“And when you’re far from home, just know you’re not alone
The love we share will build a fortress ’round you”

Albine fázott. Addig a percig, amíg egyedül nem maradt egy üres teremben, még csak fel sem tűnt neki, hogy milyen hideg volt. A fényt csupán néhány lámpás adta, amelyek a terem falánál égtek egyenletesen lobogó lánggal, és megvilágították a falakon megcsillanó nedvességet. Hideg és nyirkos. Nem pont így képzelte el azt a biztonságot nyújtó helyet, ahová hosszú heteken keresztül igyekeztek. Közelebb sétált, hátha a lámpás némi meleget adhat neki, de az abból áradó hő szinte alig volt érzékelhető.

Ahogy egy pillanatra lehunyta a fáradt szemét, újra leperegtek előtte a csupán néhány perce történt események. Az egész olyan gyorsan történt, hogy még szinte fel sem fogta teljesen. Miután Aimes felismerte egy ismeretlen nőben az édesanyját, őrök jöttek értük, és mielőtt akár egy szót is szólhatott volna, elszakították a társaitól. Még látta, ahogy Emerson döbbenten a nő és Aimes közé állt, de aztán két izmos férfi, akik legalább egy fejjel magasabbak voltak a kancellárnál, egy zsákot húztak a fejére, és elráncigálták onnan őt. Aztán már csak arra emlékezett, ahogy – minden kapálózása ellenére – az őt karon ragadó katonák végig vonszolták egy hosszú folyosón, és bezárták abba a terembe.

Tekintete a hely közepén álló két szék egyikére esett. Le szeretett volna ülni, hogy fáradt lábai végre megpihenhessenek, de tudta jól, hogy több esélye van egy lehetséges támadás esetén, hogyha ott marad a fal mellett. Kezével görcsösen szorongatta a még mindig a hátán függő puskája pántját, mint utolsó kapaszkodóját. Hiába mondogatta magának, hogyha végre odaérnek, akkor már megpihenhet, rá kellett jönnie, hogy ez egyáltalán nem volt így. Még ha talán egy rövid időre azt is hitte, hogy talán ezentúl könnyebb lesz, vagy legalább más, be kellett látnia, hogy tévedett. És erre ő maga volt a kétségbevonhatatlan bizonyíték, hiszen újra egyedül maradt, a társaitól elszakítva.

Felkapta a fejét, amikor valaki belépett a terembe. Ősz hajáról, és nyugodt arcáról azonnal felismerte az érkezőt. Solomon volt azt. A férfi behajtotta maga után az ajtót, majd közelebb lépett a lámpás mellett álldogáló Albine-hoz.

– Fázik? Kér egy forró italt? Mi már hozzászoktunk ehhez a hideghez, de szívesen hozatok magának valamit. Akár egy takarót, vagy egy kabátot.

Solomon hangja barátságosnak tűnt. Talán már túl barátságosnak is a hely zordságához képest, Albine pedig túl sok hasonló helyzetben volt már ahhoz, hogy tartson a látszólagos jóindulattól. Úgyhogy végül csak megrázta a fejét, miközben tekintetével az ősz férfit követte, aki egy mosollyal az arcán, foglalt helyet végül az egyik széken.

Solomon várakozva intett a másik szék felé, Albine pedig kelletlenül telepedett le rá, puskáját leemelve a válláról, és a székének támasztva.

– Azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel. Az őreink néha… Nos, néha túl határozottak tudnak lenni. A kéréseim ellenére is.

– Azt hittem, maga itt a vezető.

Albine hangja ingerülten csendült fel az üres teremben. Nem tudta, és nem is akarta letagadni a feldúltságát.

– Ez valóban így van – bólintott Solomon. – Ugyanakkor az őreink egy részét Greyson elnök asszony vezényelte ide, az ő döntései, pedig felülírják az enyémet.

Nem ez volt az első alkalom, hogy Albine ezt a nevet hallotta. Nem sok mindent tudott a darnouth-i vezetőről, de azt már ilyen rövid idő alatt is megértette, hogy sok mindent tart a befolyása alatt. Talán túl sok mindent is. Másrészről viszont, nem tudta hibáztatni őt. Elvégre háborúban álltak.

