12. rész – Kontroll

Albine szótlanul lépdelt az erdei ösvényen. Ahogy az éjszakát felváltotta a nappal, ők már messze jártak. Általában mindig megvárták a napfelkeltét a továbbindulással, de akkor még az éjjel tovább indultak. Egyszerre hagyták hátra a problémát, és mégis súlyos terheket cipeltek magukkal. Megváltozott valami, és ezt mindannyian tudták. Hosszú éveken át képesek voltak úgy élni, hogy nem kellett vért ontaniuk. Még nagyon rá gondolni se. Amikor néha mégis katonákkal hozta össze őket a sors, valahogy mindig megúszták. Kivéve most.

Bár Albine nem is tett semmit, erről csak ő és Matthias tudott. Ő nyalábolta fel a földről, és ráncigálta vissza a tisztásra, hogy tovább indulhassanak végre. Senkinek nem beszéltek arról, ami történt. Mert akkor és ott, mindegy volt, hogy ki húzta meg a ravaszt. Nem volt titok, ami történt, de nem akarta egyikük sem, hogy ez további téma legyen. Legalábbis egy ideig. Csak haladni akartak tovább, hogy olyan messzire kerülhessenek onnan, amennyire csak tudtak. Matthias nem engedett senkit a két test közelébe, csak gyorsan eltüntette őket, aztán már tovább is álltak. Nem mintha bármelyikük is feltétlen szükségét érezte volna, hogy lássák őket holtan. Egyszerűbb volt így mindenkinek.

Aztán ahogy teltek az órák, a fagyos hangulat lassan feloldódott. Egyedül Albine nem volt képes semmilyen érzelmet kicsikarni magából. Csak csöndesen menetelt leghátul abban a reményben, hogy senki sem szól hozzá. Pedig a húga is és Aimes is aggódva tekintgetett felé. De ő még csak fel sem nézett, csak maga elé meredt és a földet fixírozta, és azt, ahogy csizmája talpa minden lépésnél a puha talajba süllyedt.

A csöndes menetelést aztán az egyik pillanatban Diyana hangos kiáltása törte meg, mire azonnal felkapta a fejét. Az apja, aki addig lassan botorkált valahol elöl, a földre rogyva pihegett. Kínzó aggódás kúszott a gyomrába, ahogy odasietett.

– Apa? – guggolt le a férfi mellé, és óvatosan megérintette Kieran sápadt arcát.

– Pihennie kell – hallotta meg maga mellől Diyana halk hangját, mire lassan bólintott, aztán lehajtotta a fejét. Nem akarta, hogy lássák a szemében megjelenő könnyeket.

– Megállunk – jelentette ki aztán, és próbált olyan határozottnak tűnni, amennyire csak képes volt a könnyei, és az elcsukló hangja ellenére. A következő pillanatban azonban már Matthias állt mellette.

– Tovább kell mennünk, Albine, tudod te is…

– Mégis minek? – tört ki belőle. – Azt se tudjuk, hová megyünk, meg kell tervezni egy szöktetést, ráadásul az apám beteg, úgyhogy megállunk.

Albine látta a férfin, hogy legszívesebben tovább ellenkezne vele, de aztán megerőltette magát, és csak bólintott egyet.

– Köszönöm – suttogta végül, bár nem hitte, hogy Matthias meghallotta volna, aztán a férfi már ott sem volt. Odavetette még neki, hogy elmegy keresni egy helyet éjszakára, aztán már el is tűnt.

Óvatosan felsegítették Kierant, aki remegő lábain próbált egyensúlyozni több-kevesebb sikerrel. Albine óvatosan tartotta az apját, mintha nem csak a testét, de az életét is tartaná vele együtt. Ahogy pedig közben a húgára pillantott, csak egy megrettent szempárral találkozott.

