11. rész – Látogatók a kőfalak között

– Üdvözlöm, Ashmore kisasszony! Egy kis teát? – kérdezte a férfi, miközben az asztalon álló teáscsészék felé intett. – Vagy egy kis süteményt kérne? Úgy tudom, a börtönkoszt nem a legjobb.

Albine néhány pillanatig csak bámulta a karosszékben a férfit, akinek a vonásai olyan szörnyen emlékeztették valakire. Aztán megdöbbent a felismeréstől. Aimes apja ült vele szemben.

– Emerson? – kérdezte halkan, mire halvány mosoly jelent meg a kancellár arcán.

– Emerson kancellár, ha kérhetem.

– Nem, nem kérheti, maga egy rohadt gyilkos! – csattant fel a lány, mire a férfi mosolya csak még szélesebbre húzódott.

– Valószínűleg ez ellenkezik a tévképzeteivel, de próbálja befogadni. Még sosem öltem embert. Nem úgy, mint ön, Ashmore kisasszony.

– Több tízezer ember halt meg maga miatt, úgyhogy nem hiszem, hogy ezt bárki elhinné magán kívül. Kettőnk közül nem én vagyok kegyetlen.

– Kegyetlen? – ízlelgette Emerson a szót. – Hm. Bevallom, sok mindennek hívtak már életem során. De hogy kegyetlen lennék? Tudja mit? Még talán el is hinném, hogy az vagyok, ha ezt nem az ön szájából hallanám. Mert kettőnk közül nem én voltam az, aki megölte Rhydian Cortezt, nem igaz?

– Rhydian megérdemelte, és még ma is gondolkodás nélkül megölném, ha nem tettem volna meg évekkel ezelőtt.

– Akkor most ki a kegyetlen? – kérdezett vissza Emerson, mire Albine elhallgatott. Csak bámulta hideg szemmel a férfit, aki kényelmesen terpeszkedett a karosszékben.

– Tudja – folytatta aztán a férfi, miközben végigmérte az előtte álló lányt, majd megállapodott annak fáradt, ám dacos arcán. –, fogalmam sincs, mit lát magában a fiam. Hiszen mindene megvan. Fényes jövő állhatna előtte mint kancellár, anyagilag stabil háttérrel, és egy olyan asszonnyal az oldalán, mint a menyasszonya… Emeline Beaumont. Erre megjelenik maga, Ashmore kisasszony.

Ahogy a férfi kiejtette a menyasszony szót, Albine úgy érezte, mintha kést forgatnának meg a szívében. Hogyan is állíthatta, hogy minden igaz volt, miközben egy másik nővel tervezte leélni az életét? Végül Albine kihúzta magát, és a kancellárra emelte a tekintetét.

– Engem nem érdekel a fia.

– Valóban? – kérdezte a férfi. – Pedig az elmondása szerint maguk ketten elég közel kerültek egymáshoz.

– A fia túl sokat hazudik – vágta rá Albine, mire Emerson újra mosolyra húzta a száját. A lány legszívesebb letörölte volna azt a vigyort a képéről. – Mit akar tőlem?

– Nos, én személy szerint semmit – vonta fel a vállát a férfi, majd felkelt a székből és közelebb lépett Albine–hoz. – Tőlem aztán visszaszökhet az árulókhoz, és élheti tovább a szánalmas életét. Akitől viszont tartani kellene, az a Kancellária. Cortez kancellár nem fogja hagyni, hogy valaha elhagyja a fővárost élve, ebben biztos lehet.

– Most ezen meg kéne lepődnöm?

– Nem, ez eddig is nyilvánvaló volt. Ami viszont nem, hogy talán mégsem kellene meghalnia. Köthetnénk esetleg egy alkut…

– Soha az életben nem fogunk alkut kötni – vágta rá dühösen Albine, mire a kancellár felsóhajtott.