– Hova vitték a társaimat?

– Biztonságban vannak, és nemsokára csatlakozhat hozzájuk. De úgy gondolom, néhány dologról feltétlenül beszélnünk kellene. Kezdve azzal, hogy köszönettel tartozok magának – biccentett felé az ősz férfi, mire Albine szemöldöke a magasba ugrott. Nem igazán tudta volna megmondani, mire számított pontosan, de köszönetnyilvánításra, semmi esetre sem. Solomon, látva az arcára kiülő értetlenséget, halkan folytatta. – Nagy kockázatot vállalunk azzal, ha védelmet biztosítunk Önnek, Albine, tekintetbe véve, hogy Cortez kancellár sok mindent megtenne azért, hogy újra elfogja. Úgy sejtem, eljutottunk egy olyan helyzetbe, ahol már mindegy, hogy ez kegyed halála előtt vagy után történik meg. Emiatt köszönöm, hogy nem tagadta le a kilétét, és így fel tudunk készülni egy esetleges támadásra.

Albine egyre mélyebb megdöbbenéssel hallgatta az ősz férfi szavait. Tisztában volt vele, hogy Preavenben ismerhetik a nevét, főleg a kancellárok és a katonáik körében, de fogalma sem volt arról, hogy Darnouth ekkora figyelmet fordít az ő ügyeikre.

– Honnan tudnak ennyit rólam? – kérdezte végül, ahogy megtalálta elcsukló hangját.

– A preaveni kémeink igencsak hatékonyak. Arra szeretném kérni, hogy legyen együttműködő. Nem Önök az első csapat, amelyik hosszú és viszontagságos utat tett meg, hogy eljusson hozzánk, és sokuk számára volt nehéz a beilleszkedés. Sajnálatos, ami a határ túloldalán történik, de segíteni szeretnénk. Mi itt nem az ellenségei vagyunk.

– Leszámítva Emersont, feltételezem…

– Nos, Emerson kancellár helyzete némileg más, mint az Önöké, de biztosíthatom róla, hogy megteszünk mindent, hogy a lehető legpozitívabb eredmény szülessen az ő ügyében.

– Úgy érti, hogy ne öljék meg?

– Ha ennyire egyszerűen akarjuk megfogalmazni, akkor igen. Ámbár erről főként Greyson elnök asszony dönt – felelte Solomon, majd ellágyult a tekintete, ahogy Albine arcára vándorolt a tekintete. – Nem próbálok úgy tenni, mintha tudnám, hogy min mentek keresztül. De kérem, ne féljen tőlem! Ha pedig bármiben a rendelkezésére állhatok, bármikor megtalál. Szólok Cale-nek, hogy kísérje a társaihoz.

Albine csak egy bólintással felelt, majd ahogy Solomon felemelkedett a székről, ő is felállt. A gyomrát szorító jeges marok felengedni látszott habár, dacára a férfi őszintének tűnő szavainak, még mindig nem volt képes úgy gondolni arra a helyre, amely feltétel nélküli biztonságot nyújthatna nekik. Pláne ha eszébe jutott Aimes, és az a fájdalmas tekintet, ahogy arra a barna asszonyra nézett.

– Ki az a nő? – bukott ki belőle hirtelen a kérdés. Solomon érdeklődve fordult felé. – Tudja, hogy kiről beszélek.

– Eleanor? Régóta ismerem. Úgy tudom, hogy Preavenből érkezett Darnouth-ba, még sok évvel a háború előtt, de erről a lehetséges rokoni kapcsolatról, én magam sem tudtam.

Albine csak egy bólintással jelezte, hogy megértette a férfi szavait, majd hagyta, hogy Solomon kivezesse a terem ajtaján.

Odakint egy fiatal férfi várakozott, barna haja kuszán foglalt helyet a feje tetején, tekintetében pedig Albine számára szokatlan vidámság csillogott. El sem tudta képzelni magát hasonlóan gondtalanul.

– Megtennéd, hogy a társaihoz kíséred a vendégünket? – kérte Solomon a férfit, aki csak bólintott. – És még előtte, egy másik helyre is be kellene, hogy…

– Tudom, megoldom – vágott közbe a fiatalabb, majd biccentett az ősz férfi felé, aki nyugodt léptekkel indult el a kőfolyosón, és hagyta magukra őket.