Nova aggódva nézte, ahogy az apját lassan leültetik a földre, Albine pedig Diyanával próbálja valahogy összekaparni őt. Gyűlölte, hogy így kell látnia az apját. Ilyen elesettnek és gyengének. Öreg volt már, és az utóbbi pár évben még többet öregedett. Haja megfakult, szeme csillogása már régen megszűnt. Arca sápadt volt, szemében pedig állandó fáradtság és fájdalom tükröződött. Nem szeretett arra gondolni, hogy egy napon, majd őt is elveszíti. De ahogy ott nézte, és látta a remegő kezét, pontosan tudta, hogy ez bármikor megtörténhet. De nem volt kész rá. Nem érezte késznek magát arra, hogy elviselje azt, amit a hiánya okozna. Ugyanakkor áltatni sem akarta többé magát, mert felesleges lett volna. Az anyját és a gyermekét már elveszítette, és ahogy az apja földön ülő alakját nézte, pontosan tudta, mi fog történni.

– Jól lesz – lépett mellé Jamal, aki addig őt nézte távolról, majd megszorította a kezét, de inkább elhúzódott tőle.

– Attól, mert ezt hazudod, attól még nem lesz jól.

– Jobban lesz, hidd el! – bizonygatta tovább a férfi, bár talán maga sem tudta, hogy elhiszi-e a saját szavait. – Majd ha odaérünk, akkor…

– Hova? – szólt közbe hirtelen. – És egyáltalán mikor? Tudod, nem ezt érdemli. Hogy így haljon meg.

– De ő nem fog, majd…

– Ha ezt mered mondani, hogy jobban lesz, esküszöm, hogy itt hagylak.

Jamal aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve magához húzta őt, és szorosan magához ölelte. Ahogy Nova megérezte a férfi illatát, még közelebb húzódott hozzá. Nem is emlékezett már, mikor volt utoljára ilyen közel hozzá, de Jamal közelsége tényleg megnyugtatta.

– Megállunk, oké? Akkor megyünk tovább, ha jobban lesz, rendben? Kibírt már sok mindent, hidd el, menni fog neki. Eljutunk oda. És nem leszel egyedül.

– És ha nem jössz vissza a fővárosból? Ha nem sikerül? – kérdezte alig hallhatóan, mire a férfi karja még szorosabban fonódott vékony teste köré.

– Visszajövök. Mindig visszajövök. – Jamal halk szavaira csak egy mosollyal felelt, aztán hagyta, hogy a férfi óvatos csókot nyomjon az ajkára. – Na, gyere! – fogta meg végül Jamal a kezét, és kezdte húzni maga után. – Meg kell terveznünk azt a szöktetést…

*

– Szóval azt mondod, hogy tudod, hol van a húgod? – kérdezte Liya, miközben elnyújtózott a fűben. A többiek, már akik érdekeltek voltak a dologban, vagy tudtak volna segíteni körülötte ültek. A kancellár pedig közben fel-alá járkált mellettük, és le sem tagadhatta volna, mennyire ideges volt.

– Azt hiszem, hogy tudom, hol van – helyesbített Aimes. – Ennyire már ismerem Cortezt, meg a módszereit. Van egy hely, ahol előszeretettel tart fogva embereket. Ilyen-olyan okokból, aztán meg azt csinál velük, amit akar, és senki nem tud róla. Az egész helyről csak kevesen tudnak.

– A Verem – szólt közbe a kancellár, ahogy megtorpant egy pillanatra. Jó pár éve tudott már arról a helyről, és sosem támogatta a meglétét. De Cortez hajthatatlan volt. Azt állította, hogy az ő dolga, mit tesz az emberekkel, és egyetlen kancellár sem tehet ellene semmit, különben a végén még az is odakerülne. Így aztán csendben tűrtek, miközben a kósza pletykák terjengeni kezdtek a főváros lakói között.

– Igen, a Verem – bólintott Aimes. – Ez egy amolyan privát börtön. Olyanok kerülnek oda, akik valahogy keresztbe tettek Corteznek. Aki meg odakerül, annak már mindegy. De azok, akik tudnak róla, sem tesznek semmit ez ellen, mert senki nem tud mit.

– És te mégis honnan tudsz erről? – húzta össze a szemét Jamal, mire Aimes felsóhajtott, aztán az apja felé intett.

– Kancellár lennék, ha minden igaz – tárta ki a karját a férfi, ahogy végignézett a kis társaságon, aztán megállapodott Jamal arcán. – Tudok dolgokat – tette hozzá.

