztán visszament a szobába, és magára zárta az ajtót.

Kínos csönd telepedett a szobára. Jamal és Tobias csak ültek egymás mellett és mindent megtettek, hogy még véletlenül se nézzenek a másikra. Tudták, hogy Diyanának igaza volt. Feleslegesen harcolnak egymás ellen, hiszen nem egymás ellenségei. Az igazi ellenség odakint van, és épp rájuk vadászik.

Tobias szólalt meg először.

– Bocs, hogy paranoiásnak neveztelek. Nyilván megvan az okod, amiért bizalmatlan vagy.

– Bocs, hogy megütöttelek… De tényleg jólesett – vigyorodott el Jamal, majd Tobias arcára is mosoly ült.

– Azért remélem, hogy legközelebb a lelki békéd nem az én arcomba kerül majd.

– Nem, reményeim szerint néhány katonáéba.

– Van esély arra, hogy idetalálnak? – kérdezte Tobias, mire Jamal csak felvonta a vállát.

– Esély az mindig van. Csak most egy kicsit nagyobb.

– Albine jól lesz? – szólalt meg Tobias újra halkan. Jamal a mellette ülőre pillantott, aztán egy bólintással felelt. – És mi van, ha…

– Albine erős lány, nem hagyja, hogy elkapják – vágott Tobias szavába Jamal. – Bár bevallom, szívesebben mentem volna én. Az utóbbi időben alig pihent, állandóan talpon van és aggódik. Igazán hagyhatta volna, hogy ezt én intézzem el. Vagyok olyan jó, mint ő.

– Én vagyok az oka – szólalt meg valaki halk hangon az egyik ajtóból, mire mind a ketten odakapták a fejüket. Az egyik nyitott ajtóban Nova állt, és a kanapén ülő Jamal arcát nézte. – Miattam nem akarta, hogy te menj. Vagyis… Miattunk – simított végig egyelőre lapos hasán.

Jamalnak eddig ez a lehetőség eszébe sem jutott. Azt hitte, Albine csak egyedül akart lenni. Vagy talán úgy gondolta, Jamalnak nagyobb az esélye, ha idetalálnak a katonák. De amikor megértette, mi volt a valódi oka, rá kellett jönnie, hogy nem tetszett neki Albine hozzáállása.

– Nem intézhet mindent egyedül, csak mert attól fél, hogy egy nap magadra maradsz – szólalt meg aztán Jamal, miközben feltornázta magát a kopott kanapéról.

– Mindig ilyen volt? – kérdezte Tobias.

– Miért érdekel ennyire Albine? – kérdezett vissza a fekete hajú, mire Tobias lesütötte a szemét. Miért érdekli ennyire a lány? Kezdetben maga sem tudta az okát. Aztán ahogy teltek a napok, egyre nyilvánvalóbbá vált saját maga számára is, hogy érez valamit a lány iránt, és nem tetszett neki, hogy képtelen letagadni a tényeket. – Oh… Hát ember, én csak annyit mondhatok, hogy fogalmad sincs, mibe mászol bele. Ha csak egyetlen tanácsot fogadsz meg tőlem, akkor az legyen ez: inkább hagyd!

***

Másnap kora reggel Tobias sajgó végtagokkal ébredt. Az egyik kanapén töltötte az éjszakát, és nem is emlékezett arra, amikor elnyomta az álom. Az utolsó emléke az volt, hogy fáradt a szeme, de nem akart elaludni, mert meg akarta várni Albine-t.

Hirtelen eszébe jutottak Jamal szavai tegnapról. Fogalmad sincs, mibe mászol bele… Inkább hagyd! Tobias felült a kanapén, és a kezébe támasztotta az arcát. Inkább hagyd… Hagyd! A férfi szavai visszhangoztak a fejében, és miközben próbálta őket kiverni a gondolatai közül, azok mégis minduntalan a lány körül jártak.

– Jó reggelt! – szólalt meg valaki hirtelen mögötte, amitől Tobias összerezzent. Azt hitte, egyedül van a szobában. A hang felé fordult, és Albine fáradt alakját látta meg az ablak melletti asztalnál. Egyedül volt, és erőtlenül meredt maga elé. Tobias pedig sosem látta még olyan szépnek, mint akkor.