Albine tűnődve nézett a férfi után. Nem igazán tudta megállapítani, hogy helyesen teszi-e, ha bízik benne. Nem mintha túl sok lehetősége lett volna az utóbbi időben, hogy kiválassza a tökéletes szövetségest.

– Cale vagyok. Cale Calloway – mutatkozott be a fiatal férfi, ami kizökkentette őt a töprengéséből. – Te pedig úgy tudom, hogy Albine.

Albine csak egy bólintással felelt a helyes feltételezésre, aztán újra Solomon felé pillantott, aki akkor tűnt el a kőfalak között egy kanyarban.

– Kétségeid vannak? – hallotta Cale szórakozott hangját, miközben az a másik irányba kezdte terelni a folyosón. – Megértem. De Solomon rendes fazon. Sokat segített nekem is.

– Preaveni vagy?

– Fogjuk rá – felelte a férfi, miközben egy mosoly terült szét az arcán. – Régen ott éltem.

– Mi ilyen vicces? – szegezte a kérdést a férfinek, de annak arcáról nem akart eltűnni a szórakozott vidámság.

– Az, hogy pont ez volt az első kérdésed. Az újaknak mindig ez. Mindig eltelik pár hét, mire rájönnek. – Cale Albine felé pillantott, aki kérdő tekintettel meredt rá. Fogalma sem volt, hogy miről beszélt a férfi. – Mire rájönnek, hogy teljesen mindegy. Aki itt van, az egy oldalon áll.

– Darnouth mellett?

– A háború vége mellett – felelte Cale, ahogy megtorpant egy ajtó mellett. – Ide bemegyünk – jelentette ki, aztán már be is nyomult az ajtón, és oda se figyelt, arra a két emberre, akik az ajtó mellett álltak őrt.

A két férfi is csak egy rövid pillantásra méltatta őket, majd amikor konstatálták a valószínű céljukat, nem foglalkoztak többet velük. Albine nyugtalanul lépett be a szobába Cale után, majd körbepillantva a teremben, szinte letaglózta a látvány.

A terem falai mentén polcok sorakoztak, rajtuk jól karbantartott felszerelésekkel, a falakra pedig rendezett sorokban akasztották a különböző fegyvereket. A földön ládák álltak egymáson, és nem volt nehéz kitalálni, hogy azok is színültig lehetnek fegyverekkel, vagy akár robbanószerekkel. A terem közepén egy asztal állt, rajta pedig Albine felismerte azt a táskát, amelyik hozzájuk tartozott, és amelyikben a saját fegyvereiket szállították.

– Az hogy kerül ide? – kérdezte azonnal, és már indult volna a táska felé, de Cale, aki közben az asztal másik felére sétált, magához húzta a táskát, mielőtt elérhette volna.

– El kellett kérnem a fegyvereiteket. Itt senki nem hord magánál, kivéve, aki őrségbe van osztva – felelte Cale halkan, ahogy kinyitotta a táskát, és belenézett.

Albine-t mérhetetlenül idegesítette a tudat, hogy nemcsak hogy fegyverek nélkül maradtak, de pontosan tisztában is lesznek a készleteikkel. Semmi esélyük rá, hogy a meglepetés erejével hathassanak rájuk, ha arra kerül a sor. Miután Cale néhány alapos pillantást vetett a táska tartalmára, visszahúzta a zipzárt. Egy füzetet húzott maga elé, aztán miközben gyors mozdulattal kitöltötte, halkan sorolta:

– Két távcső, egy kötél, három zseblámpa, két kés, nyolc pisztoly. – Mikor az utolsó tételt is beírta, Albine-ra pillantott. – És egy puska. Azt is el kell, hogy kérjem.

Albine hangtalanul nemet intett a fejével. Az épp elég volt, hogy a többi fegyverüktől ilyen egyszerűen megszabadították őket, amiért Jamalékkal még számolni fog. De a puskáját, ami az egyetlen kapaszkodóját nyújtotta neki hosszú éveken át odakint, nem volt hajlandó odaadni.