Albine addig csöndben hallgatta, amit a többiek beszéltek. Hiába volt már szó róla, mégis olyan hihetetlennek tűnt, amit terveztek. De aztán, ahogy figyelte az elhangzottakat, valami szöget ütött a fejébe.

– Én nem ott voltam – vetette közbe halkan, ahogy visszaemlékezett a börtönben töltött időre. De még az emlékektől is kirázta a hideg. Ahogy felidézte azt a két férfit, akit Cortez küldött hozzá, és mindazt, amit tettek… Legszívesebben kitörölte volna az emlékezetéből azt az időt. De ha neki ott olyan szörnyű volt… Vajon mi lehet azokkal, akik Corteznél vannak? – jutott hirtelen eszébe, aztán már Emeline bánatos arcát látta maga előtt. Az a lány nem érdemli meg, hogy így végezze, csak azért, mert Emerson meghozott egy döntést.

– Mert magát nem ő fogta el – felelt aztán elgondolkozva a kancellár, miközben újra járkálni kezdett. – Kevesen tudnak arról, hogy kik vannak ott, de magáról akkor már tudtak, amikor a fővárosba hozták. Nem vihette oda anélkül, hogy kérdéseket kapna. De higgye el, előbb-utóbb, valahogy… Elérte volna, hogy oda kerüljön. Vagy így vagy úgy. Tudják ez a hely… Fogalmam sincs, hogy miért kell, de Cortez mindig is túl komolyan vette a hivatalát. Úgy gondolta, hogy ő a törvény felett áll. Még mi sem tudtuk kordában tartani, azt tett mindig is, amit akart. Senki sem tudja, hogy pontosan mi folyik a Veremben, de azt tudom, hogy bármit is tesz, az borzalmas. Ha azt hiszik, hogy én vagyok a kegyetlen – pillantott Albine arcára. – Akkor imádkozzanak, hogy vele sose találkozzanak.

Albine szinte lélegzetvisszafojtva hallgatta a kancellár szavait. Hallott már dolgokat Cortezről. Olyan dolgokat, amiket régen el sem hitt, Rhydian óta azonban, minden szót. Nem örült, hogy közülük hárman is oda indulnak, de folyton Emeline arcát látta maga előtt. Amikor a börtönben meglátogatta, ő volt rácsok mögött, de a lány a maga módján segíteni akart neki. Az a legkevesebb, hogy megteszi ugyanezt.

Ugyanakkor azt is tudta, hogy ő maga tényleg nem mehet el érte. Mert, ahogy Emerson, ő maga is halálra van ítélve, és abban a percben, hogy beteszi a lábát a fővárosba, nem lesz többé szabad ember. Aggódva pillantott Jamal felé, aki döbbenten tekintett a kancellárra, de közben látta barátja arcán, ahogy mérlegeli a dolgokat. Bár Jamal sose tartozott azok közé, akik megfutamodnak a nehéz helyzetekben, teljesen megértette volna, ha végül úgy dönt, nem kockáztat. De aztán a férfi Aimesre pillantott.

– És itt van tartva a húgod? – szaladt magasba Jamal szemöldöke, Aimes pedig lassan bólintott.

– Ha Cortez elfogta Emeline-t akkor nem vihette olyan helyre, ahol tudhatnak erről. Mert egy kancellár lánya, őt nem foghatja csak úgy el. Pláne nem bosszúból. Emeline ott van, tudom.

– És mi van a fegyverekkel? – kérdezte Matthias, aki először szólalt meg, amióta elkezdték tervezni a szöktetést. Addig csak a lehetőségeiken gondolkodott, és azon, hogy újra valaki másért kell kockáztatnia az életét.

– Ott senkinél nincs – vont vállat Aimes. – Ez az előnyünk, mert így…

– Hogy-hogy nincs? – vágott közbe értetlenkedve a volt katona, mire Aimes arcán gúnyos mosoly futott végig egy pillanatra.

– Pár évvel ezelőtt Cortezre rátámadtak a saját emberei. Épphogy túlélte. Akik benne voltak, már halottak, azóta meg paranoiás. Azon a helyen, szinte senkinél nincs fegyver. Talán pár kés, de az sem valószínű. Bár az is igaz, hogy akik ott őrködnek, puszta kézzel is ölnek, ha kell.