– Még nem is hallotta a feltételeimet – mondta Emerson. – Ha lenne olyan türelmes, felvázolnám a lehetőségeit. Első lehetőség: a Kancellária Cortez kancellár ráhatásával halálra ítéli, már ha a drága barátom nem kerüli meg ezt, és öli meg még azelőtt. Gondolom, mondanom sem kell, hogy az erdőben hagyott kis pereputtyára is ez a sors vár. Második lehetőség nincs. Illetve hát, ott van az alku, amit említettem.

– És mégis mit takar ez a nagylelkű alku? – kérdezte a lány gúnyosan.

– Ön, Ashmore kisasszony, természetesen életben marad – válaszolta a férfi nyugodtan, miközben járkálni kezdett a szobában. – A nyilvánosság előtt felvállalja, hogy hazaáruló, de nem akar tovább bujkálni. Aztán választhat a börtön vagy a front között, ott pedig már csak magán múlik. Látja? Én tényleg nagylelkű vagyok.

– És mit nyerek én ebből? – kérdezte Albine, ahogy tekintetével a férfi mozgását figyelte.

– A szökevény barátai életét. Megkíméljük őket, és habár tárgyalásuk lesz, nem maradnak életük végéig börtönben.

– Egyáltalán miért lenne jó ez magának?

– Mert ez az ország olyan, akár egy jól működő gépezet. A szökevények pedig akár a rozsda. Csak terjed és terjed. Egy gépezetben pedig elég, ha egyetlen rész gyenge. A szökevényeknek látniuk kell, hogy egy ember rájött, mi a helyes, és ez ráveszi majd őket, hogy visszatérjenek. Nem mellesleg – tette hozzá Emerson. – Jót tenne a megítélésemnek, ha rávennék egy hazaáruló, szökött gyilkost, hogy adja fel magát.

A következő pillanatban Albine a kancellárnak ugrott, és az egyik könyvespolcnak taszította.

– Ha még egyszer szökevénynek nevez engem, vagy a többi menekültet, esküszöm, hogy megölöm, akárcsak Rhydiant – szűrte a fogain keresztül a szavakat. – Mi vagyunk a rozsda? Ez az ország azóta rohad, amióta az elődjeik lemondtak róla évekkel ezelőtt.

Albine még taszított egyet a férfin, aztán elhátrált tőle. Emerson nem mozdult a könyvespolc mellől, csak nézte a lány arcát. Dühös volt és vad. Látszott rajta, hogy az erdőben töltött időben megedződött. Testileg és lelkileg is. De tekintete valami másról mesélt. Mélyre temetett félelemről és önvádról. Végtelen fájdalomról. Nem csoda, hogy a fia pont belé szeretett. Hiszen önmagát láthatta a lányban…

– Sajnálom, hogy így gondolja – szólalt meg aztán a férfi, mire a lány gúnyos mosolyt villantott rá.

– Higgye el, nem én vagyok az egyetlen! Nem fogom elárulni a társaimat azért, hogy maga még befolyásosabb legyen.

– Igen, valahogy gondoltam – felelte Emerson közelebb lépve a lányhoz. – De ne feledje, hogy így a társaira a biztos halál vár.

– Évek óta nem jöttek rá, hol bujkálunk, úgyhogy azt hiszem, biztonságban vannak – vágta rá Albine. – Most pedig szeretnék visszamenni a cellámba. Nem akarom rabolni az értékes idejét.

Emerson csak elmosolyodott, aztán szólt a kint várakozó katonának, aki visszakísérte a lányt a cellájába.

***

Emeline másnap látogatást tett egy olyan helyre, ahol még sohasem járt. A főváros börtönében aznap azonban két olyan ember is raboskodott, akikkel mindenképpen beszélni akart. Az egyiket szerette. A másik olyasvalakit szeretett, akiért bármit megtett volna.