– Ez nálam marad – jelentette ki végül, Cale pedig szótlanul nézte őt. Mintha tisztában lett volna azzal, hogy ez következik majd. – Biztosíték – tette hozzá Albine.

– Mégis mire?

–  Nem igazán bízok benned – felelte, és Cale láthatóan nem döbbent meg a hallottakon.

– Szóval azért maradjon nálad, mert nem bízol bennem, de én fegyver nélkül is bízzak meg abban, hogy annak a puskának a csöve egyszer nem fordul felém? Ez nem igazán fair – mondta Cale, miközben eltávolodott az asztaltól, és lehuppant az egyik székre.

– De megértelek. Amikor én idekerültem pont ilyen dacos voltam.

– Ez nem dac, egyszerűen csak nem adom oda a puskámat.

– Igen, pont ilyen idegesítő is voltam – gondolkodott el Cale, és Albine abban a percben úgy érezte talán mégis jó lenne megszabadulnia a puskától, és jól fejbe verni vele a férfit. – Nézd, ha rajtam múlna, megtarthatnád, de sajnos nem így van. Van egy rendszerünk, és ebbe az is beletartozik, hogy nem hordhat mindenki fegyvert magánál. Mi megbízunk bennetek, szállást adtunk, és mindent meg fogunk tenni, hogy biztonságban legyetek. Cserébe azt kérjük, hogy egy kicsit ti is bízzatok meg bennünk, mert hidd el, hogy mi is kockázatot vállalunk ezzel az egésszel. Azt a puskát meg kérdés nélkül vissza fogod kapni, amikor szükség lesz rá.

Albine figyelmesen hallgatta a férfi szavait. Feltűnt neki, hogy nem feltételes módban beszélt, mintha tökéletesen tisztában lenne azzal, hogy ez a biztonságos kis világ, amit itt felépítettek maguknak, egyszer össze fog dőlni. Eszébe jutottak Solomon szavai. Ő is pont ezt kérte tőle. Egy kis bizalmat és együttműködést. Kelletlenül emelte le a hátáról a puskát, majd óvatosan a férfi felé nyújtotta. Cale már nyúlt volna érte, de az ujjai szorosan a puska csövére kulcsolódtak.

– Vigyázz rá! – szólt Cale felé, majd halkan tette hozzá: – Ajándék volt.

Cale csak egy bólintással felelt, majd elvette a puskát, és a többi mellé helyezte az egyik fal menti tárolóra.

–  Most, hogy ezzel megvolnánk, megmutatnám a szállásodat. A társaid már biztos nagyon várnak.

Cale végeláthatatlanul hosszú folyosókon vezette végig Albine-t. Úgy érezte magát, mint egy labirintusban, ahol minden kanyar után csak még több válaszút várja. Sokáig haladtak, de nem tudta megállapítani, hogy vajon tényleg ilyen hosszú az a járat, vagy csak neki tűnik annak. Cale láthatóan otthonosan mozgott a barlang járataiban. Amikor néha-néha valaki elhaladt mellettük, a férfi mindig kedvesen köszönt, vagy váltott pár szót az emberekkel. Albine-nal ezzel szemben, néhány érdeklődő pillantáson kívül, nem sokat törődtek, és igencsak élvezte az ismeretlenség nyújtotta láthatatlanságot.

Amikor megkérdezte a férfitól, hogy mégis mikor fognak megérkezni, az csak annyit felelt, hogy Albine azonnal rá fog jönni, amikor odaérnek. Bár enyhén szólva kételkedett ebben, mikor végül a járat éles kanyart véve kiszélesedett, majd véget ért, Albine pontosan megértette, hogy mire célzott a férfi.

A barlangból kiérve Darnouth-ban találta magát, méghozzá abban a formájában, amiről néhány történetet már hallott. Preavenhez képest, ahol a dús erdők uralták a tájat, itt nem volt más, csak tompán vöröslő agyagsivatag.