– Szerinted be tudunk jutni oda? – folytatta Jamal némi kétkedéssel a hangjában. Ha ez a hely olyan, amilyennek mondják, kizárt, hogy ki-be lehet járkálni, és ezt pontosan tudta.

– Tudok be egy utat – hangzott aztán a felelet. – Ha épp nem figyelik, és nem mindig szokták, akkor bejuthatunk.

– Szóval, csak hogy összefoglaljam a dolgot. Én odavezetlek, te beviszel, kihozzuk a lányt, aztán lelépünk? Ez lenne a nagy terv? Mert ez egy elég szar terv – gúnyolódott Matthias. –  Ez így túl egyszerű.

– Hát nem lesz az. Mert ha megtudják, hogy megyünk, vagy meglátnak minket, és elfognak, akkor onnan nem jutunk ki élve…

– Hát akkor nagyon remélem, tudod, mit csinálsz – hajolt közelebb a volt katona. – Mert nem fogok miattad meghalni – vetette oda. – Holnap indulunk!

Aimes és Jamal csak bólintott, Albine viszont már nem hallotta a férfit. Figyelmét valami más kötötte le. Nem messze tőlük Diyana beszélgetett Novával, és látta a húgán, hogy mennyire megviseli, amit hall. Sejtette, hogy miről lehet szó. Az apjáról. Szerette volna tudni, hogy mit gondol az állapotáról Diyana, de közben attól félt, hogy rossz híreket kapna. De aztán ahogy Nova szomorú arcát nézte, rájött, nem halogathatja tovább. Tudnia kell. Nova mellett kell állnia, mert a húgának szüksége van rá. Neki pedig őrá.

Végül feltornázta magát a földről, és lassú léptekkel megindult a páros felé. Diyana már távolról meglátta, hogy feléjük igyekszik, és fáradt mosollyal köszöntötte őt, mikor melléjük ért.

– Hogy van? – kezdte Albine kertelés nélkül, a fekete nő pedig szomorúan felsóhajtott.

– Nincs jól, nagyon sajnálom. A szíve… Fel fogja adni. A kérdés csak az, hogy mégis mikor.

Albine érezte, ahogy Nova hideg keze megszorítja az övét. Mondani akart valamit. Egy bátorító szót, vagy csak, hogy minden rendben lesz. Vagy bármit. Bármi jobb lett volna annál a nyugtalan csöndnél. De nem volt képes megszólalni, helyette csak nézte a nő arcát, mintha még mindig válaszokat várna. Pedig pontosan tudta, hogy nincs már mit megbeszélni.

– Van még esélye? – szólalt meg mellette Nova, és végtelenül hálás volt neki, amiért ha már ő nem volt képes semmit sem mondani, húga megtette helyette.

– Az apátok öreg már, és a szíve is beteg. Talán ha sokat pihenne, akkor több ideje lenne, de így…

– Azt akarod mondani – szólt közbe halkan. – Hogy hiába keresünk egy helyet, ahol nyugodtan lehetne, bele fog halni mire odaérünk?

– Megtörténhet – bólintott Diyana szomorúan, és ez az egyetlen szó is szinte kínzásnak tűnt számára. Mintha gyomorszájon vágták volna, de a fájdalom nem enyhült utána. Novára pillantott, aki könnyes szemmel nézett vissza rá, és mindkettejük tekintetében ugyanaz a szomorú fájdalom ült. Aztán Nova elhúzódott tőle, és óvatosan az apjuk mellé kuporodott a földre.

Albine szíve majd megszakadt, ahogy a földön kucorgó húgát és az apját nézte. Nehéz súllyal zuhant rá a tehetetlenség. Azt érezte, hogy bármivel is próbálkozna, ezt már nem lesz képes megakadályozni. Hiába tagadta volna, nem volt még kész arra, hogy elveszítse az apját.

– Jól vagy, Albine? – hallotta meg aztán Diyana aggódó hangját, mire megremegett a szája.