Nem is tudta, mit vár a találkozástól, mégis azt érezte, így kell cselekednie. Juliannek tudnia kell, amit érez, Albine-nak pedig azt, hogy nincs egyedül. Aimes mesélt neki a távol töltött napjairól, és nem látta még ennyire bizonytalannak a férfit. De azt kétségtelenül látta rajta, hogy mindent megtenne a lányért.

Julian cellája felé lassú léptekkel sétált. Amikor már majdnem odaért, mégis visszakozott. Akar találkozni vele egyáltalán? Van bármi mondanivalójuk még egymásnak? A hideg kőfalnak dőlt az utolsó kanyar előtt, és könnyei azonnal utat törtek maguknak. Pedig megfogadta, hogy nem fog sírni. Ezt a fogadalmát azonban sosem tudta megtartani.

– Emeline? – hallotta meg egyszer csak Julian halk hangját, amitől elakadt a lélegzete. – Emeline, te vagy az? Sajnálom, hinned kell nekem! Emeline?

– Miért tetted? – kérdezte Emeline halkan a fal árnyékában.

– Mert szeretlek téged.

– És ezt azzal bizonyítod, hogy megölsz valakit? – kérdezte újra a lány, miközben a fal mellől végül Julian cellája elé sétált.

A férfi fáradt szemekkel pillantott a lányra a rácsok mögül. Tekintetében szomorúság és megbánás ült.

– Én csak… – vonta fel a vállát. –  Tudtam, hogy nem lehetsz az enyém. De már megbántam, és ezt tudnod kell.

– Mégis mit? Azt, hogy megtetted, vagy azt, hogy nem végeztél elég alapos munkát? – kérdezte Emeline. – Kitervelted egyáltalán, vagy csak hirtelen ötlet volt?

– Kérlek, ne mondd ezt!

– Van fogalmad arról, hogy mit érzek legbelül? Zavarodottságot. Nem értem, hogy tud valaki ennyire kegyetlen lenni, és ártani valakinek ilyen módon. Nem értem, hogy mindennek ellenére, ami történt, hogy tudlak még mindig szeretni. Hogy lehet valakit a legmélyebb szerelemmel szeretni, és a pokolra kívánni egyszerre?

– Emeline…

– Hát nem érted, Julian? – fakadt ki a lány. – Elveszítettelek! Attól a pillanattól kezdve, hogy eldöntötted, hogy megteszed, én elveszítettelek téged. Mert ki fognak végezni. Megpróbáltad megölni egy kancellár fiát, és erre nincs mentség.

– Tudom – hajtotta le a fejét Julian. – De mindennap, amikor láttalak, csak arra tudtam gondolni, hogy sosem leszel az enyém. Aztán együtt osztottak be minket, és azt járt a fejemben, hogy Emerson sosem hagyta volna, hogy engem válassz.

– Ez nem lehet mentség – rázta meg a fejét Emeline.

– Nem is annak szánom – nézett a lányra Julian. – Nem akarok ostoba kifogásokkal élni. Csak azt akarom, hogy tudd, nem ok nélkül tettem. Te voltál az okom.

– Én nem kértelek, hogy ölj meg értem valakit!

– Igazad van – bólintott Julian. – Te azt kérted, hogy öljem meg saját magam… Mindig azt mondtad, hogy nem szökhetsz el velem. Hogy nem tiltakozhatsz az esküvő ellen, és hogy Aimesszel kell leélned az életed. Két lehetőségem volt. Ő vagy én.

– És te inkább magadat választottad?

– Kettőnket választottam – felelte Julian. – Azt hittem, így talán van esélyünk. Mert hiába szeretjük egymást, ha nincs reményünk boldogan élni együtt. Nem akartam megölni őt. Csak egy esélyt akartam kettőnknek.

– Egy olyan esély, ami az ő életébe kerül, nekem nem kell – mondta Emeline halkan.

– Sajnálom – rázta meg a fejét a férfi, majd elhúzódott a rácstól, és leült a cellájában lévő nyikorgó ágy szélére. – Mindent elrontottam. Most pedig már nem tudom visszacsinálni.