Egy kis faluba érkeztek, amely a hegy közelében épült, és ahova a barlang talán egyik leghosszabb járata vezetett. Kis házak álltak egymás mellett, rendezetlen sorokban, mintha a falu egyik napról a másikra épült volna fel anélkül, hogy akár egy percet is vesztegettek volna a tervezésre. Albine fejében egyetlen szó suhant át. Menekülttábor. Hát igaz volt. A preaveni kancellárok egyedül arra nem jöttek rá, hogy a határ túloldalán keressék, és ne feltételezzék azt, hogy a tábor csupán a hegyre utal.

Nem bámészkodhatott tovább, ugyanis Cale határozott léptekkel tovább indult, ő pedig szótlanul követte. Fogalma sem volt arról, hogy pontosan merre lehettek. A háború zajai odáig már nem értek el, pedig úgy gondolta, hogy a fronttól nem lehettek túl messzire. De egyedül beszélgetést, és egy – Albine számára szokatlan – hangot hozott felé a szél. Nevetést. Az emberek arcán, akik odakint voltak, nyugalom ült, mintha ez az egész háború csak egy múló rossz álom lenne. Solomont is megpillantotta, aki a Matisse nevű lánnyal tárgyalt valamiről, és mikor meglátta Albine-t, köszönésképpen biccentett felé egyet.

Cale az egyik házikó előtt állt meg végül, amelyik pont ugyanúgy nézett ki, mint az összes többi. Ő maga, képtelen volt megkülönböztetni azokat, de a férfi úgy tűnt, már otthonosan mozgott a faluban.

– Van valami kérdésed? – szegezte neki a kérdést Cale, és bár megannyi válaszra váró kérdés cikázott a fejében, csak nemet intett a fejével. Az egyetlen, amire igazán vágyott, az egy fekhely volt, ahol végül lehunyhatta a szemét egy rövid időre. – Akkor Isten hozott köztünk – mondta a férfi, majd miután a ház bejárata felé intett, magára hagyta őt.

Albine óvatosan nyitott be a házba, majd lépett be, és odabent azonnal megismerte a társait. Megkönnyebbülés áradt szét a tagjaiban, hogy aztán a következő pillanatban átvegye a helyét a rémület.

– A többiek?

Egyedül a Harris család tagjai várták őt odabent, a szoba közepén lévő asztal körül ülve. A kis ház nagyjából úgy festett, mint a régi faházuk az erdőben. Azzal a különbséggel, hogy úgy tűnt, a táborban élők itt gondot fordítottak az otthonosságra. Bár egyszerű bútorokkal volt berendezve, és lámpák helyett gyertyák és lámpások adtak fényt, egy-egy gondosan elhelyezett virág vagy sebtében feltűzött régimódi függöny mégis furcsa bájt kölcsönzött a háznak, és friss vizet is hoztak a számukra. A szobából három helység nyílt, mindegyiket egy függönnyel választották el a ház többi részétől.

– Emeline-ért jött egy doki, hogy megvizsgálja, Nova velük ment, Emersont elvitték, Aimes meg odabent – sorolta fel Jamal, ahogy végül az egyik ajtó felé intett.

Albine azt az ajtót kezdte fürkészni, amelynek másik oldalán Jamal szerint Aimes lehetett. Néma csend honolt odabent.

– Eddig járkált – hallotta Diyana óvatos hangját. – Járkált és magában beszélt.

– Ti beszéltetek vele?

– Viccelsz? – nyögte Liya. – Teljesen megzakkant.

– Liya! – korholta le lányát az idősebbik Harris nő.

– Mi van? Tényleg hibbant.

– Az a nő lehet, hogy tényleg az anyja – kezdte Albine, ahogy leült az asztal melletti utolsó székre. Szavait döbbent csend fogadta. Nem tudta, hogy mennyit mondhatna el erről a többieknek, de úgy érezte, hogy nem árthat, ha néhány dolgot tudnak. Hogy legalább ne nézzék őrültnek. – Annyit tudok, hogy elhagyta őt és Emersont, amikor Aimes még gyerek volt. Azóta nem találkoztak.

– Akkor nem csodálom, hogy bekattant – jegyezte meg most Jamal is, de anyja őt is csak csendre intette.

– A fegyvereink? – váltott témát Albine.