– Nem – suttogta, aztán elfordult. Nem akarta, hogy sírni lássák. Nem akarta, hogy lássa rajta az apja, hogy milyen gyenge. Hogy amiatt is aggódnia kelljen, hogy mi lesz velük, ha ő már nem lesz. Inkább csak besietett a fák közé, és mikor már kellő távolságra ért, kitört belőle a zokogás.

Fejét egy fának döntötte, aztán tehetetlenségében ütni kezdte annak a törzsét, mintha az segített volna bármin is. Szeméből patakokban folytak a könnyek, és úgy érezte, ezt már nem lesz képes elviselni. Zaklatottan lélegzett, ökle pedig vörös volt. Szinte a vér is kiserkent már, mikor valaki hirtelen mögé lépett, és magához húzta őt.

Először megijedt, de amikor megismerte Aimes ismerős illatát, talán maga sem tudta, hogy miért, de sírása még inkább felerősödött. Lábai összecsuklottak, és ha nem lett volna vele a férfi, azonnal a földre rogyott volna. De Aimes erősen tartotta.

– Ilyen rosszul van? – kérdezte Aimes, mikor Albine sírása lassan lecsillapodott. De nem tudott felelni, csak lassan bólintott, Aimes pedig még szorosabban vonta magához, és óvatosan csókot nyomott a homlokára.

– Tudtam, hogy ez egyszer megtörténik – szipogta. – Csak nem akartam belegondolni. Most meg arra gondolok, hogy ha már úgyis meg kell halnia, miért nem halhatott meg azelőtt, hogy meglátta volna, milyen ember vagyok. Nem akartam egy csalódás lenni neki.

– Nem vagy az – rázta meg a fejét Aimes, ahogy maga felé fordította Albine arcát, és letörölte róla a könnyeket. – Mindegy, mit tettél, ő szeret téged. Mint ahogy mindenki. Mint ahogy én.

– Hogy vagy képes szeretni engem, mikor én sem szeretem magam?

– Azt tetted, amit tenned kellett, Albine, és ez…

– Tudod mi volt a különbség Rhydian meg köztük? – vágott hirtelen a férfi szavába. – Hogy akkor régen, talán még volt választásom, most meg… Csak rákényszerültem. Nem magam miatt döntöttem így, hanem mert nem lehetett máshogy. És utálom, hogy bármit is teszek, rossz ember vagyok.

Aimes mondani akart valamit, de végül nem tudott megszólalni. Nem tudta, mit mondhatna. Hagyta, hogy Albine elhúzódjon tőle, aztán nekidőlt egy fa törzsének, és onnan nézte, ahogy Albine fel-alá kezdett járkálni. A könnyei már elapadtak, és tekintetében már nyoma sem volt szomorúságnak. Inkább dühös volt.

– Annyira utálom, hogy nem én irányítom az életem – fakadt ki hirtelen, majd megtorpant. – Ott volt Rhydian, aztán a háború, aztán most ez az egész. Mindig mások kényszerítenek arra, hogy döntsek, és rohadtul elegem van ebből. Most meg el fogom veszíteni az apámat, és nem tehetek ellene semmit. Csak akarok valamit, ami azért van, mert én szeretném. Nem mások miatt, csak magam miatt. Amit én irányíthatok. Érted ezt?

– Azt hiszem – vont vállat Aimes, ahogy értetlenül nézett az előtte álló lányra. Olyan másnak tűnt akkor. Arcán furcsa árnyék suhant át, és amikor szürke szeme újra felé villant, már elszántság csillogott benne.

– Szeretsz engem?

– Persze, hogy szeretlek – felelte értetlenül. Nem értette, mit szeretne a lány, de ahogy szinte az keresztülnézett rajta, egy pillanatra talán megrettent tőle. Sosem látta még ilyennek, ennyire elveszettnek, és fogalma sem volt, mire számítson.

– Az jó – hebegte aztán a lány, majd Aimeshez lépett, még jobban a fa törzsének nyomta, és vadul megcsókolta.

