Vincent Emerson kancellár a dolgozószobájában ült, és az íróasztala mögött tanulmányozott néhány iratot. Újra és újra ugyanazt a sort futotta át, de hiába. Órák óta ült már és dolgozott a hivatalos papírokkal, de egyetlen szóra sem emlékezett belőlük.
Délután két gyűlés is lesz a többi kancellárral, aztán el kell látogatnia az egyik nagybecsű támogatójuk esküvőjére, majd díszvacsorára hivatalos Maurice kancellárasszony házába. Levágta a tollat az asztalra, majd felkelt a székből, és az ablakhoz lépett.
Ideje sem volt gyászolni a fiát, jutott eszébe. A napok csak teltek, neki pedig szabad perce is alig volt, hogy a fiára gondoljon. A fia és a gyámleánya jelentette a családját, így nehezen törődött bele abba, ami történt. Közben pedig kétségek gyötörték. Úgy érezte, a fia nem halott, így hiába is próbálta készpénznek venni a katona állításait. Pedig…
Gondolataiból erőteljes kopogtatás szakította ki. Emerson megfordult, az ajtó pedig nagy lendülettel kitárult.
– Uram! – húzta ki magát a belépő katona. – Megtaláltuk a fiát.
– Tessék? – Emerson nem is értette a katona szavait. Csak bámult rá meredten, majd a kétszárnyú ajtón belépett Aimes.
– Apa!
Haja valamivel hosszabb volt, arcát borosta keretezte, ruhája koszos volt és izzadt, szemében pedig eddig ismeretlen bölcsesség ült, de ő volt az. Emerson csak tágra nyílt szemmel bámulta a fiát, majd egyszerre mozdultak meg. Néhány hatalmas lépéssel átszelték a köztük lévő távolságot, aztán szorosan megölelték egymást.
Hosszú másodpercekig tartott az ölelés, majd Emerson eltolta magától a fiát, és alaposan szemügyre vette.
– Megváltoztál – mondta.
– Majd megborotválkozom – bólintott mosolyogva a fiatal férfi, majd a kancellár a katonához fordult.
– Elmehet! – Az eddig az ajtóban álldogáló katona vigyázzállásba vágta magát, majd behúzta maga után az ajtót.
– Soha többé nem jelentkezhetsz felderítőnek… Hogyan sikerült egyáltalán megszöknöd?
– Megszöknöm? – kérdezte értetlenül Aimes, mire egy még értetlenebb tekintet volt a felelet.
– A lázadók fogságából, akik rajtatok ütöttek… Julian Tobin szerint egy lázadócsoport fogott el, akik megöltek.
– Ezt mondta? – kérdezte Aimes, majd az ablakhoz lépett, és aztán halk hangon folytatta. – Pedig ő volt az, aki félholtra vert az erdőben, aztán otthagyott meghalni.
– Az a nyomorult! – dörögte Emerson dühösen, majd az ajtó felé indult, hogy riassza a katonákat, de fia szavai megállították.
– Már utánaküldtem néhány katonát. Valószínűleg már egy cellában rohad, ahogy azt érdemli.
– Helyes – bólintott a kancellár. – Ezért kivégeztetem.
– Áldásom rá – felelte Aimes halkan.
– Mégis hol voltál eddig? – kérdezte Emerson a fia hátát nézve, de az nem felelt. Csak bámult ki az üvegen szótlanul. – Aimes!
– Egy menekültcsoport tagjai rám találtak és meggyógyítottak – mondta Aimes halkan, mire az apja szemöldöke a magasba szaladt.
– Menekültek, fiam? Azok szökött lázadók, akik elárulták a hazájukat – mondta Emerson, mire Aimes felé fordult.
– Ők nem lázadók, pusztán belefáradtak abba, ami itt folyik.
– Pont úgy beszélsz, mint ők…
– Talán mert jó volt ott – vágta rá a fiatalabb. – Tudod, teljesen máshogy látnak mindent. Kevés az élelmük, alig vagy gyógyszerük, egymásra vannak utalva, és félnek. Mégis harcolnak azért, amiben hisznek.