Halkan tette fel a kérdést, mint aki attól fél, hogy minden szavukat hallják. Abban a percben, nem tudta volna meggyőzni magát, hogy ez nincs így. Még inkább fájt neki a puskája hiánya, ahogy az állítólagos biztonság kellős közepén üldögélt.

– Az a Cale nevű srác elvette őket – felelte végül Jamal, Liya pedig felhorkantott.

– Igazából csak elkérte, ez a mamlasz meg egyből odaadta neki – fakadt ki, a bátyja karjába ütve.

– Ha esetleg segítettél volna, ahelyett hogy végig annak a csajnak a fenekét bámultad volna, talán tudtam volna kétfelé is figyelni – robbant ki Jamalból, mire Liya halkan felnevetett.

– Nyugi, tigris…

– Megmaradt valami? – kérdezte Albine reménykedve, figyelmen kívül hagyva a két testvér marakodását. Liya lehajolt, aztán a bakancsából előhúzott egy rövid pengéjű tőrt, és az asztal közepére helyezte. – Több mint a semmi – állapította meg Albine, majd lopva újra az Aimest rejtő ajtó felé pillantott.

– Beszélned kéne vele, drágám – szorította meg Diyana Albine asztalon pihentetett kezét. – Vagy legalább tudod, mellette lenni.

Albine tudta, hogy a fekete nőnek igaza van, mint már annyiszor. De mégis olyan nehéznek tűnt átlépni azt a küszöböt.  Fáradtan emelkedett fel a székről, és indult el az ajtó felé. Mielőtt belépett volna, még visszafordult Diyana felé, de az továbbra is csak biztatóan mosolygott rá. Nem mintha az a mosoly bármit is segített volna, miközben Albine – bár saját magának is nehezen vallotta be – félt attól, ami odabent várja majd. Mindig Aimes volt az, aki kiállt mellette, aki harcolt érte, és aki támogatta, amikor szüksége volt rá. Ez volt az első olyan alkalom, amikor neki kellett segítenie a férfin, és ettől megrettent. Mert szeretni valakit, amikor minden a legnagyobb rendben, borzasztóan egyszerű. De kitartani és kétségek nélkül mellette lenni, amikor baj van, az az igazán embert próbáló feladat.

Óvatos léptei puhán értek talajt a ház kemény fapadlóján. Mikor a függöny behúzódott mögötte, először erőt véve magán, kifújta a mellkasát szorító levegőt, csak utána pillantott fel. Odabent két ágy volt csupán, egy kis szekrény a holmijaiknak, amire valaki tiszta ruhákat készített, valamint egy éjjeliszekrény, rajta újabb lámpás. Albine-nak háttal, az egyik ágy szélén Aimes kuporgott, az ölébe helyezett kezét bámulva, és olyan mozdulatlanul, hogy Albine biztosra vette, a férfi nem vette észre őt.

Fogalma sem volt róla, mit kellene mondania. Mit mondhatna egyáltalán egyik ember a másiknak, aki legalább húsz év után újra találkozik az anyjával, aki elhagyta? Ahogy elnézte Aimes görnyedt hátát, olyan sebezhetőnek és védtelennek látta, hogy abba még az ő szíve is beleszakadt kissé. Lassan közelebb sétált, majd elhaladva Aimes előtt, szorosan leült mellé az ágy szélére.

Lopva a férfi arcára pillantott, és elmaszatolt könnycseppek maradványait látta megcsillanni az arcán. Sosem látta még Aimest sírni. Mégis úgy érezte, hogy az a kép, ahogy a férfi ott ült magába roskadva, örökké az emlékeibe vésődött. Albine követte a férfi pillantását, amellyel még mindig az ölében nyugtatott kezét kémlelte, és elkent vért látott meg rajta.

– Mit csináltál a kezeddel?

– Nem tudom – jött a halk válasz. – Azt hiszem, beleütöttem a falba. Nem nagyon emlékszem.

– Be kellene kötözni – érintette meg óvatosan a férfi kezét, ő pedig hagyta, hogy Albine féltő mozdulatokkal vizsgálgassa a keze sebeit.

– Azt hittem, hogy már nem ismerne fel – szólalt meg néhány szótlan pillanat múlva Aimes. – Bár azt is hittem, hogy már én sem ismerném fel őt. Nem tudom, hogy mit csináljak.