– Nem akarom, hogy kivégezzenek, Julian – szólalt meg Emeline a férfire pillantva. – De nem tudok segíteni rajtad. Az egyetlen, aki tehetne valamit, az…

– Aimes – fejezte be Julian. – Vagyis tényleg halott vagyok.

Julian szavai után percekig csak szótlanul meredtek maguk elé. Emeline mondani akart valamit, de aztán, ahogy Julian megtört arcára pillantott, nem tudta, mit mondhatna. Segíteni szeretett volna rajta. De igazuk volt. Egyedül Aimes tehetett volna bármit is érte. De ki kegyelmezne meg valakinek, aki majdnem megölte?

A lány szíve majd meghasadt, ahogy a férfit nézte, így inkább egy utolsó pillantás után lassan, szótlanul elsétált tőle, aztán vissza sem nézett. Julian tényleg mindent elrontott, és Emeline akármennyire is gyűlölni próbálta ezért, képtelen volt arra, hogy igazából azt érezze. Mert szerelme erősebb volt annál.

Halkan lépdelt a kőfolyosón, de léptei így is túl hangosak voltak. Ahogy a lány cellája felé sétált, Aimes jutott eszébe. Mind a ketten ugyanazt élték át. Az ember, akit szerettek, raboskodott, és nem tehettek ellene semmit.

Emeline óvatos léptekkel közelítette meg a cellát. A félhomályban először alig tudta kivenni Albine alakját. Aztán meglátta. Összekuporodva ült az ágy mellett a földön, egy hangot sem adva ki magából.

– Albine Ashmore? – kérdezte halkan, attól félve, hogy Albine-on kívül bárki meghallhatja. Bár rajtuk kívül senki sem volt ott.

A neve hallatára Albine összerezzent, majd az érkezőre pillantott. Kutató tekintettel mérte végig, mintha attól félne, a bájos arc mögött igazából egy szörnyeteg lakozik. – A nevem Emeline. Emeline Beaumont. Én vagyok Aimes…

– Menyasszonya, tudom – vágott Emeline szavába Albine, mire Emeline azonnal elhallgatott. Néhány másodpercig csak nézte a rács túloldalán ülő fiatal nőt, majd kihúzta magát, és beszélni kezdett.

– Szeretném, ha tudnád, hogy Aimes és én…

– Nem érdekel – vágott közbe újra Albine, majd felállt a földről, és a rácshoz lépett. – Nem érdekel semmi, ami vele kapcsolatos. Sem, ami veled. Nem érdekel a tökéletes életetek.

– Tökéletes élet? Fogalmad sincs, miről beszélsz…

– Dehogynem – nevetett fel Albine. – Lefogadom, hogy egy hatalmas házban élsz őrökkel és szolgákkal körülvéve. Sosem kellett odakint éjszakáznod. Sosem voltál még igazán éhes. Biztos vagyok benne, hogy sosem kellett még más emberekről gondoskodnod, akiknek az élete attól függ, hogy elég ügyesen tünteted-e el a nyomaid.

– Ilyen lenne egy tökéletes élet? Árva vagyok, és hiába te vagy rácsok mögött, én vagyok fogoly. Az őrök miatt alig van életem, mert jelentik majdnem minden lépésem. Esélyem sincs odakint éjszakázni, mert gondolkodás nélkül visszarángatnának. Valóban, nem voltam még nagyon éhes, mert fogadásokra cipelnek, ahol a megkérdezésem nélkül döntenek a sorsomról, aztán kiárusítanak, mint valami árucikket – mondta a szőke lány. – Lehet, hogy úgy tűnik, mindenem megvan, még sincs semmim.

– Ott van Aimes…

– Igen, Aimes – bólintott Emeline. – Ha ő nem lenne, valószínűleg már rég feladtam volna. Ugye tudod, hogy szeret téged?