– Miért, szerinted én mit csinálok? – tárta szét a karjait a férfi. – Harcolok ezért az országért és az emberekért.
– Azokért harcolsz, akik behódolnak. Van bármi fogalmad arról, mi folyik odakint? – kérdezte ingerülten Aimes, közelebb lépve az apjához. – A hősies katonáitok gondolkodás nélkül lelőttek egy fiatal fiút a szemem láttára.
– Nos, lázadó volt?
– Tessék?
– A katonáknak az a dolguk, hogy felkutassák, és bizonyos esetekben végezzenek a bűnösökkel – felelte a kancellár, és hangja tele volt nyugalommal.
– Cormac bűne annyi volt, hogy a szülei meghaltak a háborúban, és magára maradt. Ha ők nincsenek, már rég halott lett volna.
– Tényleg megváltoztál, fiam – felelte a kancellár, mire Aimes alig láthatóan megrázta a fejét.
– Talán csak tisztábban látok – mondta.
Emerson nézte a fia elszánt arcát, és nem értette. Tényleg másnak látta. Komolyabbnak, és elszántabbnak, mint valaha. Amikor fia kék szemére pillantott, olyasmit látott benne, amit még soha.
– Ugye nem? Aimes, mondd, hogy nem voltál olyan ostoba és szerettél bele valamelyikbe?
Aimes csak lehajtotta fejét. Nem akart az apjára nézni. Nem értette volna meg. Nem értett semmit. Aztán erőt vett magán, és halkan kimondta a lány nevét, akire majdnem minden pillanatában gondolt.
– A neve Albine Ashmore.
– Ashmore? Albine Ashmore? – kérdezett vissza a kancellár, miközben arra próbált rájönni, miért ilyen ismerős számára ez a név. Amikor rájött, értetlenül pillantott az előtte álló fiára. –Az a lány egy hidegvérű gyilkos, fiam.
– Ő sok minden, de gyilkos biztos nem.
– Mondd ezt Corteznek…
– Rhydian megérdemelte, hidd el – vágta rá Aimes. – Albine-t börtönbe zárták, de nem érdemli meg, hogy kivégezzék.
Emerson megütközve tekintett a fiatal férfire.
– Úgy látom, az érzéseid teljesen elvakítanak. Mikor lettél ilyen embertelen?
– A katonáid levadásszák azokat, akik menekülni próbálnak, és én vagyok embertelen, mert szeretek valakit?
– Akkor újra elmondom. A katonáknak az a dolguk, hogy…
– Tehát ők szabadon gyilkolhatnak ártatlanokat, de ha valaki megbosszul valamit, azért kivégzés jár? – vágott a férfi szavába Aimes. – Ez nagyon igazságos.
– Miért, az igazságos lenne, ha szabadon engednénk a lányt? Megölte egy kancellár fiát, Aimes… Ellenben Julian Tobin csak megpróbált megölni egyet. Engedjük el a lányt, de végezzük ki azt, aki csak próbálkozott? – kérdezte Emerson. – Felejtsd el azt a lányt! Nem hozzád való. Emeline boldog lesz, hogy visszakap.
– Biztos majd kicsattan az örömtől – mondta Aimes gúnyosan, ahogy eszébe jutott Julian tettének nyilvánvaló oka, majd az ajtóhoz sétált.
– Most hova mész?
– Beszélek a húgommal.
– Úgy érted, a menyasszonyoddal – helyesbített az idősebb férfi.
– Úgy – dünnyögte Aimes, miközben kisétált az ajtón.
Mikor Emerson egyedül maradt, még percekig bámult maga elé. Fel és alá sétált a szobában, és azokon gondolkozott, amiket a fia mondott neki. Szívében mérhetetlen hálát és boldogságot érzett, amiért visszakapta a fiát, de nem értette, hogyan változhatott meg ennyire. Az a lány tehet róla, ebben biztos volt.
– Everett! – kiáltotta el magát, mire néhány másodperccel később kinyílt az ajtó, és Emerson titkára lépett be rajta.
– Igen, uram? – kérdezte, miközben biccentett egyet a férfi felé.
– Mondja le a programjaimat!