– Fáradtnak tűnsz – szólalt meg, mire Albine bágyadt mosolyra húzta a száját. – Mikor értél vissza?

– Fél órája – felelte a lány. Majdnem egész éjjel kint volt, jutott Tobias eszébe, majd felkelt, és a lányhoz sétált.

– Pihenned kell. Gyere! – Tobias Albine felé nyújtotta a karját. A lány előbb a felé nyújtott kézre, aztán Tobias arcára pillantott. Végül felkelt a székről, és halkan megszólalt.

– Köszönöm!

Tobias nem értette. Mégis miért tartozna köszönettel Albine pont neki? Hiszen semmit nem tett, amivel köszönömöt érdemelne. Pláne nem attól az embertől, aki a saját életét kockáztatja mindenki másért. De Albine tudta, hogy ha Tobias nem lenne, valószínűleg elkapták volna tegnap. Ha nem rántja vissza a bokrok közé, valószínűleg már a főváros felé cipelnék, ha nem ölték volna meg előbb.

A fiatal férfi elnézte a lány arcát és fáradt tekintetét. Egy pillanatra elidőzött az ajkain is, majd újra eszébe jutottak Jamal szavai. Inkább hagyd! Ezt akarta tenni. Nem gondolni rá. Nem gondolni Albine-ra. Csak békén hagyni, és várni, hátha könnyebb lesz. De a bensőjének egy apró része nem akarta, hogy úgy legyen. Nem akarta, hogy megszűnjön az érzés. Nem akarta, hogy a lány csak egy legyen a táborlakók közül.

A következő pillanatban Albine szíve kihagyott egy ütemet, ahogy Tobias váratlanul magához húzta, és gondolkodás nélkül megcsókolta. Hazudott volna, ha azt állítja, hogy nem élvezte, de megdöbbenése nagyobb volt, mint hogy ezt kimutathatná. Ezért csak állt ott, míg Tobias el nem vált tőle.

– Albine… – szólalt meg aztán a férfi, de ő csak meredt maga elé tágra nyílt szemmel. Aztán fogta magát, ellépett Tobias mellől és kisietett a házból. Ő pedig követte. – Albine, várj meg!

A lány végül a tisztás széléig sietett, majd néhány fa mellett állt meg. Eddig döbbent tekintete, inkább szomorúnak tűnt a fák árnyékában.

– Kérlek, ne haragudj! – kezdte Tobias, amikor Albine mellé ért. – Nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni, csak ott voltál, és én csak akartam, mert vágytam rá, és magam sem értem, hogy miért. Valahogy minden olyan kusza, ha veled vagyok, és ahogy ott álltál, nem tudtam másra gondolni, csak hogy meg akarlak csókolni, mert közelebb akarok lenni hozzád, mint eddig, és én…

Albine felemelte a kezét, ezzel a férfibe fojtva a szót, miközben egy pillanatra sem nézett rá. Csak a földet bámulta szüntelen, és Tobias már majdnem újra kezdte volna, amikor Albine végül rápillantott, és halkan megszólalt.

– Beszélnünk kell Rhydianről.

– Azt mondtad, hogy nem tartozik rám.

– Hát ez most megváltozott…

A háború kitörése előtt történt. Tizenhat éves voltam, az apám pedig nagyon beteg. Egy különleges kezelésre lett volna szüksége, ami nagyon drága volt. Ezért dolgozni kezdtem, mert naiv módon azt hittem, össze tudom gyűjteni a pénzt. Mindenféle munkát elvállaltam. Pakoltam raktárban, mosogattam éttermekben, takarítottam mások mocskát.

Aztán egy napon találkoztam valakivel. Kedves volt és érdeklődő. Tudni akarta, miért dolgozok a szabadidőmben tanulás helyett. Én pedig elmeséltem neki. Ő pedig felajánlotta a segítségét. Látszott rajta, hogy meg sem kottyanna neki az apám kezelése. Elmondhatatlanul hálás voltam neki, hiszen megmentette az apám életét… Ő volt Rhydian.