– Azt hittem, a menyasszonya vagy.

– Aimes olyan nekem, mint egy testvér. Együtt nőttünk fel. Ez az esküvő pedig… Csak azért van rá szükség, mert a kancellárok eldöntötték. Anyagi megfontolásból. Aimes nem szeret úgy, mint téged, ahogy én sem szeretem őt szerelemmel. Soha nem is éreztünk így. De azt tudom, hogy Aimes jobban szeret téged, mint eddig bárkit.

– Elmesélte, mi történt köztünk? – kérdezte Albine, mire a szőke lány csak egy bólintással felelt. – Akkor azt is tudod, hogy miért nem számít, bármit is érez.

– Értem – bólintott újra a lány, majd ellépett a rácstól. – Tudom, hogy sokat meséltél neki magadról. De látszik, hogy te ezzel szemben semmit nem tudsz róla…

Albine nem értette, mire célozhat a lány. Mindent tudott róla, amit tudnia kellett. Vagy legalábbis úgy gondolta. Eddig eszébe sem jutott úgy gondolni Aimesre, mint olyan emberre, akinek saját élete van, saját problémákkal. Csak úgy gondolt rá, mint egy kancellár fiára, aki egyszer megjelent, aztán minden összeomlott körülötte. Akárcsak Rhydian esetében.

– Mit kellene tudnom róla? – kérdezte  aztán Albine halkan, de Emeline csak megvonta a vállát.

– Nem az én dolgom mesélni Aimesről. Csak azért jöttem, hogy elmondjam, szeret téged. És mind a ketten tudjuk, hogy igenis számít, hogy mit érez… Főleg, ha te is úgy érzel – tette hozzá halkan Emeline, lezártnak tekintve a beszélgetést, majd lassan elindult a kőfolyosón. Néhány lépés után azonban megtorpant, és visszafordult Albine felé.

– Igaz, amit mondanak? – kérdezte a lány, mire Albine csak egy kérdő pillantással felelt. – Hogy te ölted meg Rhydian Cortezt?

– Mit gondolsz?

– Azt, hogy ha nem te tetted volna, nem hagynád, hogy bezárva tartsanak. Miért tetted?

– Mert megérdemelte – felelte Albine.

– Ha mindenkit megölhetnénk, aki megérdemli, már rég nem élne senki ebben az országban – mondta Emeline, majd egy utolsó pillantás után magára hagyta a lányt.

Albine még percekig bámulta azt a helyet, ahol Emeline eltűnt. Gondolatai a hallottakon jártak. Aimesen és a múltján. Az Emeline-nel való kapcsolatán. Rhydian meggyilkolásán. Aztán újra a falhoz sétált, majd végigcsúszott rajta, mígnem a földre ért.

Egy jó ideje már nem érzékelte az idő múlását. Csak ült a hideg kövön, és maga elé meredt. Néha egy katona sétált el az ajtaja előtt, néha valami ehetetlen löttyöt kapott, amit legszívesebben a katona arcába öntött volna, de aztán mégis megette, akármilyen szörnyű volt is. Fogalma sem volt, mióta lehet ott. Mi lehet azóta a családjával? Vajon Jamal és Matthias visszaértek? Egyáltalán jól vannak? Mi lehet Cormackel? Otthagyták, vagy legalább eltemetik majd?

Ahogy ott ült, újra cipőkopogásra lett figyelmes. Az érkezők azonban nem sétáltak tovább. Megálltak Albine cellája előtt, és a rácsok túloldaláról szemlélték a földön kuporgó lányt. Két férfi volt az. Magasak, nagydarabok és erősek. Az egyik megmozdult, és a zsebéből előhalászott kulccsal kitárta a cella ajtaját, aztán egymás után beléptek. A másik aztán behúzta maguk mögött a cella ajtaját, a lányra pillantott, majd erős hangon megszólalt.

– Cortez kancellár üdvözletét küldi…

12. rész – Felforgatott világ