***
Aimes néhány pillanatig gondolataiban merengve állt Emeline ajtaja előtt. Milyen rég nem látta már az arcát? Milyen rég ölelhette magához? Milyen rég volt, hogy a lány utoljára küldött felé boldog mosolyt? De akármennyire is szerette őt, nem tudta felidézni a mosolyát. Egyedül Julian Tobin eltökélt arcát látta maga előtt, ahogy összeveri az erdőben, majd jön a mindent beborító sötétség.
Megpróbálta kiűzni a fejéből ezeket a gondolatokat, majd halkan lenyomta a kilincset, és belépett a szobába.
Emeline a fésülködőasztalnál ült, háttal a férfinek. A tükörből Aimes látta Emeline szomorú arcát, amitől hirtelen elszégyellte magát. Mert, habár tagadhatatlanul szerette őt, abban a percben mégis fájdalmat akart okozni neki. Ha őszinte hozzá, mindez nem történik meg. Ha őszinte hozzá, és elmondja neki, hogy beleszeretett valakibe, ő lett volna a legboldogabb. Ha elmondta volna, és minden boldogan alakult volna, sosem találkozott volna Albine-nal…
– Emeline? – szólalt meg halkan, mire a lány először a tükörre pillantott.
– Aimes? – suttogta, mikor találkozott a tekintetük. Emeline felpattant a székről, majd a férfihez sietett, és szorosan magához ölelte. – Hála az égnek! Azt hittem, soha többé nem látlak.
– Pedig egyszerűbb lett volna, ugye? – kérdezte Aimes, miközben lefejtette magáról a lány karját. Emeline értetlen szemmel pillantott vissza rá.
– Micsoda?
– Pontosan tudom, ki akart megölni, és azt is pontosan tudom, hogy miért…
Aimes állta a lány pillantását. Zöld szeme értetlenül járt ide-oda, ahogy Aimes arcát bámulta. Mi van, ha…
– Te nem is tudod?
– Mégis miről beszélsz? – lépett távolabb a férfitől Emeline.
– Apám azt mondta, úgy tudjátok, hogy egy menekültcsoport ütött rajtunk, és megöltek – mondta Aimes, mire a lány csak egy értetlen bólintással felelt. – Hát valaki tényleg megpróbált megöli, de azok nem a menekültek voltak.
– De ha nem ők, akkor… – mondta halkan Emeline, majd elsápadt. – Nem… Az nem lehet…
Emeline lassú léptekkel az ágya mellé sétált, majd lerogyott a szélére. Aimes ritkán látta ennyire szomorúnak a lányt. Sosem volt túl életvidám, de ritkán zuhant magába ennyire.
– Mégis mit csinált?
– Rám támadt, aztán ott ütött, ahol bírt – felelte halkan Aimes. – Bevertem a fejem, és elájultam. Valószínűleg azt hitte, már halott vagyok, mert mikor újra magamhoz tértem, fogalmam sem volt, hol vagyok. Vagy, hogy ki vagyok.
– Nagyon sajnálom, nekem fogalmam sem volt, mire lehet képes. Mindig olyan kedves volt és figyelmes. Eszembe sem jutott, hogy ártani akarna neked.
– Miért nem mondtad el? – kérdezte Aimes, de a lány csak megrázta lehajtott fejét. – Mégis mit hittél, mi fog történni? Örültem volna neked.
– Talán te igen. De szerinted mi történt volna, ha kiderül? – pillantott fel a férfire Emeline. Apró arcán csillogó könnyek gurultak végig. – Juliant elküldték volna olyan messzire, amennyire csak tudják, minket pedig azonnal összeadtak volna.
– A fenébe ezzel az egész házassággal – dünnyögte Aimes, miközben a lány mellé ült az ágyra. – Miért nem látják be, hogy olyanok vagyunk, mint a testvérek? Ráadásul mind a ketten valaki másra vágyunk, miért kényszerítenének össze?
Emeline felkapta a fejét Aimes szavaira. A saját érzelmeivel tisztában volt, de arra sosem gondolt, hogy egy napon Aimes is beleszeret valakibe.
– Hogy hívják? – kérdezte halkan, mosollyal az arcán.