Aimes tágra nyílt szemmel fogadta a lány forró csókját. Mindenre számított, csak erre nem. De közben olyan rég vágyott már arra, hogy végre újra ölelhesse Albine-t, hogy egy pillanatra el is felejtette, miért is voltak ott. Csak még szorosabban magához vonta őt. Ajka a lány nyakára vándorolt, és a puha bőr minden egyes négyzetcentiméterét megízlelte. Aztán Albine újra magához húzta őt, és olyan szenvedéllyel csókolta meg, ahogy még sosem. Aimes érezte, ahogy a lány ujjai bekúsznak a pólója alá, és Albine végigsimított hasának izmos domborulatain. Aztán kezével még lejjebb vándorolt, és a férfi övénél fogva még közelebb húzta őt magához.

– Ezt ne – súgta halkan Aimes, ahogy megértette a lány szándékát, de Albine nem foglalkozott vele. Gondolkodás nélkül elkezdte kibontani a férfi övének fém csatját. – Hagyd abba! – tolta el magától hirtelen a lányt.

– Miért? – pillantott fel Albine értetlenül az arcára. – Tudom, hogy akarod…

– Igen, de nem így – vágta rá, és ahogy még jobban megnézte Albine arcát, szinte rá sem ismert a lányra. Vonásait eltorzította a dac és a tehetetlen düh. – Nem azért, mert dühös vagy mindenre és mindenkire.

– Mintha nem lenne teljesen mindegy.

– Nem, nem mindegy – rázta meg aztán a fejét. – És majd holnap reggel, amikor ez végre leesik neked is… Majd megköszönöd…

*

Albine akkor tért vissza a társaihoz, amikor már leszállt az éj. Nem akart senkivel sem beszélni, pláne nem Aimesszel. Nem is értette mi ütött belé, és ha visszaemlékezett azokra a percekre, mintha csak egy álom képei lettek volna. Mintha nem is vele történt volna az egész. Nem értette saját magát, és azt, hogyan fordulhatott ki ennyire magából? Magának is nehezen vallotta be, de szégyellte magát. Hogy is gondolta, hogy egyáltalán képes lenne rá? És hogy is gondolta, hogy Aimes egyáltalán megtenné, miközben olyan állapotban volt?

Egyik kezével megdörzsölte a szemét, hátha ettől elmúlik az a szúró fájdalom, amit érzett, de nem segített. Semmi sem segített. Az egyetlen vágya az volt, hogy egy fa tövébe kucorodhasson, és aludhasson végre. Hátha az álmaiban nem kísérti tovább sem az a két arc, sem az apja lehetséges halála, sem saját maga. Szótlanul elhúzódott a többiektől, és csöndes magányban hajtotta álomra a fejét.

De az álmai sem hoztak megkönnyebbülést. Látta maga előtt az apja fáradt arcát, és azt, ami Aimesszel történt. Aztán Abel és Henley kúszott be az álmaiba, és bár nem látta a holttestüket, álmaiban mégis őket látta, ahogy vérbe fagyva fekszenek, és őt vádolják üveges tekintetükkel. Apró darabokra cincálták a lelkét a történtek. Mert ő tehetett róla, tudta jól. A két idegen Emerson miatt jött, de Emerson miatta került ide. Ő volt az oka annak, ami vele történt, ahogy annak is, hogy Cortez elfogta Emeline-t. Ha ő nincs, minden másképp alakult volna. Miatta haltak meg azok ketten, még akkor is, ha nem ő húzta meg a ravaszt.

Halk motoszkálásra riadt fel nyugtalan álmából. Ahogy pedig felpillantott, megfagyott az ereiben a vér. A tisztás másik felén, ahol a kancellár feküdt, a férfi épp egy szőke lánnyal viaskodott. A lány keze szorosan kulcsolódott Emerson torkára, aki még csak megszólalni sem tudott. Bármennyire is szabadulni próbált, nem volt képes rá, mert az idegen szokatlanul erősen tartotta őt. Henley volt az.

Aztán egy hideg kéz csúszott hirtelen a nyakára olyan erősen, hogy ne tudjon megszólalni, majd Abel arcát látta meg maga mellett, ahogy kegyetlen mosollyal az arcán hajolt közelebb a füléhez.

– Akkor kellett volna megölnöd, mikor lehetőséged volt rá…

Majd felemelte a kezében szorongatott kést, és könyörtelenül lecsapott.

13. rész – A múlt árnyai