Másnapra beszéltünk meg egy találkozót, egy elegáns szállodába, ahol lakott. De nem mertem elmondani senkinek sem. Mert mi van, ha nem igaz? Ha csak hamis reményt adok az apámnak? Mindenesetre másnap odamentem. Készségesen fogadott, aztán elkezdtünk beszélni a pénzről. Tudta, hogy mennyire lenne szükségem, és már elő is készítette. Aztán mielőtt ideadta volna a pénzt, megkérdezte:

– És én mit kapok cserébe?

Fogalmam sem volt, mire céloz. Mégis mit adhattam volna neki, hiszen nem volt semmim? Aztán, ahogy rám nézett, rögtön tudtam, mit akar. Engem. És habár először belementem a dologba, rájöttem, hogy nem tehetem ezt. Ha az apám megtudná, hogyan jutottam a pénzhez, abba halna bele. Ezért le akartam állítani, mielőtt túl késő lenne.

De ő nem engedett el, ő csak… Nem érdekelte, és elvette, amit akart… Aztán amikor végzett, fogta a pénzt és az ágyra dobta, aztán otthagyott. Nem is emlékszem rá, hogy jutottam aznap éjjel haza. A pénzt azonban, bármennyire mocskos is volt, az apámnak adtam, és megfogadtam, hogy soha nem fogja megtudni, honnan szereztem.

Aztán fél év múlva kitört a háború, és minden megváltozott. El kellett szöknünk, mert a lábadozó apámat is el akarták küldeni a frontra. Aznap éjjel, amikor elindultunk, felkerestem Rhydiant. Egészen egy üres sikátorig követtem, amikor leszólítottam, és ő meg… Nem ismert meg engem. Miközben én nem voltam képes kiverni a fejemből az arcát, ő azt sem tudta, hogy ki vagyok.

Ezért fogtam apám fegyverét, amit magammal vittem, és gondolkodás nélkül lelőttem őt. Aztán végignéztem, ahogy meghal…

– A lövés hangjára néhányan felfigyeltek. Így hiába tudtam elszökni abból a sikátorból és menekültünk el a családommal, rájöttek, hogy én tettem… Hát ő volt Rhydian.

– Miért mondtad el ezt nekem? – kérdezte végül Tobias.

– Mert tudnod kell, hogy én miért nem… Miért nem vagyok képes arra, hogy… – Albine kereste a szavakat. Tobias mondani akart valamit, de a lány csak leintette. – Hadd mondjam végig. Csodálom azt, ahogy Jamal és a húgom képes szeretni egymást, de nem hiszem, hogy én képes lennék arra, hogy valaha úgy érezzek. Rhydian sok mindent adott és sok mindent elvett tőlem, amihez nem lett volna joga. Ha pedig hagyom, hogy azt hidd, hogy én valaha is képes leszek… Bárkit is… Nem vagyok képes viszonozni, érted? Talán akkor se, ha valójában szeretném – pillantott a férfi arcára Albine. –  Ráadásul, az életem most is épp elég bonyolult. Túl sok mindenért tartozok felelősséggel, és nem hagyhatom, hogy még valaki miatt aggódnom kelljen.

– És mi lesz akkor, ha a háborúnak vége lesz? Mert egyszer vége lesz. Nem kell örökké bujkálnotok, és talán újra élhetnétek anélkül, hogy azon kéne aggódnotok, mikor találnak rátok. Miért nem lehetek egy napon akár ennek az életnek a részese?

– Mert számomra nem lesz vége – válaszolta Albine. – Soha. Akkor sem, ha a háborúnak vége lesz, és a kancellárok amnesztiát hirdetnének, hogy mindenki hazatérhessen… Nekem csak két lehetőségem van. Örökké menekülök, vagy kivégeznek.

– De mégis miért? – kérdezte Tobias értetlenül.

– Mert megöltem Rhydian Cortezt… Cortez kancellár fiát.

6. rész – Csak egy csalódás