Albine-nak fogalma sem volt, hogy mégis mit érezhet most a férfi. Ő maga nem sokat tudott Aimes anyjáról, de a két Emerson reakciójából ítélve, sok minden történhetett közöttük. Ahogy aztán lassan a szemébe nézett, fájdalmat és zavart látott megcsillanni benne.

– Talán beszélned kéne vele – próbálkozott halkan, de szavai nyomán a férfi arca értetlen grimaszba rándult.

– Mégis miről? Kérdezzem meg, hogy mivel telnek a napjai, mióta úgy döntött, hogy nem kellek neki?

– Nem tudom – rázta meg a fejét. – Csak azt tudom, hogyha én kapnék még egy esélyt, hogy még egyszer találkozhassak az anyámmal, akkor megtenném.

– De a te anyád nem hagyott el téged.

– Nem, az én anyám meghalt – vágta rá, és egy pillanatra mintha megfagyott volna a levegő a szobában. Aimes szomorúan hajtotta le a fejét.

– Ne haragudj, talán igazad van, csak ez az egész annyira bonyolult. Erre nem készültem fel, és szerintem az apám se – mondta halkan, majd Albine szemébe nézett. – Tudsz valamit róla?

Albine válasz helyett lassan megrázta a fejét. Nem volt képes megmondani a férfinek, hogy Emerson fogoly, és hogy nem teljesen kizárt, hogy nem találkoznak többet. A kancellár élete egy olyan asszonytól függött, akit nem ismertek. Ez pedig nem csak bizonytalansággal, hanem rémülettel is megtöltötte Albine szívét. Nem akart több olyan embert elveszíteni, akik rá voltak utalva.

– Utánanézek – felelte végül, lassan felemelkedve az ágyról.

– Albine! – szólt utána Aimes, értetlenül körbepillantva a szobában, mintha addig a pillanatig még csak észre sem vette volna, hogy pontosan hol is van. – Hol a fenében vagyunk?

*

Emerson fel és alá járkált a teremben, ahová nem csak, hogy bevezették, hanem egyenesen belökték. Legalább azt a zsákot lehúzták a fejéről, amit olyan kelletlenül húztak rá, és aminek köszönhetően fogalma sem volt arról, hogy mégis hova vihették. Nem mintha egyáltalán érdekelte volna ez abban a percben, mert akárhányszor lehunyta a szemét, a fia anyjának arcát látta maga előtt, ahogy döbbent arccal áll előttük, és őket bámulja. Több mint húsz éve nem látták egymást, és legalább száz helyet fel tudott volna sorolni, ahol talán találkozhatott volna a nővel, de az a hely nem szerepelt a listán, és ettől csak még inkább összezavarodott. Ha pedig arra gondolt, hogy a nő akár egy szót is vált Aimesszel, mérhetetlen dühbe gurult.

Járkálása végül az ajtó lassú nyitódására szűnt meg. Egy katona lépett be a szobába, majd nyomban utána egy magas, kopottbarna hajú nő sétált be, szigorú szemét a kancellár arcára függesztve.

– Vincent Emerson – szólt a nő határozott hangon, miközben az őt kísérő katona magukra hagyta őket. – Micsoda kellemetlen meglepetés.

– Részemről a szerencsétlenség, Dharma – felelte Emerson, a nő arcára pedig nyugtalan mosoly ült ki egy röpke pillanatra a szavaitól, a volt kancellár pedig továbbra is Dharma szigorú arcát nézte.

– Egy italt?

– Tárgyalás közben nem iszok – vont vállat, mire Greyson csak megrázta a fejét.

– Bolond ember az, aki besétál az ellenségéhez, de még bolondabb az, aki visszautasít egy darnouth-i whiskyt.

– Az is bolond ember, aki hagyja, hogy leitassa az ellensége.

– Való igaz – bólintott elismerően a nő, majd töltött magának egy italt, aztán fel is hajtotta a pohár tartalmát. – Na és most. Elmondaná, hogy mégis mi a jó büdös francot keres az országomban?

2. rész – Váratlan látogatók