Emeline-nel sokkal könnyebben beszélt róla, mint az apjával. Mert míg az apja sosem értette volna meg, Emeline lett volna a legboldogabb, ha Aimes beleszeretne valakibe.
– Albine Ashmore… Jelenleg egy cellában raboskodik – tette hozzá halkan a férfi, mire Emeline kíváncsian pillantott Aimes arcára.
– Mégis mi történt veled az elmúlt néhány hétben?
– Elég sok minden – felelte a férfi egy halvány mosollyal az arcán.
– Boldogan meghallgatom – mondta Emeline, Aimes pedig lassan beszélni kezdett.
***
Albine a cellájának sötétjében ült, és a plafonról lehulló vízcseppek hangjait számolta, amik a cella sarkában összegyűlő tócsába hullottak, mint valami szörnyű ritmus egy-egy csöndes hangja.
Amikor néhány nap után beértek a fővárosba, őt azonnal a börtönbe cipelték, és kérdés nélkül zárták rácsok mögé. Az egyik katona különösen nagyot taszított rajta, amitől a lány a kőre rogyott. De nem érdekelte. Nem érdekelte semmi sem. Elméjében újra és újra az a pillanat pörgött le, amikor Cormac az ütés erejétől hátratántorodik, majd holtan esik össze. Könnyek gyűltek a szemébe minden alkalommal, amikor leperegtek előtte az események. Nem akart gondolni rájuk. Nem akarta újra felidézni, mégsem volt képes arra, hogy elfelejtse a fiú arcát. Ha csak egyszer hallgat Matthiasra, mindez nem történik meg – gondolta, majd olyan apróra húzta össze magát a cellában, amennyire csak tudta.
Egyedül volt, és szörnyen magányos. Valahol mélyen tudta, hogy egy napon elfogják, és akkor börtön, majd a biztos halál vár rá. De minden olyan gyorsan történt, hogy észhez térnie sem volt ideje. Az egyik pillanatban még boldog volt egy férfi mellett, a következőben már a halálára várt. És nem érzett mást, csak csalódást…
Lépéseket hallott, amelyek az ő cellája felé közeledtek. Abban reménykedett, hogy bárki is az, továbbsétál. Ha bárki érte jön, akkor Cortez kancellár megtudta, hogy itt van. Nem félt a kancellártól. Sosem tartott egy olyan gyenge embertől, aki Rhydianhez hasonló fiút nevelt. De azzal tisztában volt, hogy Cortez még a tárgyalását sem várja majd meg. És Albine még nem tudott lemondani az életéről.
A lépések egyre csak közeledtek. Aztán elhaltak. Zörrent a kulcs, és Albine cellájának ajtaja kitárult. Egy katona állt ott a lányt figyelve.
– Talpra – szólt, mire Albine lassan felegyenesedett. – Gyerünk! – bökött a katona a börtön folyosója felé. – Nem érek rá veled foglalkozni egész nap. Jobb dolgom is van.
Albine szótlanul sétált a katona előtt, aki szavakkal irányította, mikor kell elfordulnia. A börtön hatalmas volt, és majdnem minden cellában ült valaki. Vagy feküdt. Vagy már rég halott volt, és még csak észre sem vették.
Egy nagy, kétszárnyú ajtó előtt végül megálltak. Az ajtó szokatlanul díszes volt a börtön többi részéhez képest. A katona bekopogott rajta, aztán kinyitotta azt, és intett a lánynak, hogy menjen be. Albine nyugodtan lépett be a szobába. Ha Cortez meg akarja ölni, legalább előtte bebizonyítja neki, mennyire megérdemelte a fia, amit kapott.
A szoba nem volt túl nagy, de annál díszesebb. A kandalló előtt két karosszék helyezkedett el, a falak mentén megpakolt könyvespolcok álltak. Minden ragyogott a tisztaságtól. Az egyik karosszékben egy férfi ült szótlanul és magabiztosan, miközben Albine arcát nézte. Rövid fekete haja volt, és hozzá körszakálla. Nem Cortez volt az…
– Üdvözlöm, Ashmore kisasszony! Egy kis teát?
